Előkelő származás és előkelő, gyöngéd lelkület volt Paulin osztályrésze születésénél fogva; hogy milyen az igazán keresztényileg előkelő élet, azt megmutatta azzal, hogy egész életén keresztül a legnemesebbre igyekezett.
Igen gazdag és előkelő szenátori család sarjaként született Bordeauxban 353-ban. Keresztény szülői természetesen igen gondosan nevelték és a tehetséges fiút a kor leghíresebb tanárának, Auzóniusnak iskolájába küldték. A barátjává lett befolyásos tanárának, tulajdon származásának és szellemi kiválóságának köszönhette, hogy alig 25 éves korában a legnagyobb állami méltóságok egyikére emelkedett: konzul lett és Kampánia helytartója.
Azonban már akkor különb nagyravágyás csirái nyiladoztak a feddhetetlen és lelkiismeretes férfiú lelkében. Lemondott a politikai karrier fényes kilátásairól, feleségül vette a spanyol származású jámbor Teráziát, aki legalább éppannyi vagyont hozott, mint amennyi az ő birtoka volt, s Bordeaux környékén levő birtokán visszavonultságban a tudománynak és irodalomnak élt; különösen latin költeményeket szeretett írni mesterének, Auzóniusnak példájára. Előkelő neve és fényes szelleme megszerezte neki a kor legnevesebb embereinek barátságát; levelezésben volt Szent Ágostonnal, Szent Jeromossal, Rufinussal, érintkezett Szent Ambrussal, Szent Márton vienne-i és Szent Delfin Bordeaux-i püspökkel.
Megvolt tehát mindene, ami a világ fölfogása szerint egy embert boldoggá tehet. S ő mégsem találta meg szíve békességét. Az örök haza honvágya feszítette lelkét, és nagy elhatározások sarjadoztak benne. Jött azután a nagy érlelő a szenvedés. Kis fia, kire atyai vágya olyan sokáig várt, meghalt; öccsét megölték, és ő maga csak üggyel-bajjal szabadult a testvérgyilkosság vádjától. Most megérlelődött régen csirázó elhatározása: teljesen lemondani a világról és mindenestül Istennek élni. 391-ben Delfin kezéből fölvette a keresztséget, melyre egész előző életén át készült, eladta rengeteg birtokait, árukat a szegények javára fordította olyan bölcs körültekintéssel, hogy Szent Jeromos szerint Nyugat és Kelet tele volt az ő adományaival; csak egy kisebb fekvőséget tartott meg Spanyolországban. Oda vonult vissza és nejével együtt, akivel kis fia halála után közös elhatározással teljes megtartóztatásban testvérként élt, önmegtagadás, imádság, tanulmány és a keresztény felebaráti szeretet szolgálata között osztotta meg idejét.
Paulin elhatározása világszerte óriási feltűnést keltett. A keresztények ujjongtak, a pogányok elképedtek. Toursi Szent Gergely boldognak mondotta századát, hogy a hit és erény ilyen példájának lehetett tanúja. Szent Ágoston - még ekkor milánói tanár - nemesebbre törő tanítványainak őt állította oda példának és útnak: „Menj, látogasd meg Paulint, mondotta egy előkelő ifjúnak. Nézd ezt a születésére, szellemére, vagyonára oly roppant nagy férfiút. Vedd észre, miként fosztotta meg magát mindentől, csakhogy Istent megnyerje.” Paulin példája Szent Ágostonra is döntő hatással volt (lásd aug. 28.). Auzónius pedig, az öreg pogány rétor, cikornyás versekben adott kifejezést megdöbbenésének, nemértésének és iparkodott visszacsábítani a világba híres tanítványát. Paulin a költeményekre költeményekkel felelt. Bennük látni, mekkora a szakadék a letűnő pogányság és a hajnalodó kereszténység között: ott üres mesterkéltség, léleknélküli jelen-világiság, szellemi elszáradás; itt friss fakadás, zúgó életforrások, üde gondolatok és nemes érzések, egetvívó lelkesedés. Ezen a lelkületen megtörött Auzónius szava.
Sőt Paulin már most erősnek érezte magát az utolsó, döntő lépésre is. Miután 393-ban Barcelonában huzamos ellenkezése után pappá szentelték, eladta utolsó birtokát is és nagylelkű hű feleségével együtt elment a kampániai Nólába, régi vágya helyére: Szent Félix sírja mellé. Ifjú-korától őt választotta égi pártfogóul, neki tulajdonította a testvérgyilkosság vádjától való szabadulást. Neki akarta szánni hátralevő életét. Ezentúl minden évben új költeménnyel ünnepelte halála napját, jan. 14-ét, sírja mellett hevenyészett kis cellában élt kenyéren, vízen és füvön; az egész környék élvezte jótékonyságát, és messze földről jöttek idegenek épülni példáján és követni életét.
Nem csoda, hogy mikor 409-ben meghalt Nóla püspöke, a papság és nép egyhangúlag őt követelte püspöknek. Nehéz szívvel hagyta el magányát. De azután egész lélekkel állt bele súlyos új hivatásába. Lelki előkelősége a gazdag püspöki jövedelmeket is a szegények örökségének tekintette; mindenét alamizsnára, szegény- és kórházak építésére és fönntartására adta. Mikor Alarik gótjai 410-ben Nólát is kifosztották és kínvallatással is rejtett kincsekhez akartak jutni, ő imádkozott így: „Uram, te tudod, hol vannak az én kincseim; ne engedd, hogy pénzért kínpadra húzzanak”. S a vad barbárok csakugyan elálltak a kínvallatástól. A szent püspök mindenkinek mindene lett abban a nehéz időben. Irgalma és béketűrése a gyámoltalanokkal szemben kifogyhatatlan volt; a rakoncátlanokkal szemben is volt egy ellenállhatatlan fegyvere: hatalmas példája és egyénisége. Érthető, a bámuló utókor legendák fényében látta dicső alakját Vandal kalózok el akarták vinni egy szegény özvegynek egyetlen fiát. A szent püspöknek nem telt váltságdíjra, hát önmagát adta rabságra a fiú helyett. Ott Afrikában Genzerik király öccsének vejénél szolgált kertészként. Mikor megüzente a király öccsének, hogy néhány nap múlva meghal, s ez az eléje hívott rabszolgában megrettenve ráismert álmában látott bírájára, kipattant kilétének titka és a többi rabbal nagy tisztességben hazaküldték.
431-ben fejezte be hős életét istenes halállal, közvetlenül szentmise bemutatás után, zsoltárral ajkán. Ereklyéi 1000-ben Rómába kerültek Szent Bertalan templomába.
Paulin mint igazán nagy ember, az alázatosság embere volt. Egy kortársa így jellemzi: Szelíd volt mint Mózes, papi mint Áron, ártatlan mint Sámuel, gyöngéd mint Dávid, bölcs mint Salamon, apostoli mint Péter, szerető mint János, körültekintő mint Tamás, éleslátó mint István, buzgó mint Apollon. S mégis maga az alázatosság volt.
Barátjának, a hazánk földjén élő Szent Nikétásnak (lásd jan. 7.) biztatására belekezdett az Úr Krisztusról egy költeménybe. Csakhamar abbahagyta: olyan bűnös, mint ő, nem méltó rá. Mikor másik barátja, Szent Alipius meg akarta festetni képét a maga számára, nem engedte: „Hogyan festethetném le magamat, miután a Teremtő kezéből kikerült isteni képmásnak vonásait annyira eltorzítottam magamon!” Így lett az újjáalkotó Szentlélek remeke!
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
