A szíriai Antiochia közelében Roszban született az V. században. Idős korában beköltözött Antiochiába. A város falain kívül egy szűk kunyhóban élt vezeklő életet. Eledele kenyér, só és víz. Vezeklő életéért Isten a betegségek gyógyító adományával ruházta fel. Sokan keresték fel, és ő mindenkinek tudott útmutatást adni, ami az ő életéhez volt különösen alkalmazva. Késő öregségben hunyt el.

Szentünk Perzsiában született keresztény szülőktől. Jámbor nevelést kapott tőlük. Keresztény nőt vett féleségül, akivel gazdagságban és tiszteletben éltek. Izdigerd perzsa királynál és utódánál is kegyben állott. Ez utóbbi udvara vezetőjévé tette. Ezek miatt, elkábulva a világi tisztségektől, keresztény hitét megtagadta és imádta a bálványokat. Anyja és felesége levelet írtak neki, hogy megszakítanak vele minden közösséget. Ezt elolvasva, megszomorodott és nagy bűnbánatot is tartott hitehagyása miatt. A király előtt újra kereszténynek vallotta magát. A király hiába próbálta hitében megingatni, nem ért el semmi sikert. Ezért különös kínzást gondolt ki számára nehogy a többi perzsa is elforduljon a bálványoktól. Megparancsolta, hogy testének minden tagját egyenkint vágják le róla és szaggassák darabokra Szent Jakab Krisztusért ezeket a szörnyű kínokat is elszenvedte, és imádsággal ajkain halt meg 421-ben.

*Zaragoza, 1737. december 27. +Róma, 1811. november 15.

A nápolyi királyság dinasztikus kapcsolatai révén évszázadokon át a legszorosabban kapcsolódott Spanyolországhoz. Jellegzetes példa erre a Pignatellik családjának története. Itáliában éppúgy, mint Spanyolországban jelentős helyeket foglaltak el a család tagjai, hiszen a római birodalom hercegei közé számítottak, és a 12. század elejétől lehet őket nyomon követni Nápolyban.

A 17. század végén a család egyik tagja, Antonio Pignatelli egészen a pápai székig emelkedett, és XII. Inceként 1691-től 1700-ig vezette az Egyházat. A pápa fivére volt a szent nagyapja; nagyanyja az Aragóniai házból származott.

Giuseppe Maria Pignatelli a hetedik gyermek volt családjában. Már négyévesen elvesztette anyját. 1744-ben az apa a gyermekekkel együtt Nápolyba költözött, ahol két év múlva meghalt. Legidősebb nővére vette magához az árvákat. 1749-ben Józsefet legfiatalabb testvérével együtt visszaküldte Zaragozába, hogy ott a jezsuita kollégiumban tanuljanak. A két testvér -- József 1753-ban, testvére valamivel később -- belépett a jezsuita rendbe. József Tarragonában eltöltött noviciátusa után tanulóévek következtek Manrézában, Calatayudban és Zaragozában, ahol 1762-ben pappá szentelték. Tanulmányai befejezése után latintanárként kezdte meg munkáját a zaragozai kollégiumban.

1759-ben a jezsuitákat kiutasították Portugáliából és távoli gyarmatairól is, majd két évvel később Franciaországban is megkezdődött üldözésük, végül 1764-ben valamennyi jezsuitát kiutasították az országból. Ebben az évben a két Pignatelli jezsuita atya idősebb testvére Spanyolország követeként érkezett a francia udvarba; erősen befolyásolta a felvilágosodás korának szelleme, és úgy tűnt, hogy inkább Voltaire követőinek és az enciklopédistáknak szellemi rokona, mint fivéreinek. Mialatt a spanyol kormányzat látszólag barátságos magatartást tanúsított a jezsuiták iránt, a legszigorúbb titoktartás mellett előkészítették valamennyi házuk megszüntetését és a rendtagok kiutasítását. Az erről szóló határozatot 1767. február 27-én írta alá III. Károly. Április 2-áról 3-ára virradó éjjel egész Spanyolországban megszállták a rendházakat, és letartóztattak minden jezsuitát. Portugáliai mintára a foglyokat az Egyházi Államba száműzték. A szállítóhajók viszont nem kaptak kikötési engedélyt, és csak a túlzsúfolt, primitíven felszerelt hajókban megtett negyvennapos tengeri út után tudtak a száműzöttek végül partra szállni Korzikában, miután még tíz napig kellett Bastia előtt a kikötőben várakozniok.

A provinciális már Spanyolországban rábízta az egész csapat vezetését Pignatelli Józsefre, aki Korzikából ezt írta egy római barátjának: ,,A fogságban és az olyannyira hosszú tengeri utazás alatt biztos, hogy érezhető volt sok nehézség, de Urunk és Istenünk jósága olyan nagy, hogy minden nehézséget megédesít; s valamennyien teljesen nyugodtak vagyunk, és valódi öröm tölt el minket, amely visszatükröződik atyáink és testvéreink tekintetében. Így hát Szent Ignác igaz fiainak mutatkoznak.

Ne nyugtalankodjék tehát, amiért ilyen nehézségek szakadnak ránk! Nem is ijeszthetnek meg hát minket, amíg az Úr szolgái mellett áll, s mindent az ő nagyobb dicsőségére és anyánkként szeretett rendünk javára fordít.''

Újabb nehézségek támadtak aztán olyan oldalról, ahonnan éppen nem várták volna. A diplomáciai szolgálatot teljesítő Pignatelli a spanyol királyhoz fordult, és írásában két dolgot hangsúlyozott: sok szóval mentegetőzött amiatt, hogy két testvére a király által betiltott rendhez tartozik, és azt bizonygatta, hogy soha nem értett egyet öccseivel. Megígérte továbbá: minden hatalmában álló eszközzel megkísérli, hogy testvéreit rávegye a rendből való kilépésre. Ilyen értelemben írt Józsefnek, és biztosította: egész befolyását latba veti Rómában, hogy a pápa megadja a szükséges engedélyt a rendből való kilépésre. József válasza határozott volt: ,,Nem látok okot arra, hogy elhagyjam a rendet; el vagyok szánva arra, hogy benne éljek és haljak.''

Az életpályája és a családi ,,becsület'' miatt aggódó testvért mégsem győzte meg ez a válasz. Mivel nem tudta elérni, hogy testvérei elhagyják a jezsuita rendet, megérlelődött benne az a terv, hogy befolyását más irányban érvényesíti. Azon munkálkodott ugyanis a francia udvarban, hogy a katolikus államok közösen lépjenek fel a pápánál a gyűlölt rend végleges feloszlatása érdekében. És lehet, hogy ennek a később csakugyan foganatosított tervnek az első kigondolása tőle származott.

Időközben a spanyol jezsuitáknak el kellett hagyniok Korzikát, mert a sziget francia tulajdonba került. Most hát az Egyházi Államban találtak menedéket. Pignatelli, aki még mindig a csoport elöljárója volt, rendtársait el tudta helyezni Ferrarában, és ott szerény körülmények között rendezett közösségi életet tudtak élni. XIV. Kelemen (1769-- 1774) idejében a rend élethalálharcát vívta, míg aztán 1773. augusztus 16-án (július 21-i dátummal) a rend megszüntetéséről kiállított okmány napvilágot látott.

Ezzel tehát Pignatelli, mint minden rendtestvére is, megszűnt jezsuita lenni. Egyszerű világi pap lett, akinek azonban a feloszlató rendelet szerint tilos volt a lelkipásztori tevékenység mindenféle formája. Visszavonult Bolognába, mint világi pap ismét felvette eredeti nemesi címét, és idejét újabb tanulmányoknak szentelte. A spanyol király neki és vele együtt élő testvérének is kegydíjat juttatott, úgyhogy biztosítva volt állapotuknak megfelelő életmódjuk. Ez a kegymegnyilvánulás bizonnyal idősebb testvérük közbenjárására történt, aki 1772-ben elhagyta Franciaországot, és azóta Madridban élt. Míg a fiatalabb testvér az új körülmények között csakhamar megfeledkezett egykori eszményeiről, és elvált Józseftől, hogy nagyvonalúbban élhessen, József a Spanyolországból számára érkező anyagi eszközökkel egykori rendtársait támogatta, akik a legnagyobb ínségben tengették életüket. Az itáliai főnemességhez fűződő rokoni kapcsolatait is arra használta fel, hogy kiterjessze segítségét. Az Egyházi Állam északi részében élő, volt spanyol jezsuitákról történő gondoskodás lett a következő évtizedekben Pignatelli József voltaképpeni és kiemelkedő feladata.

A jezsuiták egy kis csoportja az egykori lengyel vidékeken és Fehér- Oroszországban a megszokott módon élte tovább közösségi szerzetes életét, mert II. Katalin cárnő a pápai rendelet semmibevételével megtartotta a rendet Oroszországban. Az ottani jezsuiták számára, akik a rend feloszlatása után voltaképpen már nem is léteztek, nem kis problémát jelentett ez a helyzet. VI. Pius (1775--1799) még a Bourbon udvarok nyomása alatt állt, s ezek semmiféle engedékenységet nem akartak tanúsítani a jezsuita rend feloszlatásának kérdésével kapcsolatosan. Csak amikor a francia forradalom hatására alapvetően megváltozott egész Európa politikai helyzete, tudta a pápa a Fehér- Oroszországban még meglevő házakat formálisan jóváhagyni, és engedélyezni számukra, hogy más országokból származó volt jezsuiták ismét csatlakozhassanak a rendjükhöz. 1797. július 6-án tette meg Pignatelli József ezt a lépést.

1799-ben Pármában megalakult azoknak a jezsuitáknak közössége, akik még mindig a rend fehér-oroszországi ágához tartoztak. Csakhamar akadtak olyan fiatalemberek, akik a társasághoz akartak csatlakozni. Pignatelli lett az első újoncmester. 1803-ban a rend fehér-oroszországi általános helynöke Itália provinciálisává nevezte ki. 1806-tól kezdve Pignatelli József Rómában élt, miután előzően két évet töltött Nápolyban.

1808-ban francia csapatok elfoglalták Rómát, és 1809-ben formálisan megszűnt az Egyházi Állam, a pápát elhurcolták, és betiltottak minden szerzetet. Ezekben az években Pignatelli Rómában keresett lelkipásztor volt, és vigyázott kis közösségére.

Ott is halt meg hetvennégy éves korában. Bámulatos, hogy gyenge egészségi állapota mellett el tudta érni ezt a magas kort. Élete nagy kívánságának beteljesülését: rendjének végleges és általános visszaállítását nem érte már meg. Elég jelentős volt azonban a pápa szándéka, hogy az 1773-ban kikényszerített határozatot visszavonja. A körülmények, mindenekelőtt elhurcolása azonban nem tették ezt lehetővé. Szükség volt még a felszabadító háború nagy eseményeire, Napóleon bukására és a pápa Rómába való visszatérésére. Csak ezután, 1814. augusztus 7-én teljesedett Pignatelli és oly sokan mások kívánsága: a Sollicitudo omnium Ecclesiarum bullával VII. Pius (1800--1823) visszaállította a feloszlatott Jézus Társaságot.

Pignatelli József személye és életműve áthidalja az 1773--1814 közötti 40 esztendőt. A ,,régi'' Jézus Társaságból való volt, hiszen húsz évet eltöltött a rendben feloszlatása előtt. Az ,,új'' Jézus Társaság pedig joggal tekinti őt atyjának, aki egyike volt azoknak, akik hűségesek maradtak a rend szelleméhez, és továbbadták azt az új nemzedéknek.

Józsefet 1933-ban boldoggá, 1954-ben szentté avatták. Teste a római Gesů templomban nyugszik, ahol a rend alapítójának síroltára is áll.

A dél-itáliai Apulia Lucera* városában született szegény szüloktol. 14 éves korában lépett be a minorita rendbe. A teológiai tanulmányokat Assisiben végezte, a közeli San Quirico*-ban szentelték pappá. Lelkipásztori helye Lucera lett, ahol 35 éven át apostolkodott. Kiváló szónoki képességgel és magas teológiai képzettséggel rendelkezett. Rómában elnyerte a Magister Theologiae címet, ezért élete végéig „Padre Maestro”* néven szólították. Igen sok embert vezetett a bun útjáról az erényes életre. Naponként órák hosszat ült a gyóntatószékben. A püspök a börtönlelkészi feladatot is rábízta. A foglyoknak nemcsak lelki vigasza, de anyagi támasza is volt. Szívén viselte a szegények sorsát. Ha egy hiányos öltözetu megjelent a kolostorban, végigjárta a cellákat, ki tud egy ruhadarabot nélkülözni. A betegeket szorgalmasan látogatta. A Harmadik Rend helyi közösségét igazi evangéliumi szellemre vezette. Ekkora buzgalma ellenére voltak irigyei, akik rávették tartományfonökét, hogy helyezze el. Számuzetése nem tartott sokáig, a rendi generális hamar visszahelyezte Lucerába. Utána régi jóbarátja, Antonio Lucci* (boldoggá avatva) lett a tartományfonök, aki kijárta a generálisnál, hogy Ferenc Antal legyen az utóda (1720). Három évig volt tartományfonök, ezalatt az ido alatt a Sant Angelo tartomány nagy lelki megújuláson ment át. Utána novíciusmester lett, majd gvardián. Nagy Mária-tisztelo volt. A Szeplotelen Fogantatás tiszteletének apostola. Hét, a Mária- ünnepekre elokészíto kilencedet is írt. A szakadatlan munka, a sok önmegtagadás és imádságos virrasztás felorölte erejét. 1742. nov. 29-én halt meg - az érte imádkozó rendtársai körében. A lucerai Szent Ferenc templomban temették el. XII. Piusz 1951-ben boldoggá, II. János Pál 1986-ban szentté avatta. Emléknapja nov. 27-én van.

„Hiszek Istenben, s hiszem mindazt, amit kinyilatkoztatott úgy, ahogy azt Szuz Mária hitte. Remélem, hagy elnyerem az örök életet - úgy, ahogy azt Szuz Mária remélte. Szeretem a végtelenül jó Istent - úgy, ahogy ot Szuz Mária szerette.”

Részlet a Szeplotelen Szuz kilencedbol.

Imádság:

PORTO MAURIZIÓI SZENT LÉNÁRD ferences népmisszionárius (1676-1751)
*Imperia, 1676. december 20. +Róma, 1751. november 26.
Leonardo da Porto Maurizio Észak-Itáliában, a mai Imperiában született. Az északi hegyvidék lakóiról azt tartják, hogy kemény, komoly emberek. Lénárd szülei, Domenico Casanuova és Anna Maria Benza továbbadták e tulajdonságokat fiúknak, Paolo Girolamónak. Paolo volt ebből a házasságból az egyetlen gyermek; anyja két évvel fia születése után meghalt. Apja második házasságából hét gyermek született; közülük ketten követték Lénárdot a ferences rendbe.

Paolo öt évig tanult a jezsuiták római kollégiumában. 1697. október 2- án belépett a ferencesek közé. Ekkor kapta a Lénárd nevet. Novíciusi évét a Szabin hegyekben lévő Santa Maria in Ponticelli kolostorban töltötte. Tanulmányait a római Szent Bonaventura kolostorban fejezte be és 1702. szeptember 23-án pappá szentelték. Ezután a filozófia tanára lett, nemsokára azonban súlyosan megbetegedett. Levegőváltozásra Nápolyba, majd szülőföldjére küldték, ahol meg is gyógyult. Ígéretet tett, hogy minden erejét az akkoriban virágkorát élő népmisszió szolgálatába állítja.

1704-től 1709-ig a szülőföldjén tevékenykedett, majd a haláláig, több mint negyven éven át népmisszionárius volt. Végigjárta egész Észak- és Közép-Itáliát. Egy ideig a Firenze melletti San Francesco al Monte kolostorhoz tartozott. 1715-ben Firenze közelében megalapította a Santa Maria dell'Incontro házat. 1730-tól Rómában volt a székhelye.

Teljes odaadással törekedett arra, hogy hivatása eszményeit megvalósítsa. Amint korának aszketikája megkívánta, számtalan aszketikus gyakorlatot végzett, de fő célja mindig Isten tetszésének elnyerése volt, a fő eszköz hozzá pedig a belső kapcsolat Istennel. Szerfelett fontosnak tartotta a szemlélődést. Szüksége volt a Valdarno kimagasló csúcsán épült Incontro magányosságára, amelyhez mindig visszatért. Incontrót olyan helynek nevezi, ,,amely félelmet és egyben áhítatot lehel''; félelmet a bűnösségével való szembesülésben, áhítatot az Isten szeretetével való találkozásban. A félelem és a szeretet felkeltése igehirdetésének a két sarkpontja volt. Lénárd szívbeli jósága felejthetetlen élményt jelenthetett mindazok számára, akik előzően meghallgatták gyakran ijesztő prédikációit. Úgy hírlik, hogy szeretetre méltó módján még a legmegátalkodottabb bűnöst is meg tudta nyerni. Amikor a gyóntatószékben tanúsított szelídsége miatt kérdőre vonták, így válaszolt: ,,Jézustól tanultam.''

Nem volt sem a tudomány mestere, sem elragadó szónok, de mint lelkipásztor olyan sikereket ért el, mint korának legjobb igehirdetői. Apostoli buzgóságának szenvedélyes heve betöltötte szónoki és tudományos hézagait, és pótolta azokat a hiányosságokat, amelyek befelé fordultságából adódtak. Erőssége a lelkipásztorkodás alázatosan végzett munkája és az önátadásban való hűség volt.

Bár tevékenysége meglehetősen szűk területre korlátozódott (alig hagyta el Észak- és Közép-Olaszországot), személyisége mégis szélesebb körben hatott. Pápák, bíborosok és fejedelmek versengtek érte. A kiemelkedő jelentőségű XIV. Benedek pápa nála gyónt és heti látogatásai döntően ösztönözték; nem mulasztotta el, hogy a beteg misszionáriust meglátogassa a Palatinuson lévő szűk cellájában. A Ferenc-rend reformjának feléledését, Róma városa vallási megújulását, a Genovai Köztársaság szabadságát, a vérbosszú és a genovaiak által megnyomorított Korzika szigete a békét köszönhette Lénárdnak, aki lelki segítséget nyújtott Toszkána nagyhercegségének és az ott uralkodó utolsó Medicieknek is.

Lelkipásztori tevékenységének legjelentősebb területe a népmisszió volt. A barokk kor embereként ő is szerette a pátoszt, a drámai megjelenítést kereszttel, töviskoronával és ostorral, de jezsuita tanítómestereivel ellentétben több teret és nyugalmat engedett a belső megtérésnek. Missziói legfeljebb három hétig tartottak. A ,,szavak missziója'' után következett a ,,szentség missziója''. Utolsó prédikációja után még kb. egy hétig a helységben maradt, hogy segítőivel, akikkel együtt ,,úton lévő kolostort'' alkotott, még gyóntasson és további alkalmat nyújtson a szentáldozásra.

Apostolkodásának további területe a keresztút terjesztése volt, amely általa nyerte el mai alakját. Rövid keresztúti prédikációival rendszeresen összekötötte a keresztúti ájtatosságot; közülük kilencven maradt ránk. Ezek a beszédek újdonságot jelentettek a prédikáció történetében; misztikus kegyelmekkel megáldottnak, a Szentíráshoz kötődőnek, szeretetre méltónak, atyainak és a néphez közel állónak mutatják Lénárdot. XII. Kelemen (1730--1740) és XIV. Benedek (1740-- 1758) legjelentősebb búcsúengedélyei reá vezethetők vissza. 572 keresztút felállítása fűződik nevéhez; ezek közül 42 Rómában állt. Leghíresebb a római Kolosszeum keresztútja.

A barokk kor számos vallási gyakorlatát ápolta Lénárd: a lelkigyakorlatokat, amelyeket gyakran valamely falu egész népének tartott; a Jézus Neve tiszteletét; pompás körmeneteket és sokrétű testvériség-apostolkodást. Valamennyiben kora gyermeke. Cselekedeteit és beszédeit beragyogta krisztusi jámborsága. A népmissziók sikerét azok a missziók határozták meg, amelyeket maga tartott magának a kolostorban, mint maga mondta. Élni akarta Krisztust, mielőtt hirdette volna. Életét saját szavaival így foglalhatjuk össze: ,,Hivatásom a misszió, hogy odaadjam magamat Istenért, és a magány, hogy odaadjam magamat Istennek.'' 1751. november 26-án este egy olasz postakocsi haladt Róma felé a Via Flaminianán. Az öreg Lénárd halálos betegen ült a kocsin, és egyre jobban siettette. Nyugtalanul kérdezgette az őt kísérő Diego testvérétől, hogy melyik állomásra érkeztek, és hogy meddig tart még az utazás. Előző nap délben indultak el Bolognából a bevégzett misszió után. Lehetőleg gyorsan vissza akart térni csendes kolostorába, ahogy a pápának megígérte. Amikor megérkezett a Palatinuson lévő cellájába, jelentették barátjának, XIV. Benedek pápának, hogy a Porto Maurizió-i misszionárius megtartotta ígéretét; misszióját befejezte, most pedig haldoklik.

1796-ban boldoggá avatták, 1867. június 29-én IX. Pius a szentek sorába iktatta Lénárdot. Amikor az egyházi törvénykönyv kötelezővé tette minden tíz évben a népmissziókat, XI. Pius 1923-ban a népmissziók védőszentjévé avatta.

Szent Lénárd a keresztútról:
„Ó mennyi üdvös világosságot ébreszt a lélekben, mekkora szívbeli megindultságot eredményez, milyen legyőzhetetlen erőt kölcsönöz a léleknek az Isten Fia keserű szenvedéséről való állandó elmélkedés! A mindennapos gyakorlat győzött meg arról, hogy a jámbor imádság ezen formája az emberi erkölcsöket milyen gyorsan megjavítja.”

Szíriában élt remete életet az V. században. Először egy remeténél élt valamennyi ideig, és tőlük tanulta el a vezeklő élet szabályait. Aztán külön ment tőlük egy kis házba és egy ideig ott élt magányosan. Miután azt érezte, hogy nagyobb vezeklésre is vállalkozhat, egy kis, terméketlen, lakhatatlan hegyen töltötte el vezeklések között élete utolsó idejét. A szabad ég alatt élt, kitéve a természet szeszélyeinek. Mindent türelemmel viselt. Isten megáldotta őt csodatevő, látnoki képességekkel. Sok csodát tett ezek segítségével, még az általa megáldott víz is gyógyító erővel bírt. Híre messzire elterjedt. Az emberek mindenféle fajtája kereste őt áldásért, jó tanácsért és gyógyulásért, 457 után halt meg.

A paflagoniai Adrianopoliszban született. Egy idő után meghalt édesapja, édesanyja ezután egyedül nevelte. Később nevelésre a helybeli püspökre, Teodorra bízta. Előhaladva főleg a Szentírás ismeretében és minden jó erkölcsben és viselkedésben, kedves lett Isten és az emberek szemében. Ezért a püspök diakónussá szentelte. Egy idő után a magányosságra vágyott és elhagyta szülővárosát. Püspöke kerestette és így kénytelen volt visszatérni házába. Ezután újra kereste a magányosságot. Egy, városon kívüli sírboltban lakott, és kiűzte az ott tartózkodó gonosz szellemeket. Ezután egy oszlopon élt 53 esztendeig. Tűrte a hideget és hőséget és más kellemetlenségeket, harcolva a szenvedélyekkel. Nagy tökéletességre jutván, félelmetes lett a gonoszlelkek számára. Sok csodát tett és a jövendőbe is belelátott. Halála előtt 14 évvel lábai úgy megbetegedtek, hogy nem tudott állani, hanem feküdt. Herakléosz császár uralkodása idején (610-41) fejezte be életét.

Alexandriából származott. Jámbor keresztény életet élt, sok jótettet gyakorolt. Az ördög sugallatára egy fiatal emberben felébredt a rendetlen vágy a szűz iránt. Amikor a templomba ment imádkozni, elkísérte az úton, zavarva Masztridiát. A szűz elhivatta az ifjút magához és megkérdezte, hagy mi tetszik neki benne. Az ifjú a szemét dicsérte nagyon. A leány azonnal kivájta szemét, emlékezve Jézus szavaira. (Mk. 9,47.) Az ifjú ezt látva megrémült, megszállta az istenfélelem és bűnbánatot tartott. A pusztába vonult és szigorú vezeklő életet élt. Masztridia így megmenekülve a bűntől, tovább szolgált Istennek.

Décius és Valeriánus császárok alatt szenvedett vértanúságot a kappadókiai Cezareában. A római birodalomra rátörtek a barbárok. A császárok Rómába gyűjtötték az egész hadsereget. A hadseregben volt Merkur katona is, aki titokban keresztény volt. Az ütközet előtt angyal jelent meg neki, bátorította és egy kardot adott neki a győzelemre. A barbárok legyőzése után Merkur nem akart részt venni a pogány hálaadó áldozaton. A császár előtt kereszténynek vallotta magát. A császár megverette, tüzes parázsra fektette, a tűz kialudt a vértanú vérétől. A császár nem akarta, hogy gyorsan meghaljon, azért börtönbe záratta, és újabb kínzások után lefejeztette. Testéből jó illat, illatos myro áradt és sok csoda történt. Ezért sokan hittek Krisztusban. Testét tisztelettel eltemették illő helyen, ahol sok csodás gyógyulás történt.