KERESZTES SZENT PÁL 1694-ben született Ovadában (Alessandria, Genuától északra). Szülei nemes származásúak voltak. Családi neve Danei Pál Ferenc volt. Korán árvaságra jutott, de őrizte édesanyjától kapott jámborságát. Sokat imádkozott, mélyen tisztelte a Szent Szüzet, vállalta a fájdalmakat zokszó nélkül. Ifjú korában kereskedő volt, de tökéletesebb élet után törekedett. Vágyódott a vértanúság után ezért beállt Velencében keresztes vitéznek. Hang szólította visszatérésre, másféle szenvedést ígérve neki.

Remete lett az Orbetello közelében levő Argentaro hegyen. Mindenről lemondott, szegényeknek és betegeknek szolgált. Társakat gyűjtött maga köré, és 1720-ban megalapították a passzionisták rendjét, teljes nevén "a Szent Keresztről és a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedéséről nevezett sarutlan papok kongregációját". 1727-ben pappá szentelték, 1737 után szerzetesházakat alapított, apostoli tevékenységet folytatott, közben kemény penitenciát vállalt.

Nehéz megpróbáltatásokat kellett a megnemértés és magárahagyottság miatt elszenvedni, mindezt örömmel viselte. Nagyhatású beszédeket tartott, sokakat megtérített. 1773-ben szerzetük megkapta a római Szent János és Pál templomot a Celio dombon. Ide települt mint rendfőnök, és itt, 1775. okt. 18-án halt meg.

IX. Piusz pápa 1867. június 29-én, (Szent Péter és Pál napján) szentté avatta, ünnepét április 28-ra tette. A Vatikáni Zsinat után került ünnepe halála napjához.

*Alcántara, 1499. +Arenas de San Pedro, 1562. október 18.
Miközben a Német- és Franciaországból kiinduló lutheri és kálvini reformáció tömegeket szakított el a katolikus hittől, s hatására sok szerzetes elhagyta a kolostorokat, Spanyolországban ellenkező irányú reform valósult meg. Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387 o.) rendalapítással, Avilai Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.) és Keresztes Szent János (lásd: A szentek élete, 713. o.) a kármelita, Alcantarai Szent Péter a ferences rend belső reformjával keltette új életre a katolikus hitet. Alcantarai Péter ugyanazt a harcot vívta a ferences rendben, mint Teréz és János a kármelitáknál: a rendalapító lelkületét támasztotta életre azáltal, hogy nem azt magyarázta, miért nem lehet megtartani Assisi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) eredeti reguláját, hanem magáévá tette, és akik csatlakoztak hozzá, azoknak átadta a regula szerinti életformát.

A ferences rendben ugyanis 1300 körül éles vita kezdődött arról, hogy a szegénységet abban a formában, ahogyan Szent Ferenc élte, lehet-e élni? A többségnek az volt a véleménye, hogy nem, mivel a később belépő tagok már nem rendelkeztek olyan karizmatikus adományokkal, mint az első ferences nemzedék. Velük szemben voltak, akik az eredeti regulához ragaszkodtak, s az előző csoportot ,,carnales''-nek (testiek), önmagukat ,,spirituales''-nek (lelkiek) nevezték. E spirituálisok azonban erőtlen kisebbségben maradtak és a többség olykor mint eretnekekkel bánt el velük.

1400 után Itália néhány félreeső kis kolostorában újra fölfedezték az eredeti ferences lelkületet. Ennek lett apostola Kapisztrán Szent János (lásd: A szentek élete, 621. o.) és Sziénai Szent Bernardin (lásd: A szentek élete 208. o.). Spanyolországban 1487-ben Pueblai János honosította meg ezt a szigorúbb életformát, melyet Assisiben a Carceri kolostorban ismert meg. Hazatérve hasonló kis kolostorok sorát alapította, s hamarosan megszervezhette az Angyalokról nevezett Custodiat, mely a spanyol provinciától függetlenül az általános rendfőnök (miniszter generális) joghatósága alá tartozott. A következő nemzedék tovább vitte ezt a reformot. Melpari Péter Spanyolországban a Szent Gábriel főangyalról nevezett Custodiát szervezte meg. Ez utóbbi lett Alcantarai Péter lelki otthona.

1517-ben X. Leó pápa önálló renddé emelte a reformágat. Az enyhébb fegyelmű kolostorhoz kötött és birtokhoz ragaszkodó többség alkotta a konventuális minoriták (Fratres Minores Conventuales), az eredeti regula szerint élők pedig az obszerváns ferencesek rendjét (Fratres Minores Regularis Observantiae).

Pedro Garavito Estremadura tartomány egyik kis városában, Alcántarában született. 1513-ban került a salamancai egyetemre. 1515- ben, amikor a humán tanulmányok végeztével megkezdhette volna a jogi, orvosi vagy teológiai tanulmányait, úgy döntött, hogy nem tanul tovább, hanem ferences lesz az obszervánsoknál. Be is lépett egy salamancai kolostorba, ahol a következő évben fogadalmat tett. 1524-ben pappá szentelték, 1525-ben házfőnök, gvárdián lett.

1536-ig Péter több kolostorban is viselte ezt a tisztséget, s mellette missziós körutakat tartott. Főként a megfeszített Krisztusról prédikált, s hogy hallgatói szívét megindítsa, illetve a missziónak emléke maradjon, ahol csak prédikált, Krisztus valóságos keresztjének megfelelő nagyságú kereszteket állított fel. Egyszer valaki arra kérte, tanítsa meg jól imádkozni. E kérés hatására írta meg Péter az imádságra vezérlő kalauzt, amit hamarosan Az elmélkedés aranykönyvecskéjeként adtak kézről kézre.

1537-ben a portugál király meghívására tanácsadónak Lisszabonba ment, 1538-ban azonban haza kellett térnie, mert a Szent Gábriel rendtartomány provinciálisává választották. Ekkor megpróbálta a fiatal korától élt szigorú fegyelmet regula formába önteni, de tervezetét 1540- ben a káptalanon rendtársai elvetették. Ezért, amikor hároméves hivatali ciklusa lejárt, nem vállalta újra a tartományfőnökséget, hanem egy társával Portugáliába ment, s a tengerparti Arabidában remeteéletet kezdett. Teljes szegénységben, kemény szigorban élték imádságos, vezeklő életüket. Éjfélkor keltek, zsolozsmáztak, elmélkedtek és dolgoztak. Fekvőhelyük egy csupasz deszka volt, lábbelit nem viseltek, húst nem ettek, bort nem ittak. E kemény szigor ellenére egyre többen csatlakoztak hozzájuk.

1543-ban Pétert visszahívták a Szent Gábriel provinciába, hogy reformját náluk is honosítsa meg. A püspök támogatta, a provinciális azonban túlzónak tartotta szigorát. Péter ezért Rómába ment, hogy legfőbb hatóságaitól engedélyt kérjen, de az obszervánsok miniszter generálisa nem adott hozzájárulást. III. Gyula (1550--1555) viszont jóváhagyta a reformot, Pétert magát pedig -- hogy elejét vegye a rendfőnök akadékoskodásának -- a másik ág, a konventuálisok főnöke alá rendelte. A következő pápa, IV. Pál (1555--1559) a jóváhagyást megtoldotta azzal, hogy Péter annyi kolostort alapít, amennyit csak akar. Hazatérése után hamarosan meg is alapította Pedroso kolostorát.

Közben a kármelitáknál nagy viták folytak Avilai Teréz reformja körül. Ezért Péter 1558-ban Avilába ment, hogy segítsen Teréznek. Ellátta tanácsaival, bátorította a szegénységre, majd Pedrosóba visszatérve levelet küldött Teréz gyóntatóinak, melyben igazolta Teréz törekvéseit és misztikáját. 33 pontba szedett érvei között ezeket írta: ,,... mindaz, amit az Úr mondott neki (ti. Teréznek), megegyezik a Szentírás és az Egyház tanításával, s a legkisebb részletekben sem ellenkezik a teológusokkal... Igen nagy lelkének tisztasága, s őszintén és hevesen vágyik arra, hogy Isten kedvében járjon; ezért nem törődik semmi földi dologgal, s nem is becsüli ezeket semmire...''

Pedroso alapítását egész sor kis reformkolostor alapítása követte, amit a Szent Gábriel provincia szerzetesei egyre nagyobb gyanakvással néztek. Pétert nyugtalan képmutatónak, békétlenkedőnek és szakadárnak nevezték, s azzal vádolták, hogy az egész reform rugója a hatalomvágya. Amikor provinciálisa megidézte és a káptalan előtt kihallgatta, Péter a vádakra így válaszolt: ,,Higgyék el nekem, hogy mindent a legjobb szándékkal tettem. Ha azonban úgy vélik, hogy ezt a reformot nem szabad megvalósítani, ne sajnálják a fáradságot és akadályozzák meg!'' -- A rendtársak nem is sajnáltak semmit, hogy felszámolják Péter reformját, az mégis egyre inkább erősödött. 1559-ben a pápa megbízottjaként látogatta a kolostorokat, s 1561-ben a reformkolostorokból egy új, Szent Józsefről nevezett provinciát szervezhetett meg.

Halála évében levelet kapott Szent Teréztől, melyben az beszámol a sok támadásról és megnemértésről, melyek a szegénység miatt érték. Péter erre a következő levelet írta Teréznek:

,,A Szentlélek töltse el a lelkét! Elolvastam levelét és nem kis csodálkozás fogott el amiatt, hogy ezt az ügyet az Úrnő (ti. Teréz) a tudósokkal akarta tisztázni, akikre nem tartozik. Ha egy tudományos vitáról vagy lelkiismereti kérdésről van szó, dicséretes dolog a jog és a teológia tudósainál érdeklődni és a tőlük kapott tanácsot követni. A tökéletes (a szerzetesi) életre vonatkozóan azonban azokkal kell tanácskozni, akik maguk is ezt az életformát élik. Ennek legsúlyosabb oka az, hogy a tökéletes életre vonatkozóan szabályokat vagy tanácsokat nem tud adni olyan ember, akinek törekvései és cselekedetei másra irányulnak. És az evangéliumi tanácsokat illetően más tanácsra nincs is szükség, mint hogy abban kapjon a lélek segítséget: vajon ő személy szerint meg tudja-e majd tartani, s egyáltalán kell-e követnie az evangéliumi tanácsokat. Ami ezen felül van, nyilvánvalóan a hitetlenség bizonyítéka.

Isten tanácsa ugyanis csak jó lehet, és e tanácsok megtartása csak azok számára nehéz, akik nem hisznek vagy nem bíznak eléggé az Úrban, mert csak emberi okosság vezérli őket. Isten az erőt is meg tudja adni e tanácsok megtartásához, mivel mindenható, s mert Ő maga a Jóság, erre képes és akarja is, hogy a tanácsaihoz igazodó lelkek meg tudják tartani.

Ha az Úrnő követni akarja Krisztus nagyobb tökéletességre szólító tanácsát, csak kövesse! Hiszen e tanácsok férfiaknak és nőknek egyaránt szólnak, és Krisztus -- mint oly sok másnál tette -- megteszi, hogy jó véget érjen vállalkozása. Ha azonban a lélektelen bölcsek tanácsát akarja követni, akkor csak gondoskodjék megfelelő jövedelemről, aztán majd meglátja, hogy többre jut-e, mint azzal a szegénységgel, amit az Úr tanácsol.

Bárhol láttunk bajokat a női kolostorokban, a forrást mindig abban találtuk, hogy vonakodva viselik a szegénységet, szinte örökös ellenkezéssel és nem az isteni tanács szerint. Én a szegénységet nem önmagában magasztalom, hanem csak azt a formáját áldom, amelyet a mi megfeszített Megváltónk iránti szeretetből türelemmel visel az ember, különösen, ha az Ő szerelméért önként vállalja. Ha másként vélekednék vagy másokhoz igazodnék, nem volnék bizonyos a hitemben. De én mindezekben Krisztusnak hiszek és elfogadom, hogy az Ő tanácsai a legjobbak, mert isteni tanácsok. Ezért boldognak tartom azokat, akik -- az Úr szavával élve -- lélekben szegények, azaz önként vállalják a szegénységet. Magam is tapasztalom ezt, de jobban hiszek az Úr szavának, mint a saját tapasztalatomnak.

Adja meg az Úr Krisztus a világosságot, hogy az Úrnő ezt az igazságot megérthesse és követhesse, s ne higgyen azoknak, akik az isteni világosság hiánya vagy hitetlenségük miatt mást állítanak. Ezek soha meg nem ízlelték, hogy milyen édes az Úr azokhoz, akik neki szolgálnak, akik Őt szeretik, és miatta lemondanak mindenről, ami nem feltétlenül szükséges az élethez. A hitetlen, az isteni boldogságot nem ismerő emberek Krisztus ellenségei és nem bíznak abban a dicsőségben, amely majd megnyilvánul rajtunk.

Adjon az Úr világosságot, hogy az Úrnő ne bizonytalankodjék egy ennyire nyilvánvaló igazságban, és ne olyanoktól kérjen tanácsot, akik nem élnek az evangéliumi tanácsok szerint. Mindazok, akik megtartják a parancsolatokat, üdvözülnek; de általában csak cselekedeteik körében látnak, s bár tanácsaik nem rosszak, sokkal jobb az, amit a mi Urunk Jézus tanácsol. Ő segíteni is tud tanácsa mellett, s végül megjutalmazza azokat, akik Őbenne és nem földi dolgokban bíznak.''

Péter e levél megírása után fél évvel, október 18-án Arenasban meghalt. Halála után néhány nappal Teréz így írt róla nővértársainak:

,,... Vannak, akik azt mondják, hogy a mai emberek testükben gyengébbek és kisebb tűrőképességűek, mint a régiek voltak, s nincs bennük annyi életszentségre törekvés, mint azokban volt. Ennek az embernek élete azonban megcáfolja őket, mert napjainkban nem kisebb szentséggel és kegyelemmel élt, és nem kevésbé vetette meg a világot, mint a régmúlt idők szentjei. Mi is követhetjük őt, még ha nem is járunk mezítláb, mint ő, ha nem is vezeklünk olyan kegyetlenül, mint ő, mert a világ megvetésében utánozhatjuk; hiszen Isten mindazoknak, akik iránta nagylelkűek, bőkezűen rendelkezésükre bocsátja az ehhez szükséges eszközöket.

Ennek a szent férfinak is, akiről most beszélek, Ő adta meg, hogy 47 éven át -- mint ezt valamennyien tudjátok -- a legkeményebb életet élhette. Néhány dolgot, melynek igazságában biztos vagyok, elmondok róla.

Egyszer megvallotta valakinek... , hogy 40 éven át, ha jól emlékszem, naponta másfél óránál többet nem aludt. Azt mondta, hogy semmi vezeklésben nem volt annyi küzdelme és nehézsége, mint a virrasztásban, ezért soha nem feküdt le, hanem térdelve vagy állva virrasztott... Ha akart volna, akkor sem tudott volna fekve aludni, hiszen köztudott, hogy cellája mindössze négy és fél láb (kb. 1,5m) hosszú volt.

E negyven év alatt semmi fejfedőt nem viselt, bárhogy tűzött is a nap vagy szakadt az eső. Lábbelit sem hordott. Egyetlen tunikája olyan silány anyagból készült, amilyent a legegyszerűbb emberek viselnek, s az is oly szűkre volt szabva, hogy szorosabb már nem is lehetett. Ezen kívül volt egy rövid köpenye ugyanabból az anyagból, más ruházata semmi. El szokta mondani, hogy a téli hideg ellen úgy védekezik, hogy leteszi a köpenyét, kitárja a cellája ablakát és ajtaját, s miután átfagyott a teste, becsukja az ablakot és az ajtót, magára veszi köpenyét, s így valamennyire felmelegszik. Csak minden harmadik napon evett, s azt szokta mondani -- általános csodálkozást keltve --, hogy ezt nagyon könnyű megtenni, ha az ember hozzászoktatja magát. Egyik szerzetestársa biztosan állította nekem, hogy néha nyolc napon át sem vett magához táplálékot. Ez főleg akkor történt, amikor Istenhez imádkozva nagy eksztázisai voltak, s igen hevesen élte át Isten szeretetét, aminek magam is tanúja vagyok.

A szegénységet és az önmegtagadást egészen fiatalon a legnagyobb mértékben élte, annyira, hogy mint nekem megvallotta, egyszer három esztendeig volt az egyik rendházban, s társait csak a hangjukról ismerte, mert szemét soha nem emelte föl, soha nem nézett senkire... Sok éven át nem nézett asszonyra és sokszor mondta nekem, hogy számára teljesen közömbös, hogy női arcot lát-e vagy sem... Sovány, száraz testét fagyökérhez hasonlíthattad volna, mert csak csont és bőr volt az egész ember. Mégis annyi jóság és kedvesség, oly nagy életszentség töltötte el, hogy jóllehet nagyon szűkszavú volt, senkit sem hagyott válasz nélkül...

...halála olyan volt, mint élete: térden állva halt meg, miközben társait bátorította és intette. Mielőtt lelkét kilehelte, ezekre a szavakra fakadt a zsoltárossal örvendezve: Vigadtam, mikor nékem azt mondották, az Úrnak házába fölmegyünk!

Istennek úgy tetszett, hogy halála után még nagyobb segítséget és több tanácsot kapjak tőle, mint életében...

Az Úr egyszer megígérte nekem, hogy mindaz, aki Péter nevében kér tőle valamit, megkapja. Én magam tapasztaltam sok ügyemben, hogy amit Péter oltalmába ajánlottam, a kívánt módon sikerült, amint ezt megadta az Úr, akinek dicséret, tisztelet és dicsőség legyen mindörökkön- örökké.''

Alcantarai Pétert 1622-ben boldoggá, 1629-ben szentté avatták.