*1214. +1239. július 11. vagy 23.

Beatrix I. Aldobrandino d'Este gróf leánya volt. Még nem volt egészen húsz éves, amikor 1234-ben II. András magyar király felesége lett. A király oly gazdagon megajándékozta az esküvő alkalmával ifjú hitvesét, mintha csak érezte volna, hogy hamarosan magára hagyja. András ugyanis 1235. március 7-én meghalt. Halála után Beatrix visszavonult, mert a férje első házasságából való gyermekek nem kedvelték őt. Nagybátyja, Azzo udvarába költözött, és ott hozta világra fiát, az úgynevezett Utószülött Istvánt. Fia nevelése mellett Beatrix egészen a vallásos életnek szentelte magát. Gyakran látogatta a gemmolai kolostort, melyet 1226-ban elhunyt nagynénje -- kit szintén Beatrixnak hívtak -- alapított. Nagy alázatosságban élt, s nagylelkűnek mutatkozott minden rászorulóval szemben. Huszonöt éves korában halt meg, apáca nagynénje mellé temették el.

--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Beatrix a hatalmas Aldobrandino d'Este fejedelem leánya volt. Az erényeknek oly gazdagsága ragyogott benne, hogy Magyarország királya, II. András, amikor a keresztes hadjárat során Jeruzsálemben járt, megszerette és feleségül kérte. A királynői trónuson sem lett fennhéjázó, hanem a szépség és a szemérmesség példaképe volt, egyszerű ruhákban járt, és szívesen társalgott az alacsonyabb sorsúakkal. A szentek drága ereklyéit, melyeket hitvese a Szentföldről magával hozott, saját kezűleg ékesítette és készítette elő, hogy a nevezetesebb magyar templomokban tiszteletre kihelyeztessenek. Férje halála után, mivel ő maga is királyi lélek volt és nem akart más felesége lenni, a Királyok Királyának szerelmére vágyott, s búcsút mondván a földi királyi pompának, Gemmulában, a Keresztelő Szent János kolostorban fogadalmat tett. A kolostor apátnője, akit szintén Beatrixnak hívtak, a rokona volt, és csodálatos életszentséggel tündökölt.

Beatrix elhagyva minden földi gondot, teljesen az égieknek szentelte magát, és feledvén királynői méltóságát, mindenkinél kevesebbre tartotta magát. A nagylelkű alázatosság példaképe és az életszentség tükre volt. Életét Krisztus 1239. esztendejében július 23-án szentként fejezte be. Méltónak találtatott arra, hogy a legszebb gyöngy legyen annak a kolostornak gyöngyei között, amely boldog volt, mert a két Beatrixet nemcsak vér szerinti, hanem az erények után való törekvéseikben is testvérként tisztelhette.

*Regensburg, 1210 előtt +Párizs, 1272. december 14.

A családról, melyben Bertold született, nem tudunk semmit. Róla is az első adatunk az, hogy belépett a ferencesek közé, és novíciusmestere a híres misztikus, Augsburgi Dávid volt, aki később apostoltársa is lett. Tanulmányait Magdeburgban, a ferences rend Studium Generaléján végezte. 1235--37 között kezdett prédikálni, s oly kiválónak bizonyult, hogy az egész középkori Germánia legnagyobb egyházi szónokának tartották. Bejárta Dél-Németországot, Morvaországot, Csehországot, Svájc egy részét és Magyarországot. A birodalomban éppen üres volt a császári trón (1250--73), s ez számtalan baj oka lett: nyomor, bűnözés, banditizmus, a klérus erkölcsi hanyatlása, babonák és eretnekségek, katarok, valdiak és más szekták terjedése. Bertold ilyen körülmények között hirdette az igaz tanítást és a keresztény erkölcsöket. Életszentségével és ékesszólásával maga köré tudta vonzani a népet. Szószékét leggyakrabban a szabadban állították föl -- tereken, réteken vagy erdőben --, s megszámlálhatatlan sokaság özönlött köréje. A hagyomány szerint olykor százezer hallgatója is volt. Föl tudta ébreszteni a lelkiismeretet, s ezzel a leghatásosabb gyógyszert adta kora bajaira.

A tanító és prédikátor egyúttal diplomata és békeszerző is volt: 1253-ban visszavezette a pápához Bajor Ottó herceget, aki addig a kiközösített császár oldalán állt. 1257-ben az ifjú Szász Albert az ő kérésére visszaadta a jogtalanul bitorolt javakat a pfoëfferi kolostornak. Végül 1258. december 2-án elérte, hogy Boleszláv sziléziai herceg nyilvános vezeklést végezzen bűnei miatt.

1263. március 21-én IV. Orbán pápa felkérte Bertoldot, hogy Nagy Szent Alberttal együtt hirdessen keresztes háborút a muzulmánok ellen. Bertold ezért még egyszer bejárta Németországot és Svájcot, s találkozott Szent IX. Lajos királlyal is. 1272. december 14-én meghalt. 396 latin, illetve német beszéde maradt ránk.

--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

Bertold Regensburgban született. Ifjúságában Boldog Dávid volt számára az erényes élet mestere. A Szent Ferenc regulája szerinti életet választotta, hogy biztonságban megőrizze, amit a Lélektől kapott. Szavában annyi kedvesség volt, hogy ékesszólásával, mint valami titokzatos bájitallal megrészegítette hallgatóit. Egyesek szerint hatvan, mások szerint százezer ember is csüngött az ajkán. Történt egyszer, hogy a szószékről a víciumok egy bizonyos fajtáját keményebben érintette, s egy asszony, aki bűnére ismert a szóban, a népsokaság közepette holtan rogyott össze. Amikor a nép szólt irdekében a még prédikáló Bertoldnak, parancsszavára az asszonyba csodálatos módon visszatért az élet. Bertold az eset kapcsán még jobban dorgálta a víciumokat, és igen mély nyomokat hagyott hallgatóiban. Nehogy az Istentől kapott talentumot néhány város vagy egy tartomány határai közé zárja, s hogy gyümölcsei sokak közé eljussanak, ékesszólását távoli vidékekre is el akarta juttatni. Buzgóságában megfelelő teret keresett, és arra a helyre ment, ahol a kunok sok keresztényt csábítottak hitetlenségre. Bertold szava világított, mint a fáklya, beszéde Illéséhez hasonlóan a megátalkodott bűnösöket is megtérítette. Halála után Isten sok csodával ékesítette. Regensburgban 1272. december 13-án halt meg, és ugyanott temették el.

+Buda v. Pest 1045. szeptember 27.

Beszteréd (latinul: Bistridus, Bestridus, Beztertus) Nyitra vértanú püspöke volt. Szent Gellért legendájában olvasható: ,,Gellért teste aznap ott feküdt, ahol a vértanúságot elszenvedte. Bödi püspököt is megkövezték, s így ment át a dicsőségbe. Beszteréd püspök pedig halálos sebet kapott, és harmadnap költözött el e világból.'' A hagyomány nyitrai püspöknek tartja, 1034 körül kaphatta kinevezését. A 20. századig a nyitrai püspökség saját naptárába fölvett ünnepéről ma már nem emlékeznek meg. A hívők körében azonban él az emlékezete.

--------------------------------------------------------------------------------

A 17. század végén így emlékezik rá Hevenesi Gábor:

Beztertust erényességéért és a tudományban való jártasság érdeméért -- melyet Szent István apostoli király egyedül mérlegelendőnek tartott az egyházi hivatalok osztásánál -- a nyitrai egyház püspökségére választották ki. Bárányait a hit tanításával, a jó erkölcsök törvényeivel, de mindenekelőtt példás életével óvta a rossztól és buzdította minden jóra. Fáradozásainak gyümölcsével táplálta és vigasztalta őket mindaddig, míg Szent István halála után ki nem tört a katolikusokat támadó vihar. Akkor ugyanis azok, akik még a pogányságot tartották, Andrást és Leventét azzal a föltétellel nevezték királyuknak, hogy a katolikus hitet teljesen eltörlik, és visszaállítják az országban az ősi pogány szokásokat. Ők nem is vonakodtak e föltétel elfogadásától; mert a hatalomvágy mit nem tud kicsiholni azokból, akik uralkodni akarnak? Miután tehát hatalmat kaptak ezek a pogányok, büntetlenül rátámadtak a katolikusokra. Minden katolikust gyűlöltek, de főként a püspököket.

Drága nyája iránti könyörületből Beztertus -- miután tanácskozott a többi püspökkel -- elhatározta, hogy a királyokhoz megy a katolikusok megmentése érdekében. Mielőtt azonban velük találkozott volna, a pogányok kezébe került, akik, miközben ő Budáról a Dunán keresztül Pest felé igyekezett, elfogták és sokszorosan megsebesítették. Beztertus lélekben egyáltalán nem sérült, és örvendett azon, hogy Jézus nevéért gyalázatot, bántalmazást és halált szenvedett. Arca mindvégig vidám volt, míg a következő napon, azaz 1047. szeptember 25- én bátran és dicsőségesen meghalt. Halála nem érte váratlanul, mert Szent Gellért előző napi jövendölése nyomán fölkészülhetett.

+1007 körül

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Bonifác előbb a csehországi Brewnowban, majd Magyarország szent hegyén a Szent Márton apátságban volt Asztrik tanítványa. Mikor Asztrik kalocsai érsek lett, Bonifác utóda lett az apátságban. De nem tölthetett sok időt a kolostor békéjében, mert Szent István, aki egész országát meg akarta téríteni, 1004 körül Alsó-Pannóniába rendelte (ahol még nem volt mindenki keresztény). Apostoli feladatát oly komolyan vette, hogy nem csupán Krisztus nyáját gyarapította Isten igéjének hirdetésével, hanem a pogányoknak is hirdette az evangéliumot. Mikor ugyanis tudomására jutott, hogy Szent Adalbert, ki nem oly rég még társa volt Magyarországon a térítésben, a poroszoknál elnyerte a vértanúság koronáját, fölgyulladt benne a vágy, hogy ő is hasonló koronát nyerjen, s elhatározta, hogy késlekedés nélkül a küzdőtérre siet, mert abban bízott, hogy ő is elnyeri a vértanúságot. Isten meghallgatta kívánságát, a pogányok ugyanis megelégelték, hogy közülük oly sokat Krisztus hitére térített. Egy prédikációja közben csúfolni kezdték, s mivel nem hagyta abba a beszédet, karddal súlyos sebet ejtettek rajta. Bár nem halt meg azonnal, mégis vértanúnak kell tartanunk, miként halála után a hívők tisztelték. Az Úr 1007. esztendeje körül halt meg.

+Buda, 1045. szeptember 24.

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Buldust érdemeiért választotta Szent István egri püspöknek, s a püspök mint jó pásztor életét adta egyháza védelméért. Mikor ugyanis Szent István halála után a pogányság sötétsége ismét eltakarta Magyarországot, és a kegyetlen üldözés vihara teljes erővel tombolt a katolikus hit ellen, Buldus önmagával és javaival mitsem törődve -- hogy a rábízott nyájat erői szerint védelmezze -- közvetíteni akart András és Levente királyságért folyó vitájában. Az isteni gondviselés azonban másként határozott: miközben övéinek javát kereste, a katolikus hittől elpártolt martalócok kezébe került, akik Budán először megkövezték, majd látván, hogy még él, karddal és lándzsával átdöfték. Buldus pedig -- miután segítségül hívta Jézus, az Isten Fiának nevét, átköltözött az égbe.

Isten nem hagyta sokáig büntetlenül e gaztettet, mert Leventét is (kinek hatalomvágya a katolikusok elleni düh fölszítója volt), és a gaztett többi végrehajtóját is gyors halál emésztette el. Örök figyelmeztetés lett az utódoknak: Isten nem hagyja büntetlenül a neki szentelt emberek bántalmazását, mert miként ők szüntelenül Isten dicsőségéért fáradoznak, úgy ő mindig éberen virraszt ártatlanságuk védelmében. Andrást bánat fogta el a kegyetlenség láttán, s amiatt, hogy a zűrzavarban nem támogatta a katolikus hitet úgy, amint kellett volna, azért élete hátralévő részében szüntelenül bánkódott, és bocsánatért esedezett, s kétségtelen, hogy ő is a nyomorultan kimúlók sorát gyarapította volna, ha észre nem tér mások vesztén.

*13. század eleje +1243. december 8.

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Buzád az egész Magyarországon leghatalmasabb Bánfi családból származott. Már felnőtt volt, amikor a mulandó gazdagságot és hírnevet megvetve fiaira hagyta rangját, és 1233 körül nagy buzgósággal a domonkos rendben kezdett szerzetesi életet. Mivel a világi tudományokban már korábban jártasságot szerzett, hamarosan Isten igéjének fáradhatatlan hirdetője lett. Mikor a tatárok Magyarországra törtek, s különös kegyetlenséggel pusztították Isten szolgáit, a prior megparancsolta szerzeteseinek, hogy meneküljenek, de Buzád nem törődvén az életveszéllyel, kérte, hogy maradhasson és vigasztalhassa a keresztény népet. Oly állhatatosan kérte, hogy végül engedélyt kapott a maradásra. Miután társai már biztonságban voltak, Buzád elindult, hogy meghaljon Krisztusért, s ugyanerre buzdította a népet is. Mikor a tatárok csapata már a közelben volt, a maroknyi nyájat üdvös intelmekkel a Krisztusért elviselt dicsőséges halálra lelkesítette. Ő maga a templomban, mintha feszületen lenne, kitárt karokkal imádkozott az oltár előtt. Így ajánlotta föl magát egészen elégő áldozatul, s így ölték meg a1243. december 8-án. A barbárok elvonulása után visszatérő testvérek lefejezve és lándzsákkal átszúrva találták, és nagyon bánkódtak miatta.

Az egyik testvér már három napja étlen és szomjan siratta Buzádot, amikor elragadtatásba esett, s hallotta, amint a siratott vértanú mondja neki: ,,Nemde szenvednie kellett Krisztusnak, és így bemennie dicsőségébe? A jelen idő szenvedései nem arányosak az eljövendő dicsőséggel''. Erre a testvér többet már nem siratta, hanem örvendezett.