Mónika 331 táján született az afrikai Tagasztéban. Szülei nevelésének irányítását egyik hűséges öreg cselédjükre bízták, aki már évtizedek óta szolgált házukban. Ez a becsületes jó lélek nagyon komolyan vette nevelői hivatását és mindjárt kezdetben szigorú regulába fogta a gondjaira bízott leánykát. Így pl. keményen megtiltotta neki, hogy a rendes étkezésen kívül valamit egyék vagy akárcsak vizet is igyék. Ezzel az volt a célja, hogy mértékletességre és józanságra szoktassa növendékét. Nyíltan meg is mondotta neki: „Most vizet ínnál, mert bor nincs a kezed ügyében. Később férjhez mész, uralkodol kamrán, pincén; majd akkor nem ízlik a víz, hanem rákapsz a boritalra”. De hiábavaló volt minden óvatosság, a baj mégis megtörtént. Szülei ugyanis rendszerint Mónikát szokták borért küldeni. Ilyenkor aztán megtörtént, hogy a kis leány merő kíváncsiságból kihörpintett néhány korty bort a merítőpohárból. Többször is megtette ezt, s mivel a bor ízlett neki, mindig többet és többet ivott belőle. Már-már attól lehetett tartani, hogy egészen rákap az italozásra, mikor az egyik szolgáló szóváltás közben részegesnek szidalmazta őt. Ez a nem várt sértés annyira szívén találta, hogy azonnal magábaszállt és egyszersmindenkorra szakított rossz szokásával.

Felserdülése után legszívesebben az Úr szolgálatába szegődött volna; mivel azonban szülei ellenezték szándékát, egy Patrícius nevű tekintélyes tagasztei polgárnak nyújtotta kezét. Ezzel óriási terhet vállalt magára. Patrícius ugyanis még pogány és hozzá heves és lobbanékony természetű ember volt, aki zsarnoki módon megkövetelte, hogy mindenben az ő akarata érvényesüljön. Mónika azonban nem esett kétségbe. Mint keresztény nőhöz illett, készségesen alárendelte magát férje akaratának és házsártoskodás helyett szelídséggel, szolgálatkészséggel és nyájassággal igyekezett őt jobb belátásra bírni. A béke kedvéért még hűtlenségét is elnézte; ha pedig valami okból a szokottnál is jobban felindult, zokszó nélkül tűrte szidalmazásait és csak később, haragja lecsillapultával magyarázta meg neki, miért tette ezt vagy azt. Türelmességével sikerült elérnie, hogy Patrícius önként beismerte hibáját és minden ilyen eset után még nagyobb tisztelettel és szeretettel vette körül jámbor és okos hitvesét. Szomszédasszonyai nem győzték eleget bámulni Mónika harmonikus családi életét, holott tudták, hogy Patrícius valamennyiük férjénél nehezebb természetű. Mónika nem rejtette véka alá titkát. „Kevesebbet nyelveskedjetek - mondotta a kérdezősködőknek - és készségesebben engedelmeskedjetek férjeteknek, akkor nálatok sem lesz baj.”

Pedig Mónikának nemcsak férje, hanem anyósa részéről is sokat kellett tűrnie. Az akkor még pogány nő ugyanis a cselédek rosszakaratú sugdosása után indulva jó ideig ellenséges szemmel kísérte menyének minden lépését. De Mónika páratlan szelídségével és tiszteletteljes, készségével lassanként leszerelte bizalmatlanságát és fokonkint annyira megnyerte szívét, hogy később már ő maga fenyítette meg az alaptalanul vádaskodó szolgálókat. Anyós és meny a legmeghittebb viszonyba kerültek egymással, melyet utóbb a kereszténységben való találkozás még jobban elmélyített. Ettől fogva anya és hitves kettőzött buzgósággal imádkozott Patrícius megtéréséért. És imádságuknak meglett a foganatja; még mindketten megérték, hogy Patrícius egy évvel 373-ban bekövetkezett halála előtt felverte a keresztség szentségét.

Mónika férje halálakor még csak negyvenkét éves volt. Mint özvegy minden idejét és gondját három gyermekének szentelte. Gyermekei közül kisebbik fia, Navigius, beteges, szelíd és melankóliára hajló természet volt, leánya, Perpetua pedig korán kolostorba vonult. Igazi gondja és vesződsége tehát csak nagyobbik fiaival, Ágostonnal, a későbbi nagy Szent Ágostonnal volt. Mónika igen nagy szeretettel vette körül elsőszülött gyermekét s különösen lelkét igyekezett megmenteni. Ezért korán felvétette őt a katekumenek jegyzékébe, de megkeresztelését az akkori idők általános szokása szerint későbbre halasztotta. Ágoston egy ideig jó irányban is haladt.

Rendkívüli képességei, melyek később az emberiség egyik legnagyobb szellemévé avatták őt, korán kezdtek nyiladozni. Mikor a tagasztei és madaurai iskolák már nem tudtak neki mit nyújtani, atyja akaratából a tartomány fővárosába, Karthágóba ment tovább tanulni. De itt már komoly bajok jelentkeztek. A gyorsan fejlődő ifjú egy időre egészen az érzékiség hatalmába került; ezzel egyidejűleg fényes szelleme is elhomályosult és közel másfél évtizedre a manicheus eretnekség hínárjába bonyolódott.

Mónika kimondhatatlan aggodalommal szemlélte fiának tévelygését és egy pillanatra sem szűnt meg imádságával és könnyeivel ostromolni érte az eget. De egyelőre hiába. Ágoston annyira megátalkodott bűneiben, hogy porig lesújtott édesanyja egy időre házából is kitiltotta őt és csak akkor fogadta ismét vissza, mikor egy vigasztaló álomlátásból megértette, hogy fia idővel mégis el fog jutni az igazság ismeretére.

Mivel a maga erejében már nem bízott, egy szentéletű püspököt kért meg, hogy beszéljen fiával, hasson a lelkére, mutassa meg tévedéseit és igazítsa őt a jó útra. A püspök azonban kitért a kényes feladat elől; azt mondotta, hogy Ágoston lelke most még sokkal keményebb és sokkal jobban tele van az eretnekség gőgjével, semhogy más belátásra lehetne bírni. Mónika azonban nem hagyta annyiban a dolgot; sűrű könnyhullatás közt esengett a püspöknek, fogy legalább nézze meg fiát és beszéljen vele, mire ez türelmét vesztve így kiáltott: „Menj innen. Lelkedre mondom, lehetetlen, hogy ennyi könnynek gyermeke elvesszen”.

A szegény anya számára tehát nem maradt más eszköz, mint az imádság és a könnyhullatás. De azért nem csüggedt. Mint az árnyék, mindenütt nyomában járt tévelygő fiának. Elkísérte őt Rómába és Milánóba is. Ez utóbbi helyen felhívta rája Szent Ambrus püspök figyelmét, aki aztán mindenki másnál tevékenyebben közrehatott abban, hogy Ágoston végre felismerte az igazságot és 386-ban felvette a keresztség szentségét.

Mónikát végtelenül boldoggá tette fiának megtérése. Úgy érezte, hogy betöltötte földi hivatását. Mikor Afrikába visszamenet egy időre megállapodtak Osztiában, nyíltan megmondotta fiának: „Fiam! Ami engem illet, immár semmi gyönyörűségem nincsen ebben az életben. Mi a tennivalóm, miért vagyok még mindig itt, nem tudom. E világ nekem többé semmit sem adhat. Egyetlenegy dolog miatt kívántam a földön időzni, hogy katolikus kereszténynek lássalak, mielőtt meghalok. Az Úr sokkal többet adott: megadta megérnem, hogy lemondtál a földi boldogságról s most szolgái közt láthatlak. Mi keresnivalóm immár a világon?”

És az Úr megkönyörült alázatos szolgálóján. Még ott Osztiában súlyos lázt bocsátott rá, mely néhány nap alatt egészen felemésztette életerejét. Mikor érezte, hogy közeleg a válás órája, arra kérte fiait, hogy ott Osztiában temessék el. Navigius megjegyzésére, hogy mégis jobb volna, ha hazai földben nyugodnék, így válaszolt: „Temessétek el e testet akárhová. Semmi gondotok ne legyen miatta. Csak azt az egyet kérem tőletek, hogy az Úr oltáránál, akárhol lesztek is, emlékezzetek meg rólam”. Később, mikor azt kérdezték tőle, nem fél-e ilyen messze a hazától kerülni sírba, ezt felelte: „Semmi sincs messze Istennek. Nem kell tehát félnem, hogy nem tudja majd a világ végén, honnan támasszon fel engem”. Végre betegsége kilencedik napján az igazak boldog halálával jobblétre szenderült. Fiai, miután keserű könnyekkel megsiratták, végső akaratának megfelelően az osztiai Szent Aurea-templomban helyezték örök nyugalomra tetemét. Több mint ezer esztendővel később, 1430-ban V. Márton pápa a római Ágoston-templomba vitette át ereklyéit, ahol azóta nagy tisztelettel őrzik.

Szent Mónika örök biztatás, példakép és útmutatás ama tiszteletre és részvétre annyira érdemes anyák számára, kik tékozló fiakat siratnak és szenvednek. Lám, Mónika megtette, amit kb. ezer év múlva egy igen bölcs püspök tanácsolt egy ilyen kesergő anyának: Többet beszéljen a fiáról Istennek, mint a fiúnak Istenről. Mónika nem hagyja el Ágostont, mikor az érzékiség bilincseiben látja; tolakodás nélkül, de állandó készenléttel képviseli előtte a kereszténységnek igazát. Többet imádkozik, mint oktat; többet sír, mint fedd. Mikor pedig meglátja lelkében a kegyelem első mozdulását, nem tágít többé mellőle: mint őrzőangyala kíséri és - elvezeti az üdvösség hazájába. Így lett Mónika az anyák tanítója.

Ugyanerre a napra esik: Szent Flórián vértanú

Mikor Dioklecián császár 304-ben általános keresztényüldözést rendelt el, Aquilinus, Noricum tartománynak, a mostani Felső-Ausztriának kormányzója azonnal megkezdte a keresztények összefogdosását. Flórián, a tartomány fővárosában, Laureacumban (Lorch) állomásozó helyőrség egyik keresztény főtisztje, e hír hallatára azonnal a kormányzó elé indult. Útközben egy csapat katonával találkozott, akik éppen a keresztények felkutatására voltak kiküldve. Mikor megtudta, miről van szó, így szólt hozzájuk: „Sohse fáradjatok a keresztények kutatásával, hiszen én magam is keresztény vagyok; forduljatok hát vissza és vezessetek a kormányzó elé." Aquilinus nagy csodálkozással fogadta bajtársát s először szép szóval akarta őt rábírni, hogy áldozzék az isteneknek. De hiába. Aztán megbotoztatta, nagy malomkővel a nyakában a város alatt elfolyó Enns folyóba dobatta. A szent vértanú testét a víz később egy kőszirthez hajtotta, honnét egy Valéria nevű jámbor keresztény asszony levétette és tisztességesen eltemettette. Ereklyéit később Rómába szállították; egy részük pedig III. Lucius pápa adományából Krakkóba került. Ezóta a lengyelek egyik védőszentjükként tisztelik Szent Flóriánt. Ugyancsak az ő pártfogását szokás kérni tűzveszély ellen. Ennek az a magyarázata, hogy Flórián a legenda szerint imádságával már gyermekkorában megmentett egy égő házat a teljes elhamvadástól.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)