Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

LY ANDRÁS pap

2020. január 23. - Andre Lowoa

LY ANDRÁS pap
*Csing-ku, 1692. +Ly-pao-tho, 1774. január 23.

Ha Ly Andrást, a kínai világi papot besoroljuk az Egyház jelentős szentjei vagy boldogjai közé, nem azért történik, mert Kína első papjainak egyike volt, nem is mint hithirdetőnek és szervezőnek jelentős sikerei miatt, hanem mert mint már a halála után írta Boldog Moye János-Márton (lásd: 251. o.): ,,Non est inventus similis illi (nem lehetett hozzá hasonlót találni), -- a legragyogóbb talentumokkal rendelkezett, számos könyvet írt, s az üldözések és zaklatások egész sorát állta ki''. Egy ismerőjének ehhez a bizonyítványához csatlakozik az a szerencsés körülmény, hogy kínai papok tollából való dokumentummal rendelkezünk, amely egyedülálló nemcsak Kína, hanem az egész világ missziós történetében; egy latinul írt naplóval, amely 1924. évi kiadásában 677 sűrűn nyomott oldalt tesz ki. Az európai hithirdetők és kínai munkatársaik bizonyságait megerősíti ez a napló, amelyet egyáltalán nem kinyomtatásra szántak, és csak 1906-ban vált ismeretessé Adrien Launay, a párizsi missziós szeminárium történésze és levéltárosa révén.

 

Ly András 1692-ben született Senszi tartományban, de már gyermekkorában Szecsuán tartományba került; a párizsi misszionáriusok, La Baluere és Basset vették magukhoz az eszes gyermeket, és már a latinra is tanították. Amikor a hithirdetőknek az 1707. évi rítusvita következtében el kellett hagyniok Szecsuán tartományt, a tizenöt éves András is csatlakozott hozzájuk. Makaóban kapta meg a tonzúrát 1709-ben Ch.-T. Maillard de Torunon (1668--1710) pápai legátus kezéből, olyan kínos kísérő körülmények között, hogy ezek egész életére belevésődtek emlékezetébe. Az összegyűlt európai misszionáriusok között ugyanis egyesek kikeltek a kínaiak pappá szentelése ellen, s egyikük ez alkalommal erre a kemény ítéletre fakadt: ,,A kínaiak büszkék, állhatatlanok és hálátlanok, s ezért nem szabad őket pappá szentelni''. Még a párizsi misszionáriusok kantoni hivatalában is hallania kellett később ilyen szavakat: ettől kezdve ugyanis András Ayuthiának, Sziám egykori fővárosának a párizsi misszionáriusok által alapított szemináriumában végezte tanulmányait.

 

Miután 1725-ben msgr. de Cicé, Sziám apostoli vikáriusa pappá szentelte, a következő évben ismét Kínába ment. A párizsi misszionáriusok kantoni prokurátora a fiatal papnak a Fukien tartománybeli missziós területet jelölte ki, amelyet az ottani hithirdetők a későbbi vértanú püspök, Boldog Sanz Péter (lásd: 298. o.) vezetése alatt gondoztak. Már három év múlva azonban egy üldözés menekülésre késztette, két évvel később pedig súlyos betegsége arra kényszerítette, hogy hagyja el Fukient, és a párizsi misszionáriusok kantoni képviseletén keressen gyógyulást. Mivel azonban az orvosok úgy ítélték, hogy Fukien tengeri klímája káros az egészségére, a prokurátor Szecsuán hegyes vidékére küldte, az ott tevékenykedő hithirdetőkhöz, Joachim de Martiliat-hoz ( 1706--1755), aki a következő időkben azután atyai barátja lett. Szecsuáni együttes munkájuk csupán rövid életű volt, mert az akkori apostoli vikárius, Müllener német lazarista unszolta őket, hagyják el Szecsuán tartományt és Hukuangban tevékenykedjenek. Csak 1737-ben adta át a Propaganda Kongregáció Szecsuán tartományt jogszerűen a párizsi misszionáriusoknak. J. de Martiliat-t Yünnan apostoli vikáriusává nevezték ki, és msgr. Müllener 1741-ben püspökké szentelte. Msgr. Müllener és utódja, a dominikánus Maggi halála után reá hárult Szecsuán, Hukuang és Kveicsu vezetése is. Mielőtt még azonban Joachim de Martiliat püspök lett volna, Andrással együtt sínylődött a kínai börtönben. A fogság mind enyhébb lett, végül visszaadták a szabadságukat.

1746-ban a Fukien tartományban dühöngő keresztényüldözés átcsapott Szecsuánba is. Martiliat és András egyik helyről a másikra menekült, míg végül a püspök számára nem maradt más hátra, mint hogy Makaóban keressen menedéket. Röviddel megérkezése után,1747. január 17-én írt kínai munkatársának, hogy amennyire lehetséges, a misszió minden eseményéről és kérdéséről szabályszerűen értesítse. András örömmel vette ezt a megbízatást, és évről évre rendszeresen elküldte Makaóba csaknem naponta készített feljegyzéseit. A naplóvezetés annyira szokásává vált, hogy püspökének halála (1755) után is folytatta. Ez az a napló, amely 1747. június 15-ével kezdődik, és amelyet 1763 végéig folytatólagosan vezetett a párizsi misszionáriusok makaói prokurátora számára.

Ez a napló nemcsak a szecsuáni fiatal misszió és a szomszédos tartományok egyháztörténetének különösen értékes forrása, hanem különösképpen tanulságos az üldözések alatti missziós módszerek és lelkipásztorkodás szempontjából is. Ezen túlmenően kulcsot ad a kezünkbe, hogy megérthessük egy akkori kínai pap jellemét és magatartását.

6.000 keresztény élt Szecsuánban, amikor Andrásra hárult a gond és felelősség az óriási területen szétszórt seregért. Hogy e kicsiny nyájak nagyobb részben kitartottak a hitük mellett, és új megtérésekkel még gyarapodtak is, az ennek az egyszerű és alázatos kínai papnak az érdeme. Ha meggondoljuk, hogy Szecsuán tartomány 566.000 négyzetkilométer, megértjük, mekkora fáradságot és lemondást követelt a keresztényeknek csupán a gondozása is, hozzátéve, hogy Andrásnak nem volt valami jó az egészsége; felfogjuk továbbá, hogy emberileg egyszerűen lehetetlen volt oly sok, többnyire magányosan lakó keresztényt szabályos időközönként felkeresnie. Éveken át nélkülözniük kellett a papi segítséget és tanítást. Sok helyütt ezért kihűlt a hit, és így teljességgel érthető a hithirdető gyakran ismétlődő panasza a keresztények tudatlansága, a pogány erkölcsök és néhány aposztázia miatt. 1750-ben egy másik kínai pap, Ly Lukács érkezett a sziámi szemináriumból Szecsuánba; idősebb névrokona gondos apaként látta el, és bevezette a missziós munka gyakorlatába.

1754-ben kapta meg első francia hithirdetőjét, Lefévre-t munkatársául, aki azonban méltóságon alulinak találta, hogy tanácsokat fogadjon el egy tapasztaltabb kínai paptól. Ismét üldözések kezdődtek, s ezek során mindkettő, András és Lefévre is áldozatul esett. Fogságból fogságba hurcolták őket, amíg végül azután a francia misszionáriust Makaóba száműzték, majd azután 1792-ben a francia forradalom áldozataként kellett meghalnia; Andrást viszont mint kínait szabadon engedték. 1756-ban lépett a missziós területre François Pottier, a későbbi apostoli vikárius, és kezdettől fogva szívélyes és bizalommal teli érzéseket táplált kínai testvére iránt. Pottier hamarosan jogilag András felettese lett, mert Martiliat halála (1755) után a Propaganda Kongregáció a már Makaóban tartózkodó P. Raymondot Szecsuán apostoli vikáriusává nevezte ki, ő pedig Pottier-t a vikáriusává. 1762-ben azután a sziámi szeminárium egy professzorát, P. J. Kerhervét nevezték ki apostoli vikáriussá. Ő Andrást javasolta püspöknek és apostoli vikáriusnak a Propaganda Kongregáció számára: ,,Ly András úr bizonnyal alkalmasabb lenne erre a posztra. Ez a tiszteletreméltó hitvalló mindenkinek a megítélése szerint a szecsuáni misszió lelke és támasza. Püspökké szentelése a szecsuáni keresztények hitét újból megélénkítené, a szeminárium tanulóit pedig reménységgel töltené el... a keresztelések száma megsokszorozódna...''

 

A hithirdető kívánsága nem teljesült ugyan, mert 1767-ben Pottier-t választották meg apostoli vikáriussá, azt mégis mutatja, hogy milyen nagyra becsülték missziós körökben a kínai papot. András ebben az időben bizony már öreg és megtört volt ahhoz, hogy felnőhessen ilyen feladatra. 1761 után egy üldözés alkalmával hosszú börtönt kellett elviselnie. Amikor kiszabadult, betegsége és nagyothallása nem tette többé lehetővé, hogy szétszórt keresztény közösségeket gondozhasson. Pottier helyettes vikárius ezért rábízta a Csengtu város közelében levő, mintegy 700 keresztényt számláló közösséget. Itt nemcsak -- mint előzően -- termékeny lelkipásztori tevékenységet fejtett ki, hanem elindított egy új munkát is: megalapította Kína első kisszemináriumát, hogy előkészítse azokat a tanulókat, akik a sziámi szemináriumban akarták folytatni tanulmányaikat. A mindenfelé uralkodó nagy szegénység miatt a misszionáriusok ezt ,,Krisztus születése szemináriumának'' (Séminaire de la Nativité) nevezték. Pottier, aki 1769-ben megkapta kinevező bulláját, ide hívta a misszionáriusait -- köztük Franciaországból és Sziámból való erősítések is voltak --, hogy velük együtt közösen végezzen lelkigyakorlatot püspökké szentelése előtt. Alig kezdték meg azonban ezt, amikor hirtelen felbukkanó csapat tört rájuk, három mandarinnal az élén. Mindenki menekült, amilyen gyorsan csak tudott. Csupán Gleyo misszionáriust fogták el, aki 1777-ig a kínai börtönökben szenvedett. Andrásnak is sikerült elmenekülnie és ismét új menedéket találnia. 1770-ben egy feljelentés következtében mégis arra kényszerült, hogy az újból megnyitott kisszemináriumot feloszlassa és meneküljön. A szeminaristákat Sziámba tudta küldeni, maga pedig egy kicsi, távol eső közösségben, Ly-pao-thóban talált utolsó földi menedékhelyére. Itt halt meg 1774. január 23-án, nyolcvankét éves korában.

 

E rövid életrajz sajnos csak halvány képet tud nyújtani a kínai pap gazdag személyiségéről. Különösen az első években mutatkozott kiváló szervezőnek. Naplói számos pontos évszámot tartalmaznak, a keletkezőben levő új közösségek vásárlásait és bérleti szerződéseit, fáradozásait a hitoktatók és keresztény elöljárók elmélyültebb képzése érdekében, és gondoskodását a Makaóval való kapcsolat fenntartásáról s az évenként küldött futárokról. Emellett igazi hithirdető volt, aki minden kínálkozó alkalmat kihasznált, hogy a pogányokkal megismertesse a keresztény hitet és jártassá tegye őket benne.

Egy sor általa szerkesztett írás állt a pogányok térítésének szolgálatában. Módszere a párizsi misszionáriusok alapvetését követte, s egyszerűsített formájában mint ,,alulról felfelé'' történő haladás jellemezhető (ellentétben a jezsuitákéval, amely ,,felülről lefelé'' akart haladni). Folytonosan új közösségek alapítására törekedett, s ezeket azután egészséges és vallásos családok magva köré tömörítette. Hogy ez a rendszer is eredményes volt, mutatja az a tény, hogy Szecsuán a hierarchia 1947. évi felállításakor már nyolc egyházmegyére oszlott (közülük három a kínai világi klérusé volt). A már megnyert keresztényekre irányuló lelkipásztori tevékenységét is alig méltathatjuk kellőképpen. A szentmise ünneplése, kivált a nagyobb ünnepeken, amikor a keresztények messziről sereglettek össze, központi ügy volt számára. E célból általánosan érthető kínai nyelvre fordította le az Ordo Missaet; Moyéval imakönyvet adott a keresztények kezébe, amely felettesei utasításainak megfelelően csak az Egyház liturgikus könyveiből való imádságokat tartalmazta. A kínai újévnek, a kínaiak fő ünnepének megülését nagy szeretettel és alkalmazkodással igyekezett valóban vallási liturgikus ünneppé formálni.

Egész misszióspapi élete számára érvényes eme alázatos vallomása: ,,A lelkipásztorkodás és a papi hivatal a művészetek művészete. Senki nem állíthatja, hogy bármely halandó akkora bölcsességgel, tudománnyal és isteni okossággal rendelkezik, amelynek birtokában sohasem téved le a helyes útról. De őszintén és férfiasan küzdöttem''.



Szent Emerencia (Emerenciána)     vértanú, † 304