A királyi próféta (Zsolt. 79) miként Izaiás (5) az Egyházat szőlőhöz hasonlítja, mely betölti a földet; árnyéka befödi a hegyeket és ágai a cédrusokat; kiterjeszti vesszeit a tengerig és csemetéit az Eufrátesig. De azt is látja a próféta, hogy elbomlik egyszer a sövénye, s szaggatják azt mind, kik általmennek az úton ; „földúlja azt az erdei kan, és magányos vad elpusztítja azt”.
Ez volt az Egyház helyzete a 16. század közepe táján, mikor Luther Márton kitűzte a szakadás és újítás zászlóját, és tömegesen csatlakoztak hozzá fejedelmek és népek. Németország, Hollandia, Svájc, Ausztria, Magyar-, Lengyelország, majd Anglia, Dánia, Svéd- és Norvégia jobbára áldozatul esett az újításnak, és a maradék hívők is állandóan abban a veszélyben forogtak, hogy otthagyják az Egyházat. Megint volt alkalma az Úr Krisztusnak megmutatni, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt az ő Egyházán; megint szemmel láthatóan megjelent segítő és vezérlő keze, és támasztott időszerű intézményeket és embereket; köztük első helyen Jézus társaságát és ennek első német tagját, Canisiust.
Canisius Péter 1521-ben született, abban az évben, mikor Luther Márton a wormsi országgyűlésen lerakta a protestantizmus Bábel-tornyának alapjait és ugyanakkor Loyolai Szent Ignác (lásd szept. 31) megvetette szerzetének, a jézustársaságnak alapjait. Atyja szülővárosának, a németalföldi Nymwegennek nagytekintélyű, gazdag polgármestere volt, aki tizenhét gyermekét gondos nevelésben részesítette. Pétert, a gazdag, előkelő atya tehetséges, szép fiát a környezet kényeztette, és a fiú nem is maradt ment az ilyen kényeztetett gyerekek gyermekbűneitől és hibáitól, melyeket később Szent Ágoston példája „Önvallomás”-aiban keservesen siratott.
De egy dologban soha nem ingadozott: az Egyházhoz való hűségben. Luther újításainak szele akkortájt elért Nymwegenbe is. Péter édesanyja halálos ágyán intette férjét és gyermekeit, hogy az ősi hitet semmi címen el ne hagyják; és Péter híven megőrizte ezt az anyai örökséget. Hisz ez lett élethivatása: a német országokat visszavezetni az Egyházba. Mikor már híres ember volt, 1565-ben újra és utoljára megfordult szülővárosában; akkor összes rokonait kettesével (férjet és feleséget, testvért és testvért) magához hívta, lelkükre beszélt is kézfogással szavukat vette, hogy a katolikus hittől nem tágítanak.
Magasabb tanulmányokra atyja Kölnbe küldte. A „szent Köln” a tehetséges ifjú számára csakugyan a megszentelődés és szellemi megújhodás helye lett. Egy kitűnő papnak, van Eschnek vezetésére bízta itt magát; később is kiváló papokat és szerzeteseket szívesen keresett föl, hogy példájukon buzduljon és szavukon okuljon. Emellett teljes lélekkel rávetette magát a tanulásra. Kivált a Szentírást forgatta éjjel-nappal. „A legjobb, amit az ember a szemével tehet - szokta mondani - bánatkönnyeket hullatni és Szentírást olvasni.” Ezután nem csoda, ha a kegyelem szavára hallgatott, mikor pályaválasztásra került a sor, nem pedig a testre és vérre. Atyja közpályára szánta, el is végeztette vele a jogot, már menyasszonyt is szemelt ki neki. Ő azonban 1540-ben örök szüzességet fogadott, három évre rá pedig 30 napos lelkigyakorlat után a németek közül elsőnek belépett a jézustársaságba Mainzban. A híres Faber személyesen vette föl és megbízta mindjárt Kölnben házalapítással. A vallásújítók azonban, kiket a Hitehagyó püspök, Wied Herman támogatott, az új házat föloszlatták, Canisiust, a főt, bebörtönözték. De a hithű egyetem és városi tanács éppen a még alig 25 éves Canisiusba helyezték bizalmukat. S ő csakugyan rábírta V. Károlyt, hogy a hittagadó püspököt mozdítsa el. A jezsuiták pedig most már gyökeret tudtak verni Kölnben.
Pappászentelése után elkísérte, mint házi teológus Truchsess bíborost a trentói zsinatra majd Szent Ignác Rómába hívta és sajátkezűleg vezette be a szerzetesélet mélyebb titkaiba. Hogy engedelmességét próbára tegye, néhány hónapra elküldte Szicíliába tanárnak és igehirdetőnek. Így készítette elő a páratlan lelkivezető tulajdonképpeni hivatására: a hitújítóktól földúlt német területeken a katolikus hit visszaállítására. Személyesen átvette ünnepélyes fogadalmát, azután pedig a pápa áldásával elküldte abba a Németországba, mely Szent Bonifác (lásd jún. 5) után második apostolát tiszteli benne.
Első állomása Ingolstadt volt. Hat-hét évig mint az egyetem tanára és kormányzója a tanárokat megerősítette hitükben, a diákság lazult valláserkölcsi életét megjavította, a könyvtárból a veszedelmes könyveket eltávolította, nyomdát állított, gondoskodott jó könyvek terjesztéséről. Közben pedig minden alkalmat fölhasznált a szószéken és gyóntatószékben, hogy főként a befolyásos embereket megerősítse a hitben.
Közben terjedt híre, és I. Ferdinánd császár Bécsbe hívta, hogy útját állja a vészes gyorsasággal elharapodzó újításnak. Itt (1552-1554) szinte hihetetlen tevékenységet fejtett ki: Tanított az egyetemen, minden héten prédikált a dómban, kemény télben missziókat tartott a falvakban, hisz csak Bécs környékén 300 plébánia állt pap nélkül! De a bécsi érsekséget háromszor visszautasította. Ahová szava nem ért el, tollal iparkodott eljutni. Megírta a katolikus hitnek rövid világos összefoglalását kérdések és feleletek alakjában. Ez a katekizmus lett aztán a legszerényebb munkatársa. Már életében 200 kiadást ért és 12 nyelvre fordították le. Hogy az ijesztő paphiányon segítsen és egyben a vezető társadalmi rétegeket megerősítse, kezdett kollégiumokat alapítani (Nagyszombatban is 1560-ban Oláh Miklós esztergomi érsekkel), tehetséges fiúkat az akkortájt Szent Ignáctól alapított Collegium Germanico-Hungaricumba küldött. S mert tudta, hogy ha az Úr nem építi a házat, hasztalan fáradnak, kik építenek rajta, kérte a hozzá közelállók imádságát a katolikus ügy győzelméért, s legnagyobb öröme volt, amikor Szent Ignác elrendelte, hogy a jézustársaság minden papja havonként egy szentmisét mutasson be a német tarományokért.
Ettől az időtől kezdve élete a legsúlyosabb apostoli és kormányzati tevékenység szakadatlan láncolata volt. 1566-tól kezdve 13 éven keresztül a felsőnémet jézustársasági rendtartomány főnöke volt. Közben azonban 1555-56-ban Prágában tanított és prédikált, a pápa és császár fontos megbízásokat adtak neki. Így 1556-57-ben támogatta a császárt a regensburgi birodalmi gyűlésen, résztvett az 1557-i wormsi vallási tárgyaláson, 1558-ban Petrikauban a Lengyel országgyűlésen, a következő évben Augsburgban a birodalmi gyűlésen, 1562-ben mint pápai teológus a trentói zsinaton. Majd ennek befejezése után 1565-ben titkos pápai megbízásból bejárta egész Németországot, hogy a püspökökkel és fejedelmekkel elfogadtassa a zsinati reformokat. 1566-ban támogatta a pápai követet az augsburgi birodalmi gyűlésen, 1559-66, mint székesegyházi hitszónok Augsburgban ezreket vezetett vissza az Egyházba; 1571-77-ben Innsbruckban II. Ferdinánd tanácsadója, a császári család jámbor nőtagjainak lelki vezetője és udvari hitszónok. Közben tudós nagy köteteket ír a katolikus múlt gyalázói ellen, az ú. n. magdeburgi centuriátorok ellen.
Ez alatt az idő alatt korának csaknem minden neves emberével levelezésben áll (Borromeo Sz. Károllyal és Szalézi Sz. Ferenccel is), kétszer teszi meg a fárasztó utat Rómába. Általában primitív és veszedelmes viszonyok közt legalább 10.000 mérföld utat tett meg, miként az Apostol „gyakran folyóvizek veszedelmében, tolvajok veszedelmében, veszélyben a városban, veszélyben a pusztákon, veszélyben a hamis atyafiak közt” (2 Kor. 11,26); megírt 40 könyvet, 30 kötet szentbeszédet, ugyanannyi kötet levelet s majdnem ugyanannyi véleményezést. Beszédeiben, leveleiben, tárgyalásaiban és véleményadásában mindig bölcs mérsékletet tanúsított, ellenfeleivel szemben nem volt durva, hitsorsosaival szemben megértő és türelmes. Még rendfőnökét és a pápákat is folyton kérte, hogy vegyék számba a németek különleges helyzetét, nehézségeit és természetét, és legyenek bölcs türelemmel. Ez a szelíd megértő bölcsessége, apostoli buzgósága és Istenbe vetett lángoló bizalma tette őt a német tartományok második apostolává. Neki köszönhető, hogy a lutherizmustól letarolt terein újra fölvirult az ősi katolikus hit.
60 éves korában elöljárói Svájcba küldték, hogy Fribourgban kollégiumot alapítson. Híre megelőzte, szentsége és tudománya mindenüvé utat nyitott neki. De a kor és a szakadatlan apostoli tevékenység megőrölte erőit. Szélhűdés érte, prédikálni már nem tudott, de nem szűnt meg írni és imádkozni. A följegyzései közt találták ezt a mondást: „Mi a legjobb, amit az ember a kezével művelhet? Azokat imádságra kulcsolni és jó könyveket írni velük!” Így élt és így halt meg az Úrban, szentség hírében 1597 dec. 21-én Fribourgban. IX. Pius boldoggá avatta 1864-ben, XI. Pius pedig 1925-ben szentté avatta és egyben egyházdoktorrá tette. Méltán; hiszen amikor katekizmust tanulunk, még ma is valamennyien az ő tanítványai vagyunk.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
