*Joigny, 1779. december 13. +Párizs, 1865. május 24.
Madeleine-Louise-Sophie Barat 1779. december 13-án született az Auxerre egyházmegyei Joignyben. Apja kádár volt, s emellett kis földjét is művelte. Magdolna-Zsófia gyermekkorában jámborul élt, de semmilyen módon nem tűnt fel. Amikor 1789-ben első szentáldozásához járult, nagyon eleven szellemi képességet mutatott. Fivére, Lajos, akit 1795- ben, a forradalom zűrzavarai közepette szenteltek pappá, megbízható képzettséggel látta el. Még latinra és görögre is tanította, amelyeknek ismerete abban az időben a nők körében igen ritka volt. Magdolna-Zsófia 1792-ben ismerte fel először világosan szerzetesi hivatását, ezt azonban csak nagy nehézségekkel követhette az uralkodó politikai viszonyok közepette. 1795-ben fivérével, aki lelki tanácsadója volt és megismertette a kolostori életmóddal, Párizsba ment. Más fiatal lányok is csatlakoztak hozzá, és vele együtt alkották egy közösség őssejtjét.

1800-ban fivérét felvették a ,,Pčres de la Foi'' (A hit atyái) társulatba, amelyet Joseph-Désiré Varin (1769--1850) vezetett. Ez a kongregáció azt tűzte ki feladatául, hogy a feloszlatott Jézus Társaság helyébe lép, és előkészíti annak visszaállítását. Varin hosszú ideje azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy női kongregációt alapít, amelynek feladata lenne -- tanító és oktató tevékenysége által -- a Szent Szív tiszteletének terjesztése. Miután Magdolna-Zsófia gyóntatóatyja lett, hamarosan felismerte, hogy képzettsége, emberi tulajdonságai és mélységes jámborsága révén eszményi alapító lenne. Magdolna-Zsófia is felismerte Varin elképzeléseiben sajátos, személyes hivatását. Az ,,Institut du Sacré Coeur'' (Szent Szív Intézete) első négy nővére 1800. november 21-én tette le fogadalmát, és már 1801 októberében nevelőintézetet nyitottak Amiens-ben, igen nehéz körülmények között. Magdolna-Zsófiát 1802. december 21-én főnöknővé nevezték ki. Az a lelki irányítás, amelyet Varin és A hit atyái adtak át a nővéreknek, lényege szerint jezsuita volt. Ez azonban kiválóan megfelelt Magdolna-Zsófia tetterős és tevékeny vérmérsékletének. Szerencsétlen módon ebben az időben súlyosan megbetegedett.

Ennek ellenére az új kongregáció fejlődésnek indult; megfelelőbb elhelyezést is találtak. Nem sokkal ezután Magdolna-Zsófia Grenoble-ba utazott, hogy Duchesne Szent Filippine (lásd: 590. o.) kis csoportját felvegye intézetébe. Amikor 1805 végén visszatért Amiens-be, azt találta, hogy egy volt klarissza, név szerint Baudemont nővér a ház egyik gyóntató atyjának, Sambucy de Saint-Estčve abbénak a segítségével nagyon figyelemreméltó befolyásra tett szert a közösségben. 1806. január 18-án Barat anyát mégis megválasztották általános elöljárónőnek, bár csak egy szavazattöbbséggel. Varin átadta neki a vezetés egész teljhatalmát.

A Szent Szív Intézet ettől kezdve gyorsan fejlődött: új alapítások jöttek létre Poitiers-ban, Niort-ban és Gent-ben. Amiens-ben megnövekedtek a nehézségek Saint-Estéve abbéval. Tetőpontjukra 1811 után jutottak, amikor az abbé elfogadhatatlan alkotmányt akart ráerőszakolni az intézetre, ezt azonban Varin elutasította, és Barat anya is vonakodott elfogadni. Az abbénak azonban megvoltak a pártfogói a kongregációban, és úgy tűnt, mintha szakadásra kerülne a sor, végül csak a belga ág szakadt el. A további viszályokból és az 1815 őszén kirobbant válságból az intézet került ki győztesen. Barat anya most már nyilvánosságra hozhatta a Varin által előkészített, jezsuita szellemű alkotmányt. Ezt az amiens-i közösség csak vonakodva fogadta el. Miután eme újjárendezés révén Barat anya egész életére szólóan általános elöljáró lett, megbízást kapott, hogy Párizsban alapítson noviciátust az egész kongregáció számára egy hozzá csatlakozó nevelőintézettel együtt. A nevelőintézetben csakhamar főnemesi növendékek gyülekeztek. Bár Barat anya megtett mindent, hogy fenntartsa a szegénységet és az egyszerűséget, az intézet apostolsága -- legalábbis Franciaországban -- egyre jobban a társadalom felsőbb rétegeire tolódott át. Az általa közvetített nevelés gondos volt, és különösen vallási téren nagyon megbízható.

A Szent Szív Intézet most már igazán biztos alapokon állt. 1815-től megbízható támogatást kapott az újból visszaállított Jézus Társaságtól. ,,A hit atyái'', köztük Varin és Magdolna-Zsófia bátyja is, beléptek a Társaságba. 1818-ban Barat anya engedett Filippine Duchesne sürgető kérésének, és Amerikába küldte első nővéreit. A következő években került sor alapításokra Olaszországban és Svájcban, később Hollandiában, Írországban, Spanyolországban és más országokban is. (1883-ban Magyarországon is.)

Közben Barat anya, aki sikereiben és nehézségeiben egyaránt mindig alázatos és derűs maradt, megöregedett. Erős természetfölötti kisugárzása miatt általában nagy tiszteletet tanúsítottak iránta, de utolsó éveiben is súlyos próbákat kellett kiállnia. 1845-ben Affre érsek a jezsuitáknak megtiltott minden szolgálatot a Sacré Coeurben. 1850. április 19-én fájdalmasan érintette Barat anyát Varin halála. Többször is megkísérelte, hogy hivatalától visszavonuljon, de nővértársai nem fogadták el lemondását. Ereje azonban megfogyatkozott, 1865. május 24-én, mennybemenetel ünnepén meghalt.

1908. május 25-én boldoggá, 1925. május 24-én pedig szentté avatták.


PAZZI SZENT MÁRIA MAGDOLNA
*Firenze, 1566. április 2. +Firenze, 1607. május 25.
Pazzi Katalin (a keresztségben Sziénai Szent Katalint kapta védőszentül) mind apai, mind anyai ágon nemes firenzei ősöktől származott. Nagyon korán kitűnt gyermektársai közül jámborságával és rendkívüli szellemi képességeivel. Egész különös vonzást gyakorolt rá a Szentháromság és az Eucharisztia misztériuma. Szerette az imádságot, és nem hagyta el akkor sem, ha nem talált benne érezhető vigasztalást. Kilenc éves volt, amikor egy jezsuita atyától kapott egy elmélkedési könyvet, amely Jézus Krisztus kínszenvedéséről szólt. Ezt a könyvet naponta forgatta.

Tíz éves korában járulhatott először szentáldozáshoz. Két hétre rá, 1578. április 9-én, annak jeléül, hogy egészen Istennek szenteli magát, titokban szüzességi fogadalmat tett. Nyaranként, amikor a család kiköltözött vidéki villájába, összegyűjtötte a parasztgyerekeket, és katekizmusra oktatta őket. Ahogyan csak tudta, már ebben az időben vezekelt, és önmegtagadásokat gyakorolt, hogy kimutassa az Úr Jézus iránti szeretetét. Miközben azonban ő egyre bensőségesebben szerette Krisztust, a család házassági terveit szőtte felőle. Amikor tizenhat éves lett, közölték vele, hogy férjhez kell mennie. Katalin pedig teljes elszántsággal harcolni kezdett égi Vőlegényéért, és kijelentette, hogy inkább vérpadra megy, és lefejezteti magát, de másé nem lesz, csak Krisztusé. Mikor látták, hogy semmiképpen nem tudják meghajlítani akaratát, beleegyeztek, hogy kolostorba vonuljon.

Pazzi Katalin 1582. december 2-án lépett be a firenzei Santa Maria degli Angeli kármelita kolostorba. Azért esett erre a választása, mert itt a nővérek rendkívüli módon naponta áldozhattak. Az első perctől fogva otthon érezte magát. Sem a szegénység, sem az engedelmesség, sem a közösségi élet nem esett nehezére, s amikor két hónappal később, január 30-án magára ölthette a kármelita apácák szegényes ruháját, és megkapta új nevét, melyen ettől fogva Mária Magdolnának szólították, boldog volt.

Mint novícia az erényes élet tükre lett. Ám még mielőtt letelt volna a novíciátus két éve, titokzatos betegség lepte meg, amelyen senki nem tudott segíteni: magas láz kínozta és szünet nélkül köhögött. Emiatt sem aludni, sem étkezni nem tudott, úgyhogy bizonyos idő után az életéért kezdtek aggódni. Ezért a szokásosnál hamarabb bocsátották fogadalomtételre, hogy apácaként halhasson meg. Az oltár elé felállított ágyban tett fogadalmat 1584. május 24-én.

Tizenkét éves volt, amikor először esett elragadtatásba. Följegyezte ő maga, hogy a fogadalomtétel előestéjén eljött hozzá Jézus, megnyitotta neki az oldalát, és ő tökéletes békességet és nyugalmat talált benne. Másnap pedig, a fogadalom napján, amely Szentháromság vasárnapja volt, ,,miután letette a fogadalmat, érezte, hogy teljesen elveszíti érzékeit, és egészen fölolvad abban az egységben, amelyre a fogadalomtételkor lépett Istennel''. Ettől kezdve belső életének állandó megnyilvánulása volt az elragadtatás.

Júliusban csodálatosan meggyógyult. Elöljáróinak köszönhető, hogy misztikus tapasztalatairól az utókor és a kolostoron kívüli hívők is tudomást szerezhettek. Elrendelték, hogy amennyiben képes rá, foglalja írásba az elragadtatások közben átélt tapasztalatokat; emellett a nővértársaknak is utasítást adtak, hogy írják, amit elragadtatása közben mond. Gyakran megtörtént ugyanis, hogy elragadtatásba esett, de járt-kelt, lángolt a szeretettől, és beszélt. Ilyen alkalmakkor megvilágosodásokat kapott a hit igazságairól, vagy a lelki élet kérdéseiről.

Annyira lobogott benne az istenszeretet, hogy szerette volna bejárni az egész világot, és minden teremtményt meghívni Isten szeretetére. ,,Nem szeretik a Szeretetet'' -- ezt fájlalta leginkább, és ez a motívum 1585 tavaszától egyre erősebbé vált elragadtatásaiban. Május 12-én Isten mutatott neki egy kertet, amelyet teljesen ellepett a tövis és a bogáncs, és fölpanaszolta neki, hogy ilyen az Egyház. Erre Magdolna így válaszolt: ,,Ó, Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek! Csak valami keveset juttass nekik világosságodból, hogy fölismerhessék rosszaságukat. Nekem pedig add a kegyelmet, hogy elégtételt nyújthassak értük, ha akarod, akár életem föláldozásával is!''

Egy másik alkalommal megismételte engesztelő fölajánlását, és hozzátette: ,,Ha az én gyengeségem nem elegendő, hogy vakságuktól megszabadítsa őket, engedd, hogy annyiszor szenvedjem el a halált, s kezdjem újra az életet, ahányszor csak szükséges, hogy igazságosságod kielégíttessék!'' -- És a fölajánlást az Úr elfogadta, mert megparancsolta neki, hogy vezeklésül a vasárnapokat kivéve vízen és kenyéren böjtöljön, naponta csak öt órát aludjon kemény deszkán, ne viseljen a lábán sarut, és télen-nyáron ugyanabban a ruhában járjon.

Június 8-án az Úr tudomására hozta, hogy néhány nap múlva megajándékozza azzal a boldogsággal, hogy Isten gazdagságából részesülve egyesülni fog a Szentlélekkel, utána azonban öt szenvedéssel teli esztendő következik. Magdolna arra kapott ígéretet, hogy Isten megvonja tőle a kegyelemnek minden érezhető vigasztalását; a próbatét arra szolgál, hogy megismerje a saját semmiségét, és még fogékonyabbá váljék Isten sugallatai iránt; mindez nem marad rejtve az ördögök előtt, de Isten megvalósítja a maga terveit.

Az előre megmondott szenvedés valóban megkezdődött, és félelmetes volt. Magdolna fizikailag érezte az ördögök közelségét, akik gyötörték őt. Kétségei támadtak a hit felől, káromló gondolatok, tisztátalanságok, kétségbeesés, gőg kísértette, ám ő mindezen kísértések közepette egyre inkább megalázta magát. Az igazi gyötrelmet azonban szörnyű belső szárazsága okozta, amely lehetetlenné tette, hogy a lelkét fölemelje Istenhez. Elmondta elöljárójának, hogy egyetlen támasza az a csekély jóakarat volt, amit a szívében tudott, hogy nem akarja megbántani Istent.

Amikor nővértársai látták szenvedését és elhagyatottságát, kételkedni kezdtek a korábbi kegyelmek hitelességében. És bizalmatlanságukat még tovább fokozta, hogy 1586-ban elragadtatások közben leveleket kezdett diktálni. Külön figyelmet érdemel, hogy elragadtatásai minden belső elhagyottság ellenére tovább folytatódtak. Csak ahogy ő maga írja, semmi örömet nem talált bennük, mert úgy élte át elragadtatásait ebben az időszakban, mintha nem ő lett volna.

E levelekben lángoló szavakkal fordult ő, a kis kármelita apáca nagy egyházi méltóságokhoz: a pápához, a bíborosok kollégiumához, a jezsuita generálishoz, a firenzei érsekhez, és Isten nevében sürgette őket, hogy Krisztus véréért tegyenek meg mindent, ami szükséges az Egyház megújulásához (ti. a trienti zsinat határozatainak végrehajtásához). Nem nehéz elképzelni, hogy ez a hang mennyire megrémítette az apácákat. E levelek mind megtalálhatók a kolostor levéltárában -- ugyanis soha nem küldték el őket! Vajon tartalmuk eljutott-e a címzettekhez? Nem tudjuk, annyi azonban bizonyos, hogy választ sehonnan nem kapott rá.

1590 pünkösdjén ért véget ez az ötéves próbatét. A matutinum végén, amikor a Te Deumot énekelték, Magdolna nővér úgy elmerült Istenben, hogy egész nap elragadtatásban maradt. Visszakapta a kegyelem vigasztalásának érzését, és ígéretet kapott, hogy ezután bármit tesz, mindennapos munkája közben is Istennel egyesülten fog élni.

A firenzei Santa Maria degli Angeli-kolostor nem tartozott a kármeliták sarutlan reform-ágához, de amit Magdolna nővér megélt, az teljesen megegyezik azzal, amit Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János a lelki élet legmagasabb fokairól tanít. S föltűnő, hogy -- annak ellenére, hogy a neki szóló leveleket nem küldték el -- V. Sixtus pápa bullái és rendeletei 1585--1590 között szinte szóról szóra választ adnak azokra a követelésekre, amelyeket Magdolna isteni parancsra megfogalmazott.

Elragadtatásai során az Úr olyan szerzetesi ideállal ismertette meg Magdolna nővért, amely nagyon eltért az akkori kolostorok általános gyakorlatától. Amikor a novíciamesternő asszisztense (1595), majd novíciamesternő (1598) lett, lehetősége nyílott, hogy a kapott eszményeket másoknak is átadja. Növendékeit arra nevelte, hogy maradéktalanul tartsák meg a szerzetesi fogadalmakat, mert csak így juthatnak el a szabadság legmagasabb fokára, amely föltételezi, hogy a lélek mindenről lemond, ami nem Isten. Céltudatos következetességét Istenért égő buzgósága teszi érthetővé. Mindamellett nem volt kegyetlen, mert szigoránál csak anyai szeretete volt nagyobb, amellyel fiatal nővértársait szerette, s mint ,,gyermekeinek'' éjjel és nappal szolgálatára volt. A szellem, amelyet meghonosított a novíciák között, természetesen a kolostor egészére is hatott, és áldásait még nemzedékekkel később is érezték.

Tevékenysége azonban nem korlátozódott csak a novíciákra. Szeretetét mindenki felé árasztotta, s mióta megtapasztalta saját emberi gyengeségét, mindenki felé megértő és jóságos lett. A laikus nővérek mellé odaállt, és segített nehéz munkájukban, a betegeket vigasztalta és gyógyította, a szomorúakat megvidámította, olvasott a lelkekben, előre mondta a jövendőt és csodákat művelt.

1595-ben azt kérte Urától, hogy vonjon meg tőle minden örömet, és engedje, hogy a ,,puszta szenvedést'' élhesse, mert úgy érezte, hogy az önmegtagadás és a vezeklés számára semmi nehézséget nem okoz. Egyetlen féltett kincsének azt érezte, hogy Isten viszonozza a szeretetét, épp ezért ezt akarta fölajánlani. És az Úr elfogadta: magára hagyta azt a lelket, akit annyiszor látogatott meg boldogító elragadtatásokban. Most megvont tőle minden vigasztalást, és ez az állapot egészen a haláláig tartott.

Magdolna nővér 1602-től súlyos beteg lett: heves lázrohamok lepték meg és vért kezdett köpni. Ágynak dőlt, s amikor 1604-ben megválasztották szubpriórának, hivatalát már nem gyakorolhatta, mert nemcsak felkelni nem tudott, hanem már fölülni sem volt képes az ágyban. Tagjait mintha kínpadra vonták volna, a bőre kisebesedett... arcán azonban állandóan a mélységes béke nyugalma uralkodott, és szentáldozás után olyan volt, mintha már megdicsőült volna.

Az orvosok számára érthetetlen módon három évig tartott ez a haldoklás. Ő maga azt mondta: ,,A Paradicsomban nem szenvedhetek Isten iránti szeretetből, ezért nem szeretnék még meghalni.'' ,,Szenvedni, nem meghalni'' -- ezzel jellemzik lelkiségét, pedig ezt ő így soha nem mondta, de élte. 1607. május 25-én költözött el égi Vőlegényéhez.

Életében sok jele volt szentségének, a halála után is sok csodát tett. Egy év múltával a holttestét teljes romlatlanságban emelték ki a sírjából. 1626-ban VIII. Orbán pápa boldoggá, 1669-ben IX. Kelemen pápa szentté avatta.

Ünnepét már a következő esztendőben, 1670-ben fölvették a római kalendáriumba, május 25-re. 1728-ban azonban erre a napra tették Szent VII. Gergely ünnepét, ezért Magdolnát áthelyezték május 27-re. 1899- ben erre a napra került Beda Venerabilis, ezért Magdolnát tovább helyezték 29-re. 1969-ben -- bár így egy napra három szent ünnepe is esik -- visszakerült égi születésnapjára, május 25-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Pazzi Szent Mária Magdolna a 16. század nagy misztikusai közé tartozik. A külvilág szeme elől rejtetten, látszólag minden eredmény nélkül élt, de a kegyelem a nagy kármelita reformátorok és védőszentje, Sziénai Szent Katalin lelki testvérévé tette őt. Misztikus élményei leginkább ez utóbbival mutatnak rokonságot.

Pontos följegyzések maradtak a következőkről: 1585. március 24-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony vigíliáján Szent Ágoston megjelent neki, és a szívébe írta e szavakat: ,,Verbum caro factum est!'' Április 15-én lelkébe kapta a stigmákat, 28-án misztikus eljegyzése volt: Krisztus gyűrűt húzott az ujjára; május 21-én kapta a parancsot, hogy böjtöljön, és csak öt órát aludjon naponta.

Június 8-án egy nyolc napig tartó elragadtatás-sorozat kezdődött. Minden nap a tercia idején eljött hozzá a Szentlélek tűz, víz, galamb vagy oszlop alakjában. 16-án, Szentháromság vasárnapján kezdődött az ötéves próbatét, amelyet Magdolna ,,az oroszlánok barlangjának'' nevezett. 1590 húsvétján az Úr arra kérte, nyújtsa meg a nagyböjtöt pünkösdig, s ennek végeztével kapta vissza az érzékelhető vigasztalásokat.

Az Egyház iránti szeretet volt számára a Krisztus iránti misztikus szerelem földi kifejezési formája. A megváltó Vért, amelyet Krisztus egész testéből ontott az Egyházért, ajánlja föl Magdolna is, hogy megújuljon az Egyház: hogy a papok ismét a világ világossága legyenek, hogy a nővérek ne az ostoba szüzek közé tartozzanak, hogy a hitetlenek térjenek meg az egy akolba, s hogy a hívőket egészen átitathassa a megváltó vér.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, szüzesség kedvelője, ki égi ajándékokkal ékesítetted Pazzi Szent Mária Magdolnát, mert szíve égett az irántad való szeretettől, kérünk, add, hogy akinek ünnepét ma üljük, annak tisztaságát kövessük a szeretetben!