Jób, a nagy szenvedő, a hagyomány szerint kb. 2000 évvel élt Krisztus előtt, Húsz földjén. Isten hű szolgája volt, aki gazdagon és boldogan élt. Isten 10 gyermekkel áldotta meg életét. Isten megengedte a sátánnak, hogy próbára tegye, vajon hű marad-e Istenhez a megpróbáltatásokban. Először javait vesztette el egy napon. Aztán gyermekei haltak meg egy szerencsétlenségben szintén egy napon. Jób mindenben belenyugodott Isten rendelkezésébe, hogy visszavette azt, amit egykor neki adott. Aztán testét érte fájdalmas és utálatos betegség. A szemétdombon ülve vakargatta cserépdarabbal sebeit. Jób kitartott hűségében. Visszautasította felesége tanácsát, hogy átkozza meg Istent és haljon meg. Szerencsétlenségében felkeresték barátai, akik bűnökről vádolták és a bűnök büntetéséül tudtak be mindent, ami Jobbal történt. Jób védekezett és igazságát emlegette. Végül, a förgetegben Isten jelent meg. Aki Jób szolgáját gazdagon megjutalmazta hűségéért. Újra gyermekekkel áldotta meg, és jószágállományában is gazdaggá tette. Ezután még 140 esztendeig élt. Öregen és élettel telve halt meg. A szenvedő Megváltó előképének is tekinthetjük.

Apja:Troiani Tamás, születési helye: Giuliano* di Roma. Keresztneve: Konstancia. Anyját 5 éves korában elvesztette. Ekkor Ferentinoba került a Szent Kláráról nevezett novérekhez. Az itt kapott nevelés hatására 15 éves korában a novérek közé lépett. Itt kapta a Mária Katalin nevet. O hozzá szokta tenni: a „Viterboi Szent Rózáról nevezett” jelzot. 1830-ban tett fogadalmat. Kitunt erényeivel, sokoldalú tehetségével: minden feladatot, mellyel megbízták, kitunoen látott el. Közben egyre jobban erosödött benne a missziós hivatás. Amikor egy ferences missziós atya 1852-ben a zárdába jött, hogy novéreket kérjen a kairói apostoli vikárius nevében az ottani misszióba, leányok nevelésére, Katalin az elsok között volt, akik erre jelentkeztek. Még több évnek kellett eltelnie, amikor 1859-ben hat klarissza novér apátnojükkel és Katalin útrakeltek. Még ez év oszén Kairó egyik negyedében (Clot-Bey) iskolát nyitottak. (Jellemzo Katalin akaraterejére, hogy amikor megérkeztek s megtudták, hogy az apostoli vikárius, aki oket meghívta, közben meghalt, a többi novér vissza akart fordulni, mégis Katalin lelkesíto szavaira maradtak). Hamarosan nagy feladatok elott álltak: Újabb iskolákat kellene megnyitni; (mohamedán szülok is kérték); néger rabszolga lányokat kellene kiváltani, kitett újszülötteket megmenteni. Mindehhez kevesen vannak. Hiába kértek novéreket a ferentinoi házból, azok ezt nem vállalták, sot jobbnak látták, ha elszakadnak a missziós háztól. Ezek után Katalin megtette a szükséges lépéseket, hogy új kongregációvá alakuljanak a ferences III. rend szabályai alapján. Ez lett a Ferences Misszionáriusnok Kongregációja (Congregatio Sororum Franciscalium Missionarium a Corde Immaculata B.M.V.), melyet hivatalosan 1868-ban erosítettek meg. Az alapító és az elso általános fonökno: Troiani Katalin lett. Tíz év alatt 9 házat nyitottak, 59 kairói novíciát vettek fel, iskoláikban 1350 leányt oktattak, kik közül 460 árvát kollégiumban neveltek, 450 néger rabszolgát kiváltottak, 100 kitett gyermeket megmentettek és neveltek. 1885-ben Jeruzsálemben is letelepedtek. Katalin 28 évi missziós tevékenység után 1887. máj. 6-án súlyos betegségben halt meg „a szentség hírében”. A nép a szegények anyjaként emlegette. Boldoggá avatása 1988-ban történt.
Katalin „különösen is tisztelte élo hittel az Eucharisztia titkát; engedélyt nyert a mindennapi szentáldozásra, ami akkoriban a szerzetesek közt sem volt szokásos; nagy volt benne a buzgóság Isten országa terjesztésén. Egyik novértársa mondta róla: Sohasem láttam nyugtalannak vagy türelmetlennek: mindig vidám, kedvesen mosolygó volt még akkor is, ha hibázókat kellett megintenie.”
(A Szentté Av. Kongreg. dekrétumából.)