Szent családból született. Atyja Naziánz mellett Kappadóciában előkelő polgár, utóbb püspök (jan. 1); anyja volt Nonna (aug. 5), öccse Cezárius (lásd febr. 25); mind a hármat szentként tiszteli a keleti egyház. Nem csoda, ha már mint serdülő gyermek megfogadta, hogy Isten szolgálatára szánja életét, és ezért szüzességben marad. A kiváló tehetségű fiút szülei gondosan iskoláztatták. Elküldték a palesztinai Cezáreába, melynek jeles iskolájában megismerkedett Szent Vazullal és egész életre szóló barátságot kötött vele. Tanulmányai befejezésére Alexandriába ment. De itt megtudta, hogy Athénben kiválóbb tanárok vannak, s nyomban oda indult. Ciprus szigete táján azonban 20 napig tartó rettenetes viharba értek. Az utasok rettegve néztek elébe a biztos halálnak; Gergely azonban az egész idő alatt imádkozott és újra megfogadta, hogy ha megmenekül, egészen Isten szolgálatára adja magát. Fogadalmát hűségesen teljesítette is. Már Athénben, hol nagy örömére ott találta barátját, Vazult, a nagy város csábításai és az akkori diákélet fölületességei közepett sértetlenül megőrizte hitét és tisztaságát, és minden idejét imádságnak és tanulásnak szentelte.

Tanulmányai befejezése után Vazulhoz ment, aki Pontusban a pusztában több jámbor társával szigorú remeteéletet élt. Bármennyire élt-halt ezért a visszavonult, Istenbe merült és a tudománynak szánt életmódért, mégis elhagyta 360-ban, mikor atyja az arianizmussal szemben tanúsított kevésbé bölcs magatartása miatt bajba keveredett. Atyját rávette, hogy nyilvánosan ortodox, katolikus hitvallást tegyen le, mire az ellenfelek megbékéltek; az öreg püspök pedig tapasztalta, milyen támasza neki a fia azokban a nehéz időkben, ezért a következő év karácsonyán váratlanul pappá szentelte. Gergely ezt erőszaknak érezte, amúgy se tartotta magát méltónak; s így neheztelve visszament pontusi magányába. De már húsvétkor hazatért és hűségesen segített atyjának az egyházmegye kormányzásában.

370-ben barátja, Vazul a kappadóciai Cezárea metropolitája lett, s hogy az ariánusokkal szemben több támasza legyen, néhány új püspökséget alapított, s Gergelyt is nagynehezen rá tudta venni, hogy püspökké szenteltesse magát. Mikor azonban meglátta a neki szánt püspöki székhelyet, Szazimát, egy szomorú rongyos falut, kedvét vesztette és visszahúzódott Pontusba a remeteségbe. Atyja kérésére megint elment segíteni Naziánzba, de 375-ben betegen újra magányba vonult Izauriában (Szeleucia város mellett).

Itt érte a konstantinápolyi katolikusok küldöttsége, mely hívta, hogy az ariánus Válens császár alatt majdnem egészében az eretnekség martalékává lett városban legyen a katolikus ügynek új életre keltője. Gergely úgy gondolta, nem vonhatja ki magát ebből a lovagi Krisztus-szolgálatból. Pedig nem sejtette, milyen nehéz föladatra vállalkozik. A templomok mind az eretnekek birtokában voltak, a nép az ő részükön. A fényes külsőségekhez szokott kritizáló fővárosi lakosság sanda szemmel fogadta a betegségtől és aszkézistől lesoványodott, görnyedt, megkopaszodott, szegényes ruhában megjelenő remetét. Ő azonban a szellem erejével és bizakodásával jelent meg: „Hatalmas az eretnekek pártja, de én az igazságért küzdök; ők bitorolják ugyan a templomokat, de mellettem az Isten van; s akármint dicsekszenek vele, hogy a nép a részükön van, az én pártomon az angyalok vannak, s ők segítenek és óvnak engem". S csakugyan; az eretnekek állandóan fondorkodtak ellene, rágalmazták, kővel dobálták, sőt orgyilkost béreltek ellene. Ő neki azonban itt is az volt az elve: „A mi ellenségeink magatartásukkal elárulják, ki a mesterük; mutassuk meg mi a mi viselkedésünkkel, hogy nekünk az Úr Jézus a mesterünk". Az üldözésekért szelíd jóakarattal fizetett, az orgyilkost barátai közé fogadta. Rokonainál kapott szállást; templom híján az egyik szobát alakította át kápolnává, elnevezte Föltámadás (Anasztazis) templomának és itt tartotta híres beszédeit az ariánus tévedés ellen, melyekért az utókor az Isten-tudós, teológus névvel tisztelte meg.

Az eretnekek a világhírű szónokot kezdték hallgatni, eleinte kíváncsiságból; lassan kezdett hatni szava és szent élete. A nép tömegesen tért vissza a katolikus hitre. Nagy Teodózius császár már az összes templomokat visszaadta a diadalmas katolikusoknak. Gergelyt a siker nem kapatta el; állhatatosan visszautasította a konstantinápolyi püspökséget; a 380-ban összeült konstantinápolyi egyetemes zsinat atyáinak sürgetésére azonban végre is engedett. A zsinaton később megjelent több püspök kifogásolta, hogy szazimai püspök létére más püspökséget vállalt. Ebből viszálykodás támadt. Gergely most is nagynak és igazán kereszténynek mutatkozott: „Ha miattam van a vihar, azt mondom Jónással: Fogjatok meg és vessetek a tengerbe. Én sohasem vágytam püspökségre; ha üdvösnek látjátok, visszatérek magányomban." Csakugyan lemondott, barátai kérlelése ellenére; megható beszéddel búcsút vett híveitől és visszavonult atyai jószágára, hol aszketikai gyakorlatok és írás közepett töltötte életének hátralevő idejét.

Gergely szelleme és híre fönnmaradt írásaiban. Ezek jobbára beszédek és versek. Beszédek a katolikus igazság védelmére, nem mélységes tudós filozofálás, hanem az igaz hitnek erőteljes, lelkes tanúsága; amint ő maga mondja: nem Aristoteles, hanem a halászok módjára akar szólni. Verseivel a keresztény ifjakat el akarta vonni a sokszor bűnre ingerlő pogány költeményektől. Szándéka dicséretes, de a kivitel már nem mindenestül sikerült; a költészetre nem volt olyan tehetsége, mint a beszédre. De látnivaló, minden írása egy apostoli szent életet szolgált. Élete pedig biztató tanulságot ad. Gergely gyönge idegű, beteges, érzékeny, sőt érzékenykedő ember volt; ezért van annyi hirtelen előretörés és éppolyan hirtelen visszavonulás az életében. Mégis szent lett és nagyot tett Isten országáért. A kegyelem erősebb, mint a természet, és semmiféle természeti gyöngeség és terheltség nem akadálya az életszentségnek.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)