A 20. századi mexikói véres keresztényüldözésnek Szent Ferenc III. rendjébol is többen lettek áldozatai, köztük Silva Antal is. Mélyen hívo katolikus volt, aki hite védelmében bátran kiállt és kész volt hitéért életét is feláldozni. Mint orgonista 1925-ben a coroneoi ferences kolostor templománál tevékenykedett. Hitvallása miatt Calles emberei elfogták és 1928. ápr. 8-án bebörtönözték. Illegálisan muködo papok hollétérol akartak vallatói adatokat megtudni, de o nem árult el senkit. Napokig nem kapott se enni, se inni. Szögekkel surun kivert deszkára állították, a szögek mélyen behatoltak lábába. Aztán kínzói más módszerhez folyamodtak. Összekötözték kezét, lábát s villanyáramot engedtek keresztül a testén. Aztán késekkel, torökkel szúrkálták. O csendesen imádkozott, vagy magában mondta: Viva Christo Rey! Éljen Krisztus Király! Ígérték, hogy szabadon engedik, ha megtagadja hitét. O azt válaszolta: „Inkább a halált, mint a hittagadást!” Végül Calles emberei kötéllel fölakasztották a falra, s szekercével húsdarabokat vagdaltak le róla. Haldokolva is azt mondta: Éljen Krisztus Király! Vértanúsága 1928. ápr. 15-én történt Queretaro-ban, a fovárostól mintegy 200 km-re északnyugatra.

„Mindenható, örök Isten, te egyszülött Fiadat az öröm olajával örök fopappá és a mindenség királyává kented, hogy a kereszt oltárán tökéletes engesztelo áldozatul felajánlja önmagát, és véghezvigye az emberek megváltásának szent muvét. Az o országa igazság és élet, kegyelem és szentség, igazságosság, szeretet és béke.”

A Krisztus Király ünnep prefációjából.

Imádság:

+Thebeszte, Numídia, 304. december 5.

Tekintélyes, gazdag asszony volt a numídiai Thagorában. Már a Crispina név (,,szépen bodorított'') is ennek a minden földi jóval és ráadásul jólnevelt gyermekekkel megáldott nőnek az ápoltságára és jólétére utal. 304 tavaszán Diocletianusnak és uralkodótársainak negyedik üldözési ediktuma kemény büntetések kilátásba helyezésével kötelezte a birodalom minden lakosát, hogy áldozzon az isteneknek. Az afrikai városkában, Thagorában is kíméletlenül felléptek minden kereszténnyel szemben, aki nem engedelmeskedett ennek a parancsnak. Néhány keresztény nőt nagy kínzások közepette meg is öltek. Az előkelő Crispinával azonban nem mertek ugyanúgy eljárni, mint az egyszerű asszonyokkal. Átadták a legközelebbi fölöttes hatóságnak, a római prokonzulnak, akinek székhelye Thebesztében (a későbbi Tebesszában) volt. A prokonzulátus levéltárából előkerült régi jegyzőkönyv szó szerint közli a prokonzul előtti eljárás lefolyását. A keresztények Crispina halála után megszerezték ezt a jegyzőkönyvet, és néhány kiegészítéssel ellátva felolvasták a szent mártírnő ünnepi megemlékezésein:

,,Történt Thebeszte kolóniai városban, amikor Diocletianus császár kilencedszer, Maximianus pedig nyolcadszor volt konzul.

December 5-én Anulinus prokonzul ítélkezéshez ült le hivatali szobájában. A bírósági titkár jelentette: Thagorai Crispina semmibe vette urunknak, a császárnak az ediktumát. Ki kell hallgatni? Anulinus prokonzul: Vezessétek elő! Crispina belép. A prokonzul: Crispina, ismered a szent rendeletet? Crispina: Nem tudom, miféle rendelkezésről van szó. Anulinus: Áldoznod kell isteneinknek a császárok jólétéért, uraink: a jámbor Diocletianus és Maximianus császár és nemes uralkodótársaik ediktuma szerint. Crispina: Sohasem áldoztam nekik. Csak az egy igaz Istennek áldozok és Fiának, a mi Urunk Jézus Krisztusnak, aki emberként született és szenvedett. A prokonzul: Hagyj fel ezzel a babonával és hajtsd meg fejedet a római istenek szentsége előtt! Crispina: Naponta imádom mindenható Istenemet; kívüle nem ismerek más Istent. Anulinus: Makacs és gőgös vagy. A legjobb úton jársz afelé, hogy akaratod ellenére megismerkedj a törvény szigorával. Crispina: Bármi történjék is velem, szívesen szenvedek a hitemért, amelyhez szilárdan ragaszkodom. Anulinus: Ostobaságod az oka, hogy nem hagysz fel ezzel a babonával, és nem tiszteled a szent istenségeket. Crispina: Naponta bemutatom imádásomat, de az élő és igaz Istennek. Ő az én Uram, kívüle nem ismerek mást. Anulinus: Figyelmeztetlek a szent ediktumra. Engedelmeskedned kell. Crispina: Egyetlen parancsnak engedelmeskedem, mégpedig Uram, Jézus Krisztus parancsának. Anulinus: Leüttetem a fejedet, ha nem engedelmeskedel urunk, a császár parancsának. Kényszeríteni foglak arra, hogy engedj és engedelmeskedj. Nagyon jól tudod, hogy egész Afrika bemutatta az áldozatot. Crispina: Sohasem fog sikerülni arra kényszeríteni engem, hogy a démonoknak áldozzak. Annak az Úrnak áldozok, aki az eget, a földet, a tengert alkotta és mindazt, ami benne van. Anulinus: Az istenek tehát nem megfelelőek neked? Kényszerülni fogsz a szolgálatukra, hogy épségben juss el az igazi kultuszhoz. Crispina: Az nem kultusz, amire akarata ellenére, erőszakkal kényszerítik az embert. Anulinus: Nem kívánunk tőled mást, csak azt, hogy tanúsíts jámbor megadást, hogy a szent templomokban hajtsd meg a fejedet a rómaiak istenei előtt, és áldozz nekik tömjént. Crispina: Ezt életem folyamán sohasem tettem, nem is ismerek ilyesmit, és nem is teszem meg, amíg csak élek. Anulinus: Mégis tedd meg, ha nem akarod megtapasztalni a törvény szigorát! Crispina: Amivel fenyegetsz, attól nem félek. Az semmiség. Ha azonban elkövetném ezt a szentségtörést, akkor elhagyna mennyben lakó Istenem, úgyhogy az eljövendő végső napon nem lennék mellette. Anulinus: Nem követsz el szentségtörést, ha engedelmességet tanúsítasz a szent parancsok iránt. Crispina: Az olyan istenek, akik sohasem alkottak sem eget, sem földet, pusztuljanak! Én csak az örök Istennek áldozok, aki megmarad az egész örökkévalóságon át. Ő az igaz Isten, akit félnünk kell; Ő, aki a tengert és a zöldellő növényeket s a szárazföldet alkotta. Az általa teremtett emberek azonban mit árthatnak nekem? Anulinus: Csatlakozz a római kultuszhoz, amelyet uraink, a győzhetetlen császárok és mi magunk is gyakorolunk! Crispina: Már többször megmondtam neked: inkább kész vagyok, hogy elviseljek minden kínzást amellyel engem sújthatsz, mint hogy a lelkemet bemocskoljam a bálványok tiszteletével, amelyek csupán kövek és emberi kéz alkotásai. Anulinus: Istengyalázást beszélsz! Ezt nem a javadra tetted!

Ezután ezt diktálta a bírósági írnoknak: El kell csúfítani. Le kell borotválni fejéről a haját, hogy arcát a gyalázat takarja. Crispina: Beszéljenek hát az istenek! Akkor majd hiszek bennük. Ha nem az üdvösségemre gondoltam volna, most nem állnék itt kihallgatáson bírói széked előtt. Anulinus: Akarsz-e még sokáig élni, vagy pedig kínok között meghalni, mint a hozzád hasonlóan gondolkodók? Crispina: Ha a halál után vágyakoznék, és arra, hogy lelkem az örök tűzben pusztuljon el, akkor a démonaid kedvére tennék. Anulinus: Lefejeztetlek, ha visszautasítod, hogy imádd a tiszteletre méltó isteneket. Crispina: Hálát adok Istenemnek, ha ez lesz az osztályrészem. Sóvárogva vágyakozom arra, hogy Istenért hulljon le a fejem. A ti semmi, néma és süket isteneiteknek nem áldozok! Anulinus: Kitartasz tehát ebben az esztelen önfejűségedben? Crispina: Istenem, aki most és mindörökké van és megmarad, hívott engem életre, ő hozta meg számomra az üdvösséget a keresztség menedéket nyújtó vizében, ő velem van és mellettem áll, megerősíti szolgálóját mindenben, hogy ne kövessen el szentségtörést. Anulinus: Meddig viseljük el még ezt az istentelen keresztény nőt? Olvassátok fel a korábbi kihallgatás jegyzőkönyvét!

Miután felolvasták, Anulinus prokonzul kihirdette az ítéletet: Crispina makacsul kitart szégyenletes babonája mellett, és megtagadja, hogy áldozzon isteneinknek. A császári rendelet isteni utasításai szerint kivégzésre ítélem. Crispina így válaszolt: Áldom Istenemet, aki ilyen módon kegyeskedik kiszabadítani engem kezedből. Istennek legyen hála! Megjelölte homlokát a kereszt jelével, lehajtotta nyakát, és lefejezték, mert megvallotta a mi Urunk Jézus Krisztust, akinek dicsőség legyen mindörökkön-örökké! Amen.''

E nemes nő példájából megismerhetjük, hogy a vértanúnak gyakran milyen magányosan kell tanúságot tennie Krisztusról. Az előkelő és elkényeztetett hölgyet, akit élete folyamán figyelmes szolgahad vett körül és látott el (Szent Ágoston adatai szerint, aki gyakran említi őt prédikációiban és írásaiban) megkötözve vezették el, és testvérei vagy nővérei vigasztaló jelenléte nélkül, teljesen egyedül kellett helytállnia a küzdelemben. A bajban és szorongattatásban lelkiismerete szavát követte, bízva abban, aki vele volt legyőzhetetlen segítőjeként.