*1214. +1239. július 11. vagy 23.

Beatrix I. Aldobrandino d'Este gróf leánya volt. Még nem volt egészen húsz éves, amikor 1234-ben II. András magyar király felesége lett. A király oly gazdagon megajándékozta az esküvő alkalmával ifjú hitvesét, mintha csak érezte volna, hogy hamarosan magára hagyja. András ugyanis 1235. március 7-én meghalt. Halála után Beatrix visszavonult, mert a férje első házasságából való gyermekek nem kedvelték őt. Nagybátyja, Azzo udvarába költözött, és ott hozta világra fiát, az úgynevezett Utószülött Istvánt. Fia nevelése mellett Beatrix egészen a vallásos életnek szentelte magát. Gyakran látogatta a gemmolai kolostort, melyet 1226-ban elhunyt nagynénje -- kit szintén Beatrixnak hívtak -- alapított. Nagy alázatosságban élt, s nagylelkűnek mutatkozott minden rászorulóval szemben. Huszonöt éves korában halt meg, apáca nagynénje mellé temették el.

--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Beatrix a hatalmas Aldobrandino d'Este fejedelem leánya volt. Az erényeknek oly gazdagsága ragyogott benne, hogy Magyarország királya, II. András, amikor a keresztes hadjárat során Jeruzsálemben járt, megszerette és feleségül kérte. A királynői trónuson sem lett fennhéjázó, hanem a szépség és a szemérmesség példaképe volt, egyszerű ruhákban járt, és szívesen társalgott az alacsonyabb sorsúakkal. A szentek drága ereklyéit, melyeket hitvese a Szentföldről magával hozott, saját kezűleg ékesítette és készítette elő, hogy a nevezetesebb magyar templomokban tiszteletre kihelyeztessenek. Férje halála után, mivel ő maga is királyi lélek volt és nem akart más felesége lenni, a Királyok Királyának szerelmére vágyott, s búcsút mondván a földi királyi pompának, Gemmulában, a Keresztelő Szent János kolostorban fogadalmat tett. A kolostor apátnője, akit szintén Beatrixnak hívtak, a rokona volt, és csodálatos életszentséggel tündökölt.

Beatrix elhagyva minden földi gondot, teljesen az égieknek szentelte magát, és feledvén királynői méltóságát, mindenkinél kevesebbre tartotta magát. A nagylelkű alázatosság példaképe és az életszentség tükre volt. Életét Krisztus 1239. esztendejében július 23-án szentként fejezte be. Méltónak találtatott arra, hogy a legszebb gyöngy legyen annak a kolostornak gyöngyei között, amely boldog volt, mert a két Beatrixet nemcsak vér szerinti, hanem az erények után való törekvéseikben is testvérként tisztelhette.

*Regensburg, 1210 előtt +Párizs, 1272. december 14.

A családról, melyben Bertold született, nem tudunk semmit. Róla is az első adatunk az, hogy belépett a ferencesek közé, és novíciusmestere a híres misztikus, Augsburgi Dávid volt, aki később apostoltársa is lett. Tanulmányait Magdeburgban, a ferences rend Studium Generaléján végezte. 1235--37 között kezdett prédikálni, s oly kiválónak bizonyult, hogy az egész középkori Germánia legnagyobb egyházi szónokának tartották. Bejárta Dél-Németországot, Morvaországot, Csehországot, Svájc egy részét és Magyarországot. A birodalomban éppen üres volt a császári trón (1250--73), s ez számtalan baj oka lett: nyomor, bűnözés, banditizmus, a klérus erkölcsi hanyatlása, babonák és eretnekségek, katarok, valdiak és más szekták terjedése. Bertold ilyen körülmények között hirdette az igaz tanítást és a keresztény erkölcsöket. Életszentségével és ékesszólásával maga köré tudta vonzani a népet. Szószékét leggyakrabban a szabadban állították föl -- tereken, réteken vagy erdőben --, s megszámlálhatatlan sokaság özönlött köréje. A hagyomány szerint olykor százezer hallgatója is volt. Föl tudta ébreszteni a lelkiismeretet, s ezzel a leghatásosabb gyógyszert adta kora bajaira.

A tanító és prédikátor egyúttal diplomata és békeszerző is volt: 1253-ban visszavezette a pápához Bajor Ottó herceget, aki addig a kiközösített császár oldalán állt. 1257-ben az ifjú Szász Albert az ő kérésére visszaadta a jogtalanul bitorolt javakat a pfoëfferi kolostornak. Végül 1258. december 2-án elérte, hogy Boleszláv sziléziai herceg nyilvános vezeklést végezzen bűnei miatt.

1263. március 21-én IV. Orbán pápa felkérte Bertoldot, hogy Nagy Szent Alberttal együtt hirdessen keresztes háborút a muzulmánok ellen. Bertold ezért még egyszer bejárta Németországot és Svájcot, s találkozott Szent IX. Lajos királlyal is. 1272. december 14-én meghalt. 396 latin, illetve német beszéde maradt ránk.

--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

Bertold Regensburgban született. Ifjúságában Boldog Dávid volt számára az erényes élet mestere. A Szent Ferenc regulája szerinti életet választotta, hogy biztonságban megőrizze, amit a Lélektől kapott. Szavában annyi kedvesség volt, hogy ékesszólásával, mint valami titokzatos bájitallal megrészegítette hallgatóit. Egyesek szerint hatvan, mások szerint százezer ember is csüngött az ajkán. Történt egyszer, hogy a szószékről a víciumok egy bizonyos fajtáját keményebben érintette, s egy asszony, aki bűnére ismert a szóban, a népsokaság közepette holtan rogyott össze. Amikor a nép szólt irdekében a még prédikáló Bertoldnak, parancsszavára az asszonyba csodálatos módon visszatért az élet. Bertold az eset kapcsán még jobban dorgálta a víciumokat, és igen mély nyomokat hagyott hallgatóiban. Nehogy az Istentől kapott talentumot néhány város vagy egy tartomány határai közé zárja, s hogy gyümölcsei sokak közé eljussanak, ékesszólását távoli vidékekre is el akarta juttatni. Buzgóságában megfelelő teret keresett, és arra a helyre ment, ahol a kunok sok keresztényt csábítottak hitetlenségre. Bertold szava világított, mint a fáklya, beszéde Illéséhez hasonlóan a megátalkodott bűnösöket is megtérítette. Halála után Isten sok csodával ékesítette. Regensburgban 1272. december 13-án halt meg, és ugyanott temették el.

+Buda v. Pest 1045. szeptember 27.

Beszteréd (latinul: Bistridus, Bestridus, Beztertus) Nyitra vértanú püspöke volt. Szent Gellért legendájában olvasható: ,,Gellért teste aznap ott feküdt, ahol a vértanúságot elszenvedte. Bödi püspököt is megkövezték, s így ment át a dicsőségbe. Beszteréd püspök pedig halálos sebet kapott, és harmadnap költözött el e világból.'' A hagyomány nyitrai püspöknek tartja, 1034 körül kaphatta kinevezését. A 20. századig a nyitrai püspökség saját naptárába fölvett ünnepéről ma már nem emlékeznek meg. A hívők körében azonban él az emlékezete.

--------------------------------------------------------------------------------

A 17. század végén így emlékezik rá Hevenesi Gábor:

Beztertust erényességéért és a tudományban való jártasság érdeméért -- melyet Szent István apostoli király egyedül mérlegelendőnek tartott az egyházi hivatalok osztásánál -- a nyitrai egyház püspökségére választották ki. Bárányait a hit tanításával, a jó erkölcsök törvényeivel, de mindenekelőtt példás életével óvta a rossztól és buzdította minden jóra. Fáradozásainak gyümölcsével táplálta és vigasztalta őket mindaddig, míg Szent István halála után ki nem tört a katolikusokat támadó vihar. Akkor ugyanis azok, akik még a pogányságot tartották, Andrást és Leventét azzal a föltétellel nevezték királyuknak, hogy a katolikus hitet teljesen eltörlik, és visszaállítják az országban az ősi pogány szokásokat. Ők nem is vonakodtak e föltétel elfogadásától; mert a hatalomvágy mit nem tud kicsiholni azokból, akik uralkodni akarnak? Miután tehát hatalmat kaptak ezek a pogányok, büntetlenül rátámadtak a katolikusokra. Minden katolikust gyűlöltek, de főként a püspököket.

Drága nyája iránti könyörületből Beztertus -- miután tanácskozott a többi püspökkel -- elhatározta, hogy a királyokhoz megy a katolikusok megmentése érdekében. Mielőtt azonban velük találkozott volna, a pogányok kezébe került, akik, miközben ő Budáról a Dunán keresztül Pest felé igyekezett, elfogták és sokszorosan megsebesítették. Beztertus lélekben egyáltalán nem sérült, és örvendett azon, hogy Jézus nevéért gyalázatot, bántalmazást és halált szenvedett. Arca mindvégig vidám volt, míg a következő napon, azaz 1047. szeptember 25- én bátran és dicsőségesen meghalt. Halála nem érte váratlanul, mert Szent Gellért előző napi jövendölése nyomán fölkészülhetett.

+1007 körül

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Bonifác előbb a csehországi Brewnowban, majd Magyarország szent hegyén a Szent Márton apátságban volt Asztrik tanítványa. Mikor Asztrik kalocsai érsek lett, Bonifác utóda lett az apátságban. De nem tölthetett sok időt a kolostor békéjében, mert Szent István, aki egész országát meg akarta téríteni, 1004 körül Alsó-Pannóniába rendelte (ahol még nem volt mindenki keresztény). Apostoli feladatát oly komolyan vette, hogy nem csupán Krisztus nyáját gyarapította Isten igéjének hirdetésével, hanem a pogányoknak is hirdette az evangéliumot. Mikor ugyanis tudomására jutott, hogy Szent Adalbert, ki nem oly rég még társa volt Magyarországon a térítésben, a poroszoknál elnyerte a vértanúság koronáját, fölgyulladt benne a vágy, hogy ő is hasonló koronát nyerjen, s elhatározta, hogy késlekedés nélkül a küzdőtérre siet, mert abban bízott, hogy ő is elnyeri a vértanúságot. Isten meghallgatta kívánságát, a pogányok ugyanis megelégelték, hogy közülük oly sokat Krisztus hitére térített. Egy prédikációja közben csúfolni kezdték, s mivel nem hagyta abba a beszédet, karddal súlyos sebet ejtettek rajta. Bár nem halt meg azonnal, mégis vértanúnak kell tartanunk, miként halála után a hívők tisztelték. Az Úr 1007. esztendeje körül halt meg.

+Buda, 1045. szeptember 24.

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Buldust érdemeiért választotta Szent István egri püspöknek, s a püspök mint jó pásztor életét adta egyháza védelméért. Mikor ugyanis Szent István halála után a pogányság sötétsége ismét eltakarta Magyarországot, és a kegyetlen üldözés vihara teljes erővel tombolt a katolikus hit ellen, Buldus önmagával és javaival mitsem törődve -- hogy a rábízott nyájat erői szerint védelmezze -- közvetíteni akart András és Levente királyságért folyó vitájában. Az isteni gondviselés azonban másként határozott: miközben övéinek javát kereste, a katolikus hittől elpártolt martalócok kezébe került, akik Budán először megkövezték, majd látván, hogy még él, karddal és lándzsával átdöfték. Buldus pedig -- miután segítségül hívta Jézus, az Isten Fiának nevét, átköltözött az égbe.

Isten nem hagyta sokáig büntetlenül e gaztettet, mert Leventét is (kinek hatalomvágya a katolikusok elleni düh fölszítója volt), és a gaztett többi végrehajtóját is gyors halál emésztette el. Örök figyelmeztetés lett az utódoknak: Isten nem hagyja büntetlenül a neki szentelt emberek bántalmazását, mert miként ők szüntelenül Isten dicsőségéért fáradoznak, úgy ő mindig éberen virraszt ártatlanságuk védelmében. Andrást bánat fogta el a kegyetlenség láttán, s amiatt, hogy a zűrzavarban nem támogatta a katolikus hitet úgy, amint kellett volna, azért élete hátralévő részében szüntelenül bánkódott, és bocsánatért esedezett, s kétségtelen, hogy ő is a nyomorultan kimúlók sorát gyarapította volna, ha észre nem tér mások vesztén.

*13. század eleje +1243. december 8.

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Buzád az egész Magyarországon leghatalmasabb Bánfi családból származott. Már felnőtt volt, amikor a mulandó gazdagságot és hírnevet megvetve fiaira hagyta rangját, és 1233 körül nagy buzgósággal a domonkos rendben kezdett szerzetesi életet. Mivel a világi tudományokban már korábban jártasságot szerzett, hamarosan Isten igéjének fáradhatatlan hirdetője lett. Mikor a tatárok Magyarországra törtek, s különös kegyetlenséggel pusztították Isten szolgáit, a prior megparancsolta szerzeteseinek, hogy meneküljenek, de Buzád nem törődvén az életveszéllyel, kérte, hogy maradhasson és vigasztalhassa a keresztény népet. Oly állhatatosan kérte, hogy végül engedélyt kapott a maradásra. Miután társai már biztonságban voltak, Buzád elindult, hogy meghaljon Krisztusért, s ugyanerre buzdította a népet is. Mikor a tatárok csapata már a közelben volt, a maroknyi nyájat üdvös intelmekkel a Krisztusért elviselt dicsőséges halálra lelkesítette. Ő maga a templomban, mintha feszületen lenne, kitárt karokkal imádkozott az oltár előtt. Így ajánlotta föl magát egészen elégő áldozatul, s így ölték meg a1243. december 8-án. A barbárok elvonulása után visszatérő testvérek lefejezve és lándzsákkal átszúrva találták, és nagyon bánkódtak miatta.

Az egyik testvér már három napja étlen és szomjan siratta Buzádot, amikor elragadtatásba esett, s hallotta, amint a siratott vértanú mondja neki: ,,Nemde szenvednie kellett Krisztusnak, és így bemennie dicsőségébe? A jelen idő szenvedései nem arányosak az eljövendő dicsőséggel''. Erre a testvér többet már nem siratta, hanem örvendezett.

*Trau (Dalmácia), 1260 körül +Lucera (Nápoly mellett), 1323. augusztus 3.

Ágoston horvát nemzetiségű volt, édesanyját Radoslavának hívták. Párizsban tanult, s nagyon fiatalon belépett a domonkos rendbe. A szintén domonkos XI. Benedek pápa (1303--1304), aki jól ismerte őt, 1303-ban kinevezte zágrábi püspöknek. Húszéves püspöksége alatt nagyon tevékeny volt: ismételten végiglátogatta egyházmegyéjét, gondoskodott hívei erkölcsi és anyagi jólétéről, restaurálta a zágrábi székesegyházat, három egyházmegyei zsinatot tartott és részt vett 1311- -12-ben a viennai zsinaton.

1318-ban műveltsége és ékesszólása miatt a magyar püspökök diplomáciai küldetéssel Avignonba küldték XXII. János pápához, hogy panaszt tegyenek az ifjú király, Anjou Károly Róbert udvarában élő nemesek visszaélései miatt. Miközben Avignonban tartózkodott, Károly Róbert megneheztelt rá és megakadályozta visszatérését. Ezért 1322-ben a pápa áthelyezte a nápolyi királyságban lévő lucerai püspökségre, ahol a következő év augusztus 3-án meghalt. Először a lucerai Szent Domonkos-templomban temették el, majd átvitték a katedrálisba, ahol jelenleg is egy 1937-ben készült ezüst urnában őrzik ereklyéit.

A nép hamar tisztelni kezdte a csodák miatt, mert sírja körül betegek, némák és ördögtől megszállottak gyógyultak meg. Tiszteletét XI. Kelemen 1702-ben jóváhagyta. Az utóbbi időben ügyét ismét vizsgálat alá vették, s várható a szentté avatása.

--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

Kazotics Ágostonról Ferrarius, más szerzőkhöz hasonlóan, a magyarországi domonkosok aktái nyomán állítja, hogy magyar származású volt. Ifjúkorában lépett be Szent Domonkos rendjébe, s a vezeklésben és az erények gyakorlásában annyira kivált a többiek közül, hogy mind műveltségben, mind életszentségben kora legkiválóbb férfiai közé számlálták. Először Itáliába, azután Párizsba küldték magasabb tanulmányok végzésére, s tehetségével és szorgalmával leginkább a filozófia és a teológia kérdéseiben művelődött ki. Visszatérve filozófiát és teológiát tanított, s hirdette az igét Isten népének. Néhány év múlva, miután nagy hasznára volt hallgatóinak, XI. Benedek a zágrábi egyház püspökévé tette. Egyházmegyéjét nagy életszentséggel és éberséggel kormányozta, s az egész ország békéjéért és gyarapodásáért fáradozott szüntelen, míg 17 esztendő múlva, hogy kitérjen az emberi megbecsülés elől, visszatért Itáliába. XXII. János pápa áthelyezte az apuliai Lucera püspökségre. Még 13 évig kormányozott nagy tudománnyal, irgalmassággal, jámborsággal, s minden egyéb erénnyel. Érdemekkel és évekkel telve 1332. augusztus 3-án elköltözött az égbe, hogy átvegye fáradozásai jutalmát. Az Egyház engedélyezte, hogy mint szentről, officiummal emlékezzünk meg róla.

--------------------------------------------------------------------------------

*Magyarország, 14. század első fele +Foligno, 1398. május 13.

A magyar származású Antal elhagyta családját, vagyonát és hazáját, hogy zarándokként éljen. Az 1350-es szentévben Rómába ment, ahol belépett a ferences harmadrendbe. Később Assisibe zarándokolt, hogy Szent Ferencet a sírjánál tisztelje, és elnyerje a Porciunkula búcsúját. Rómába visszatérőben átutazott Folignón, ahol 1371-ben súlyosan megbetegedett. Befogadták a Szentlélek kórházba, és nagy szeretettel ápolták. Mivel betegsége ideje alatt fogadalmat tett erre, fölgyógyulása után ugyanabban a kórházban az elhagyottak és betegek ápolója lett. Vezeklésével és nagy szeretetével példaképe lett mindenkinek. Itt halt meg 1398. május 13-án, s a kórház templomának egyik kápolnájában temették el.

1608-ban ereklyéit egy urnában a főoltáron helyezték el. A ferences martirológiumban halála napján emlékeznek meg róla.

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

A magyar szülőktől született Antal számára a szentévi búcsú elnyeréséért vállalt római zarándoklat jelentette a szent élet kezdetét. Több évig maradt Rómában, hogy az apostolok és a szentek ereklyéit tisztelje, s közben fölgyulladt benne a tökéletesebb élet utáni vágy. Ezért belépett Szent Ferenc harmadik rendjébe, majd Assisibe ment, hogy láthassa szent törvényhozójának, Assisi Szent Ferencnek sírját. Miután befejezte ájtatosságait a sírnál, visszatérőben Folignón átutazva megbetegedett. Befogadták a Szentlélek kórházba, s ott olyan szeretettel bántak vele, hogy csodálatában fogadalmat tett: ha Isten időt enged még neki és meggyógyul, ő maga is a beteg zarándokok ápolására szenteli életét. Istennek tetszett a fogadalom, ezért Antal meggyógyult, és teljesítette ígéretét. Ezután már nem magának, hanem Istenért másoknak akart élni, éjjelét és nappalát teljesen a betegek ápolásának szentelte. A betegekhez senki sem volt nála jóságosabb, ápolásukban gondosabb. Mint anya a fiait, kedvesen bátorította, vigasztalta és segítette őket, mígnem ő maga is ismét súlyos betegségbe esett, hogy Isten ezáltal tegye tökéletessé erényeit. Antal a betegségét nemcsak állhatatosan, hanem vidám türelemmel viselte, és soha nem panaszkodott. Végül sok esztendő után, érdemekben gazdagon, 1398. május 13-án elnyerte fáradalmainak és fájdalmainak jutalmaként a jámbor halált. Testét annak a kórháznak a kápolnájában temették el, ahol szolgált, s a nép szüntelenül zarándokolt hozzá. Tisztelete nagyon megnövekedett 1608-ban, amikor fölnyitották a sírját, s az egykor betegségtől roncsolt testet sértetlenül, épségben találták. Nemesebb koporsóba helyezték, és a templom főoltárára tették, hogy mindenki tisztelhesse. Isten pedig szolgája, Antal közbenjárására sok csodával válaszolt. 

*Liguria, ? +1462. (?)

Életéről keveset tudunk. Liguriában született, kármelita szerzetes lett, majd a törökök közé ment, hogy hirdesse az evangéliumot. Egyesek szerint a városból, ahol prédikált, a törökök kivitték a kapu elé, megkövezték, s hogy a keresztények ne tisztelhessék a testét, máglyára vetették. A lángok azonban sértetlenül hagyták. Mások szerint mielőtt megkövezték volna, megostorozták. Egy harmadik elbeszélés szerint el akarták égetni, s mivel a tűz nem ártott neki, lefejezték. Általában 1462-t tartják halála évének. Szerepel a kármelita szentek névsorában, s tiszteletének Lyonban és Aachenban vannak emlékei. A rendben szeptember 4-én emlékeznek meg róla.

Szent Antonin, Nikefor és Germán a IV. század kezdetén szenvedtek vértanúságot Makszimián Galerius alatt. Antonin öreg volt, Nikefor fiatal, Germán pedig középkorú. Firmilián palesztinai helytartó fogatta el őket, hogy áldozzanak az isteneknek. A szentek ezt visszautasították és megvallották keresztény hitüket. Ezért a palesztinai Cezareába vitték, és ott fejezték le őket.

Ebben az időben fogták el Manetha szüzet is. Különféle kínzások alá vetették, de sértetlen maradt. Sok csodát tett, sok embert vezetett el Krisztus hitére. Végül tűzhalálra ítélték. Maga ment a tűzbe, és így adta vissza lelkét Istennek.

+vsz. Kalocsa, 1036 vagy 1039.

Radla cseh vagy horvát származású volt. 972-ben Magdeburgban együtt tanult Szent Adalberttal. Szerzetes lett, és az Anasztáz nevet vette föl, melynek egyik változata az Asztrik. Miután 992--995-ig brewnowi apát volt, 996-ban Adalberttal együtt Magyarországra jött. A Szent Márton hegyén épített első magyar bencés kolostor apátja lett. A térítő munkában oly nagy lelkesedéssel és eredménnyel vett részt, s oly nagy tekintélye volt, hogy 999-ben István király őt küldte Rómába, hogy II. Szilveszter pápával tárgyaljon. Valószínűleg ekkor kapta meg püspöki kinevezését. Érdemeiért a Márton hegyi kolostor megkapta ugyanazokat a kiváltságokat, amelyekkel Montecassino rendelkezett. Halálának éve 1036 vagy 1039. A bencés martirológiumban november 12-én ezt olvasták: ,,Esztergomban, Magyarországon Szent Anasztáz püspök és hitvalló, nagy életszentségű férfi temetése.''

--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Asztrik Szent Adalberttel együtt Itáliából először Csehországba ment, ahol a brewnowi bencés apátság apátja, de inkább atyja, mint elöljárója lett. Innen Szent István, aki később Magyarország első királya volt -- s azt kívánta, hogy szent életű és kiemelkedő műveltségű férfiak könnyítsék meg népének a katolikus hitben való gyarapodását --, Magyarországra hívta. Asztrik néhány szerzetestársával engedelmeskedett a hívásnak. A király, aki nagyon szerette a szerzeteseket, barátságosan és a legnagyobb tisztelettel fogadta őket, s kedvére volt jámborságuk. Nagyon kérte őket, hogy alattvalói üdvösségének és lelki gyarapodásának szenteljék magukat; és ennek érdekében királyi bőkezűséggel a Vashegy lábánál kolostort épített számukra. Asztrikot, aki a többieknek szóban és példában a mestere volt, apáttá tette, majd kis idő múltán szent élete és a tudományban való kiválósága miatt a kalocsai püspökségre emelte. Asztrik pedig szent életének példájával szüntelenül a lelkek üdvösségéért fáradozott. A püspökségből önmagának sem tiszteletet, sem hasznot nem akart szerezni, hanem boldogságát Isten dicsőségében és a bárányok javában kereste. Az ország nagyon súlyos ügyeivel Rómába küldték, és Szilveszter pápánál oly sikerrel végezte küldetését, hogy a pápa angyali intéstől indítva, arany koronát, apostoli királyi címet és apostoli keresztet küldött, miként Szent István kérte tőle. Ettől kezdve a kereszt került az ország címerén a sas helyébe. Amikor Sebestyén, az első esztergomi érsek elvesztette szeme világát, három esztendőre Asztrik lett a helyettese. Az árváknak atyja, a szorongatottaknak menedéke volt, mígnem az Úr 1034. esztendejében, november 12-én, 70 éves korában el nem szólította, hogy megkapja az igben fáradalmai jutalmát. Méltó, hogy halála után tiszteljék azok, akiket az égre érdemes életre tanított a földön. Sok csodája közé tartozik egy halott föltámasztása is.

Szent I. Márton     pápa és vértanú, † 655.           


Sínai Szent Nílus atya

Konstantinápolyból származott. Fiatal korában szép nevelést kapott. Megtanulta könyvekből a bölcsességet, és kiváló szónok lett belőle. Elérve azt a kort, megnősült egy istenfélő leányt véve feleségül. Egy fiuk és egy leányuk született. Figyelembe véve nemesi származását és személyes tulajdonságait, megválasztották a főváros parancsnokává. Istenfélő és erényes életét nagyon zavarta és elszomorította mindaz, amit a császári udvarban tapasztalt. Ezért megvált hivatalától, feleségét is rábeszélte, hogy engedje el szerzetesi életre. Felesége beleegyezésével a Sinai hegyre ment, és ott egy általa kivájt barlangban élt imádság és böjtölés között. Amikor hallott Aranyszájú szent János üldöztetéséről, szemrehányó levelet irt ezért Arkadius császárnak. Szigorú életében hozták a hírt, hogy a barbárok rátámadtak a szentéletű szerzetesekre, sokat elhurcoltak, közöttük Nílus fiát is. Később hallotta, hogy fiát Emesa püspöke kiváltotta. Elment és meglátogatta őket. A püspök a fiút felvette az egyházi rendbe, az apát pedig pappá szentelte, és kérte, hogy maradjanak nála. De Nílus elhatározta, hogy visszatér Sinaira. Fiával együtt el is ment. Sok idő múlva, 450 körül meghalt, miután szerzetességben 6o évet töltött el.

Ciprus szigetéről származott. Epifán fejedelem fia volt. Jámbor és istenfélő nevelést kapott. Felnőtt korában, szülei akaratából, házasságra lépett és gyermekei születtek. Nemsokára azonban elvesztette gyermekeit, majd feleségét is. Ezután életét az imádságnak és jócselekedeteknek szentelte. Ezért Alexandria pátriárkájává választották. Új feladatában még inkább törekedett a szegényeknek, szenvedőknek és a többi ilyen embernek gondját viselni és rajtuk segíteni. Mindenkin segített, aki csak kérte. Szellemi nyáját egy akkori tévedéstől is megtisztította. Hogy mindenkin segítsen, szerdán és pénteken egész nap a templom kapujánál ült, hogy mindenki hozzáférkőzhessen. Tisztelői között olyan is volt, aki drága ágytakaróval ajándékozta meg. Egy éjszakán át használta, aztán eladta, hogy árán a szegényeket segítse. Egy alkalommal egy vezető ember megsértette. Naplemente előtt üzent neki, hogy lemenőben a Nap, ki kell békülni. Ez annyira szíven ütötte az embert, hogy nemcsak kibékült a szent főpappal, hanem feltette, hogy soha, senkivel nem keveredik vitába. Amikor a perzsák Egyiptomra támadtak, a szent főpap Konstantinápolyba akart menekülni. Ciprus szigetére jutott, és ott halt meg 62o-ban. Ereklyéi később Magyarországra kerültek.


BOLDOG PISAI* JÁNOS remete, III. r. (1270-1340)
Az elokelo Cini családból származott. Mint szülovárosának lovagja részt vett valami katonai vállalkozásban, amely számára börtönnel végzodött. (Egyes történészek véleménye szerint részt vett a pisai érsek elleni sikertelen merényletben.) A fogságban magába szállt, elhatározta, hogyha kiszabadul, új életet kezd. Bizonyára ismerte Szent Ferenc életét s azokat a kiváló ferenceseket, akik városából származtak: Pisai Agnellus angliai tartományfonök, Pisai Albert rendfonök a 13. század elején. De inkább a világban élo, III. rendi ferencesek élete volt számára vonzó. Kiszabadulása után ezek közé lépett be. Imádságos és vezeklo életet élt. Vezekloövet is viselt. Szívén viselte a szegények, elesettek sorsát. Szüleitol örökölt vagyonát nagyrészt köztük osztotta szét, amellett társakat toborzott s azok közremuködésével segítette a szemérmes szegényeket, akikhez éjnek idején vitték az adományokat. Ez a társulat fennmaradt egészen a francia forradalomig. Több más jámborsági és irgalmassági munek is kezdeményezoje volt: így önostorozó csoportot szervezett; ilyenek a 13. század második felében sokfelé végezték nyilvánosan vezeklésüket - különösen valami természeti csapás, pl. pestis idején. Ezeket flagellánsoknak nevezték. Élete utolsó idején remeteéletet élt, az ima és bunbánat gyakorlatainak szentelte magát. Akik ot remeteségében fölkeresték, megerosödve és megvigasztalódva távoztak tole. Érdemekben gazdagon hunyt el 1330 és 1340 között. A Békérol nevezett Jánosnak is hívják, mert halála a pisai egyik kapu, a békekapu közelében történt. Tiszteletét kb. 500 évvel késobb hagyta jóvá IX. Piusz pápa.
„Amikor alamizsnát adsz, ne tudja a balkezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad és Atyád, aki a rejtekben lát, megjutalmaz... Ne gyujtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja s ahol betörnek és ellopják a tolvajok. A mennyben gyujtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda... Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Mt 6.)
Imádság:
Istenünk, te Boldog Jánost a világi életbol bunbánatra és a szegények szolgálatára vezetted. Segíts, hogy példáját követve gyakoroljuk az irgalmas szeretet tetteit, és eljussunk szentjeid közé. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


POLOCKI SZENT JOZAFÁT
*Vlagyimir, 1580 körül +Vityebszk, 1623. november 12.
Szent Jozafát 1580 körül született a volhiniai Vlagyimirban. A terület ma Ukrajnához tartozik, akkoriban lengyel fennhatóság alatt állt. Családja a fehér ruténok közül származott. Atyja, Kuncevicz Gavriol városi tanácsos volt, édesanyját Marinának hívták. A szülők ortodox vallásúak voltak, s gyermeküket Jánosnak keresztelték.

Amikor János elemi iskoláit befejezte, kereskedőinas lett Vilnában. 1596-ban Breszt-Litovszkban több rutén ortodox püspök unióra lépett a római egyházzal, megtartva keleti rítusukat. János is ezekben az években találta meg az utat a katolikus Egyházhoz -- úgy tűnik saját kezdeményezésére. 1604-ben engedélyt kért a kijevi metropolitától, Hipatiu Pociejtől, hogy beléphessen a majdnem teljesen elnéptelenedett vilnai Szentháromság-kolostorba. Szerzetesként vette föl a Jozafát nevet.

1607-ben megnyerte egyik barátját, a nagyon képzett Rutszkij Józsefet, és az is belépett a kolostorba. Később arhimandrita és metropolita lett. Nem sokkal ezután Jozafátot diákonussá szentelték. 1613-ban Bitenben kolostori elöljáró, higumen, de már a következő évben visszahívták Vilnába, és a Szentháromság-kolostor arhimandritája lett. 1618-ban az időközben metropolitává lett barátja, Rutszkij segédpüspökké nevezte ki, s Jozafát hamarosan a kilencven éves korában elhunyt polocki érsek, Gedeon utódja lett.

Érsekségének első három évében sok lelket nyert meg az uniónak, sokan tértek vissza az ortodox Egyházból a katolikus Egyház közösségébe. 1621-ben azonban megzavarták működését: a jeruzsálemi ortodox pátriárka, III. Theofanész, minden egyházi és világi hatósági hozzájárulás nélkül, az összes katolikus püspöki székhelyre ortodox ellenpüspököt állított. Polock számára Meletij Szmotritszkij szerzetest szentelte püspökké, akinek megbízottak révén sikerült a nép nagy részét elhódítania Jozafáttól. Azzal rágalmazta, hogy el akarja latinosítani a liturgiát, s csak álnokságból és átmenetileg használja a szláv és a görög nyelvet. A keleti szertartásokat féltő embereket ezzel sikerült a püspök ellen lázítania.

Az ellenségeskedés egyre nagyobb méreteket öltött Jozafát körül. Ő világosan látta, hogy életébe fog kerülni a pápához való hűsége, de nem tántorodott meg. 1623. november 12-én a saját házában gyilkolták meg.

VIII. Orbán pápa, amikor hírül vette vértanúságát, azonnal megindította a szentté avatási eljárást. Húsz évvel a halála után, 1643-ben boldoggá is avatta Jozafát püspököt. A szentté avatást IX. Pius pápa végezte 1867-ben. XXIII. János és VI. Pál pápa a II. vatikáni zsinattal kapcsolatban új lendületet adott az egység vértanúja tiszteletének.

Ünnepét 1882-ben vették föl a római naptárba, november 14-re. 1969- ben november 12-re, a halála napjára helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

A 16. század végén mind a katolikus, mind az ortodox Egyház híveinek élete meglehetősen feszült légkörben zajlott. A katolikusok körében az ellenreformáció hatása volt nagy, az ortodoxok között pedig egyre inkább érezték a megújulás szükségességét. A lengyel fennhatóság alá eső területeken ez a reform az esetek többségében a római egyházzal való unióba torkollott, amelynek aztán politikai színezetű ellenhatása támadt. Tagadhatatlan, hogy az egység szorgalmazói között voltak olyanok, akiket nem tisztán vallási indítékok, hanem politikai és szociális célok is vezettek. Ilyen időszakokban a papságban is, a gazdagabb rétegekben is könnyen erkölcsi lazaság lépett föl. A vidék egyszerű, csendesen élő népe pedig a maga jámborságát őrizve várta a jobb időket. Úgy tűnik, a Kuncevicz család az utóbbiak közé tartozott, akik hűségesen őrizték atyáik ortodox örökségét. János életéből részleteket csak attól kedve ismerünk, amikor már kereskedőinas volt Vilnában.

A boldoggá avatás során kortársai személyes tapasztalataik alapján vallották, hogy János már gyermekkorában föltűnően vallásos és Isten közelében élő lélek volt. Nem lehet természetes magyarázatot találni, hogy mi indíthatta arra, hogy a gazdagon fölszerelt vilnai ortodox templom helyett a majdnem teljesen elhagyatott Szentháromság-kolostor templomába kezdett járni. E kolostor arhimandritája színleg katolikus, de szíve szerint ortodox volt, ráadásul egyáltalán nem volt mintaszerzetes. A kolostornak valójában ő volt az egyedüli lakója. János pedig minden ellenszolgáltatás nélkül ellátta a liturgia körüli szolgálatot: énekelt, olvasott, akkor is, amikor mindössze ketten voltak hétköznaponként a templomban, vagy amikor csak húsz-harminc hívő jött az ünnepi liturgiára.

Munkaadója, a gazdag, de gyermektelen Popovics Jácint örökösévé akarta tenni Jánost. Ő pedig húsz éves korában, látva már minden nehézséget, metropolitai engedéllyel belépett a majdnem elpusztult Szentháromság-kolostorba. Két eszme vezérelte: először meg volt győződve arról, hogy Isten szerzetesnek hívja, hogy egészen az Ő szolgálatára szentelje magát. Másik fölismerése az volt, hogy az üdvösség legbiztosabb útja a római pápával közösségben élő katolikus Egyházban van. E két eszméért áldozta föl életét.

Nagy elszántsággal fogott a szerzetesi élethez. Mivel mestere nem volt, akitől tanulhatta volna, a szentek írásaihoz fordult. Sokat olvasott a régi, nagy szerzetesektől, s követni kezdte őket. Élete végéig vezeklőövet és ciliciumot viselt, böjtölt, virrasztott és ostorozta magát.

Amikor diákonussá szentelték, buzgósága megsokszorozódott. Nagyon fontosnak tartotta a gyakori gyónást. Az utcán és a piacokon is megszólította az embereket, és gyónásra buzdította őket. Amikor pappá, majd püspökké szentelték, maga is sokat és szívesen gyóntatott. Érsekként engedélyezte papjainak, hogy azokat, akik nem tudnak templomba menni, háznál is meggyóntathatják. Azokat a papokat, akikről megtudta, hogy évente sem akarnak gyónni, súlyos büntetéssel fenyegette meg.

Még kereskedőként dolgozott, amikor naponta részt vett a zsolozsmán, s ezt haláláig megtartotta. Papjait arra buzdította, hogy a liturgiát akkor is végezzék, ha senki sem jön a hívek közül a templomba. Erősen szorgalmazta, hogy a keleti egyházjog és a zsinatok határozatait pontosan tartsák meg.

Élete végéig meg volt győződve arról, hogy méltatlan és alkalmatlan a tisztségek viselésére, amellyel az Egyház megbízta. Amikor korábbi barátja, Rutszkij polocki érsekké akarta tenni, Jozafát teljes erejével tiltakozott. Barátait megeskette arra, hogy lebeszélik Rutszkijt a szándékáról. Végül megígérte, hogy minden erejével a püspökség szolgálatára lesz, csak neki magának ne kelljen püspökké lennie. Rutszkij metropolita azonban jól ismerte Jozafátot, nem engedett, s végül fölszentelték.

Püspökként nagy gondja volt a nép oktatására. Írt egy katekizmust, amely világos, egyszerű módon közölte a katolikus hit igazságait. Amikor kiderült, hogy nem tudja kinyomtatni, elrendelte, hogy minden plébánia másolja le magának kézírással, és vasárnapokon ebből oktassák a híveket.

Mindvégig hű maradt a katolikus Egyház terjesztésének eszméjéhez, s adott alkalommal -- úgy, ahogy az atyák írásaiban olvasta -- igénybe vette a világi hatalom segítségét is.

Abban a három évben, amikor zavartalanul működhetett, soha nem élt vissza püspöki hatalmával. Amikor pedig az ellenpüspök szinte teljesen megfosztotta híveitől, magára hagyottan, két éven át őrizte meggyőződését és végezte minden püspöki teendőjét. Sokszor fenyegették azzal, hogy megölik. A vértanúsága előtti napon is kapott ilyen figyelmeztetéseket, mégis elment Vityebszkbe.

Kora reggel részt vett a hajnali zsolozsmán a székesegyházban. Közben már behallatszott, hogy emberek gyülekeznek a templom körül, és az egyre növekvő lármából sejteni lehetett, hogy nem békés szándékkal jönnek. Jozafát érsek a zsolozsma végeztével átment a püspöki házba, hogy fölkészüljön a liturgiára. A tömeg betörte az ajtót és berontott a házba. A személyzet tagjai próbálták elállni útjukat, de egymás után megölték őket.

Amikor a püspök meghallotta a zajt, a támadók elé sietett és az egyik szemtanú szerint így kiáltott a betörőkre: ,,Miért ölitek a szolgáimat? Mit ártottak nektek? Ha engem kerestek, itt vagyok!'' -- Máris kardok és tőrök sebezték halálra, majd dühükben letépték róla a ruhát, mert fölbujtóik azt mondták nekik, hogy a püspök háza tele van kincsekkel, maga a püspök selyembe és bársonyba öltözködik. De amikor letépték egyszerű vászonruháját, meglátták testén az ostorozások nyomát, és kezükben ott volt a selyem helyett a vezeklőing.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Jozafát püspököt képessé tetted arra, hogy jó pásztorként életét adja juhaiért, kérünk, áraszd Egyházadra Szentlelkedet, és vértanúd közbenjárására erősíts meg minket, hogy készek legyünk életünket adni testvéreinkért!

Salamon és Jeroboám királyok uralkodása alatt élt Silóban. Jeroboámnak megjövendölte, hogy az ország kettészakad, és ő l0 törzsnek lesz a királya. Meghalt Krisztus születése előtt l000 évvel.


SZENT BENEDEK, IZSÁK, JÁNOS, KRISZTIÁN, MÁTÉ vértanúk
+Miedzyrzecze, 1003. november 11--12.
Benedek 970-ben született Beneventóban. Érseke fiatalon pappá szentelte és székesegyházi kanonokká nevezte ki. Mivel a szerzetesi életre érzett hivatást, a San Salvator in periculo maris kolostorában fogadalmat tett. 996-ban engedélyt kért az apáttól, hogy remeteéletet élhessen, és a kolostor közelében egy kunyhóba vonult vissza. Nagyon gyakran felkereste tanácsért Grandenicust, az egykori velencei nemest, aki remeteként élt a Montecassinón, miután ravennai Szent Romuáldnál (lásd: A szentek élete, 271. o.) szerezte szerzetesi iskolázottságát, akit Benedek is nagyra becsült mint a latin egyház legjelentősebb élő aszketikus tanítóját.

Romuáld 999--1000 telén Cassinóba érkezett, hogy meglátogassa Grandenicust; Benedek tüstént odasietett, hogy láthassa, majd ápolta a szentet egy évig tartó súlyos betegségében. Amikor Romuáld az 1000. év végén Rómába ment, elkísérte, s ott találkozott Querfurti Szent Brúnóval (lásd: 97. o.), III. Ottó császár rokonával, aki szerzetes volt Szent Bonifác és Szent Alexius kolostorában. 1001 tavaszán elkísérték Romuáldot Ravennától északnyugatra fekvő pereumi remeteségébe.

Ebben az évben III. Ottó Ravennában kolostort alapított prágai Szent Adalbert (lásd: A szentek élete, 762. o.) tiszteletére. Megkérte Romuáldot, hogy tanítványai közül jelöljön ki valakit apátnak. Romuáld választása Benedekre esett, ő azonban nem akarta elhagyni remeteéletét.

III. Ottó segítette lengyelországi I. Boleszlávot országa kereszténnyé tételében. Munkája támogatására lengyel területen rendet akart alapítani, és a pereumi remeték segítségét kérte. Lelkes segítőre talált Brúnóban, aki azt remélte, hogy a pogányok között eljut a vértanúságra. Brúnó rábeszélte Benedeket és Romuáldnak egy János nevű tanítványát, hogy vegyenek részt ebben a munkában. János és Benedek az 1001. év végén Lengyelországba érkezett, miután Brúnó megígérte, hogy követi őket, mihelyt püspökké szentelik, és a pápától megkapja az engedélyt arra, hogy a pogányoknak prédikálon.

I. Boleszláv barátságosan fogadta Jánost és Benedeket, földet adott nekik a Gniezno melletti Miedzyrzeczében, ahol remeteséget létesítettek. Később négy szláv csatlakozott hozzájuk: Izsák és Máté testvér, egy bizonyos Barnabás, aki a szerzetesi fogadalmat is letette és Krisztián, a kis közösség szakácsa. János és Benedek lengyelül tanultak, hogy majd segíteni tudjanak Brúnónak a térítésben. Eközben azonban keresztény környezetben és úgy élték remeteéletüket, mint Pereumban.

Brúnó azonban nem érkezett meg. Elsősorban a III. Ottó halála után,1002 februárjában kirobbant politikai zűrzavarok tartották vissza Itáliában. Nem sokkal ezután Rómában II. Szilveszter pápától megkapta a prédikációs engedélyt és az ajánló sorokat is az új császárhoz, Szent II. Henrikhez (lásd: A szentek élete, 345. o.), azzal a kérelemmel, hogy szenteltesse fel missziós püspökké. II. Henrik nem folytatta elődjének szlávbarát politikáját, és viszályba keveredett lengyelországi Boleszlávval, ezért Brúnó nem tudta véghezvinni eredeti tervét, és Miedzyrzeczében várakozó testvéreit sem tudta értesíteni nehézségeiről.

A szemlélődő lelkületű János testvért kielégítette a lengyelországi remeteélet, Benedek viszont, aki a vértanúk koronájára vágyott, mielőbb meg akarta kezdeni munkáját a pogányok között. Mivel Brúnó nem jelentkezett, Benedek 1003-ban keresésére indulva Prágába ment, majd eredménytelenül visszatért Miedzyrzeczébe. Ekkor Barnabás testvért Rómába küldték, hogy a pápa tanácsát kérje. Amikor Barnabás nem érkezett vissza a tervezett időre Benedek és János elhatározták, hogy ők maguk mennek Rómába. Közben Boleszlávtól pénzt kaptak a misszió fenntartására, de visszaküldték. Ez azonban nem volt általánosan ismeretes, és 1003. november 11-én éjszaka a pénz miatt betörtek a remeteségbe. Bár Benedek, János, Máté és Izsák nem tanúsítottak ellenállást, a támadók a védekező Krisztiánnal együtt megölték őket.

A visszatért Barnabás testvér vitte meg az esemény hírét Rómába. XVIII. János pápa (1004--1009) megengedte a testvérek tiszteletét, és hozzájárult, hogy készségükért, amellyel gyilkosaik kezéből elfogadták a halált, vértanúként tisztelhessék őket. Querfurti Szent Brúnó írta meg ,,Az öt testvér szenvedéstörténeté''-t. I. Boleszláv kolostort emeltetett vértanúságuk helyén, s ennek első apátja Barnabás lett. 1039- ben a vértanúk ereklyéit Prágába szállították.

Konstantinápolyi születésű volt. Fiatal korában nagy műveltségre tett szert. Kiváló szónok és jó filozófus volt. Abban az időben kazár Leó császár halála után felesége Iréne császárnő uralkodott. Ő összehívta az egyetemes zsinatot a képromboló eretnekség felszámolására. A zsinat után Platon, Teodor anyai nagybátyja, magával vitte Teodort és két társát, akik szerzetesi életre vágytak. A Szakudion kolostorban éltek, Teodor a szerzetesi élet példáját mutatta életével. Iréne császárnő uralkodása alatt megalapította Konstantinápolyban a Sztudita kolostort, ebben előljáró lett. Nagy szent Bazil szabályait is figyelembe véve kolostori szabálytatot alkotott, és a teljes közös életet igyekezett elterjeszteni. Mivel egyre jobban nőtt a kolostorba belépők száma, Teodornak pedig sem ereje, sem ideje nem maradt, hogy mindent egyedül intézzen, különböző tisztségeket hozott létre. Ezek számára írásos utasításokat adott, kezdve az elöljárótól a legkisebb szerzetesig. 826-ban adta vissza lelkét Istennek Akrita helységben. Hagyatékában sok levél, költemény, egyházi ének – az istentiszteletek számára – maradt. A nagyböjti istentiszteletekre sok háromódás kánont szerkesztett. Testvérével Szaloniki József atyával a nagyböjti énektárt: a Triódot állította össze.


Studioni Szent Tódor     hitvalló, † 826.  


Szent Viktor és Sztefanida vértanúk

Szentünk Itáliából származott. Katonaként élt, hitét bátran megvallotta mindenki előtt. Amikor Antonin császár (l6l-80) idejében a keresztényeket üldözni kezdték, Viktort is elfogták. Hiába volt a rábeszélés, hitétől nem tántorodott el. Sokféle módon kínozták, próbálták megmérgezni, de sértetlen maradt. Tüzes kemencébe is dobták, forró olajba is vetették. Mivel mindezekben is sértetlen maradt, végül is karddal fejezték le, Damaszkuszban.

Szent Sztefanida, egyik katona felesége, látva Viktor vértanúságát, két koronát látott látomásban. Egyik Viktor fejére szállt, a másik az ő fejére. Ezért bátran megvallotta ő is keresztény hitét. Úgy halt vértanúhalált, hogy két pálmafa közé kötötték, és testét darabokra szabdalták.


Szent Vince vértanú

Szent Vince Hispániából származott. Fiatal korában a Szentírás tanulmányozásának szentelte életét. Augusztopolisz püspöke Valeriosz volt jó tanítója. Látva tanítványának erényes életét, diakónussá szentelte. Mivel a püspök dadogós volt, megbízta Vincét az emberek tanításával. Dioklécián császár keresztényüldözése alatt elfogták. Hitét kínzói előtt is megvallotta, kínzások után keresztre feszítették. Innen sértetlenül megszabadulva, végül tüzes rostélyon égették el. Testét temetetlenül hagyták, de a madarak és vadak nem bántották. Végül vízbe dobták, de a szent test kiúszott a partra. A keresztények összejővén, tisztelettel temették el. Ez 3o4-ben történt. Ereklyéi Rómában nyugszanak.