Meghívják a kényes ízlésű farizeusok is. Jó lesz attrakciónak, egynapi fényes szenzációnak! Most a gazdag Simon vendéglátó házában ül. De azért tudják vele éreztetni, hogy csak az „ács fia”, és hogy bizalmasai, a tanítványok mosdatlan kézzel ülnek az asztalhoz. Kenetet nem kap a hajára, csókot nem adnak arcára. Pedig megkívánná az úri etikett. De hát hadd érezze, hogy nem tartozik az urak közé!

Javában folyik a lakoma, mikor váratlanul új vendég érkezik. Egy asszony. Ismerik mind: a magdalai Mária. Nem hívták. Olyan híre van a városban, hogy tisztességes ember nem áll vele szóba. És most odamegy a Mesterhez. Kezében alabástromedény, benne illatos drágakenet. Nem törődik a botránkozó pillantásokkal. Megszokta, hogy túltegye magát rajtuk. De most nem a bűnös szenvedély teszi érzéketlenné, mint máskor. Most össze van törve. A szenvedély lángja kiégett s csak füst és utálat és kiábrándulás maradt utána. Fiatal még. De ha az egész világ hódító mámora zsonganá is körül és tüzelné vérét: valamit nem tudna kielégíteni magában. Nem tudja, hogy mit. Csak azt érzi, hogy így nem mehet tovább. Egy fölszabadító, megváltó szót szeretne talán hallani, ami eligazítja; erőre és életre kelti. És nincs, akitől hallja Izrael bölcsei hallgatnak! Talán a Názáreti! Annyi csodadolgot hallani róla, hogy már a hírére kezdett éledni a lelke. Föltámasztotta az özvegy fiát Naim kapujánál; még a gonosz lelkek is engedelmeskednek szavának; és úgy beszél, hogy nem az egészségeseknek, hanem a betegeknek kell az orvos; kimegy az egyetlen elveszett bárányért a pusztába.

Most előtte áll. Az egész botránkozó társaságból csak az ő tekintetét érzi magán. S tudja, hogy ez az, akit keresett. Nem mer a szemébe nézni, leborul előtte. A drágakenet könnyeivel együtt ömlik a Mester lábára. Hajával törli, csókjaival szárítja le onnan.

Elakad a beszéd a lakomázók között. Talán még a szemek is enyhültebben néznek. Egy tévelygő lélek rátalált szabadítójára, Istenére. Mégis csak meglátogatta Isten az ő népét!

Csak a házigazda bosszankodik: Lám itt a botrány. Az ő tisztességes házában! „Ha ez próféta volna …”, gondolja magában. Érdemes volt meghívni?!

A Mester ura a helyzetnek. Megtöri a csendet: „Simon! Mondanék neked valamit ... Két adósa volt egy hitelezőnek. egyik ötszáz dénárral tartozott, a másik ötvennel. Nem lévén nekik honnét megfizetni, elengedte mind a kettőnek. Melyik fogja őt közülük jobban szeretni?” .

„Úgy vélem az, akinek többet engedett el.”

„Helyesen ítéltél ...Látod ezt az asszonyt? Bejöttem házadba, vizet lábamra nem adtál; ez meg könnyeivel öntözte lábamat és hajával törülte meg. Csókot nekem nem adtál; ez meg mióta bejött, nem szűnt meg csókolni lábamat. Olajjal nem kented meg fejemet; ez meg kenettel kente meg lábamat: Azért mondom neked: Megbocsáttatott az ő sok bűne, mert nagyon szeretett.”

És a térdelő asszonyhoz fordult: „Meg vannak bocsátva bűneid. A te hited megszabadított téged; menj békével”.

S míg a többiek csodálkoznak, hogy ki ez, aki még a bűnöket is megbocsátja: a magdalai Mária a porból fölemelve, egy új élet ígéretével, szívében békességgel indul tovább. Hét ördögöt űzött ki belőle a Mester.

Csendes szerénységben szolgálja ezután az Urat, s egész lelkét kitárja annak a boldogító jó hírnek, evangéliumnak, amit ő hozott. A szenvedélyek, a gonoszlélek és a bűn rabságából szabadulva, prototípusa lett minden idők kontemplálóinak, példája az Istenből való szemlélődő életnek. A Betániába hazavezető utat is megtalálta testvéreihez, Lázárhoz és Mártához. Azokhoz, akik igazak maradtak. Nagy kerülő után a Názáreti irgalmából újra együtt van a három testvér. S mikor az Úr Jeruzsálem felé tartó útján betér hozzájuk; Mária ott ül lábainál és hallgatja tanítását: „A jobbik részt választotta, mely el nem vétetik tőle”. Tanúja Lázár föltámasztásának, de enélkül a nagy vigasztalás és nagy jel nélkül is tudja, hogy Krisztus a Föltámadás és az Élet.

Gyorsan lepereg az az idő, amikor még magának a Mesternek ajkáról hallgathatta az örök élet igéit és itt a földön jártában szolgálhatta őt. Hat nappal az utolsó régi húsvét előtt ismét Ura és Istene elé járul nárduskenetével. Megkeni a lábát, mint azon a másik lakomán tette. De most nem a bűntudat görnyeszti meg, hanem a szeretet és részvét. Meg tud már állni a Mester előtt a bűntől tisztult lélek békességével az arcán. Föláll tehát. Széttöri alabástromvázáját s maradék kenetét az Úr fejére önti. Betelt a lakomás ház a kenet illatával. S az illattal együtt mintha a résztvevő szeretet is szétáradt volna az asszony szívéből. A tanítványok és jó barátok sejtik, mielőtt a Mester kimondaná: „Ezt temetésemre cselekedte”. Most már érzik fenyegető valóságát annak, amit pár nappal előbb még nem tudtak elhinni, hogy: „Fölmegyünk Jeruzsálembe és az Emberfiát a papfejedelmek és írástudók kezébe adják és halálra ítélik; és átadják őt a pogányoknak, hogy kicsúfolják, megostorozzák és fölfeszítsék, és harmadnapra feltámad”. Csak iskarióti Júdás, a tolvaj morogja: Ilyen pocsékolás!
Drágán el lehetett volna adni!

Hat nap múlva, nagy pénteken Mária Magdolna a kereszt alatt áll. Igaz, igaz, hogy megcsúfolták, pogányok kezére adták, keresztre szögezték a Mestert! S ő, a bűnös asszony, azért emelhette föl a fejét, mert az Úr összeroskad a kereszt alatt Jeruzsálem utcáin. Látta! Szembenézhetett újra az élettel, mert Krisztusának szemét a halál árnyéka fátyolozza. Ott áll a Fájdalmas Anyával együtt, az ártatlannal, egy bűnös, aki nagyon szeretett.

Nem ájul el. Végzi az utolsó szolgálatot az Isten Fia körül. Mindene volt, most elvették tőle. Balzsamát, fűszereit, drágakenetét csak halotti leplére hintheti. Beteszik a sírba. De még nem elég kegyetlen a válás: jön a főtanács őrsége és pecsétet rak a kőre.

Milyen rettenetes, szomorú húsvét!

De elmúlt az éjszaka, el a szombat napja is. A vasárnapi hajnalt már nem tudja megvárni. Alig pirkad, már a sírnál van azzal a néhány fájószívű, síró asszonnyal, hogy pótolja, amit a szombat előtti este sietségében elmulasztottak. Nem találják az Urat. A föltámadás angyala csak még jobban megrémíti őket. Nem emlékeznek már arra, amit mondott az Úr hogy harmadnapra föltámad. Beszéd volt, elfeledték. Keresztjét látták, testét maguk tették a sírba, - nem volt rajta épség. És most nincs itt!

A szeretet nem tud ebbe belenyugodni. Magdolna megy az apostolokért s hozza magával Pétert és Jánost. És ott marad tovább is. Az Énekek énekének menyasszonyaként jár körül a kertben. Panaszkodik és siránkozik még az angyal előtt is, aki a sírban ül: „Elvitték az Urat; nem tudom, hová tették”. Nagy szeretete nem maradhatott jutalom nélkül. Neki jelent meg először az Üdvözítő. De nagy fájdalmában és reménytelenségében nem ismerte meg, csak sírt tovább. Megszólította hát az Úr: „Asszony, mit sírsz? Kit keresel?” De még ekkor is a kertésznek nézte és kérte: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem”. Csak mikor nevén szólította, akkor ismert rá. Örömmel viszi azután a hírt a tanítványoknak, hogy látta az Urat. A bűnbánó Mária a győzelmes új húsvét első hírnöke!

A mennybemenetel után élete homályba vész. Egy legenda szerint Provence-ban, Saint-Baume közelében fejezte be életét állandó, súlyos vezeklések után.

Megbízhatóbb azonban a görög egyház hagyománya, amely szerint Efezusba költözött bátyjával, Lázárral és innen hívta magához az isteni Mester a 63. esztendő táján.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)