Az ingyenes népnevelés gondolata, mely az olasz félszigeten Kalazanci Szent József életművében már a 17. század elején kivirágzott, a század végére meghódította a Francia lelket is és rövid idő alatt a nagy intézmények egész sorát szólította életre. E tüneményes siker érdeme szinte kizárólag egy nagyszívű és áldozatkész pap, de la Salle Szent Keresztelő János nevéhez fűződik.
1651 április 30-án született Reimsben. Az akkori idők rossz szokásán kívül elsősorban előkelő származásának köszönhette, hogy már tizenhétesztendős korában kanonoki széket nyert. Bölcseleti és hittudományi tanulmányait szülővárosában kezdte és a híres párizsi Saint-Sulpice papnevelőben fejezte be. Pappászentelése után a gyermek Jézusról nevezeti iskolanővérek kongregációjának vezetője lett és mint ilyen nagy buzgósággal és hozzáértéssel fáradozott az oktatás színvonalának emelésén.
Egy Roland Sarolta nevű jámbor asszony közvetítésével nemsokára összeköttetésbe került a roueni Ryel Adorjánnal, aki hozzája hasonlóan szintén a népoktatás javításán fáradozott és éppen abban az időben Reimsben egy szabadiskola felállítását tervezte.
De la Salle anyagi támogatása lehetővé tette, hogy Ryel munkatársai mindjárt két helyen telepedhettek meg. Most már az volt a legfőbb igyekezete, hogy a tanítókat közös életre bírja. E célból részletes napirendet dolgozott ki számukra. Mivel a tanítók megértést mutattak tervei iránt, 1681 jún. 24-én saját házába fogadta őket és már megszokott közös életüket fokozatosan szerzetesi életté formálta át. Hogy ezentúl egészen új hivatásának élhessen, 1683-ban lemondott kanonoki székéről; megmaradt vagyona nagy részét azonban ezentúl is a szegények segélyezésére fordította.
1684-ben újabb lépést tett a renddé alakulás irányában: lelki fiai számára egyszerű feketeszínű rendi öltönyt írt elő, elnevezte őket „keresztény iskolatestvérek”-nek (fréres des écoles chrétiennes) s végül tizenkét társával egyelőre háromévi tartammal letette az engedelmesség és a hivatásban való állhatatos kitartás fogadalmát.
Mivel az új intézmény szükségletet elékített ki, mindjárt megalakulásakor nagy érdeklődés mutatkozott iránta. Egyre gyakrabban megtörtént, hogy falusi plébánosok egy-egy testvért kértek iskolájuk számára. De la Sallenak azonban ebben a formában nem volt ínyére a dolog, mert a szerzetesség lényegével ellenkezőnek találta, hogy fiai a közösség áldásaitól és inspirációitól megfosztva magánosan tengődjenek egy-egy falusi iskola mellett. De másrészt meg szeretett volna segíteni a vidéki iskolák kétségbeejtő elmaradottságán. Hosszas fejtörés után így jutott el a hivatásos tanítóképzés gondolatáig. 1684-ben Reimsben megalapította az első tanítóképző-intézetet kifejezetten azzal a céllal, hogy a falusi iskolák számára hivatásuk magaslatán álló tanerőket nevel. Ugyanekkor saját kongregációja számára ún. előnoviciátust szervezett abból a célból, hogy a rendbe kívánkozó 14-16 éves tehetséges fiúkat megfelelő pedagógiai kiképzésben részesítse. Mint erősen gyakorlati érzékű ember azonban sem a tanítóképzőben, sem a noviciátusban nem érte be a merőben elméleti képzéssel, hanem inkább azon igyekezett, hogy minél több gyakorlati ismerettel vértezze fel növendékeit. Ezért már az első években rendszeresítette az ún. próbaelőadásokat és mintatanításokat.
1688-ban a Saint-Sutpice plébánosának hívására Párizsba tette át működésének színhelyét. Itt ismét nevezetes újítást vezetett be. Mivel az átvett iskolában egyetlen teremben több mint kétszáz gyermeket talált összezsúfolva, azon kezdte, hogy a tanulókat tehetségük és tudásuk alapján három osztályba osztotta szét s mindegyik osztálynak külön termet adott és mindegyik élére külön tanítót állított. Az új beosztás eredménye hamarosan megmutatkozott: az egyes osztályok előrehaladása egyenletessé és a korábbi viszonyokhoz képest gyorsabbá lett. Párizs bámulva figyelt fel a sikerekre. Mint előbb Reimsben és környékén, most a fővárosban is mindenüvé iskolatestvéreket kértek.
De la Salle nagy örömmel szemlélte művének rohamos terjedését. De főgondját ezentúl is a szerzetesi szellem megőrzésére és gyarapítására fordította. Hogy a munkatér állandó tágulásával együtt járó szétszóródást ellensúlyozza, 1691-től kezdve az őszi vakáció idején valamennyi rendtársát a Párizs közelében fekvő Vaugirardba gyűjtötte lelki felüdülésre s egyúttal két legbuzgóbb munkatársával egész életre szóló fogadalmat tett. 1692-ben ugyancsak Vaugirardba évenként legalább négy hétig vegyenek részt az újoncok ájtatossági gyakorlatain is.
Néhány év mulya ismét újabb térre terelődött munkássága. II. Jakab angol király ugyanis 1698-ban ötven nemes származású ír gyermeket bízott rája nevelés céljából.
De la Salle külön nevelőintézetet nyitott a kis száműzöttek számára s mivel a vállalat kitűnően bevált, az első mellé nemsokára megnyitotta a második és harmadik intézetet is. Ezekbe kiválótag elhagyott és teljesen gondozatlan gyermekeket gyűjtött, akikből kifogyhatatlan szeretetével és egyéniségének varázsával jóravaló keresztényeket tudott nevelni. Az elhagyott gyermekek mellett az iparostanoncokra is kiterjesztette figyelmét és 1699-ben megnyitotta számukra a vasárnapi inasiskolát, a legelsőt Európában. Ennek anyagát és tanrendjét egészen a gyakorlati élet követeléseihez alkalmazta s főgondját a számolás, rajz, geometria és építéstan tanítására fordította. Sőt már nem elégedett meg a hazai talajon való terjeszkedéssel, hanem 1700-ban az Örök városban is megnyitotta első iskoláját.
A szent alapító, aki szentnek éppen olyan nagy volt, mint tanítónak, élete vége felé alázatosságból mindjobban visszavonult a rend vezetésétől. 1705-ben a Rouen melletti Saint-Yonba költözött és itt egy reáliskolával összekötött nevelőintézetet, majd javítóintézetet nyitott, mellyel rövidesen épp oly bámulatos sikereket ért el, mint előbb tanítóképző intézetével vagy inasiskolájával. Saint-Yonban érte utol a halál is 1719 ápr. 7-én. XIII. Leó pápa 1888-ban a boldogok, 1900-ban pedig a szentek sorába iktatta.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
