János Rómától nem messze Triora helységben született. Példás életu ifjúként 17 évesen lépett be a ferencesek közé a római tartományban. Pappá szentelése után buzgó apostoli tevékenységet fejtett ki a tartomány különbözo helyein, két ízben házfonöknek is megválasztották. Egyre inkább vágyott a kínai misszióba. Elöljárói engedélyével a század utolsó évében útnak indult. Lisszabonban jó ideig várakozott, tanulta a kínai nyelvet, végre hosszú hajóút után 1799-ben megérkezett muködése helyére, Hunan tartományba. Akkor évekig aránylag zavartalanul hirdethette Isten igéjét mint egyetlen katolikus pap a tartományban. Késobb a szomszédos Sinan tartományban is muködött. (A 20. században itt magyar ferences misszionáriusok muködtek.) Talált a két tartományban olyan keresztényeket is, akik már babonás hiedelmeket hittek, ezeket is helyes útra terelte. Buzgósága megnyilatkozott abban is, hogy néha éjszakákat átimádkozott, ostorozta magát. A kínaiak közül is sokan lettek keresztények. Isten csodákkal is erosítette igehirdetését, így pl. egy alkalommal egy kiszáradt forrást áldásával bovizu forrássá változtatott. Más alkalommal egy pogány ot imádság közben arcul ütötte. Megjövendölte róla, hogy hamarosan mérges kígyó áldozata lesz. Úgy is történt. Kínában ebben a században hol itt, hol ott tört ki véres keresztényüldözés. A lappangó idegengyulölet kirobbanásához elég volt egy kis szikra. Néhány pogány hivatalnok egyszer a császárnak mutatott egy térképet, melyet egy misszonárius készített, rajta meghúzta az olasz és portugál missziók közti határvonalat.
„Íme - mondták a császárnak - a misszionáriusok a birodalmat kétfelé akarják szakítani!” Erre a császár kiadta a parancsot: a misszionáriusokat meg kell ölni, a templomokat le kell rombolni. Jánost elfogták, s miután hitét nem volt hajlandó megtagadni, megkötözve hurcolták Csiansziba. A hosszú utat gyalog kellett megtennie. Ott börtönbe vetették, ahol hét hónapig szenvedett: kezén, lábán, nyakán bilincsekkel sem ülni, sem feküdni nem tudott. Hittagadás jeléül azt kívánták tole, hogy tiporja meg a keresztet. Mivel erre nem volt hajlandó, halálra ítélték. A nála lévo kevés pénzét a hóhérnak adta, hogy ne fossza meg alsóruháitól. A kivégzés helyéhez közel János ötször borult le a földre, így vallotta meg hitét. Oszlophoz kötözték s kötéllel megfojtották 1816. febr. 7-én. Isten csodás jelekkel tüntette ki vértanúját. Holttestét késobb sikerült Rómába vinni s ott az Aracoeli ferences bazilikában orzik. XIII Leó 1900-ban avatta boldoggá 76 társával együtt, majd II. János Pál a 2000. jubileumi évben 120 kínai boldog vértanút avatott szentté, köztük Triorai Jánost is.

Imádság:
Istenünk, te Szent János vértanú szenvedését az örök élet koronájával jutalmaztad. Közbenjárására add, hogy a hitetlenek a sötétségbol eljussanak az evangélium világosságára. Krisztus, a mi Urunk által.


Boldog Jordán     hitvalló, † 1237   


RICCI SZENT KATALIN domonkos apáca
*Firenze, 1522. április 23. +Prato, 1590. február 1.
Caterina de'Riccit eredetileg Sandrinának hívták. Egy firenzei nemes leánya volt, és már ötéves korában elvesztette anyját. Nagynénje, egy bencés kolostor apátnője nevelte kolostorában. A leányka korán vonzódott a szemlélődő élethez. Apját, aki férjhez akarta adni Sandrinát, csak nagy nehezen sikerült más belátásra bírni. Tizenkét évesen belépett a pratói domonkos nővérekhez, és felvette a Katalin nevet.

Belépése után megbetegedett, és éveken át sokat szenvedett. Jézus szenvedéséből merített erőt fájdalmai elviseléséhez, az ő korában bámulatos hősiességgel.

Már tizenkilenc évesen újoncmesternő lett, később pedig szubpriornő, és harmincéves kora előtt priornővé választották. Akkoriban az volt a szokás a kolostorokban, hogy előkelő hölgyeket tettek meg főnöknőnek; Katalin esetében azonban nem ez volt az egyedüli ok, ugyanis hamarosan felismerték rendkívüli jámborságát.

Különösen buzgó szeretettel merült bele Krisztus szenvedésének szemlélésébe, és amikor húszéves lett, megkezdődött rendkívüli kegyelemadományainak időszaka. Minden héten csütörtök déltől péntek estig elragadtatásban élte át Katalin az Úr szenvedését. Megkapta Krisztus sebeit is kezére és lábára, valamint a töviskorona lenyomatát a fején, később pedig misztikus eljegyzésének gyűrűjét is.

Elképzelhetjük, mekkora feltűnést keltettek ezek a rendkívüli események a kis Pratóban. Ezernyi jámbor ember -- és hasonlóképpen sok kíváncsi is vándorolt a közelebbi és távolabbi környékről a kegyelemmel felruházott Katalin kolostorához. Az állandó látogatások érezhetően megzavarták a kolostori élet nyugodt rendjét. Katalin ezért állhatatosan imádkozott, és nővértársai imáit is kérte, hogy jelenései szűnjenek meg. Imája meghallgatásra talált, és a közösség ismét nyugalomban élhetett; Katalin még több mint harminc éven át vezette példás módon.

A kegyelemmel megáldott életében azonban mégis minduntalan csodálatos dolgok történtek. Katalin levelezésben állt a Rómában élő Néri Szent Fülöppel (lásd: A szentek élete, 227. o.). Mindketten lelki rokonoknak érezték magukat, és szívesen megismerték volna egymást személyesen is, de sem Katalin nem hagyhatta el klauzúráját, sem Fülöp nem vállalkozhatott arra, hogy Pratóba utazzék. Ekkor -- mint hírlik -- Katalin megjelent nála Rómában, és beszélgetett vele anélkül, hogy pratói kolostorát elhagyta volna; Néri Szent Fülöp és öt más tanú esküvel erősítette ezt meg.

Elragadtatásai nélkül is egyre nőtt Katalin híre. Fiatalok és öregek, papok -- köztük bíborosok is -- és világiak érkeztek hozzá, hogy legkülönbözőbb ügyeikben tanácsra és vigaszra leljenek nála.

Katalin 1590-ben halt meg, hatvannyolc éves korában; 1732-ben boldoggá, 1746. június 29-én pedig szentté avatták.