Fatima és a mai kor
«Idő kell a fénysugárnak és a villámnak, a csillagok fényének, s a tetteknek is, hogy lássák és hallják őket.» (Nietzsche)
Bár Nietzsche mondata más összefüggésben értelmezhető, kapcsolatba hozhatjuk a Szűzanya 1917-es fatimai jelenéseinek üzenetével is. Ha időben eltávolodunk ettől, egy új évszázad kezdetén, csak akkor érthetjük meg az üzenet nagyságát, mélységét és jelentőségét.
Egy angol történész, G. J. Hobsbawn a XX. századot «rövid századnak» nevezi, amely 1914-ben az első világháborúval kezdődött, és 1989-ben a berlini fal leomlásával ért véget. A fatimai üzenet különösen ezt az időszakot fogja át.
A jelenések rendkívüli jelentősége abból a történelmi, társadalmi, politikai, kulturális és vallási pillanatból adódik, amelyhez üzenetük szól, és amelyet azzal meg akarnak világítani. Keresztes Szent János tanítása szerint a jelenés az üzenet burka. A szeretet üzenetének elsőbbsége van. Az Egyház ezeket «magánkinyilatkoztatásoknak» tekinti, amelyeket nem lehet a Szentírás kinyilatkoztatásával összehasonlítani. Ennek célja nem a hit megalapozása, hanem annak erősítése. Nem tesz hozzá semmit az egyetlen kinyilatkoztatáshoz, ez csupán egy egyszerű felhívás. Érzékelhető jeleket közvetít, amelyeken keresztül Isten kommunikál a kiválasztott emberrel, annak képességei szerint. A jelenés szerepe hasonló az ikonéhoz, ami a keleti teológia szerint «igazi valóság, amelyet a Szentlélek inspirál [...] aki a jelenlét létrehozója és hordozója». A karizma részei, vagyis Isten adományai Krisztus teste egyik tagjának, az egész test javára. Ahogy minden más kivételes jellegű karizmát, ezt sem keresni kell, hanem befogadni és megkülönböztetett figyelemmel és okossággal hálát adni érte.
Karl Rahner kifejezésében a magánkinyilatkoztatás nem újdonságot, újszerűt jelent; nem a hit valóságainak új értelmezését. Ez sokkal inkább egy evangéliumi felszólítást hordozó kinyilatkoztatás, az Egyház és a világ egy meghatározott történelmi helyzetében, sürgetve bennünket, hogy eleget tegyünk annak, amikor történelmi helyzetünk úgy kívánja és összhangban vagyunk a hivatalos kinyilatkoztatás és a hit alapelveivel.
A jelenések Isten jelei a mi generációnk számára. Máriát az Úr szolgálóleányaként ábrázolja, aki kész arra, hogy az Egyházat szolgálja a világban. A jelenések az Egyházat is fel akarják készíteni a jövőre, néha apokaliptikus hangvétellel.
A jelenésekkel kapcsolatban gyakran találkozunk olyan néha beteges - kíváncsisággal, amely leragad a kevésbé lényeges részleteknél, ahelyett, hogy a lényeget megragadná.
A jelenésekre és az azokat követő kinyilatkoztatásra nem tekinthetünk annak a drámai történelmi helyzetnek a megértése nélkül, amelyben a keresztény közösség él. Ezért csak annyira gondolhatjuk, hogy az üzenet célja a mi langyossá és közömbössé vált hitünk provokálása, amennyire a jelenések a hétköznapi történelemmel és az emberiségtől induló provokációkkal kapcsolatban állnak. Egyetlen erre vonatkozó teológiai megfontolás sem nélkülözheti annak a társadalmi és kulturális háttérnek a gondos elemzését, amelyben a jelenések történnek, így például az Egyház helyzetét az adott pillanatban.
1. Az új kor hajnalán
Nagyon is nyilvánvaló, hogy a fatimai üzenet a mai korra utal, különös figyelemmel arra a korszakra, amelyet a XX. századi történelem két nagy konfliktusa jellemez, annak minden összefüggésével, körülményével és mindazzal együtt, amit azok kifejeznek.
Az első és a második világháború mintha a prizmája lenne mindannak a rossznak, ami ezt a századot jellemzi. Ebben a prizmában a bűn főbb tulajdonságait és hatásait figyelhetjük meg számos szemszögből. Ezek:
- A totalitariánus politikai rendszer tragikus megjelenése a sztálinizmus és a nácizmus változatában, amely tipikus a XX. századra.
- A szisztematikus hazugság mint eszköz, hogy igazságot barkácsoljunk és történelmet írjunk vagy újraírjuk azt.
- Isten tagadása és száműzése a közéletből és a saját lelkiismeretünkből a harcos ateizmus és laikusság által.
- Az emberi lét megsemmisítése és kioltása, az emberi méltóság teljes megvetése. Több tíz millió áldozat az ideológia radikális megtisztítása, a forradalom vagy a «faj» nevében, amelyeket új istenekként tisztelnek.
- A «totális háború» megjelenése, amely - megszegve a hagyományosan elfogadott szabályokat, törvényeket szabad utat adott civilek és ártatlanok meggyilkolásának, a legmodernebb tudománytechnikai eszközök felhasználásával. Az önkényuralom a végsőkig vihető, nem ismer határt, semmilyen határt.
- A gyűlölet és az erőszak kollektív jelensége, amely embereket és népeket kerített hatalmába.
Egy teológiai olvasatban az idők jeleit, a világháborúkat és a totális háborút a rossz elmélyüléseként, a bűn elterjedésének valódi jelképeiként láthatjuk, amelyet először hatalmas méreteiről, világméretű szinten megnyilvánuló borzalmairól veszünk észre. Ezek nyilvánvalóvá teszik a szervezett bűnözés formáit, amelyekkel tragikusan tele volt a XX. század, valamint a rossz normalitásának és hétköznapiságának elfogadását, amelyet a világ most racionálisan is igazol és legitimál, majd tudományosan és technikailag beprogramozza és végrehajtja azt. Az idő távlatából ma már tisztán látható a mai kor átalakulása, törése és elkorcsosulása, ennek esetleg pusztító következményeivel együtt.
Az új kor újdonsága nem abban áll, hogy az ember eldöntötte: szabadon és nyíltan az értelmét használja, Kant tétele szerint. Ez a tétel a kereszténységben gyökerezik, annak azon meggyőződésében, hogy az ember Isten képmására teremtetett, képes a teremtő ismeretre. A korszakos törést az a tény igazolja, hogy az új kor úgy álcázza magát, mintha céltudatos terv lenne az ember ember általi megváltására. A XIX. század «gyanakvó mesterei» és az ő üzeneteik ezt szélsőséges elméletben meg is fogalmazták; ezeknek legnagyobb örököse lett a marxizmus: Istennek meg kell halnia, hogy az ember éljen. A XIX. század örökségként hagyta ezt a nyílt sebet az általános lelkiismereten, s ez belépett a XX. századba is: harag Isten iránt, aki az ember ellensége - pontosan ez vezet az ember halálához, ez vezetett már sok ember halálához.
II. János Pál pápa szavaival összefoglalva: «Ez az üzenet (a fatimai üzenet) különösen is szól a XX. század emberéhez, hiszen ezt a kort megjelölte a háború, a gyűlölet, az alapvető emberi jogok áthágása, az emberek és a népek hatalmas szenvedései és végül az Isten elleni harc, egészen létezésének tagadásáig.»
A fatimai üzenet világossággal és keserűséggel tekint erre a lázongó és drámai történelmi sorsfordulatra. A Szentírás után talán ez a legerősebb és a legmélyebb benyomást tevő leleplezése a bűnnek, s ez komoly lelkiismeret-vizsgálatra hívja az Egyházat és a világot. Csak aki tiszteletben tartja az emberi méltóságot Isten előtt, az örök életet, az értheti meg, milyen nagy a bűn tragédiája, s azt, hogy a bűn fogalmának elfelejtése, mélyebb értelemben egyben elvesztése mindannak, ami igazán emberi. «Maga az ember kerül veszélybe, ha Istent kiiktatja a lelkiismeretből. A század végén nemcsak Isten létezése a tét, hanem az emberi méltóság is.»
A sérült emberiség számára a fatimai üzenet az áldozatok panaszának szószólója és meghívás arra, hogy az áldozatok szemszögéből újraolvassuk a történelmet, hogy elidőzzünk az ember misztériumában az Isten misztériuma előtt. Az üzenet újra felteszi a Teremtés könyvének régi és mindig aktuális kérdését: «Ádám, hol vagy?» (Tor 3,9) - vagyis: hol van az ember? Hol van az ember az auschwitz-i koncentrációs tábor és a szovjet gulág világában? "Hogyan hihetünk az emberben vagy egyáltalán az emberiségben - milyen szónak is hangtik ez ebben az értelemben! - ha Auschwitzban azt kellett megtapasztalnunk, milyen szörnyűségekre képes az ember?" A modern elnyomók cinizmusa véletlenül nem a modern világ istentelenségének és annak a kifejeződése, hogy milyen hajmeresztően megveti és elhagyja Istent? Ki menti meg az embert az embertől?
2. Az irgalmasság felhője
A fatimai jelenések súlyos történelmi eseményekkel estek egybe (a háború, a bolsevizmus megjelenése, s később a nácizmus új pogánysága), így azokat értelmezhetjük pszichoanalitikusan, sorsdöntő figyelmeztetésként, illetve történelmi jövendölésként, vagyis a Mennyei Ige, a Kegyelem Igéjének nem intézményi, hanem karizmatikus megnyilatkozásaként.
Sarugi Szent Jakab (+ 521) szuggesztív kifejezése Máriáról («az irgalmasság felhője, amely az egész világ szenvedését és reményét hordozza») jól közvetíti számunkra a fatimai jelenések értelmét és az üzenet lényegét.
Először is, a Szűzanya jelenése és üzenete úgy értelmezhető, mint a Magasságos közbeavatkozása, hogy a hívők megbizonyosodjanak afelől, hogy Isten szíve nem közömbös, hanem sebezhető, a fájdalmát és szeretetét kiáltja a pusztító bűn rombolása, a világ és az egyház szenvedése miatt: Isten könyörületes, Isten törődik velünk.
A fatimai üzenetben a szerencsétlenség és a bűn nem hagyják közönyösen Istent, és Ráchel tovább siratja gyermekeit (vö. Mt 2,18). Az üzenet tulajdonképpen sürgető buzdítás arra, hogy a keresztény élet és a világ közepébe visszahelyezzük Istennek, a történelem Urának imádását, kiválóságának és elsőségének felismerését, csatlakozzunk az ő megváltó akaratához, gyújtsuk fel az istenszeretet vágyát és bátorítsunk mindenkit a megbocsátó szeretet gyakorlására. Minden egység innen indul ki, minden innen sugárzik szét. Másodszor, és némi kapcsolódással az előző ponthoz, az üzenetben egy paradoxon húzódik, ami az üdvtörténet állandó vonása: a tudat, a szélsőséges és titokzatos ellentét, amelynek egyik oldalán áll a népek 'nagy' történelme és konfliktusaik, a nagyok és hatalmasok történelme sajátos időszámításukkal és földrajzukkal. A másik oldalon áll a szerények, a kicsinyek, a szegények 'kis' tudatlan történelme, akik tudástól és hatalomtól meg vannak fosztva, s a világ perifériáján élnek. Innen pedig más erővel, más hatalommal szólnak bele a történelembe a béke oldalán. Ezek az eszközök látszólag haszontalanok és nem hatékonyak az ember szemében: tüzeslelkű igazmondás, kitartó imádság a békéért, imádás, engesztelő odaadás, a megtérés és a saját áldozataink által, amelyek a kor szokásai szerint változnak; de mind-mind tökéletes összhangban vannak a Szentírás kinyilatkoztatásával. «Jerikó falai az ima trombitaszavára omlottak le» írta a La Pira 1959-ben, amikor egy nyugati politikus első oroszországi útjáról tért vissza a háború után.
Innen tekintve a Szűzanya üzenete felhívás, hogy új dimenziót nyissunk a történelemben, amelyet másfajta Jelenléttel táplálunk, másfajta Erővel tartunk fenn, másfajta Fénnyel irányítunk, s amelyben másfajta Cél felé tartunk - ezek már most titokzatosan és csendben jelen vannak és élnek azokban a nemzedékekben, akik az Úr Ígéreteit őrzik és azokat közvetítik utódaiknak.
A máriás lelkiség, amely összefoglalja a Szűzanya üzenetét, Máriában egy fényes csillagot lát, amely segíti az isteni jóságról való elmélkedést. Mária Szeplőtelen Szívének tisztelete bevezet bennünket «Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus emberségébe és jóságába». Egyszerű hitre hív meg bennünket, hiszen «boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!» (Lk 1,45). Nemcsak a «gonoszság misztériumának» drámájában áll mellettünk, hanem a hit terheinek és a hitetlenségnek, hitehagyottságnak misztériumában is.
Ebben a két központi aspektusban (Isten törődése, érzékenysége és az alázatosok beavatkozása a történelembe az ima által) találhatjuk meg azt a fő irányt, amely mentén szervesen elhelyezhető a fatimai üzenet néhány tipikus eleme:
- az áldozati elem, amely az eucharisztikus áldozatban és a Krisztussal való önfelajánlásban van jelen;
- az eszkatológikus elem (a pokol látomása és a bűnösök megtérése) sürgető buzdítása - az első pillanatban szinte embertelen - hogy hangsúlyozza azt az erőt, amely átvállalja a szégyentelenséget, amely az emberiség és az Egyház fölött függ, a bűn miatt. Az evangélium így figyelmeztet: «ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mind.» (Lk 13,3);
- a Szeplőtelen Szívnek való odaadás és felajánlás máriás eleme, mint út Isten misztériumának mély imádásához, amely Máriának Isten szeretet-tervére mondott szeplőtelen «igen»-ében fejeződik ki - így a béke adományát is elérhetjük;
- az egyházi elem, vagyis az egész Egyház összetartó közössége a világ békéjéért és az üldözött Egyházért való közbenjárásban;
- a pedagógiai-vallásos elem, amely a jámborság gyakorlataiban megnyilvánul az imádságban, odaadásban, áldozatban, a népszerű szokásokban (egyszerű és mindenki számára hozzáférhető lelki út) s egyfajta pszichológiai és szeretetteljes nyelvhasználatban (jóvátenni, vigasztalni, helyrehozni...).
3. A krisztológiai és a szentháromságos hit horizontján
Az egész fatimai üzenet a krisztológiai és a szentháromságos hit horizontján mozog. Itt lelünk arra a kontex-tusra, amelybe beágyazódik az eucharisztikus dimenzió.
A teljes fatimai üzenet három ciklusból áll: az angyali ciklus (az angyal jelenései 1916-ban), a máriás ciklus (a Szűzanya jelenései 1917 májusa és októbere között) és Mária Szívének ciklusa (a pontevedrai jelenések 1925-26-ban és a tuyi jelenés 1929-ben).
A fatimai üzenet egy templom. Az angyal jelenéseiben a bejárat oszlopcsarnokát láthatjuk, a tuy i utolsó jelenés a kupola záróköve - ezek fényében kell elhelyezni az üzenetet és annak távlatait vizsgálni. Ezekben az eucharisztia misztériuma szemlélhető, szoros kapcsolatban a Szentháromság titkával.
Az első jelenés alkalmával az angyal a hitben, reményben és szeretetben való engesztelő imádat lelkét ösztönzi a Iátnokokban, egy egyszerű és szép imádsággal: «Istenem, hiszek Tebenned és imádlak Téged, remélek Tebenned és szeretlek Téged, bocsánatot kérek mindazokért, akik nem hisznek és nem imádnak, nem remélnek és nem szeretnek».
A második jelenésnél az angyal a mindennapos áldozathozatal lelkületét ébreszti fel a gyermekekben.
Az utolsó jelenés kifejezetté teszi és konkretizálja az áldozatos imádás lelkületét, egy szentháromságos és eucharisztikus dimenzióban, az imádság és a szentáldozás által - mindezt engesztelő céllal. Az angyal imádságának szavai rendkívül fényesek:
«Legszentebb Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek, mélységes alázattal imádlak, és felajánlom a mi Urunk Jézus Krisztus legdrágább Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét, Aki jelen van a föld összes tabernákulumában, engesztelésül a megbántásokért, szentségtörésekért és közömbösségért, amelyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért.»
Már május 13-án, a Szűzanya első jelenésénél, amikor Isten kegyelme számukra megnyilvánult és, ahogy Lúcia írja, «olyan erős fénnyel árasztott el bennünket, ... mindez szívünkbe és lelkünk mélyére hatolt, és - magában a jó Istenben láttuk magunkat, aki maga volt ez a fény», a látnokok bensőségesen imádkoztak: «Ó legszentebb Szentháromság, imádlak. Istenem, Istenem, szeretlek a legméltóságosabb Oltáriszentségben».
Végül az utolsó jelenés Tuy-ban. Micsoda ív, amellyel az egész üzenet lezárul és teljessé válik ebben a káprázatos látomásban, amely egyetlen pillantásban összefoglalja a Szentháromság misztériumát, a Kereszt megváltó áldozatát, az eucharisztikus áldozatot és a keresztnél jelenlévő Máriát, akinek Szeplőtelen Szíve a világ megváltásának misztériumában mélyedt el: "Engedélyt kértem és kaptam főnöknőmtől és gyóntatóatyámtól, hogy minden csütörtökről péntekre virradó éjjel 11 órától éjfélig szentórát tartsak. Egyik éjjel egyedül voltam. A kápolna közepén a rácshoz térdeltem, hogy az angyal imáját elimádkozzam. Mivel fáradtnak éreztem magam, fölkeltem és tovább imádkoztam kitárt karral. Csak az örökmécs égett. Hirtelen természetfölötti fény világította be a kápolnát, és az oltáron megjelent egy fényből való kereszt, amely a mennyezetig ért. Jól kivehetően lehetett látni a kereszt felső részén egy ember arcát és felsőtestét, mellén egy galambot, szintén fényből, és keresztre szegezve egy másik ember testét. Kissé a dereka alatt, a levegőben lebegve egy kehely látszott és egy nagy ostya, amelyre a Megfeszített arcáról és mellsebéből néhány csepp vér hullott. Az ostyáról legördülve aztán ezek a cseppek a kehelybe estek. A kereszt jobb szára alatt állt a Szűzanya. A fatimai Szűzanya volt ez a Szeplőtelen Szívével, bal kezében nem tőr és rózsa volt, hanem töviskoszorú és lángok... A kereszt bal szára alatt néhány nagybetű képződött, amelyek az oltár felé haladtak, mintha kristálytiszta vízből lettek volna. A betűk e szavakat alkották: 'Kegyelem és irgalom'.
Megértettem, hogy a Szentháromság titkát szemlélhettem, és megvilágosításokat kaptam erről a titokról, de ezeket nem szabad nyilvánosságra hoznom.»
Érdekes megjegyezni, hogy a Szentháromság kereszten való ábrázolását a keresztény ikonográfiában a «Kegyelem Trónusának szokás nevezni, a Zsidókhoz írt levél 4,14-16 alapján: «Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus az Isten Fia, tartsunk ki a hitben. Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el. Lépjünk tehát bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk. És miért ne idéznénk Szent János ehhez kapcsolódó bevezetőjét, amelyben bemutatja nekünk a Megtestesült Igét mint «az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be», vagyis az irgalmas és hűséges szeretet, hiszen «mindnyájan az ő teljességéből merítettünk, kegyelmet kegyelemre halmozva» (Jn 1, 14., 16)?
Az ikonográfia ezt a titkot néha nagyobb mélységgel és finomsággal fejezte ki, mint sok teológus. Ez történik a nyugati ikonográfiában, amikor a Szentháromság titkát a keresztfán ábrázolják, mintegy teológiai esztétikában. Ennek a teológiának egy plasztikus szintézise: Az Atya, aki átadja Fiát, hogy szolidaritást vállaljon az emberekkel, és szenved szeretetének fájdalmától. A Fiú, hogy szolidaritást vállaljon az emberekkel, teljesen odaadja magát rengeteg testvéréért. A Szeretet Lelkének galambja a Fiú támasza az önfeláldozásban, őt pedig a Fiú átadja az emberiségnek, szenvedő szeretetének ajándékaként.
Ez a szeretet titka, amit az Eucharisztiában ünnepelünk.
Végkövetkeztetések
Kegyelem és irgalmasság, az irgalmas szeretet kegyelme ez a fatimai üzenet és az együttérző Isten kinyilatkoztatásának összefoglalása, amely az Ő Szentháromságos szeretetében minden emberi szenvedés és az egész emberiség fölé hajol, hogy az érezze az Ő szelídségét, hogy atyai szeretete minden teremtmény iránt megmutatkozhasson. Így jobban megérthetjük, amit Wojtyla pápa írt a helyi püspöknek, a fatimai jelenések nyolcvanadik évfordulóján:
«A harmadik évezred kapuján á XX. század korának jeleit kutatva, kimondhatjuk: Fatima bizonyosan a nagy jelek közé tartozik, hiszen több utána következő jelet is említ, s arra buzdít bennünket, hogy felhívásai szerint éljünk. Olyan jelek, mint a két világháború, de a népek és nemzetek nagyszabású gyűléseire is gondolhatunk, amelyeket a párbeszéd és a béke jegyében hívtak össze. Olyan jelek, mint különböző országok elnyomatása és életerős forradalmai. De azoknak a népeknek és nemzeteknek a hangjaira is gondolok, akik kihasználták a lehetőséget, a világ szeme előtt lázadtak fel; válságok, cserbenhagyások, az Egyház tagjainak oly sok szenvedése, de ugyanakkor egy megújult és intenzív szolidaritás érzése, és Krisztus Misztikus Testéhez való tartozás, amely minden megkereszteltben megerősödik. Egyének és közösségek fordultak el Istentől és hagyták el Őt, ugyanakkor az Igazság Lelke is felébredt a szívekben és a közösségekben, s néha a véráldozat és a mártírhalál mentette meg Isten képét és hasonlatosságát az emberben, hogy megmeneküljön ember az embertől.
Ezek közül a jelek közül kimagaslik Fatima, amely segít, hogy a XX. században is lássuk Isten kezét, aki előrelátó vezetőnk, türelmes és együttértő Atyánk.»
Ezeknek a hermeneutikai kulcsfogalmaknak a birtokában Fatima mintha Isten jele lenne a mi generációnk számára, prófétai szó korunknak, isteni beavatkozás az emberi történelembe Mária anyai arca által.
Amikor Mária Istentől kapott küldetésére indul, az nem jelentéktelen ügyben történik, hiszen mindig a világ sorsa és az emberek megváltása a tét.
Ha jól meggondoljuk, tehát, a fatimai üzenet koordinátái nagyon tágak és teológiailag az eszkatológia fényében prófétálnak. «A prófécia, a szó bibliai értelmében, nem mondja meg a jövőt, hanem Isten akaratát alkalmazza a jelenre, következésképpen egyenes utat mutat a jövőbe».
Másrészről az emberiség és az Egyház változásait alá kell vetni az eszkatológikus kritériumnak vagy a végső célnak. Már csak azáltal, hogy megnyitjuk a horizontot a végtelen felé és hirdetjük a teológiai reményt, meg tudjuk világítani a történelem értelmét, amely nyitott Isten jövőjére és ellene mondhatunk a rossznak, amely fenyegeti az emberiséget. Ebben az értelemben, a fatimai üzenet a "végítélet" előérzetét - amely a világ fölött függ, mint a pokoli önmegsemmisítés lehetősége, vagyis hogy hamuvá leszünk - együtt hirdeti azzal a reménnyel, hogy győzhetünk a rossz felett, amint megtérünk Istenhez. A fatimai üzenet tehát egyszerre figyelmeztetés és a teológiai remény vigasztalása: a rosszat a szentháromságos szeretettel - amely Jézus keresztjén és feltámadása által nyilatkozott meg - és Mária irántunk való szeretetével lehet legyőzni.
