1362 szept. 22-én húsz bíboros ült össze Avignonban, hogy megválassza a tíz nappal előtte elhunyt VI. Ince pápa utódját. Legnagyobb meglepődésükre mindjárt az első szavazásnál 15 szavazattal megválasztották Roger Hugó bíborost, akit komolyan senki sem tartott alkalmasnak a legmagasabb egyházi méltóságra. A kínos helyzet azzal oldódott meg, hogy a megválasztott nem fogadta el a választást. Hosszú tanakodás és sok meddő szavazás után végre szept. 28-án egyhangúlag Grimoard Vilmos bencés apát személyében állapodtak meg. A marseille-i Szent Viktor-monostor apátja szentéletű, tudós, népszerű, egyházkormányzati tapasztalattal rendelkező és a diplomáciában jártas ember volt. Megválasztása idején is éppen még VI. Ince megbízásából követi minőségben útban volt Nápoly felé. Azonnal titkos futárok indultak érte.
A megválasztott 1310 körül született Grisac nevű várkastélyban. Atyja, Grimoard Vilmos lovag, a délfrancra Lozére-ban Mende város közelében öt falunak volt az ura. Anyja szintén előkelő családból származott, s Montferrand Amfelizának hívták. A keresztvíz alá rokona, Szent Elzeár (szept. 17) tartotta. A vallásos családnak vallásos fia 12 éves korában fölvette a papi hajkoronát s elment Montpellier-be, majd Toulouse-ba tanulni. Egész fiatalon elvégezte a világi jogot s a chirac-i bencés perjelségben novíciusnak jelentkezett. Újoncéve után a marseille-i Szent Viktor-apátságban letette fogadalmát. Utána Franciaország leghíresebb egyetemeit (Toulouse, Montpellier, Párizs) járta s tanult a pápai Avignonban is. Közben pappá szentelték, sőt 1342-ben elnyerte a doktori címet is. Mint doktor először Montpellier-ben, azután pedig Avignonban lett az egyházjog egyetemi tanára. Jogi ismeretei révén csakhamar belekerült az egyházkormányzatba. Először szerzetes létére püspöki helytartó volt két egyházmegyében is. Ezután VI. Kelemen 1352-ben kinevezte a közép-franciaországi Auxerre-ben apátnak s 1361-ben VI. Ince ugyanilyen minőségben áthelyezte Marseille-ba. A két pápa igen nagyra becsülte őt. Így 1352-ben VI. Kelemen bizalmából Milánó zsarnok urával, az egyházi állam birtokaira éhes Visconti Barnabással egyezkedett, az 1354., 1360. és 1362. években meg VI, Ince megbízásából követségben járt Itáliában.
Vilmost a Róma mellett fekvő Corneto kikötőjében meglepetésszerűen érte megválasztásának híre. Azonnal hajóra szállt, okt. 18-án Marseille-ba érkezett s 31-én már be is vonult Avignonba. Még aznap V. Orbán néven átvette a világegyház kormányzatát. Minthogy még csak áldozópap volt, nov. 6-án püspökké szentelték s mindjárt utána megkoronázták. Azonban az új pápa hallani sem akart a bíborosoknak, fejedelmeknek és főpapoknak ilyenkor szokásos lovas fölvonulásáról. Ezzel is jelezte, hogy igénytelen egyszerűség a programja.
Pápa korában is folytatta az aszkéta és tudós bencés egyszerű és fegyelmezett életét. Egész uralkodása alatt hűségesen kitartott szerzetesi ruhája mellett. Korán kelt. Szinte aggályos pontossággal mindennap szentmiséje előtt töredelmesen meggyónt s gyónása helyén térdenállva hosszan imádkozott. Miséje és reggelije után breviáriumozott. Azután egész délelőtt kihallgatásokat tartott s fáradhatatlanul intézte az egyházkormányzat folyó ügyeit. Egyszerű ebédje alatt szeretettel elbeszélgetett környezetével s egy atyának gondoskodásával érdeklődött udvari embereinek legapróbb dolgai iránt is. A kötelező böjtökön kívül is sokat böjtölt. Az ebéd utáni rövid sziesztát követte a személyes futárküldés. Ezután következett a napnak az áhítatgyakorlatok után legkedvesebb foglalkozása: visszavonult a könyvtárába. Este felé újra breviáriumozott, majd kardinálisai és papjai társaságában szívesen sétálgatott a tőle megnagyobbított szép kertben. Csengettyűszóra bevonult lakosztályába, hogy elköltse vacsoráját s elbeszélgessen olvasmányairól és a világegyház sok-sok ügyéről-bajáról. Miután környezetével együtt közösen zsolozsmázott még, nyugovóra tért. Mindig bencésreverendájában s mindig kemény deszkán aludt.
Amilyen igénytelen volt egyéni életében, annyira bőkezű másokkal és intézményekkel szemben. Átalakította a pápai palotát s rengeteget áldozott Avignonnak fallal való megerősítésére a kóborló bandák ellen. Renováltatta és gazdag ajándékokkal halmozta el a Szent Viktor-apátságot és a chirac-i perjelséget. Sokat törődött szűkebb hazájával: Mende városa új székesegyházat, szülőfaluja templomot és hidat kapott tőle. Egyéb nem kisszámú templomépítéseivel és fejedelmi adományaival nem egyszer zavarba ejtette pénzügyi intézőit. Pl. csak az az egyáltalán nem reális vállalkozása, hogy a francia délvidék garázdálkodó bandáit hitetlenek elleni sereggé alakíttassa át, 200.000 aranykoronának megfelelő összegbe került. De áldozatos szeretetének különös tárgyai voltak az egyetemek és az egyetemi hallgatók. Jelentéktelenebb alapításairól nem is szólva, amikor 1361-ben a pestis és a bandák tönkretették a tőle annyira kedvelt és „a tudományok mosolygó kertjének” nevezett Montpelliert, a volt tanítvány és tanár szeretetével sietett az „Alma Mater” segítségére s két kollégiumot (az egyiket orvosnövendékek számára!) alapított. Bőkezűségére és szeretetére jellemző, hogy a Szent Benedek-kollégium építése alkalmával 60 régi házat kellett kisajátítani és lerombolni, s az építést Rómába való utazása előtt, az 1367. év három első hónapjában személyesen őrizte ellen. Kereken 1400 diákot járatott saját költségén egyetemre. E jótékonykodásával szemben fölmerült aggodalmaskodásokra így válaszolt: „Az az óhajom, hogy az Egyházban minél több legyen a tanult ember. Megengedem, hogy azokból, akiket támogatok és segélyezek, nem lesznek mind egyháziak. Sokan közülük a világban maradnak s családatyák lesznek. Nem baj! Akármilyen állapotban legyenek is, még ha kézi munkával is kell foglalkozniuk, tanulmányaik mindig hasznukra válnak”.
Bátran nyúlt hozzá az avignoni pápai kúriának, ennek „a konkollyal benőtt szántó”-nak (Szent Birgitta) megreformálásához s a javadalomhalmozás megszüntetéséhez. A nagy olasz költő, Petrarca (+ 1374) egyáltalán nem lelkesedett az avignoni pápákért. Orbánnak ilyen iránya intézkedéseiben azonban új hajnalhasadást látott. „Szentséges Atya, írta a pápának, örömmel hallom, hogy saját egyházaikba küldte vissza a kúriát ellepő prelátusokat. Nagyon, de nagyon jól tette. Mert hát nem veszedelmes dolog-e s nem vezet-e hajótörésre, ha a hajósok otthagyják az evezőket és a vitorlák köteleit s mind odasereglenek a hajó orrára és zavarják a kormányost? Szentséged megfékezte a javadalmak mohó keresését s rászorította a telhetetleneket, hogy elégedjenek meg eggyel”.
Orbánnak legnagyobb tette azonban Rómába való visszatérése volt. A derék IV. Károly császár 1365 tavaszán ennek érdekében ellátogatott Avignonban. Ennek az évnek őszén a pápa marseille-i volt apátsága templomszentelésekor a nagy lelkesedés láttára már ilyen hangon beszélt: „Ha semmi más indítékom nem volna a Rómába és Itália földjére való menésre, mint hogy fölszítsam a hívek lelkesedését, az is teljesen elegendő lenne az elhatározáshoz”. A végleges döntést érlelte Petrarcának az „árva Róma” nevében való kérlelése, Birgitta (okt. 8 ) hívása, a bandák által veszélyeztetett avignoni közbiztonság és a kiváló Albornoz bíboros által a pápai államban megteremtett rend. 1366 őszén közismertté vált a pápa elhatározása. A párizsi udvar megdöbbent s mindent elkövetett a terv megváltoztatása érdekében. A javarészt francia bíborosok sehogy sem akartak megválni a Rhóne gyönyörű völgyétől. Még a hajóra szállás előtt is azzal fenyegetőztek, hogy magára hagyják a pápát. Orbán azonban hajthatatlan maradt, s a visszatérésben lelkiismereti kérdést látott. 1367 máj. 19-én Marseille-ban hajóra szállt s jún. 3-án Cornetoban kikötött. Albornoz fogadta s Viterbó várába kísérte. A Rómába való diadalmas bevonulás leírhatatlan lelkesedés között történt okt. 16 -án. A pápa egyenesen a Szent Péterbe vonult s nagy meghatottsággal borult le az apostolfejedelemnek közel 70 éve árva sírja előtt.
Az Örökvárosban új élet kezdődött. Vallási megújhodásról lehetett beszélni s a rómaiaknak egymás után nagy élményekben volt részük. 1368 tavaszán nagy ünnepséggel fogadták Péter ciprusi királyt, aki néhány év előtt a pápa lelkes támogatásával hősiesen küzdött a szentföld visszafoglalásáért. Ugyanennek az évnek okt. 21-én a nyaralásról hazatérő pápa IV. Károly császár kíséretében vonult be székhelyére. A római nép könnyes szemmel nézte, mint vezeti a jámbor pápa lovát az avignoni fogság megszűnése miatt annyira boldog császár. 1369 ápr. 15-én Orbán ünnepélyes keretek közt szentté avatta keresztatyját, Sabran Elzeárt. Okt. 18-án pedig újra nagy esemény köszöntött rá a városra: a konstantinápolyi császár, Paleologus János a Szentlélek templomában visszatért az Egyházba. Ebben az időben Petrarcának ezt írta egyik barátja: „Ha Rómában lenne s látná, hogyan emelkednek fáradhatatlan kezek által templomok a régi romokból, tudom, nagyon örülne. Lelkének kegyelete áldaná azt az embert, aki újraépítette a Lateránt s restauráltatta a Szent-Pétert s fölrázta álmából az egész várost”. Minden amellett szólt, hogy az avignoni fogság ütötte nagy sebet az Egyház testén Orbán meggyógyítja.
Sajnos, a szép remények csakhamar szertefoszlottak. 1370 tavaszán lázadás tört ki Perugiában. A lázadókkal szövetkeztek a rómaiak is, s az egész mozgalmat szította a milánói kényúr. Nyilvánvalóvá lett, hogy Viscontival szemben az 1364. évi békekötéskor indokoltabb lett volna Albornoz bíboros keménykezű, mint Orbán melegszívű politikája. A pápa nem érezte magát biztonságban Rómában. Albornoz akkor már halott volt (+ 1367 aug. 22). A 25 bíboros közül 19-en franciák voltak s azok hazakívánkoztak. A pápa úgy érezte, hogy közvetíteni kell a hadban álló Anglia és Franciaország között. Minden könyörgés ellenére 1370 szept. 5-én hajóra szállt. A 44 gályából álló hajóraj szept. 16-án Marseille-ba érkezett s nyolc nap múlva a pápa már újra Avignonba volt.
Mielőtt elindult volna Rómából, Szent Birgitta megfenyegette közeli halállal. A jövendölés teljesedett. Orbán dec. 19-én hosszú betegeskedés után csendesen elhunyt. Nem a fényes pápai palotában halt meg. Nagy alázatosságában súlyos betegsége alatt átvitette magát testvére egyszerű lakására s ott vett búcsút az érdemekben gazdag élettől. Halála után mindjárt szentként kezdték tisztelni. Meg is indult a hivatalos szentté avatási eljárás, de a nyugati egyházszakadás zűrzavaros idejében abbamaradt. IX. Pius pápa halála után 500 évre 1870-ben kifejezetten is engedélyezte a boldognak kijáró tiszteletet.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)