1380 szept. 8-án született a szienai köztársaság főhatósága alá tartozó Massa-Carrara városkában. Apai és anyai részről egyaránt előkelő és tekintélyes családból származott. Mivel szüleit már hétéves korában elvesztette, apai nagynénjeinek, Piának, Bartolomeának és Dianának szerető gondozása alatt nőtt föl. A nagynénik szigorúan vallásos irányban vezették kis öccsük nevelését s lelkébe korán beleplántálták az Úr félelmét és a Boldogságos Szűz iránti gyöngéd gyermeki ragaszkodást. Így a kis Bernardinnak a prédikációhallgatás és a ministrálás lett a legkedvesebb időtöltése. A későbbi nagy szónok már ekkor jelentkezett benne: az istentisztelet végeztével maga köré gyűjtötte kis pajtásait és bámulatos emlékező tehetségével szóról-szóra elismételte előttük a templomban hallott igéket.

Mikor tizenegyéves korában magasabb tanulmányok végzésére Szienába ment, tanítói nem győzték bámulni gyors felfogását és kitartó szorgalmát. De még jobban csodálták szerénységét és angyali tisztaságát. Mert e tekintetben Bernardin csakugyan messze föléje emelkedett társainak. A legkisebb illetlenség hallatára fülig elpirult. De nem is tűrte, hogy valaki jelenlétében akár csak kétértelmű szót is mondjon. ilyenkor a szelíd fiú haragvó oroszlánná változott. Egyszer pl. egyik iskolatársát egy pajkos megjegyzéséért egyszersmindenkorra kizárta baráti köréből; máskor meg egy felnőttet utasított rendre olyan keményen, hogy annak egész életére elment a kedve trágár beszédekből.

A felebaráti szeretetben sem maradt el. Akárhányszor a maga szájától vonta meg az ételt, hogy legyen mit adnia a szegényeknek. Elsősorban ez a tevékeny szeretet indította őt arra, hogy tanulmányai befejeztével a Miasszonyunkról nevezett kórház betegápoló testvérületének tagjai közé lépjen. Itt érte őt az 1400. évi borzalmas pestis, mely egész Olaszországon végigszántott és csupán a szienai kórházban naponként átlag húsz áldozatot kívánt. Bernardin minden képzeletet felülmúló heroizmussal ápolta, vigasztalta és erősítette a szörnyű járvány áldozatait; ha pedig állapotuk reménytelenre vált, előkészítette őket a nagy útra s gondoskodott eltemetésükről. Valamennyi társa elhalt mellőle; ő rendületlenül kitartott őrhelyén; sőt magára vállalta a kórház vezetésének minden gondját s viselte mindaddig, míg csak a halálos kimerültség le nem verte lábáról.

A borzalmas járvány elvonulása után Bernardin komolyan kezdett foglalkozni jövőjével. Hogy semmi se zavarja, néhány hónapra magányba vonult. A szent csendben aztán hamarosan elhatározássá érett lelkének régóta szunnyadó vágya: a szigorított vagy más néven obszerváns Ferencesek közé vétette fel magát. Miután tekintélyes vagyonát utolsó fillérig a szegényeknek osztotta, 1402 szept. 8-án a sziénai S. Francesco-kolostor novíciusai közé lépett. 1403 szept. 8-án ünnepélyes fogadalmat tett; egy évre rá áldozópappá lett. A következő évben elöljárói megbízásából a várostól háromnegyed órányira eső S. Onofrio remeteségben új obszerváns zárdát alapított. Ebben az új zárdában kezdte meg csodálatos szónoki működését, mely csakhamar ismertté és ünnepeltté tette nevét egész Olaszországban. Pedig eredetileg nem termett szónoklásra. Hangjának gyengesége és állandó rekedtsége nagy mértékben akadályozták, hogy a tömegekhez szóljon. Ő azonban nem esett kétségbe. Mint minden ügyes-bajos dolgában, most is a Boldogságos Szűz közbenjárását kérte s addig könyörgött hozzája, mígnem hangja és előadása fokozatosan olyan tökéletessé lett, hogy mindenki megcsodálta.

Bernardin kisebb megszakításokkal valami tíz esztendeig maradt S. Onofrioban. 1417-ben Fiesoléban lett gvárdián, 1419-ben pedig Lombardiában indult apostoli kőrútra és ettől kezdve úgyszólván megszakítás nélkül járta Olaszország legkülönbözőbb tájait. Tennivalója akadt bőven. Hiszen Olaszország akkor még nyögte az avignoni pápaság és a nagy egyházszakadás nyomában járó vallási, erkölcsi és társadalmi eldurvulást. A városokban és falvakban úgyszólván állandó pártharcok dühöngtek, s a lelkeken fölburjánzott önzés és élvezetvágy csirában elfojtott minden magasabbra vivő indulatot. A műveltebb társadalmi körök erkölcseit pedig a mind öntudatosabban jelentkező pogány reneszánsz mételyezte meg. Napról-napra jobban növekedett azoknak a száma, akiket szentünk így jellemez: „Legtöbben olyanok, hogy csak annyi hit van bennük, hogy a hitnek nem mondanak ellen; hívőknek nevezik magokat, de nem a hit megvallása miatt, hanem a megszokott élet miatt. Ilyenekben ugyanis a hívés meg van kötözve, mintegy álomba van merülve; s ezért az ilyen hit világosságot nem nyújt nekik, sem életükre nincs befolyással, sem erejük megmozgatására nem elégséges.”

Bernardin az egész vonalon felvette a harcot a bűn és a romlottság ellen. II. Pius pápa szavával élve, mint egy második Szent Pál járta az olasz városokat. És ahol megjelent. az emberek tíz-, húszezer-számra özönlöttek hozzája, úgyhogy a legnagyobb templomok is elégteleneknek bizonyultak befogadásukra. Ezért legszívesebben kint a szabadban beszélt. Beszédeit erőteljesség, bátor szókimondás, népies zamat és sodró ékesszólás jellemezte. Minden szava mélységes meggyőződésből és átélésből fakadt és legtöbbször készséges meghallgatásra talált. Hiszen hallgatói a szónokon túl mindig ott látták benne a szigorú aszkétát és a csodatevő szentet. Beszédei nyomán csodálatos hatást kelt. Férfiak és nők egész máglyákat halmoztak fel kártyákból, kockákból és piperecikkekből és százával tértek meg.

A jóakaratú emberek mellett azonban nem maradtak el alattomos és rosszhiszemű ellenségei sem. Mikor Lombardiában hevesen kikelt Vercelli Manfréd ellen, aki a világ végének elközelgését hirdette, eretneknek bélyegezték őt és először Zsigmond császárnál, majd V. Márton pápánál vádat emeltek ellene. A pápánál sikerült is annyit elérniük, hogy egy időre megtiltotta Bernardinnak a prédikálást. Bernardin azonban egy nyilvános vitatkozás keretében fényesen igazolta magát, mire a pápa azonnal visszaadta neki az igehirdetés jogát. Sőt később felajánlotta neki a szienai püspökséget, amit azonban az alázatos szerzetes visszautasított. De IV. Jenő utasítására készségesen elment az 1439. évi firenzei zsinatra és ott eredményes munkát fejtett ki a görögökkel való unió érdekében.

Bernardin azonban nemcsak szónoknak, hanem szervezőnek és tanítónak is nagy volt. Az obszerváns irányzat elterjesztése és népszerűsítése érdekében senki nálánál többet nem tett. Munkájának sikerére jellemző, hogy halálakor már 250-en felül járt az obszerváns kolostorok száma. Ebben az eredményben jelentős része volt annak a gazdag és sokoldalú tanítótevékenységnek is, melyet Bernardin missziós elfoglaltsága mellett kifejtett. Mint tanító egyáltalában nem volt elfogult vagy rövidlátó; a teológia mellett felismerte és megbecsülte a profán tudományok jelentőségét is, és amint maga több humanista tudóssal összeköttetésben és levelezésben állott, azonképpen rajta volt, hogy rendjének tudományos színvonalát minél magasabbra emelje. Tanítói rátermettségének legjobb bizonysága, hogy Kapisztránói Szent János és Márkai Szent Jakab mellett egész sereg szentéletű és nagyhatású népszónok került ki keze alól.

Emellett a Boldogságos Szűz és Szent József tiszteletének terjesztésében és fokozásában mindenki másnál hathatósabban munkált közre. De legnagyobb odaadással mégis Jézus szentséges neve kultuszának terjesztésén fáradozott. Ezzel egy ifjúkori szerzeményét gyümölcsöztette. Ti. mint fiatalember vállalta egy súlyosan beteg teljesen elhagyott nőrokonának gondozását. A megvakult, ágyhoz kötött asszony csodálatos hősiességgel és szent megadással viselte keresztjét. Beszélni nem bírt, egyetlen szót tudott kimondani: Jézus nevét. Ebben volt minden imádsága és ereje. Tőle tanulta Bernardin a szent név iránti mélységes áhítatot. Hogy állandóan hallgatóinak szeme elé állítsa, rendesen egy táblát vitetett maga előtt, melyen fényes körbe rajzolva e három betű volt olvasható: JHS (Jesus hominum Salvator = Jézus az emberek megváltója.)

Bernardint sokoldalú munkássága közepett 64 éves korában, 1444 máj. 20-án érte utol a halál, mikor éppen Nápolyba készült prédikálni. Nagy tanítványának, Kapisztránói Szent Jánosnak önfeláldozó fáradozására V. Miklós pápa már 1450 máj. 24-én a szentek sorába iktatta. 1862-ben mozgalom indult meg egyházdoktorrá nyilvánítása érdekében. Mivel azonban műveiből mindezideig hiányzik a megfelelő kiadás, a szorgalmazás eddig eredménytelen maradt.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)