A 13. század közepén egy öregedő házaspár élt San Angelóban. Ez a kis falu Közép-Olaszországban van az ankonai tartományban. A férfit Kampánusnak, feleségét pedig Amátának hívták. Akkortájt a kereszténység fölött ugyancsak megnehezedett az idők járása. IV. Ince pápa 1245-ben az első lyoni zsinaton följajdult, hogy az Egyház öt sebből vérzik, amint vérzett az Üdvözítő a kereszten: a katolikus világ és főleg a papság megújhodásra szorul, a Szentföld újra a szaracének kezén van, Konstantinápoly már-már a török félhold hatalmába kerül, Magyarországot földúlta a tatár, II. Frigyes császár pedig ellene dolgozik az Egyháznak. Az Úr misztikus testének e sebeiből megérzett valamit minden jóravaló keresztény. Nem voltak ismeretlenek Kampánus és hitvestársa előtt sem. Az anyaszentegyház fájdalma az ő fájdalmuk is volt. Jámbor életükkel igyekeztek azt enyhíteni. De ugyanakkor az ő lelkük is meg volt sebezve. Nem az volt a legnagyobb bajuk, hogy szegények voltak. Hosszú házasságuk gyermektelen maradt, s ez szegénységüket még nyomasztóbbá tette.
Végre is nagy zarándokútra szánták reá magukat. Elmentek a Délolaszországban fekvő Bari városába Szent Miklós püspök (dec. 6.) sírjához. Ahogyan imádkozott gyermekért valamikor Anna, Sámuel próféta anyja (Sám. 1. könyve 1. fej.), úgy könyörögtek ők is a hatalmas csodatevő földi maradványai előtt. Isten meghallgatta esdeklésüket s 1246-ban megszületett az utód. A nagy közbenjáró tiszteletére Miklós névre keresztelték.
A kiimádkozott fiú az maradt, aminek született: kegyelem gyermeke. A keresztségi kegyelmet nem vesztette el egy hosszú életen keresztül. Szülei Istentől kapták, Istennek szánták még születése előtt. S ő híven járt azon az úton, melyen csodás születése és a jámbor szülők szándéka elindították. Alig volt hétéves, amikor hallotta a legendából, hogy védőszentje már csecsemő korában nem nyúlt hozzá a táplálékhoz szerdán és pénteken. Mindjárt kész volt az elhatározásra: ezeken a napokon ő is böjtöl. Sőt csakhamar más napra is kiterjesztette a böjtöt. Már mint gyermek-ifjú nagyon szerette a szegényeket. Jómaga is szegény viszonyok közt nevelődött s ezért a szegényben is könnyebben ismerte föl Isten küldöttjét. De különösen feltűnő volt benne a tisztaságnak szeretete. Testben járó angyalnak ismerték. A hagyomány azt tartja, hogy ennek jutalmául gyermekkorában egy Úrfölmutatás alkalmával a kisded Jézus alakjában látta az Urat a szentostyában s hallotta szavát: „Az ártatlanok és igazak hozzám ragaszkodnak (24. zsolt); téged is várlak”. Lehetséges, hogy csak egy vándorlegendával állunk szemben, amely más szentnek életéből került az övébe is. Azonban bizonyos, hogy „a tisztaszívűek meglátják az Istent”, s hogy Miklós tiszta szeme korán tapadt reá az Úrra, s mindenütt meglátta őt.
Jó eszű ifjúvá serdült, s szűkebb hazájában, Tolentino városkájában végezte magasabb tanulmányát. Részint sikeres tanulása jutalmául, részint további iskolázása megkönnyítéséért egész fiatalon kanonoki javadalmat kapott az Üdvözítőről nevezett tolentinói templomban. Abban az időben ez szokásos dolog volt a tanulmányaikat végző ifjaknál s a mostani tanulmányi ösztöndíjnak felelt meg.
Tizenhét éves volt, mikor egy lelkes ágostonos-remete egyik szentbeszédjét hallgatta. A szerzetes a világ mulandóságáról beszélt Szent János első levele alapján: „Ne szeressétek a világot, sem azokat, mik e világon vannak. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atyának szeretete; mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége ... És e világ elmúlik és az ő kívánsága. Aki pedig Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (2,15-17). Ez a beszéd belemarkolt Miklós lelkébe. Már jóval előtte elhatározta ugyan, hogy elhagyja a világot, de nem látta még világosan, hol kell cselekednie Isten akaratát. A beszédben Isten irányító ujját ismerte föl. Nagyon jó lehet annak a szerzetnek szelleme, gondolta, amelynek egyik fia így beszél a világ elhagyásáról. Lemondott a kanonokságról s a tolentinói ágostorosok közé lépett. Ez 1263 táján történt.
Próbaideje alatt mintaszerzetessé lett. Elöljárói egymásután több rendházba küldték merőben azért, hogy másoknak jó példát adjon. Cingoli városában szentelték áldozópappá s utána megkezdte nagyhatású apostoli munkáját. 1276 körül Tolentinóba került s élete végéig 30 éven át ott működött.
Szelíd és tiszta lelkülete a legmelegebb áhítattal volt a legméltóságosabb Oltáriszentség iránt. Emellett a legválogatottabb önmegtagadásokkal sanyargatta önmagát. Ilyen lelkiélettel kitűnő misszionáriussá vált. Alig volt nap, mikor nem prédikált. S mindig meglátszott rajta, hogy a magasságok honából, az eucharisztikus Krisztus mellől jő, s hogy semmi olyan követeléssel nem lép mások elé, amit maga is meg nem tenne. Önmagával szemben való szigorúságát és a lelkekért való áldozatos buzgóságát jóakaró lelkek mérsékelni próbálták. Szelíden, de határozottan elintézte őket: „Nem azért lettem szerzetespap, hogy a kényelemnek éljek”. Sikerei dicséreteket arattak. Ő azonban az elismerés elől ügyesen és szent közömbösséggel ki tudott térni, „Haszontalan szolgák vagyunk, mondogatta ilyenkor, ami kötelességünk volt, azt cselekedtük” (Luk. 17,10).
Férfikora folyamán nagy események játszódtak le az Egyházban és a világpolitikában. Kipusztult a Hohenstaufeni uralkodóház (1268); pápai segítséggel az eszközökben nem válogatós Anjouk foglalták el a szicíliai és nápolyi trónt; az utolsó keresztes hadjáratban odaveszett maga a vezér, IX. Szent Lajos (1270); német földön Habsburgi Rudolf lett a császár (1273), az 1274-i második lyoni zsinaton megtörtént a görögök kérészéletű egyesülése; VIII. Bonifác pápa (+ 1303) és IV. Szép Fülöp francia király között lezajlott a fájdalmas jelenetekben bővelkedő nagy küzdelem, s az első avignoni pápa az Egyház nagy kárára francia földön koronáztatta meg magát (1305). Ezeknek az eseményeknek szomorú mozzanatai sok egyensúlyozatlan lelket belekergettek az elkeseredésbe és meghasonlásba. Fájtak azok Miklósnak is. De túltette magát rajtuk, élt Istennek s azon dolgozott, hogy kevesebb legyen a baj és botrány az Egyházban.
Sokat betegeskedett, s a szigorú aszkézis, a sok törődés és munka aránylag korán, 50 éves korában a sírba vitte. A haláltól nem félt. Lángoló Isten-szeretete mindig a megsovárgott kikötőt köszöntötte benne. „Csak azért szeretem az életet, szokta mondani, mert gyorsan a halálba visz.” Harmonikus volt élete, szép volt a halála. 1306 tavaszától egészen haláláig, tehát féléven át minden éjjel angyali énekszót hallott. A mennyei öröm előíze volt ez. Sokszor emlegette akkor az apostollal: „Kívánok föloszlani és Krisztussal lenni” (Tit. 1,23). Halála előtt négy nappal cellájába kérette társait s a halálos ágyról a következő kérelmet intézte hozzájuk: „Lelkiismeretem ugyan semmiről sem vádol. Mindamellett tudom, hogy nem vagyok tiszta Isten előtt. Kérlek, testvéreim, bocsássatok meg, ha valamelyikteket megbántottalak, hogy a ti vétkeitek is bocsánatot nyerjenek”. Szavaira néma csend volt a felelet. A halála előtti napon elkérte azt a feszületet, amelyben az Úr keresztjének egy szilánkja volt s amelyet valamikor ajándékba kapott. Áhítattal csókolgatta s imádkozta: „Üdvözlégy, szent kereszt! Rajtad függött a világ üdvössége; rajtad ömlött megváltásunk vére; rajtad könyörült meg a latron az Úr; rajtad imádkozott az Üdvözítő fölfeszítőiért, Irgalmas Istenem, mentsd meg lelkemet”. 1306 szept. 10-én ment be lelke Ura örömébe. 1446-ban avatták szentté.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
