A mai nap szentjének Epifánnak volt diakónusa. Ebben a minőségben a lelki dolgok feletti bíráskodást is gyakorolta. Epifánnal élt együtt a pusztában 3 éven át és megírta élete történetét. Amikor Epifán ciprusi püspök lett, Szabint áldozópappá szentelte, Epifán halála után ő lett az utóda a püspökségben. Püspökségében sokat harcolva a tévtanítások ellen, sok jót cselekedve, életét jámborul töltve el, hunyt el az V. század közepe táján.

San Gimignano*-ban született. Amikor földije, Boldog Bartolusz plébános (dec. 17.) 1280-ban leprás lett, Vivald 20 éven át nagy odaadással ápolta. Bartolusz azzal viszonozta a huséges gondozást, hogy lelkivezetésével segítette Vivaldot az életszentség útján. Az o példájára és tanácsára lépett be o is a ferences III. rendbe. Bartolusz halála után Vivald teljesen búcsút mondott a világnak és remeteéletet kezdett. Elvonult Montaone környékére s ott egy nagy erdoben talált egy nagy gesztenyefát, melynek belseje üres volt. Ezt alakította át cellájává. Alig volt akkora hely, hogy letérdelhessen. Ebben a faodúban töltötte élete hátralevo idejét, mintegy húsz esztendot szigorú bunbánatban és buzgó imában, a mennyei dolgokkal foglalkozva. Gyökerekkel és növényekkel táplálkozott. Amikor 1320-ban máj. 1-én meghalt, Montaone harangjai maguktól jelezték szent halálát. Odamentek tartózkodási helyéhez: ott találták Vivaldot holtan, térdelve, kezét imára kulcsolva. A csodák, melyek a remete közbenjárására történtek, arra indították a népet, hogy holttestét templomukba vigyék s ott a fooltár mögött helyezzék örök nyugalomra. A fa törzsében lévo cellát pedig kápolnává alkították a Szuzanya tiszteletére. E mellé épült késobb a ferencesek kolostora. Vivaldot 1908-ban avatta boldoggá X. Piusz pápa.