A Palesztinát Krisztus előtt 200 körül elfoglaló szírek az igaz Istentől akarták a zsidók lelkét elfordítani, legkegyetlenebb volt ezen a téren Antiochus Epifánesz király (176-63.), aki a jeruzsálemi templomot is megszentségtelenítette. A vallásüldözés egyik eseménye volt a Makkabeus-vértanúk szenvedése. Egy zsidó család: az anya 7 gyermekével együtt kerültek a zsarnok ítélőszéke elé. Nem akarták a Törvény által tilalmazott sertéshúst megenni. Ezért egymásután kínozták és ölték meg őket. Mindnyájuknak végig kellett néznie, egy testvérük kínját és halálát. Anyjuk látta őket szenvedni, de nem ijedt meg, sőt bátorította fiait a kínok elszenvedésére. A hetediket kínoztatta meg a legjobban. Mindnyájan állhatatosak maradtak hitük megvallásában. Legutoljára a hős anyát ölték meg. Vértanúságuk történetét megtaláljuk az ószövetségi Szentírásban, a Makkabeusok II. könyvének 7. fejezetében. Nevüket a Szentírás nem sorolja fel, de mivel közvetlenül előfutárai voltak annak a szabadságharcnak, amelynek vezére a hős Makkabeus Judás volt, azért nevezik őket Makkabeus-vértanúknak. Vértanúk lettek Krisztus előtt 166-ban.

(Vasas) Szent Péter     bilincsei      

*Marianella (Nápoly mellett), 1696. szeptember 27. +Pagani (Nápoly mellett), 1787. augusztus 1.

Ligouri Alfonz Mária régi, nemes nápolyi családból származott, nyolc testvér között ő volt a legidősebb. Atyja ellentengernagyi rangban szolgált a királyi hajóhadnál, az ő kívánságára Alfonz jogot tanult. Még nem volt tizenhét éves, amikor tanulmányait kiváló eredménnyel bevégezve a polgári és egyházi jog doktora lett. Kétéves gyakornokság után önálló ügyvédként kezdett működni és egymás után nyerte meg a rá bízott pereket.

Huszonhét évesen vállalta el a gravinai herceg milliós értékre menő perét a toszkánai nagyherceggel szemben -- és ezt a pert elvesztette. Ettől úgy megrendült, hogy elhagyta a jogászi pályát, és elhatározta, hogy pap lesz. Először az oratoriánusok közé akart lépni, de ezt atyja konokul megakadályozta. Ezért világi pap lett. Teológiai tanulmányai végeztével felszentelték, és Nápolyban kezdett lelkipásztorkodni, nagyon modern módon. Belépett egy világi papokból álló missziós társulatba. E társulat szellemének megfelelően szorgalmazta a lelkipásztorok mellett segítő hívek kiképzését. A hagyományos kereteken kívül is hitoktatásokat tartott a tudatlan népnek, és megszervezte a szegények és betegek gondozását. Prédikációiban nagyon világosan, tárgyilagosan és egyszerűen beszélt, annyira, hogy a kor barokk cirádáihoz szokott füleknek elviselhetetlennek tűnt a stílusa. Ám épp komoly, egyszerű és tárgyilagos tanításával vonzotta maga köré a férfiakat.

Ez a sokoldalú tevékenység azonban annyira igénybe vette a szervezetét, hogy súlyos beteg lett, és hosszabb időre fel kellett hagynia a munkával. Alfonz ekkor harminchat éves volt, és most következett élete második nagy fordulata. Lábadozásának idejét egy Scala nevű kis hegyi városban töltötte, az Amalfi-öböl felett. Észrevette a hegyi pásztorok és parasztok mérhetetlen elhagyatottságát, akiket soha nem kerestek fel papok, noha a püspöki székhely mindössze két óra járásnyira volt a vidéktől. Elhatározta, hogy segíteni fog ezen a nyomorúságon. Hosszas gondolkodás és imádság után ő, aki korábban a nagyváros lelkipásztora volt, úgy határozott, hogy szerzetet alapít, amelynek rendeltetése a vidék elhagyatott népének lelki gondozása lesz. Így alakult meg 1732-ben a Redemptoristák, a Megváltóról nevezett missziós papok társulata. Csakhogy ez a korszak, amelyben a racionalizmus és az államegyháziság szelleme uralkodott, mindennek kedvezett, csak egy új rend születésének nem. Alfonz azonban állhatatosan küzdött terve megvalósulásáért. Mint jogász megtalálta a formát, mellyel a Nápolyi királyság területén megindíthatta az új társulatot. S akkor is, amikor a helyzet teljesen kilátástalan volt, mert két első társa cserbenhagyta, sőt a szószékről nyilvánosan gyalázták mint a gőg példaképét és annak mintáját, hogyan alázza meg Isten a felfuvalkodottakat, ő hűséges maradt felismert küldetéséhez.

A Redemptoristák kongregációja 1749-ben nyerte el a pápai jóváhagyást, és hamarosan -- különösen amikor Hofbauer Szent Kelemen az Alpoktól északra fekvő országokba is elvitte a rendet -- az Egyház legnagyobb újkori férfi szerzetévé fejlődött, amely mind a mai napig tevékenykedik, főleg népmissziókban és lelkipásztorkodásban.

A nők számára Alfonz szemlélődő rendet alapított. Ezek az apácák, akik a Redemptorisszák nevet viselik, számbelileg jóval kevesebben vannak, mint a redemptoristák, de a rendjük ma is széles körben elterjedt.

A Redemptoristák alapításának lebonyolítása általánosan jellemző Alfonz cselekvésmódjára: soha nem teljesen kidolgozott tervekkel lépett elő, hanem nyitott szemmel figyelte a konkrét igényeket, és azoknak megfelelően cselekedett. A megoldásokat mindig az apróságokkal kezdte. Így például amikor kiderült, hogy a kongregációba lépő laikus testvérek gyakran teljesen műveletlenek, azonnal összeállított számukra egy számtankönyvet és egy kis olasz nyelvtant, hogy a nyelvi alapismereteket is megszerezhessék.

A mezőkön és a szőlőhegyeken gyakran hallotta a dolgozó emberek énekét. Felfigyelt rá, hogy a nép mennyire szeret énekelni, s milyen szép dallamaik vannak, de mennyire silányak, olykor erkölcstelenek szövegeik. Ezért szövegeket írt a népi dallamokhoz, sőt, maga is komponált dallamokat, melyeket a nép átvett! Így anélkül, hogy különösebb irodalmi törekvései lettek volna, helyet kapott az itáliai irodalomtörténetben mint népdalköltő, és dalai ma is élnek a nép ajkán. Az egyik dala, a Tu scendi dalle stelle, (A csillagok közül szállsz le) mint karácsonyi ének él a hegyi dudások között, de felhangzik nagyzenekari feldolgozásban is.

A szükség tette Alfonzot moralistává is. Úgy akarta ugyanis, hogy a kongregáció tagjai mint igazi misszionáriusok ne csupán népszerű szónokok legyenek, hanem az egyes emberek lelkipásztori gondozásában, főleg a gyóntatószékben, alapos felkészültséggel tudjanak dolgozni. Ezért nagy gondot fordított munkatársai teológiai, különösképpen pedig erkölcstani képzésére. Igen ám, de a meglévő kézikönyvek hosszadalmasak voltak és Alfonz úgy ítélte, hogy nem is elég alaposak. Ezért hozzáfogott egy erkölcstani tankönyv megírásához. Többéves munkával átdolgozta az egész erkölcstant. Munkájához nagy segítséget nyújtott jogi műveltsége, pontos fogalmazási készsége, továbbá az a sok tapasztalat, amelyre mint nagyvárosi lelkipásztor, népmisszionárius és lelkigyakorlat-vezető tett szert. Ezt a saját növendékei ,,házi használatára'' szánt munkát az egyszerűség kedvéért nem kézzel másoltatta a hallgatókkal, hanem Velencében, Reimondininél kinyomatta. Ezzel -- megint csak eredeti szándékától függetlenül -- megalkotta az újkori erkölcsteológia klasszikus művét, amely magában foglalta az előző századok lelkipásztori ismereteit. Józan középutat tartott a rideg janzenizmus és a gátlástalan lazaság között, s így irányadó lett a következő századok moralistái és lelkipásztorai számára. Kétségtelen, erkölcstana kazuisztikus, azaz sok konkrét esetet tárgyal, de ez mindannyiszor elengedhetetlen, ha egy szerző az élet közelében akar maradni.

Hasonló jellegű számos kisebb lélegzetű munkája is, amelyekkel nagy hatással volt a népi jámborság alakulására. Ezekben is kora szükségleteit elégítette ki. Már ügyvéd korában tagja volt a Mária- kongregációnak, és kedves volt számára az oratoriánus, illetve jezsuita lelkiség. A kor igényeinek megfelelően válogatta ki a lelki élet fontos elemeit, és népszerű formába öltöztette azokat. Így írta egymás után sokáig keresett műveit, mint pl. Az imádság erős fegyvere, A megélt Krisztus-szerelem, Az örökkévalóság fényében való élet, Mária dicsősége, és mindenekelőtt: Látogatás a szentségi Jézusnál és Máriánál.

Alfonz központi gondolata az Isten megváltó szeretete iránti csodálattal telt hála. Nem véletlen, hogy alapítását is a Megváltóról nevezte el. Egyébként a ferencesekre jellemző áhítatos tisztelet a kisded Jézus jászolánál, a Krisztus megváltó halála feletti elmélkedések, az eucharisztikus jelenlétért kifejezett hála, a Megváltó édesanyjának, Máriának szüntelen tisztelete éppen úgy ebből az alapgondolatból fakadtak, mint az a fáradhatatlan tevékenység, amellyel Alfonz -- amellett, hogy kiadásra készítette elő tudományos és népszerűsítő munkáit, és irányította az egyre nagyobb méreteket öltő szerzetet -- arra is talált időt, hogy népmissziókat és lelkigyakorlatokat tartson. De tett egy fogadalmat, mely szerint soha, egyetlen órát sem enged üresen elfutni, hanem minden idejét Krisztus megváltói művének szolgálatába állítja.

Végezetül még a püspökség terhe is a vállára nehezedett. Jóllehet a mi fogalmaink szerint a Santa Agata dei Goti egyházmegye, amelyet Alfonz hatvanhat éves korában vett át, nem volt nagy, mégis utolsó erejét is kiszívta belőle, mert egyik kortársa szerint ez az egyházmegye olyan, mint ,,egy mindenféle vadállattal teli lepedő'', amit Szent Péter látott. Ezt kellett Alfonznak rendbe hoznia. Püspökségét tizenhárom évig viselte, de közben sokat betegeskedett. Hetvenkét éves volt, amikor a köszvény is gyötörni kezdte. Ennek következtében lett olyan, ahogy általában a művészek ábrázolják: vékony, kicsit meggörbült öregember. Betegágyát könyvekkel bástyázta körül, és az ágy végébe egy órát állíttatott, hogy az figyelmeztesse: életének minden percét Isten országa javára kell szentelnie. Többször kérte a püspökség alóli felmentését, de a pápa ezt válaszolta: ,,Boldog vagyok, ha Ligouri püspök a betegágyból kormányozza egyházmegyéjét.'' Csak hetvenkilenc évesen kapta meg az engedélyt, hogy elbúcsúzzon az egyházmegyétől, és visszatérjen redemptorista testvérei közé.

És ekkor még tizenkét év állt előtte! Ezeket az éveket Nápolytól délre, a Pagani melletti kolostorban töltötte, s az idő múlásával gyarapodó szenvedések egyre inkább megérlelték. Súlyos lelkiismereti kételyek gyötörték olykor. Ilyen perceiben a környezet riadtan hallgatta az öregember nyöszörgő imádságát: ,,Istenem, ne taszíts el magadtól, hiszen a pokolban nem szerethetlek téged!''

Mások számára azonban mindvégig megmaradt a világosan látó, határozott, jó tanácsadónak. És hű maradt hozzá humora is, amely rá mindig jellemző volt. Akkor is, amikor a kolostori közösség lustálkodó hétalvói bírálták amiatt, hogy a munkától kimerült testvéreinek nyugalmat, böjtöt és gyógyteákat rendelt. Vagy amikor öreg, a plébánia ellátására már képtelen papokat, akik lemondani nem akartak, finoman úgy mozdított ki a helyükből, hogy kinevezte őket székesegyházi kanonoknak.

1787. augusztus 1-én halt meg, kilencvenegy éves korában, rendtestvérei körében, Paganiban. XVI. Gergely pápa 1839-ben szentté, IX. Pius pápa pedig 1871-ben egyházdoktorrá avatta. Ünnepét még 1839- ben bevették a római naptárba, augusztus 2-re. 1969-től augusztus 1-én ünnepeljük.

--------------------------------------------------------------------------------

Azon a napon, amelyen Ligouri kapitány elsőszülött fiát -- hét másik neve mellett! -- Alfonz Máriának megkeresztelték, látogatóba jött a házhoz Jeromosról nevezett Ferenc, egy szent jezsuita. A boldog szülők azonnal hozták az újszülöttet, hogy áldja meg. Ferenc karjába vette a gyermeket, megáldotta, és ezt mondta az ámuló szülőknek: ,,Ez a gyermek magas kort ér meg, igen öreg, több mint kilencvenesztendős lesz. Püspök lesz belőle, és nagy dolgokat visz majd végbe az Üdvözítőért!'' Ez a prófécia egy csöppet sem nyerte meg az apa tetszését.

Alfonz édesanyjától a jámborságot, atyjától a hevesvérűséget örökölte. Mindkettőről tanúskodik gyermekkorának egyik jelenete: a Boccia-kertben több gyermek játszott, és hívták maguk közé Alfonzot is. Ő szabadkozott, mert nem ismerte a játékot, de aztán engedett az unszolásnak, és -- kockajátékról lévén szó, amelyet a gyermekek pénzben játszottak -- dobásról dobásra nyert. Az egyik, akitől elnyerte a pénzét, bosszúsan a szemére vetette, hogy becsapta őket, mert lám csak, mennyire érti a játékot, nyilván azért tagadta, hogy annál jobban kifoszthassa őket. Alfonz erre fölkiáltott: ,,Micsoda? Hogy egy pár nyomorult fillérért Istent bántsam?'' -- azzal a többiek lábához csapta a pénzt, és elfutott. Este pedig a játszótársak látták, hogy egy bokor előtt, melynek ágára egy Mária-képet függesztett, térden állva imádkozott.

Miután a fiatal ügyvéd hétéves pályafutása alatt egyetlen pert sem vesztett el, elvállalt egy birtokpert két herceg között, amelyben új tapasztalatra kellett szert tennie. Heteken át készült, és nagy önbizalommal indult a tárgyalásra. A jelenlévők mind ünnepelve fogadták, csak az ellenfél ügyvédje volt fagyos és néma. Arcán a kétség és a csodálkozás váltakozott. Amikor pedig a tárgyalás elkezdődött, a nagyherceg ügyvédje így szólt: ,,Uram, a dolog egész másként áll, mint ahogy ön azt véli. Az akták között van egy bizonylat, amely az ön állításának ellenkezőjét bizonyítja. Erről egy pillantással meggyőződhet.'' ,,Mutassa nekem azt a papírt!'' -- mondta Alfonz még mindig magabiztosan. A másik ügyvéd átnyújtotta neki, és valóban a papíron ott állt egy mondat, mely szerint a vitatott birtok nem az új nápolyi, hanem alongobárd alkotmány hatáskörébe tartozik. Ezt bizony Ligouri doktor elnézte! Később elmondta: ,,Százszor is átvizsgáltam minden iratot, de erre az egyetlen mondatra nem figyeltem.'' Mikor tévedésére rájött, elfehéredett. Néhány pillanatig némán állt, majd elfogódottan, kissé reszkető hangon mondta: ,,Uram, igaza van, tévedtem.'' Azzal megsemmisülten elhagyta a bírósági termet, és soha többé nem tette be oda a lábát.

Ezután a kétségek időszaka következett. Hogyan folytassa tovább az életét? Gyakran imádkozott a tabernákulum előtt, és szinte naponta áldozott, de nem jött világosság. Ekkor belső indítást kapott arra, hogy keressen fel egy gyógyíthatatlan beteget és legyen a szolgálatára. Alighogy belépett a házba, titokzatos fény ragyogta körül. Úgy tűnt neki, hogy a ház forogni kezd körülötte, és a szívében megszólalt egy hang: ,,Hagyd el a világot, és add nekem magad!'' Először azt hitte, képzelődés az egész, de mikor elhagyta a házat, ugyanez megismétlődött. Ekkor a templomba sietett, és a Szűzanya képe előtt ígéretet tett arra, hogy követni fogja ezt a hangot. S mint annak idején Loyolai Szent Ignác, leoldotta oldaláról a kardját és ott hagyta Mária képe előtt az oltáron, annak jeléül, hogy búcsút mond a világnak.

Azzal a szándékkal, hogy pap akar lenni, atyja kíséretében felkereste az érseket. ,,Micsoda? Az ön fia akar pap lenni?'' -- kérdezte az érsek. Az apa így felelt: ,,Bárcsak ne így volna, de ha már egyszer a fejébe vette!'' De atyja sokáig nem akarta tudomásul venni fia áldozatát. Ismételten megesett, hogy amikor Alfonz már pap volt és Nápolyban működött, ha apja távolról meglátta, sírva fakadt és elfordította tőle a fejét. Egy este azonban apja éppen hazafelé ment a királyi udvarból. A templomból, amelyben éppen Alfonz prédikált, kihallatszott fiának hangja. Belépett a templomba és megrendült. Fia szavai, melyek oly egyszerűen és mégis oly meggyőző erővel hangzottak, szíven találták. És amikor Alfonz este hazament, atyja elébe sietve ezzel fogadta: ,,Fiam, nagy hálával tartozom neked. Ma este megismertettél Istennel. Megáldalak, ezerszer megáldalak azért, hogy ezt a szent hivatást elfogadtad!''

A buzgó lelkipásztornak egy napon egy apáca elmondta, hogy látomást látott: az Üdvözítő jelent meg előtte, jobbján Assisi Szent Ferenccel, a balján pedig Alfonzzal. És az Üdvözítő azt akarja, hogy Alfonz vegye át a Legszentebb Üdvözítőről nevezett társulat vezetését. Alfonz püspöke isteni jelet látott a dologban, mások azonban heves szemrehányásokat tettek Alfonznak, amiatt, hogy engedi, hogy egy oktalan ,,látnoknő'' befolyásolja. Azzal vádolták, hogy bizonyára a mindenfelől tapasztalt megbecsülés a fejébe szállt. Egyik testvére azt mondta neki: ,,Téged nem Isten vezet, hanem egy apáca vezet félre!''

Egyszer népmisszióba ment néhány paptársával együtt, akiket sikerült megnyernie, hogy gyóntatóként kísérjék el. Úgy utaztak, hogy Alfonz öszvéren lovagolt, a többiek pedig kocsiban ültek. Mikor a faluhoz közeledtek és az emberek látták őket, úgy vélték, hogy az öszvéren a többiek szolgája ül. Amidőn a szabad ég alatt ez a ,,szolga'' prédikálni kezdett, ámulva súgtak össze a hallgatók: ,,Ha már a szakácsuk így tud prédikálni, hogyan fog beszélni a többi!'' Prédikációi elérték, hogy az Istennel történt kiengesztelődés, a gyónás után az emberek egymással is nyilvánosan kibékültek.

Közismertté vált egy amalfi özvegy esete: Valaki megölte a fiát, és az asszony sokáig őrizte fiának véres ruháját, hogy ezzel is táplálja bosszúvágyát. Miután meghallgatta Alfonz prédikációját a kiengesztelődésről, zokogva tette le a ruhát a Megfeszített lábához, és kijelentette, hogy szívében nem őriz többé gyűlöletet.

Alfonz hatvanöt éves volt, amikor egy napon Paganiban a redemptorista kolostor kapuján a pápai nuncius küldötte zörgetett, és a kolostor elöljáróját kereste. Amikor bevezették Alfonz szobájába, ezekkel a szavakkal hajolt meg előtte a küldött: ,,Püspöki méltóságod legengedelmesebb szolgája!'' Alfonz megdöbbenve kérdezte: ,,Mit mond??!'' Erre a küldött: ,,A pápa kinevezte önt Agata dei Goti püspökévé'' és átadta a kinevező okmányt. Alfonz azonnal tollat ragadott, és minden ellenérvét összefoglalta levelébe, melyet ezzel az intelemmel adott át a küldöttnek: ,,Soha többé a szemem elé ne kerüljön ilyen szerencsétlen hírrel! A halálomat okozná!'' De a pápa változatlanul kitartott szándéka mellett, s ettől Alfonz úgy megbetegedett, hogy az utolsó kenetet is feladták neki.

Mint püspök egy percig sem kímélte magát, de sokat követelt munkatársaitól is. Titkára ezt írta egyik levelében: ,,Hallani akart valamit Atyánkról. Tudja meg, tőlünk, házbeliektől erényesebb életet kíván, mint amilyet ő maga él. Az embernek nincs ideje sem enni, sem aludni. Egy pillanatnyi nyugalmunk nincsen. A kezünk tele van munkával, és nem tudjuk, hogyan járhatnánk a kedvében.'' Egy másik munkatársa megállapította: ,,Ugyancsak megalapozott erényekre van szüksége annak, aki örömét akarja lelni a püspökkel való huzamos együttlétben!'' Az egyik esperes pedig így panaszkodott: ,,Buzgó püspökért imádkoztunk, de ez a mostani megöli magát.''

A szent egyházdoktornak sok baja volt a királyi cenzorokkal, akik műveit a kinyomtatás előtt átvizsgálták. Amikor az egyik cenzor állandóan azzal a kifogással állt elő, hogy tudós és jámbor ember létére miért idéz olyan kritikátlanul forrásokból, ezt válaszolta neki: ,,Sebaj, ha valamit az ember ki akar nyomatni, csak arra vigyázzon, hogy a dühtől meg ne pukkadjon. Ha azt a könyvet, amelyből idéztem, én írtam volna, akkor volna miben kételkednie!''

Amikor már nagyon öreg volt, s a munka, a szenvedés és a betegség már meggörbítette, fájdalmas baleset érte a kocsijával. Akkor eltökélte, hogy püspöki udvartartásának ezt az utolsó maradványát is felszámolja, és eladja a lovakat. A testvért azonban, akinek vásárra kellett mennie a lovakkal, így intette, mielőtt elindult: ,,A lovak miatt, amelyeket áruba bocsátok, egy fikarcnyi aggályom sincs. Arra azonban hívd föl a figyelmet, hogy az egyiknek fáj a foga, és sem zabot, sem szénát nem tud rágni. A másik, az öregebb holdkóros, és időről időre földhöz veri magát. Ilyenkor, ha fel akarják állítani, a fülénél kell megragadni.'' Ha a testvér mindezt valóban elmondta a vevőknek, aligha adott túl a lovakon.

--------------------------------------------------------------------------------

Példája:

    Isten eszköze vagy, minden feladatodat kiválóan kell végezned!

*Winchester, 908 körül. +Beddington, 984. augusztus 1.

Születésének pontos dátuma nem ismeretes. Valószínűleg valamivel fiatalabb volt, mint barátja és püspöktestvére, Szent Dunstan (lásd: 280. o.). Szülei a vezető réteghez tartoztak és így már fiatalon Ethelstan király udvarába került. Feltehetően itt találkozott először Dunstannal és vele együtt ismerte meg winchesteri Szent Elfheah püspök jóvoltából Szent Benedek reguláját. 936 körül Ethelwold megkapta a tonzúrát Elfheah püspöktől, aki ugyanazon a napon, mint Dunstant, pappá is szentelte. Amikor Szent Edmund király egy súlyos életveszélyből való csodálatos megmenekülése után Dunstant Glastonbury apátjává nevezték ki, Ethelwold csatlakozott hozzá, és együttesen kísérelték meg, hogy Anglia leghíresebb kolostorát a reform igazi központjává tegyék.

Az angol királyok közül, illetve az angol nemességből addig még senkit sem nyertek meg a szerzetesi reform alapelveinek, éppen ezért Glastonbury apátja számára lehetetlennek tűnt, hogy ,,szerzeteseit'' Benedek regulájának követésére kényszerítse. A 10. század elején az angliai szerzetesség mélypontra süllyedt. Valószínűnek látszik, hogy nem akadt egyetlen szerzetesi közösség sem, amely a szabályt teljes egészében követte volna. Csak itt-ott néhány magányos személyiség fáradozott azon, hogy valóban a bencés életet élje. Az úgynevezett kolostorok bevételeit a legtöbb esetben szétosztották a kolostori közösségek tagjai között, akiknek teljes szabadságában állt, hogy ezeket a javakat és idejüket belátásuk szerint használják fel. Az ilyen kolostorokba való belépéshez csak a születés vagy a származás számított; a szerzetesi állapot ezért valójában alig volt több öröklött kasztnál, amelynek tagjai helyzetüket befolyásos barátaiknak vagy születésüknek köszönhették. Dunstant is ilyen módon vették fel ifjú korában Glastonburybe, és csak néhány évvel később határozta el komolyan, hogy lemond a házasság gondolatáról, és magára veszi az igazi szerzetesi élet terhét. Az ilyen kolostorokban az apát csak kevéssé birtokolta azt a tekintélyt, amelyet Benedek szánt neki.

Glastonburyben Ethelwold a szigorú fegyelmet követelők feje lett, Dunstan apát azonban azokat, akik nem akarták annak alávetni magukat, semmiképpen sem tudta más magatartásra kényszeríteni. 950 körül e helyzet láttán Ethelwold egyre türelmetlenebb lett, míg végül elhatározta, hogy elhagyja Glastonbury gazdag, tespedő kolostorát, és a kontinens egyik igazi bencés kolostorába megy; vélhetően Fleurybe készült.

A korai angol szerzetesség sokat köszönhet Eadred király anyjának, a jámbor Eadgifunak. Rábeszélte fiát, vegye rá Ethelwoldot, hogy maradjon Angliában, s ajándékozza neki az elhagyott és omladozó abingdoni kolostor földbirtokát (néhány mérföld távolságra van a mai Oxfordtól). Így lett Ethelwold Abingdon apátja. Hat társa kísérte el Glastonburyből: hasonlóképpen olyan kolostorban akartak élni, amely a bencés regulát követi. Nagyon hamar csatlakoztak hozzájuk más szerzetesek is.

Erről az igazán nagyon szűkös alapról indult el Angliában a kolostorreform, majd egész Dél- és Közép-Angliában elterjedt. (Anglia északi részét csak a ciszterciek nyerték meg a valódi szerzetesség számára.) Ethelwold hat kísérője közül öten később maguk is apátok lettek.

955-ben meghalt Eadred király, és két unokaöccsét hagyta hátra. Az idősebbik, Eadwig követte a trónon, a fiatalabbikat, Szent Edgart pedig Ethelwold gondjaira bízták, hogy nevelje őt vallásos szellemben. Eadwig rövid uralkodása alatt Dunstant száműzetésbe küldte, s megsértette sok befolyásos és hatalmas alattvalóját. Amikor 959-ben meghalt, öccse, Edgar lett a király; ő azután Dunstant Canterbury érsekévé tette. 961- ben Dunstan kérésére Szent Oszvaldot, egy másik szerzetest Midland legfontosabb püspöki székébe, Worcesterbe iktatta be püspökként, 963- ban pedig Ethelwoldot a wessexi nagy püspöki székhely, Winchester püspökévé tette. Oszvald több évig vezette szigorú kolostorát. Dunstan száműzetése idején teljes egészében megismerte Gentben a megreformált szerzetesi életet. Így most már három szerzetes állt Anglia egyházának csúcsán, olyan király támogatásával, akit kora ifjúságától kezdve nagy tisztelet töltött el Szent Benedek iránt. Oszvald székesegyházi birtokából megalapította a Westbury-on-Trym kis kolostorát. Ethelwold kezdettől fogva arra törekedett, hogy Winchestert szerzetes- székesegyházzá tegye.

Ethelwold haladéktalanul kihasználta új hatalmát és Winchesterből kiutasította azokat a papokat, akik nem mutattak készséget arra, hogy lemondjanak nőkkel való együttélésükről, és felöltsék a papi ruházatot. Winchesterben a katedrálison kívül megreformálta azt a kolostort is, amelyet az idősebb Edward alapított vikingek elleni sikereinek tetőpontján, és rávette Nunnaminster apácakolostorát is, hogy kövesse a regulát. Dorset grófságban megalapította Milton apátságát. Legnagyobb alapítása 970-ben valósult meg: kijárta a királynál, hogy engedje át neki Ely szigetét és a Kelet-Anglia királyi törzséből való Szent Ethelthyth ereklyetartóját. Így jött létre a Kelet-Anglia népe által kedvelt szentély; ünnepélyes megnyitása után Ethelwold is, a király is nagyvonalúan támogatta; első apátja az abingdoni Szent Brithnoth szerzetes lett. A nagy szerzetes püspök legszigorúbb alapítása Thorney apátsága, a Cambridgeshire-ben levő Thorns-sziget kolostora volt.

Korának egyetlen szerzetese sem fejtett ki olyan széles körű tevékenységet, mint Ethelwold. Anglia legnagyobb és leghíresebb kolostorai, amelyeket azután VIII. Henrik (1509--1547) megszüntetett, megszakítás nélkül visszavezethették történetüket Ethelwold alapításáig. Abingdont és Winchestert a reformkolostorok apát- utánpótlásának iskolájává fejlesztette. Eközben az Anglia egyházának csúcsán álló három nagy szerzetes között sem versengés, sem irigység nem fordult elő. Mivel a három nagy szerzetes püspök jelentős befolyást gyakorolt a királyra, aki az ő szerzeteseikből nevezte ki az új püspököket, mihelyt megürült valamely püspöki szék; a 10. században Anglia egyházát a reformmozgalom szerzetesei irányították.

Ethelwold jól képzett és szent püspököket adott Anglia egyházának. Ha nem számítjuk a kiváló, de mégiscsak nagyon rendkívüli Szent Béda Venerabilist (lásd: A szentek élete, 212. o.), az angliai egyház műveltségi színvonal tekintetében sohasem érte el a galliait. Sokáig nem volt egyetlen fontosabb kolostor sem, amelyben az oktatás hagyományait átvehették és tovább fejleszthették volna; Edgar trónra lépésekor ezért volt minden olyan állapotba süllyedten, amely csak kevéssel haladta meg az analfabetizmust. Hogy ezt az állapotot sikerült megváltoztatni, az jórészt Ethelwoldnak köszönhető.

Ethelwold lefordította Szent Benedek reguláját angol nyelvre. Valószínűleg írt néhány meg nem nevezett apáca számára -- hasonlóképpen az anyanyelvén -- egy nagyon jelentős tudósítást is a megújulás mozgalmáról. Úgy látszik továbbá, hogy a kontinensről átvette és otthon bevezette a törvényes dokumentumok és okmányok új formuláit, melyek rendkívül messzeható jelentőségűek lettek az angol jogtörténet számára; feltehetően ő szerkesztette korának néhány fontos latin okmányát is. Az anyanyelvű krónikát ismét bevezették Abingdonban, bár megbízhatóságának fokát nem ismerjük. Írásainál is jelentősebb tanító tevékenysége. Leghíresebb tanítványa, Elfric (kb. 955--1020 előtt) eynshami apát, az első angol nyelvű latin nyelvtan szerzője, az angol nyelv nagykorúsítója elismerően jellemezte Ethelwoldot mint tanítóját. Az angolszász krónika Ethelwoldot a ,,szerzetesek atyjának'' nevezi. Halálakor Anglia kolostorait és számos egyházmegyéjét az ő tanítványai kormányozták. Ám nemcsak szerzetesekre és papokra hatott.

Az angol egyháztörténet kezdete óta voltak kolostorok egyes családok tulajdonában is. A 10. században az angol kolostorok vagyoni alapja, a föld a tulajdonos családok öröklési javainak egy részét képezte, az a világi pedig, aki az alapító családot képviselte -- tehát nem a kolostor apátja -- meghatározhatta, hogy mi történjék vele. Az apát hivatala is örökölhető volt, szintén egyes családok kezében. Ethelwoldnak mint a reformmozgalom vezető erejének szükségszerűen hozzá kellett nyúlnia a világiak e jogaihoz. Az általa megreformált kolostorokban csak a kolostorközösség tagjait választhatták meg apátnak, mégpedig kizárólag a személyes érdem alapján. A kolostorok főfelügyeletét a király látta el. Ezzel a nemesség elvesztette minden jogát és kiváltságát a kolostorokkal kapcsolatban. Winchesterben Ethelwold a király segítségével további világi területeket szerzett vissza Egyháza számára, több faluval és templommal. Az új kolostorok számára mindenütt biztosította a szabadságot és a sérthetetlenséget; mindezek korlátozták a nemesség jogait. A reformok nagy kárára Edgar király fiatalon halt meg 975-ben. Ekkor heves szerzetesellenes visszahatás támadt: több kolostort leromboltak, szerzeteseiket szétkergették. Az új király, a fiatal vértanú Szent Eduárd azonban a legteljesebb mértékben kedvezett a szerzeteseknek. 978-ban vagy 979-ben azután alattomosan meggyilkolták, majd öccse, Ethelred lett az utóda. A gyilkosokat sohasem büntették meg, Ethelred uralkodásának idejét pedig árulások és gyanúsítások árnyékolták be, s ezek csak akkor szűntek meg, amikor Dánia királya, Nagy Kanut (1000--1035) meghódította Angliát, és megdöntötte Wessex régi uralkodóházát.

Némely dolgot bizonyára el lehetett volna kerülni, ha Ethelwold és Edgar óvatosabban és okosabban jár el. Bizonyos azonban: ha politikai károkat okozott is túlbuzgóságuk, mérhetetlenek voltak a nekik köszönhető szellemi és kulturális eredmények. Winchesterben a könyv- és miniatúra-festészetnek virágzó iskolája alakult ki, s talán nevezhetjük Angliában a legnagyobbnak.

Mindez Ethelwold kitartásának és vállalkozó lelkületének hagyatéka volt. 980-ban átélte még a winchesteri új székesegyház ünnepélyes felszentelését, s ez alkalommal Dunstan, több angol püspök és az angol nemesség nagy részének jelenlétében általános kibékülés jött létre Ethelwold és a szerzetesség ellenfelei között.

Ethelwoldot szigorú életmódja, küzdelmes élete kimerítette. 984. augusztus 1-én halt meg, és a winchesteri székesegyházban temették el.