Szent Lázár     hitvalló, † 50       

*Konstantinápoly, 368. +Nikomédia, 408.

Az ókorban számos pogány és keresztény nő viselte az Olümpiász nevet, mely az olimpiai versenyekre utal. A ,,stadionbeli futáson'' azonban az az özvegy győzött, akinek Aranyszájú Szent János (lásd: A szentek élete, 516. o.) ezt írta száműzetéséből: ,,Elfeledtem a magányosságot és minden más szenvedést. Derűs és vidám vagyok, s büszke is a nagylelkűségedre és sokféle győzelmedre. Nem is csupán magadért, hanem ama nagy és népes városért is, amely számára bástya, kikötő és fal lettél. Tetteid pompás nyelven beszélnek. Szenvedéseidben mindkét nem nevelője lettél, és így ők is fáradság nélkül vetik le öltözéküket egy hasonló mérkőzésre, és férfias bátorsággal szállnak az arénába, s derűsen és vidáman vállalják magukra az ilyen versengés erőfeszítését.''

Olümpiász a kelet-római császárváros, Bizánc egyik főnemesi nemzetségéből származott. Korán árvaságra jutott. Gyámja, Prokopiosz városi elöljáró átadta nevelésre egy rokonának, annak a Teodóziának, akinek a házába egy ideig bejáratos volt Nazianzi Szent Gergely (lásd: A szentek élete, 29. o.) és akinek Nagy Szent Vazul (lásd: A szentek élete, 25. o.) A Szentlélekről szóló írását ajánlotta.

Olümpiász, akinek szülei valószínűleg még pogányok voltak, így a keresztény hit és a keresztény szeretet légkörében nőtt fel. Tizennyolc évesen férjhez adták Nebridiosz városi elöljáróhoz. Gazdagság és nemesség, a szellem és a szív adománya volt a hozománya. Az esküvőre meghívták Nazianzi Szent Gergelyt is, de betegsége visszatartotta attól, hogy jelen legyen. Ünnepi költeményt küldött Olümpiásznak, s ezt némelyek a legrégibb ,,keresztény nő tüköré''-nek nevezik.

Szeretetének terve szerint azonban Isten már néhány hónap múlva elvette az ifjú hitvestől férjét. Olümpiász, hogy özvegyként szolgáljon az Úrnak, elutasította a második házasságot. Korai özvegysége azonban Teodóziosz császár fülébe jutott, és elhatározta, hogy férjhez adja egy rokonához, egy Hispaniából származó bizonyos Elpidiushoz. Olümpiász minden rábeszélésnek ellenállt: ,,Ha a Királyom -- Krisztus -- azt akarta volna, hogy közös életet éljek egy férfival -- magyarázta a császárnak --, nem vette volna el tőlem az elsőt. Mivel azonban tudta, hogy nem vagyok alkalmas a házaséletre, levette rólam a nehéz igát, megszabadított a férfinak való alávetettségemtől, és szívemre a megtartóztatás szelíd igáját helyezte.''

A császárt felbosszantotta ez a válasz. Megvonta tőle a nagykorúságot, vagyona kezelését pedig harmincéves koráig egy gyámra bízta. Ez azután, Elpidius ösztökélésére, minden lehető zaklatást kieszelt, hogy Olümpiászt meghajlítsa a császár kívánsága előtt. Így megtagadta, hogy kapcsolatba kerülhessen püspökökkel, és megakadályozta abban, hogy az Isten házát látogathassa. Olümpiász azonban nemcsak állhatatos maradt; hálát adott Istennek, hogy megszabadította a földi javak gondjától. A császárnak ezt írta:

,,Nagylelkűséget tanúsítottál, uram, csekélységem iránt, amint méltó a királyhoz, és amint a püspökhöz illik. Levetted rólam ugyanis nehéz és nyomasztó terhemet, amely sok bajt okozott nekem. Még jobban járnál el, ha elosztanád a szegények és az Egyház között...'' Amikor a császár a Maximus elleni hadjáratból visszatérve értesült Olümpiász lemondással teli életéről visszaadta a teljhatalmát a vagyona fölött, Olümpiász pedig két kézzel osztotta az alamizsnát.

Az Egyház akkoriban imádsággal és kézrátétellel nőket diákonisszává szentelt anélkül, hogy e nők a diákonusokhoz hasonlóan tagjai lettek volna a hierarchiának. Az imádság és a szeretet szolgálatára avatták fel őket. Az Egyház szívesen bízta ezt a hivatalt özvegyekre, többnyire azonban csak akkor, ha már idősebbek voltak. Ezért rendkívüli esemény volt, amikor a konstantinápolyi Nektariosz (+397) püspök a csupán huszonöt éves Olümpiászra rátette a kezét, és a Szent Bölcsesség székesegyház diákonisszájává szentelte. Olümpiász a templom déli oldalánál kolostort emeltetett, s ott más, Istennek szentelt özvegyekkel és hajadonokkal együtt aszkézisben és imádságban élt. Életrajza közlése szerint senki: sem férfi, sem nő nem léphetett a kolostorba, csupán Aranyszájú Szent Jánost bocsátották be, aki rendszeresen oktatta őket.

Aranyszájú Szent János követte Nektarioszt Bizánc püspöki székén. A benne és Olümpiászban izzó krisztusi szeretet mély barátsággal fűzte őket össze. Az üldözésben mutatkozott meg azután, hogy milyen erős, igazi, szent és egyben milyen emberien szívélyes és meleg volt ez a barátság.

Eudókia császárnénak, Arkadiosz császár nejének áskálódásai oda vezettek, hogy Aranyszájú Szent Jánost száműzetésbe küldték. Amikor utoljára ment a székesegyházába, ,,hogy a templom angyalának istenhozzádot'' mondjon, Olümpiász társnőivel együtt a keresztelőkápolnában várta. Ezekkel a szavakkal vett búcsút tőlük: ,,Gyertek, lányaim és halljátok! A pályafutásomat befejeztem; valószínűleg nem látjátok többé az arcomat. Egyet azonban kérek tőletek! Egyikőtök se hagyja el megszokott szeretetszolgálatát! Ha másvalakit rendelnek majd a helyemre, úgy hajoljatok meg előtte, mint János előtt! Az Egyház ugyanis nem lehet püspök nélkül. Így majd irgalmat találtok. Gondoljatok rám az imáitokban!''

Mialatt Aranyszájú Szent János őrizet alatt átkelt a Boszporuszon, a templomban -- nem tisztázott módon -- tűz ütött ki, és a székesegyház elhamvadt. Az elűzött pátriárka híveit vádolták a gyújtogatással, és le is tartóztatták őket. Olümpiászt is bíróság elé állították. Rettenthetetlenül állt Optatus prefektus előtt, aki a szeme elé tartotta a kínzóeszközöket. Így védekezett:

,,Mostanáig arra fordítottam nagy vagyonomat, hogy az Úrnak templomokat építsek, és fel is díszítsem. Ettől a templomok nem szoktak leégni!''

A kihallgatás során Optatus arra akarta késztetni Olümpiászt, hogy ismerje el az új, törvénytelen püspököt, Arszakioszt. Ő azonban megtagadta; erre Nikomédiába száműzték.

A száműzetés sorsa súlyosan nehezedett Olümpiászra. Ő, aki ujjongó hálával mondott le vagyonáról és önmagáról is, most ,,a szomorúság zsarnokságába'' esett. Nélkülözte püspök barátjának jelenlétét és szavát; tudta, hogy a konstantinápolyi kolostor bajban van. Betegség látogatta meg. Ami azonban mindenekelőtt elszomorította, az az Egyházban lévő elkeseredett viszálykodás volt. Azok a püspökök, akikre mindaddig tisztelettel nézett föl, meghasonlottak, és éppen az ő soraikból törtek némelyek Aranyszájú Szent János életére.

A száműzött János püspök vigasztalni akarta őt, és ki akarta ragadni szomorúságából. Levelei tele vannak emberi szívélyességgel és gyöngéd irzülettel. Nyugalomban és örömben szerette volna tudni; arra hívja fel, hogy vele együtt adjon hálát az Úrnak mindenért: ,,Dicsőség Istennek mindenben! Amen.'' Úgy látszik azonban, hogy az az öröm, amellyel Olümpiász régebben minden szenvedést elviselt, soha többé nem lesz a sajátja. Haláláig részesült az Úrnak az emberiség bűnei miatti szomorúságában. Olümpiász alig egy évvel élte túl püspök barátját. Száműzetése helyén halt meg Istennek szentelt szüzek körében.

Szent Vivína     szűz, † 1170