,,Mint valami mély szakadékból'' kellett szküthopoliszi Kürillosz (524 -- ?) szerzetesnek -- aki a nagy Euthümiosz szép és értékes életrajzát ajándékozta nekünk -- ,,hosszú múltból és feledésből'' kiemelnie e gazdag, de rejtett élet adatait és közléseit. Nyolcvan év telt el a szent halála és életrajzának összeállítása között, de a pusztai szerzetesek közt voltak még néhányan, akik ismerték őt vagy közvetlen tanítványait.

Euthümiosz Valens és Gratianus császár korának végén, 377-ben született az örményországi Melitenében. Alig volt hároméves, amikor elvesztette apját. A város püspöke vette magához; megkeresztelte, alapos világi és teológiai képzésben részesítette és lektorrá szentelte. Euthümiosz kezdettől fogva az isteni dolgok felé fordult. Közelebbit nem tudunk gyermek- és ifjú éveiről, sem arról, hogy milyen belső harcokon és fejlődésen ment át a fiú, majd a fiatalember; azt tudjuk csupán, hogy derekasan fáradozott testének és lelkének megfékezéséért, ami mindenféle szerzetesi élet kezdete és alapja. Nincs tudomásunk arról, hogy mikor lett Euthümiosz szerzetessé. A püspök udvarában egyébként is szerzetes módjára élt, és már fiatal éveiben a szomszédos kolostorok lakóira irányult figyelme. Amikor pappá szentelték, a püspök ráruházta a róluk való gondoskodást. Tízévi tevékenység után azonban feltört Euthümioszban a természetének legmélyén gyökerező szeretet a magányosság iránt; huszonkilenc évesen elhagyta a várost, és ,,szökevényként'' Jeruzsálembe ment, ,,telve vággyal, hogy ott valami pusztaságban lakjon''. Magányossághoz való elemi vonzódása élete végéig jellemzője maradt.

Euthümiosz tanulékonyan nézett körül a szent város szerzetesei között és a környező pusztaságokban is, majd Fárán remeteségének egyik barlangcellájába vonult vissza, amelyet egykor Szent Khariton (+ 350 körül), a júdeai hegyvidék remeteéletének megalapítója rendezett be. Néhány évet töltött ott imádságban és aszkézisben, s mindenekelőtt Szent Theoktisztosszal (+ 466/67), hasonló lelkületű társával kötött barátságot, aki élete végéig hűségesen ragaszkodott hozzá. Már e kezdeti években szokása lett, hogy vízkereszt nyolcada utántól virágvasárnapig visszavonul a puszta belsejébe, s teljes elkülönültségben marad ott, imádsággal és böjttel készülve húsvét ünnepére. A hasonlóképpen cselekvő remeték azonban minden szombaton és vasárnap összejöttek nála, hogy vele mint pappal együtt szentmisével ünnepeljenek.

Egy ilyen pusztai útja alkalmával kísérőjével, Theoktisztosszal együtt talált egy barlangot, amelybe csak a legnagyobb erőfeszítéssel és életveszéllyel lehetett bemászni. Szerfölött nagy örömmel rendezkedett be ott a két nagy imádkozó és magányosságkedvelő, s vadon termő növényekkel táplálkoztak. Csendjük azonban nem sokáig maradt zavartalan. Pásztorok fedezték föl a különleges vezeklőket, és mint Isten embereit ismertté tették őket a környéken. Az emberek elindultak hozzájuk, s a szerzetesség történetében újra és újra ez lett azoknak a sorsa, akik nem vágytak másra, csak hogy a legmélyebb elrejtettségben szolgálhassanak Istennek.

Csaknem akarata ellenére ugyan, de Isten látható vezetésével, így lett Euthümiosz kolostoralapító. A kis település lassan-lassan szabályszerű kolostorrá nőtt; vezetését Euthümiosz átadta Theoktisztosznak. Ő maga visszavonult egy barlangba, amely egyaránt szolgált számára lakóhelyül és templomul, s onnan tartotta szemmel és vezette az újonnan érkezettek lelki gondozását és szerzetesi nevelését. Teljes csendben tevékenykedett ott ,,mint a lelkek orvosa, s gyógyította és vigasztalta mindazokat, akik hozzá mentek''. Egyáltalában nem volt azonban a világtól elidegenedett álmodozó, aki idegenül állt volna szemben az élet valóságaival; nagyon jól tudta, hogy az igazi szerzetesi élethez hozzátartozik a testi munka is; eszerint járt el ő maga is, és így nevelte a rábízottakat is. Kezdettől fogva egészséges mértéktartás és nagy szelídség jellemezte. Theoktisztosz kolostora mindig megmaradt a közösségi élet házának, és később Euthümiosz remetekolostorának utánpótlását is jelentette.

Már ebben a korai időben adódott egy esemény, amely jelentőségében meghaladta egy szerzetesközösség szűk kereteit. Amikor egy fiatal, kora ifjúságától béna, pogány szaracént Euthümiosz csodálatosan meggyógyított, az egész törzsével együtt megkeresztelkedett, s ez csak kezdete volt a szaracénok tömeges megtérésének. Mivel nagyon ragaszkodtak a szenthez, aki megkeresztelte és a keresztény hitre oktatta őket, sátortáborokban telepedtek le a kolostortól nem messze, később pedig a szaracén Péterben megkapták első saját püspöküket is, aki már az efezusi zsinaton képviselte őket.

Euthümiosznak csakhamar elege lett a növekvő hírnévből, ezért titokban elmenekült a Holt-tenger melletti Ruban pusztába. Kolostorát jó kezekben tudta Theoktisztosznál. Itt sem sikerült neki hosszú ideig ismeretlennek maradni; a hozzá áramló emberek gyógyulást és oktatást kerestek nála, és ebből az időből néhány csodájáról is maradt ránk tudósítás. Két kolostor és mindkettővel együtt templom is jött létre tevékenysége nyomán a Holt-tenger melletti földsáv közepén. Végül visszatért Theoktisztosz kolostorának közelébe, és észrevétlenül letelepedett egy barlangban. Először a testvérek, majd a megtért beduinok találtak rá, és újból felvették vele a kapcsolatot.

Euthümiosz védekezhetett, ahogy akart, Isten nem csupán a maga számára ajándékozta neki adományait. Elérkezett az idő, amikor Euthümiosznak meg kellett kezdenie tevékenységét. Még habozott, egy látomásban azonban parancsot kapott, hogy a jövőben ,,senkit se utasítson el többé, aki az üdvösségre akar eljutni''. Euthümiosz követte az isteni intést, és maga köré gyűjtötte a remeték egy kis csapatát. A beduinok segítségével kolostort épített számukra, s ez az ő nevét viselte. A Jeruzsálemből Jerikóba vivő úttól délre esett, a Júdeai pusztaság közepén, és hamarosan berendezték lavrának, vagyis olyan remetetelepnek, melynek lakói az egyiptomi remeték példájára laza kapcsolatban éltek együtt. Ami egyesítette őket, az elsősorban a szombat és vasárnap közös liturgikus megünneplése volt. 428-ban jeruzsálemi Szent Juvenálisz érsek megáldotta az új lavrát és felszentelte első templomát is. Két pap és két diákonus látta el Euthümiosz mellett a liturgikus szolgálatot. Már a kezdetek kezdetén észrevehető volt a gyöngéd lelkületű szent tanítványaira gyakorolt mélységes hatása. Az évek folyamán tekintélyes számban kerültek ki iskolájából papok, diákonusok, sőt püspökök is, és messze elvitték azt a termést, amely a sivatag magányosságában nőtt és érett be.

Ebben az időben keletkezett és sok nyugtalanságot okozott a nesztoriánizmus és a monofizitizmus eretneksége. Az ellene folytatott harcban Euthümiosz különösen a sivatagi szerzeteseknek, akik nem rokonszenveztek a monofizitizmussal, maradt menedéke és védőbástyája. Befolyása akkor érte el tetőpontját, mikor a császárné, II. Teodóziusz monofizitává lett felesége fölkereste őt a sivatagban, hogy meghallgassa tanácsát és visszatérjen a katolikus hitre. A magányos vezeklő az igaz hit harcosaként éber teológiai érdeklődéssel avatkozott bele az események menetébe, oktatással és intelemmel, nem utolsósorban pedig a kolostorából kikerült klerikusok és püspökök befolyása által.

Ám a külvilág érdekei, még ha az Egyházéi voltak is, sohasem váltak életének fő tartalmává. Kemény aszkézisben és szüntelen imádságban töltötte napjait a lehető legnagyobb magányosságban; és így növekedett benne az a belső isteni erő, amely az emberi élet voltaképpeni lényegét alkotja. Ennek az erőnek azonban sajátossága, hogy tartósan nem maradhat elrejtve és tevékenység nélkül, hanem kisugárzik és kifelé válik hatékonnyá. A régiek hajlottak arra, hogy ezt a hatékonyságot csodának tekintsék, szükség esetén pedig sok fantáziával megfelelően alakítsák is; egyáltalán nem is lehetett ezért másképpen, mint hogy a Szent Euthümioszban munkálkodó isteni erő csodák adományában nyilatkozott meg. Sohasem tett azonban csodát pusztán a csoda kedvéért; mindig mások üdvére szolgáltak e cselekedetei: gyógyítások, megtérítések, közbenjáró imádság és a ,,szellemek megkülönböztetésének'' képessége.

Az olyan természetben, amilyen Szent Euthümioszé volt, ama két ellentétes indításnak, hogy a magányban csak Istennel legyen, s hogy a kapott kegyelmeket másokkal megossza, szükségszerűen összeütközésbe kellett kerülnie egymással. Ez az összeütközés többször is észrevehető volt nála. Milyen gyakran kellett tőle az embereknek és önmagától saját magának is -- hajlama és legbensőbb kívánsága ellenére -- szót és útmutatást vagy tevékeny beavatkozást valósággal kicsikarni! Emberek iránti magatartását mégis mélységes felelősség jellemezte. A misztériumok ünneplése és a zsolozsmázás állt élete középpontjában, és vált egyben övéi életének középpontjává is. Bár a hét legnagyobb részét remeteségben visszavonultan töltötte, és ilyenkor sem az érsek, sem a császárné nem tudott vele beszélni, mégis kolostorának lelke maradt. Az emberek okos és finom érzékű tanítója és nevelője volt, s nem is lehetett hallani két kolostorán belül semmiféle feszültségről vagy lázongásról.

A magányos szerzetes, aki elmenekült, mihelyt meghallotta valami előkelő vendég érkezésének hírét, s aki későbbi éveiben megtehette, hogy nemegyszer a pátriárkát vagy császárnét sem bocsátotta maga elé, olyan kisugárzó erővel rendelkezett, amely messzire terjedt szét kolostorából. Meggyőzően kitűnt ez halálakor. Megsejtette közeli elválását. Miután utódját, akit a szerzetesek választottak, megerősítette, pontos útmutatásokat közölt arról, hogy a remetetelepet alakítsák át kolostorrá, majd ,,rendelkezett a szabályzatról, a vendégek fogadásáról és a zsolozsma buzgó ápolásáról''. Mindenkinek még egyszer lelkére kötötte, hogy őrizzék meg a régi szerzetesi erényeket, mindenekelőtt a szeretetet.

Azután egy vasárnapot követő éjszakán, 473. január 20-án mélységes békességgel elszenderült a templom sekrestyéjében. Csak hűséges kísérője, Szent Dometianus (+ 473) volt mellette.

Elhunytának hírére mindenfelől beláthatatlan sokaság gyűlt össze; szerzetesek, papok és a nép. Az őt még egyszer látni kívánó emberek aradata akkorára nőtt, hogy az érseknek katonai erőt kellett igénybe venni, azért is, hogy hosszú várakozás után végre sor kerülhessen temetésére. ,,Úgy tűnt azonban -- közli életrajzírója --, hogy teljesen az angyalokhoz vált hasonlóvá, amint mesterkéletlen lényén szelídség áradt el. Arca kisimult, derűs, fehér lett, szeme ragyogó, alakja kissé hajlott, haja és hosszú szakálla, amely egészen az övéig ért, hófehér. Minden tagja ép maradt: sem a szeme, sem a fogai nem károsodtak a legcsekélyebb mértékben sem; erős volt, életerővel teli, mikor meghalt''.

Így vonult be e nagy és szeretetre méltó szent képe a történelembe. Túlságosan nagy az időbeli távolság élete és életrajzának keletkezése között. A múlt fátyla eltakar néhány olyan dolgot, ami a mai embert talán érdekelné; személyiségéből és emberi vonásaiból sok minden örökre elveszett számunkra, így szívének küzdelme és szenvedése, belső lelki alakulása is. De mit számít ez? A régieknek más volt fontos; jellemének és tevékenységének lényege teljes világosságában s jelentőségében tűnik elénk: Euthümiosz egészen szerzetes és egészen pap volt, s mindkettőben egyedül Istenre hagyatkozott. Isten kegyelme által alázatosságában, szeretetében és önátadásában ,,lélekhordozóvá'' lett, az emberek atyjává és tanítójává; a mély csendben és rejtettségben kiteljesedett élet kiáradt belőle anélkül, hogy bármikor is törekedett volna bensőséges hatásokra. A keleti egyház szerzetessége Euthümioszt mindmáig legnagyobb atyái közé sorolja.