Már valenciai érsek volt, mikor egy botrányos életű papjának az ügyét kellett elintéznie. Hiábavalónak bizonyult annál minden figyelmeztetés, nem hallgatott senkire. Végre az érsek magához idézte. A pap ezt az idézést már nem vehette hallatlanba, nagy morogva útnak indult tehát Valencia felé. Közben a följelentőket szidta magában: törődnének a maguk dolgával. Megátalkodott szívvel várta a dorgatóriumot. Neki ugyan beszélhetnek!
Tamás érsek azonban egy rossz szót sem szólt, mikor elébe került a bűnös, hanem barátságosan betessékelte a házi kápolnájába. Ott azután komoly atyai hangon, de azért barátságosan csak annyit mondott neki: „Testvérem az Úr Krisztusban! A te lelkedet tőlem kérik majd számon az ítélet napján. És szigorú lesz a számonkérés. Azért én most akarok érted vezekelnie.
A pap elálmélkodott a szíves fogadtatáson, még inkább a főpásztor beszédén. Sejtelme sem volt, hogy mi lesz már most vele. Mire fölocsúdott volna, az érsek már ott térdelt a kápolna feszülete előtt, félrehúzta válláról a kopott, foltos csuhát - mert abban járt érsek létére is, kezébe vett egy korbácsot és - kezdte magát ostorozni. Kiserkedt a vére a csapások alatt. Nézte a pap elrémült arccal ezt a véres vezeklést, s egyszer csak ő is ott térdelt az érsek mellett. „Az Isten szerelmére! tört ki belőle a szó, én vagyok a bűnös! Nekem jár ez a fenyítés! Én akarok vezekelni!”
A hatvanadik év körül járt Szent Tamás, mikor ez az eset történt. S az a szeretet, bölcsesség, elszántság, ami sugárzik belőle, egy Istenből való hosszú életnek kiérett gyümölcse. A lelkekkel sáfárkodik, s meg tudja tenni ezt a gesztust is, csakhogy megnyerje őket. S nem fél, hogy kisebbedik a méltósága, hogy elfogy az ereje. Kisebbedés, veszteség nem érheti, annyira hozzánőtt az Úristenhez, annyira érzi magában az ő erejét. Utánozza Krisztust, aki kiüresítette önmagát ... a kereszt haláláig, mert nem rablott zsákmány volt benne a méltóság és fölség; tehát el sem is veszítheti. Szent Tamás egészen krisztusi lélek. Azért tud kivetkőzni mindenből, ami földi nagyság, s akkor tűnik ki, hogy óriás.
Elkezdte járni ennek a kivetkőzésnek útját már kisgyerek korában. Megtörtént vele, hogy tél idején egy szál ingben ment haza az iskolából, mert mindenét odaadta valami szegény gyereknek. Vagy elcserélte az új ruháját egy rongyos fiúéval, és mikor otthon faggatni kezdték, váltig bizonygatta, hogy ez neki sokkal jobban áll. Máskor meg hat kéregető állított be egymásután a házukba. Tamás maga volt otthon. Nem tudott máshoz hozzáférni, de volt az udvarukon egy kotlósuk hat csirkével. Adott hát mindegyiknek egy-egy csirkét. S mikor megérkeztek a szülei, megvallja: jó, hogy nem jött hetedik, mert annak már a kotlóst kellett volna odaadni.
S ezt nem azért tette, mintha elnézte volna a dolgot, mintha nem lett volna érzéke az élet realitásai iránt. Jómódú emberek voltak a szülei: a spanyolországi Fuellána község polgárai, és tudták, hogy a gazdagnak illik segíteni a szegényen. Számon kérték ugyan fiuktól, hogy mit csinál, de nem ellenezték a bőkezűségét. Sőt örültek neki. Mi kifogásuk is lehetett volna ellene? A fiú jó szívvel hallgatott rájuk mindenben, őrizte az első ártatlanságot, szorgalmasan tanult. Az Úr - hála neki - adott mit aprítani a tejbe.
De nemcsak hogy tanult, hanem egészen kiváló tehetség volt. Elvégeztették vele a salamancai egyetemet is, s alig hogy végezte, huszonhat éves korában már tanszéket szerzett ott. De nem maradt sokáig. Más tudományt szomjazott ő a szentek tudományát! Egyre jobban látta, hogy az Úr egészen le akarja foglalni a maga számára. Nem elég, hogy a ruháját adja oda az ő kedvéért mint gyermekkorában tette magát akarja mindenestül. Belépett hát az ágostonos remetékhez. 1520-ban
pappá szentelték. Első miséjét karácsonynapján mondta.
A tudománynak nem fordított hátat, a jámborságban nagy léptekkel haladt előre. Azt tartotta, hogy „a nagy tanultság jámborság nélkül olyan, mint a kard a gyerek kezében: csak árt vele magának”. De azt is, hogy „nagy hasznára van ugyan az embernek, ha jámbor, de az Egyháznak és felebarátainak csak akkor tud a jámborságával is használni, ha tudománnyal párosítja ... nagy tévedés azt hinni, hogy a tudományos foglalkozás nem fér meg a szerzetesélettel”.
Harmincnégy évet töltött a szerzetben. Járta itt az Isten-keresésnek és szolgálatnak azt az útját, amit a szabályok kijelöltek. Szolgált az oltárnál, recitált a kórusban, ápolt a betegszobában, s ami ideje maradt, azt a könyvtárban töltötte tanulmányban vagy a cellájában imádságban. Azt szokta mondani, hogy ezeken a helyeken érzi magát otthon; máshol mintha börtönben volna. Aztán volt prior Salamancában és Burgosban, majd tartományfőnök az andaluziai és kasztdiai provinciában.
Elöljáró korában különösen négy dologra ügyelt. Először is, hogy az istentiszteletet buzgón és áhítattal végezzék az ő kolostorában. Mert hogyan várhatnák az Úr áldását, ha nem adják meg neki az illő tiszteletet? - Azután az elmélkedésre. Mert ha ez elmarad, az áhítat is elvész az oltárnál, a figyelem a kórusban; akkor nyugtalan és szomorú lesz a szerzetes, nem ízlik neki a munka, és a sátán ott csapja be, ahol akarja; eltéved az ilyen a jól jelzett úton is. - Harmadszor, hogy a béke és a testvéri egyetértés meglegyen, mert amelyik kolostorból ez hiányzik, pokol lesz belőle. Végül, hogy senki se lustálkodjék, mert ez a bukás kezdete.
Közben V. Károly császár udvari szónokává választotta. Mar régóta hallgatták őt sokan, és mindig szívbemarkoló volt a szava. Prédikálásának irányát mutatja az a nyilatkozata, hogy bár a könyvekben is sok használhatót lehet találni az igehirdetőnek, de amire igazán szüksége van, az „az életszentség, alázatos imádság és az Isten dicsőségét meg a lelkek üdvösségét néző buzgóság”. Benne megvolt. S nemcsak a szerzetesi élet gyakorlatai szoktatták rá, nemcsak a hősies önmegtagadások és mindennapi szeretetszolgálatok bizonyították meg; maga az Úr vezette őt a misztikai élet rendkívüli útjain is. Szent Tamás mindent megtett, hogy rejtekben tartsa a rendkívüli kegyelmeket, mégis gyakran fölcsillant a karizmáktól kincses lelke az emberek előtt is és hódított.
Egyszer Vallisoletben prédikált a császári udvar előtt. Jelenvolt V. Károly is. Azt beszélte el a Szent, hogyan mosta meg az Üdvözítő apostolai lábát az utolsó vacsorán. Mikor Szent Péter szavaihoz ért: Uram, te akarod mosni az én lábaimat? annyira átélte az apostol alázatos megrökönyödését, hogy egyszerre önmagát érezte a helyében. Mintha hozzá jött volna az Úr. És csak azt tudta rebegni: „ Uram ! Te? - nekem? Te, az én Istenem, az angyalok dicsősége, a mennyország ékessége, minden teremtmény Ura nekem? nekem?!” és elakadt a szava. Úgy állt ott, mint egy szobor; csak a könnyek ömlöttek szeméből. Vagy jó félóráig állt ebben az elragadtatásban, de senki meg nem mozdult volna hallgatói közül. Várták a látomás végét. És mikor a szent magához tért és beszélni kezdett, úgy szólt, mintha angyal jött volna az égből. Úgy szólt, mint aki megtapasztalta a nagy Isten nagy kegyelmeit. A legmegrögzöttebb szív is megindult szavára.
Mikor a granadai érsekség megüresedett, nem kerülhette el, hogy a császár föl ne ajánlja neki. Ekkor még sikerült elhárítani. A következő alkalommal azonban már nem: a valenciai érsekséget el kellett fogadnia. Ráparancsoltak a szent engedelmesség nevében. Nem szívesen vállalta. Sokat gyötrődött magában a rá háruló felelősség miatt. Egyszer azzal állított be gyóntatójához: „Atyám, atyám! Gondolja, hogy megmenthetem lelkemet az érseki méltóságban? Van reményem az üdvösségre?” De azért meddő töprengésekbe nem merült, hanem mindent megtett, hogy mégis megmentse lelkét.
Egy szál kopott ruhában állított be érseki városába. Mikor trónjára vezették, félretolta a selyemvánkosokat és megcsókolta a földet. Első látogatása a börtönnek szólt. A káptalan 4000 aranyat adott neki, hogy berendezkedhessen, megszerezze a főpapi ruhákat. Tudták, hogy szegény barát. De a szent mindjárt odaadta az egész összeget a nemrég leégett kórház fölépítésére. S megmaradt az ócska csuhában, a legszükségesebb berendezéssel a lakásában. Eleinte szemrehányásokat tettek neki érte. A káptalanja szégyellte, hogy csak ilyen érsekük van. S hiába volt 18.000 arany évi jövedelme, végig így maradt. Ha arról volt szó, hogy a maga számára vegyen valamit, két sousért is alkudni tudott a végletekig. De ha segíteni kellett valakin, marokkal adta az aranyat. Naponként ötszáz szegényt táplált; megyéje árváit ő nevelte; tizenegy éves püspöksége alatt nem ment férjhez szegény leány, kinek tőle hozomány ne járt volna.
Egy szegény nemes ember, akit egyébként is segített, éjnek idején állított be egyszer hozzá. Nem mert nappal menni, mert reszelte, hogy ismét segítségre szorul. „Jaj de nagy nyomorúságban lehet szegény, mondta titkárjának a szent, hogy ilyen időben jön. Adj neki húsz tallért!” De még elő sem szedték a pénzt, már ismét megszólalt: „Mégis inkább negyvenet adj. Mert ha nem lenne nagyon megszorulva, nem, jött volna most. És vigasztald meg, hogy csak bízzék az Úr Istenben”.
Meggyőződése szerint vagyonára a szegényeknek van joguk. Mikor a császár az irizzo-i vár építéséhez kért tőle 20.000 tallért kölcsön, nem akart adni. Kell az Anyaszentegyház szegényeinek. Figyelmeztették, hogy meg talál sértődni a császár. „Nagyon sajnálnám, válaszolta, ha őfelségének okot adnék a haragra. De ha nem tudok a császár akaratának eleget tenni az Isten sérelme nélkül: nagyon szívesen venném, ha őfelsége megengedné, hogy visszamenjek a cellámba. Még itt hordom a kulcsát az övemen.” De belátta, hogy nagyon fontos vár megerősítéséről van szó, s mégis adott 10.000 tallért - biztos zálog ellenében.
Többször szemére vetették, hogy könnyelmű az adakozásban; sok csaló is akad azok között, akiket támogat. Nem tudták más útra téríteni. „Ha csalók vannak köztük, azokat intézze el a helytartó meg a rendőrség. Ez az ő kötelességük. Az én kötelességem, hogy mindenkit támogassak, aki az ajtómon zörget. Mit számit az, ha becsapnak, mikor mi az alamizsnát jó szívvel és az Úr Jézus nevében adjuk!”
Azt is szokta mondani: „Ha azt akarod, hogy Isten meghallgassa kérésedet, hallgasd meg te is a szegénynek szavát. Ha azt akarod, hogy Isten megelőzzön szükségedben, előzd meg te is a szegényt az ő szükségében és ne várd, míg koldulni kezd.
Mindenekfölött pedig azokon segíts, kik röstellnek koldulni. Ha megkoldultatod őket, az annyi, mintha megvásároltatnád velük az alamizsnát”. „Felelj nekem, bűnös: Vásárolhatsz-e pénzeden valami jobbat és szükségesebbet, mint bűneidnek váltságát?”
Tizenegy évig viselte az érseki méltóságot. Halálos betegségében (67 éves korában) nem volt már semmi mása, csak az ágya, amiben feküdt. Azt is odaajándékozta a fogháznak s megkérte az őrt, hogy hagyja nála kölcsön, míg be nem fejezi életét. Mikor sikerült az ügyet elintéznie, örvendezve hálálkodott: „Hála neked, Jézusom, hogy úgy távozom a világból, mint szegény szerzeteshez illik: nincs semmim”.
Kisasszony napján betegágya előtt misét mondtak. Úrfelmutatáskor még fölsóhajtott: „Benned bíztam, Uram”. Kommunióra már a mennyországban egyesült lelke Istenével.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
