A keresztút az egyik legismertebb keresztény ájtatossági forma. Mai formájában 14 stációból (vagy állomásból) áll, amelyek Krisztus végsô szenvedését jelképezik. Minden stációnál a kegyeletet végzô hívô az Úr szenvedésén elmélkedik. A keresztútjárás a szentföldi zarándoklatokat eleveníti föl, amelyek során a zarándokok Krisztus szenvedésének helyeit keresték föl.
Eredete, kezdeti története
A szentföldi zarándoklatok már a kereszténység elsô századaiban megkezdôdtek -- Szent Jeromos és az elsô keresztény írók említik azokat. Eredete talán az a hagyomány, hogy a Boldogságos Szűz végigjárta Fia szenvedésének helyeit annak mennybemenetele után. Ezt Szent Brigittával közölte egy látomásban (lásd Adrichomius: Theatrum Terrae Sanctae et biblicarum historiarum cum tabulis geographicis [Köln 1590]).
Krisztus passiójának tisztelete a XII., XIII. században széles körben elterjedt, miután a szentföldi kereszteslovagok hazatértük után emléktáblákat állítottak azokról a helyekrôl, amelyeket a harcok folyamán végigjártak. Ez a fajta passió-tisztelet a kis-Jeruzsálem nevet kapta.
Palesztínán kívül a mai keresztúthoz hasonló, szervesen összetartozó állomásokat elôször Bolognában a San Stefano templomban állították föl már az V. században. A XV. századra a passióra emlékeztetô kegyhelyek együttese már általános volt. Cordovai Boldog Alvarez, O.P. a Cordova melletti kolostorban állított föl ilyen keresztutat. Az ágostonrendi Fabriano Péter és János is ugyanezt tette. A ferencesek antwerpeni rendházának temetôjében is állítottak fel keresztutat ugyanebben az idôben, sôt talán már a század elején -- ott az állomások a Szűz hét fájdalmának feleltek meg.
Amikor a ferencesek 1342-ben átvették a szentföldi helyek felügyeletét, egyik céljuknak azon szent helyek és Krisztus szenvedése tiszteletének elterjesztését tették. Ez a tisztelet a keresztútban nyert kifejezést. Általánossá vált kolostoraikban, rendházaik kápolnájában, azokban a templomokban, ahol ôk szolgáltak -- és innen aztán világszerte elterjedt az összes plébániai templomra is. A XVIII. században a ferences Porto Mauriziói Szent Lénárd olyan lelkesen terjesztette a keresztúti ájtatosságot, hogy a keresztút prédikátorának nevezték el. Húsz év alatt, 1731 és 1751 között, 572 keresztutat állított föl. Az állomások számát, a keresztút felállításának helyét, körülményeit és az ájtatosság módját XII. Kelemen pápa szabályozta és egységesített az 1731-ben kiadott rendeletében.
Az állomások száma és neve
Kezdetben igen eltérô volt a keresztúti állomások száma és témája. Errôl tanúskodik William Wey angol zarándok, aki 1458-tól 1462- ig járta a Szentföldet. Ô volt az elsô, aki a stáció -- állomás, megálló hely -- kifejezést használta az ájtatossággal kapcsolatban. Az V. századi Bolognában 5, a XV. századi Antwerpenben 7 stáció volt. A keresztutak néha 20, 30 vagy még ennél is több állomásból álltak. Adrichomius 12 stációt tervezett, amely a ma használt 14 állomásnak elsô 12 stációja lett. A 14-es számot elôször a XVI. században említik a Benelux államok területén kiadott ájtatos könyvekben. A 14-es számot a könyvek írói választották, annak semmi köze nem volt a jeruzsálemi zarándokok gyakorlatához, mivel abban az idôben a török hatóságok nem engedélyezték semmilyen nyílt tiszteletét a szent helyeknek. A Szentszék döntése, amellyel 14-ben állapította meg a stációk számát, egyszerűen a hívek gyakorlatának elfogadása volt. A 14 állomás egy ideig nem volt kötelezô, például 1799-ben egy 11 stációból álló keresztutat engedélyezett a bécsi püspökség.
A stációk témája, hasonlóan számukhoz, nagy változatosságot mutatott. A korai sokstációs keresztutaknak olyan helyek és események is részei voltak, amelyek csak nagyon lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódtak a passióhoz. Ilyen volt például a gyógyító víz medencéje, a Heródes háza, a Simon farizeus stációja. Krisztus eséseinek száma is váltakozott egy és hét között. Voltak olyan állomások, amelyek eleinte szerepeltek a keresztutakban, például az Ecce Homo jelenet, késôbb azonban már nem. A Veronika stáció azonban eleinte nem, hanem csak késôbb lett a keresztút része.
A mai keresztút 14 állomása a következô: 1: Pilátus halálra ítéli Krisztust; 2: Krisztus magára veszi a keresztet; 3: Jézus elôször roskad le a kereszt alatt; 4: Jézus találkozik szentséges Anyjával; 5: Cirénei Simon segít az Úrnak; 6: Veronika letörli Jézus arcát; 7: Jézus másodszor roskad össze a kereszt alatt; 8: Jézus vigasztalja Jeruzsálem leányait; 9: Jézus harmadszor roskad össze a kereszt alatt; 10: Jézust megfosztják ruháitól; 11: Jézust keresztre feszítik; 12: Jézus meghal a keresztfán; 13: Jézust leveszik a keresztrôl; 14: Jézust sírba teszik.
Egyes mai teológusok és liturgikusok úgy vélik, hogy Krisztus halála nem választható el föltámadásától és a keresztút sem pszichológiailag sem teológiailag nem teljes, ha Krisztus föltámadását nem foglalja magában. Ezért egy 15-ik állomást javasolnak a föltámadásról való elmélkedésre. Ez viszont se nem ajánlatos, se nem szükséges, mert a végsô állomást, Krisztus sírbatételét ki lehet terjeszteni a föltámadásról szóló gondolatokkal.
Képek és ábrázolások
A legelsô idôktôl kezdve művészi ábrázolásokkal mutatták be Krisztus szenvedésének mozzanatait. A szobrászok, festôk szinte egymással versenyezve hozták létre Krisztus szenvedését ábrázoló művészi alkotásaikat. Ezek a művészi megfogalmazások segítik a hívôket, hogy az eseményeket maguk elé képzeljék, és ezért szinte mindig velejárói a keresztutaknak -- az ájtatosság elvégzéséhez azonban nem szükségesek. A keresztúthoz elég 14 fakereszt, amelyet egy erre felhatalmazott pap megáld.
Keresztutak felállítása
A Szentszék elsô rendelkezései szerint keresztutat csak a ferencesekkel kapcsolatban álló templomokban állíthattak föl. Sôt elôször a hozzákötôdô búcsúkat is csak azok nyerhették el, akik valamilyen kapcsolatban voltak a renddel (pl. harmadrendiek). XIII. Benedek pápa késôbb kiterjesztette a búcsúkat olyan hívôkre is, akik nem függtek a ferences generálistól és maguk végezték el a keresztúti ájtatosságot (Inter plurima, 1726). XII. Kelemen aztán 1731-ben kiterjesztette az engedélyt olyan templomokra, kápolnákra, házakra is, amelyek nem tartoztak a ferences rendhez. Ezeken a helyeken is ugyanazokat a búcsúkat nyerhették a hívôk -- feltéve, hogy a keresztút szabályosan volt felállítva. Ugyanabban az évben XII. Kelemen egy másik rendelkezésében kimondta, hogy templomon kívül, a szabadban (sub dio) is lehet keresztutat állítani, ha az a templomnál kezdôdik és ott is végzôdik. A mai rendelkezések szerint keresztút állítható templomokban, kápolnákban, imaházakban, temetôkben, vallásos zarándokhelyeken és a szabadban is. Több száz éven keresztül a stációk sorrendje a mainak a fordítottja volt: a hívek a Kálváriától kezdve visszafelé vonultak Pilátus palotájáig vagy a Getszemáneti kertig. A mai sorrendet minden valószínűség szerint Porto Mauriziói Szent Lénárd határozta meg. Az állomások a templom bármelyik oldalán kezdôdhetnek, és úgy kell ôket elrendezni, hogy egyiktôl a másikig járni lehessen, illetve kelljen.
XII. Kelemen pápa 1731-es rendelkezése szerint keresztutat csak a ferences generális alatt álló gyóntatópap állíthatott föl. Ma a következô személyek állíthatnak föl keresztutakat: bíboros, egyetlen áldással -- még magán kápolnában is (lásd CIC c.239.1n6); és püspök a megfelelô szertartás elvégzésével (CIC c.349.1n1). Ugyanezt tehetik a ferences rend generálisa, provinciálisai és helyi elöljárói. A helyi elöljárók megbízhatnak gyóntató papokat is.
A keresztút felállításának szertartása megtalálható a Római Szertartáskönyvben. A keresztút megáldását ugyanott kell elvégezni, ahol a keresztutat felállítják. A szertartást végzô papnak nem kell a kereszteket a végleges helyükre tennie, és a kereszteket egyformán meg lehet áldani azok felállítása elôtt vagy után is. A szertartás után nem szükséges a keresztúti ájtatosság elvégzése, de a Római Szertartáskönyv azt ajánlja. A szertartás befejeztével a szertartást végzô pap aláírja a keresztút felállítását bizonyító dokumentumot. Ezt a dokumentumot a templom irattárában vagy, általánosabban, a templom sekrestyéjében kell ôrizni.
Búcsúk
A szentföldi zarándokok többféle búcsút nyerhettek. Mivel azonban kevés embernek adatott meg a zarándoklat lehetôsége, XI. Ince pápa 1686-ban engedélyezte a ferenceseknek a keresztutak felállítását templomaikban, és kimondta, hogy azokat a búcsúkat, amelyeket a Krisztus szenvedésének helyeit végiglátogató szentföldi zarándokok nyerhettek, azok a ferencesek vagy velük kapcsolatban állók is elnyerhetik, akik a keresztúti ájtatosságot saját templomukban végzik el. Ezt az engedélyt megerôsítette XII. Ince 1694-ben, XIII. Benedek pedig 1726-ban kiterjesztette minden hívôre. A ma hatályban lévô búcsúrendelkezéseket lásd a Búcsúk imakönyve című kiadványban.
(Forrás: New Catholic Encyclopedia)Eredete, kezdeti története
A szentföldi zarándoklatok már a kereszténység elsô századaiban megkezdôdtek -- Szent Jeromos és az elsô keresztény írók említik azokat. Eredete talán az a hagyomány, hogy a Boldogságos Szűz végigjárta Fia szenvedésének helyeit annak mennybemenetele után. Ezt Szent Brigittával közölte egy látomásban (lásd Adrichomius: Theatrum Terrae Sanctae et biblicarum historiarum cum tabulis geographicis [Köln 1590]).
Krisztus passiójának tisztelete a XII., XIII. században széles körben elterjedt, miután a szentföldi kereszteslovagok hazatértük után emléktáblákat állítottak azokról a helyekrôl, amelyeket a harcok folyamán végigjártak. Ez a fajta passió-tisztelet a kis-Jeruzsálem nevet kapta.
Palesztínán kívül a mai keresztúthoz hasonló, szervesen összetartozó állomásokat elôször Bolognában a San Stefano templomban állították föl már az V. században. A XV. századra a passióra emlékeztetô kegyhelyek együttese már általános volt. Cordovai Boldog Alvarez, O.P. a Cordova melletti kolostorban állított föl ilyen keresztutat. Az ágostonrendi Fabriano Péter és János is ugyanezt tette. A ferencesek antwerpeni rendházának temetôjében is állítottak fel keresztutat ugyanebben az idôben, sôt talán már a század elején -- ott az állomások a Szűz hét fájdalmának feleltek meg.
Amikor a ferencesek 1342-ben átvették a szentföldi helyek felügyeletét, egyik céljuknak azon szent helyek és Krisztus szenvedése tiszteletének elterjesztését tették. Ez a tisztelet a keresztútban nyert kifejezést. Általánossá vált kolostoraikban, rendházaik kápolnájában, azokban a templomokban, ahol ôk szolgáltak -- és innen aztán világszerte elterjedt az összes plébániai templomra is. A XVIII. században a ferences Porto Mauriziói Szent Lénárd olyan lelkesen terjesztette a keresztúti ájtatosságot, hogy a keresztút prédikátorának nevezték el. Húsz év alatt, 1731 és 1751 között, 572 keresztutat állított föl. Az állomások számát, a keresztút felállításának helyét, körülményeit és az ájtatosság módját XII. Kelemen pápa szabályozta és egységesített az 1731-ben kiadott rendeletében.
Az állomások száma és neve
Kezdetben igen eltérô volt a keresztúti állomások száma és témája. Errôl tanúskodik William Wey angol zarándok, aki 1458-tól 1462- ig járta a Szentföldet. Ô volt az elsô, aki a stáció -- állomás, megálló hely -- kifejezést használta az ájtatossággal kapcsolatban. Az V. századi Bolognában 5, a XV. századi Antwerpenben 7 stáció volt. A keresztutak néha 20, 30 vagy még ennél is több állomásból álltak. Adrichomius 12 stációt tervezett, amely a ma használt 14 állomásnak elsô 12 stációja lett. A 14-es számot elôször a XVI. században említik a Benelux államok területén kiadott ájtatos könyvekben. A 14-es számot a könyvek írói választották, annak semmi köze nem volt a jeruzsálemi zarándokok gyakorlatához, mivel abban az idôben a török hatóságok nem engedélyezték semmilyen nyílt tiszteletét a szent helyeknek. A Szentszék döntése, amellyel 14-ben állapította meg a stációk számát, egyszerűen a hívek gyakorlatának elfogadása volt. A 14 állomás egy ideig nem volt kötelezô, például 1799-ben egy 11 stációból álló keresztutat engedélyezett a bécsi püspökség.
A stációk témája, hasonlóan számukhoz, nagy változatosságot mutatott. A korai sokstációs keresztutaknak olyan helyek és események is részei voltak, amelyek csak nagyon lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódtak a passióhoz. Ilyen volt például a gyógyító víz medencéje, a Heródes háza, a Simon farizeus stációja. Krisztus eséseinek száma is váltakozott egy és hét között. Voltak olyan állomások, amelyek eleinte szerepeltek a keresztutakban, például az Ecce Homo jelenet, késôbb azonban már nem. A Veronika stáció azonban eleinte nem, hanem csak késôbb lett a keresztút része.
A mai keresztút 14 állomása a következô: 1: Pilátus halálra ítéli Krisztust; 2: Krisztus magára veszi a keresztet; 3: Jézus elôször roskad le a kereszt alatt; 4: Jézus találkozik szentséges Anyjával; 5: Cirénei Simon segít az Úrnak; 6: Veronika letörli Jézus arcát; 7: Jézus másodszor roskad össze a kereszt alatt; 8: Jézus vigasztalja Jeruzsálem leányait; 9: Jézus harmadszor roskad össze a kereszt alatt; 10: Jézust megfosztják ruháitól; 11: Jézust keresztre feszítik; 12: Jézus meghal a keresztfán; 13: Jézust leveszik a keresztrôl; 14: Jézust sírba teszik.
Egyes mai teológusok és liturgikusok úgy vélik, hogy Krisztus halála nem választható el föltámadásától és a keresztút sem pszichológiailag sem teológiailag nem teljes, ha Krisztus föltámadását nem foglalja magában. Ezért egy 15-ik állomást javasolnak a föltámadásról való elmélkedésre. Ez viszont se nem ajánlatos, se nem szükséges, mert a végsô állomást, Krisztus sírbatételét ki lehet terjeszteni a föltámadásról szóló gondolatokkal.
Képek és ábrázolások
A legelsô idôktôl kezdve művészi ábrázolásokkal mutatták be Krisztus szenvedésének mozzanatait. A szobrászok, festôk szinte egymással versenyezve hozták létre Krisztus szenvedését ábrázoló művészi alkotásaikat. Ezek a művészi megfogalmazások segítik a hívôket, hogy az eseményeket maguk elé képzeljék, és ezért szinte mindig velejárói a keresztutaknak -- az ájtatosság elvégzéséhez azonban nem szükségesek. A keresztúthoz elég 14 fakereszt, amelyet egy erre felhatalmazott pap megáld.
Keresztutak felállítása
A Szentszék elsô rendelkezései szerint keresztutat csak a ferencesekkel kapcsolatban álló templomokban állíthattak föl. Sôt elôször a hozzákötôdô búcsúkat is csak azok nyerhették el, akik valamilyen kapcsolatban voltak a renddel (pl. harmadrendiek). XIII. Benedek pápa késôbb kiterjesztette a búcsúkat olyan hívôkre is, akik nem függtek a ferences generálistól és maguk végezték el a keresztúti ájtatosságot (Inter plurima, 1726). XII. Kelemen aztán 1731-ben kiterjesztette az engedélyt olyan templomokra, kápolnákra, házakra is, amelyek nem tartoztak a ferences rendhez. Ezeken a helyeken is ugyanazokat a búcsúkat nyerhették a hívôk -- feltéve, hogy a keresztút szabályosan volt felállítva. Ugyanabban az évben XII. Kelemen egy másik rendelkezésében kimondta, hogy templomon kívül, a szabadban (sub dio) is lehet keresztutat állítani, ha az a templomnál kezdôdik és ott is végzôdik. A mai rendelkezések szerint keresztút állítható templomokban, kápolnákban, imaházakban, temetôkben, vallásos zarándokhelyeken és a szabadban is. Több száz éven keresztül a stációk sorrendje a mainak a fordítottja volt: a hívek a Kálváriától kezdve visszafelé vonultak Pilátus palotájáig vagy a Getszemáneti kertig. A mai sorrendet minden valószínűség szerint Porto Mauriziói Szent Lénárd határozta meg. Az állomások a templom bármelyik oldalán kezdôdhetnek, és úgy kell ôket elrendezni, hogy egyiktôl a másikig járni lehessen, illetve kelljen.
XII. Kelemen pápa 1731-es rendelkezése szerint keresztutat csak a ferences generális alatt álló gyóntatópap állíthatott föl. Ma a következô személyek állíthatnak föl keresztutakat: bíboros, egyetlen áldással -- még magán kápolnában is (lásd CIC c.239.1n6); és püspök a megfelelô szertartás elvégzésével (CIC c.349.1n1). Ugyanezt tehetik a ferences rend generálisa, provinciálisai és helyi elöljárói. A helyi elöljárók megbízhatnak gyóntató papokat is.
A keresztút felállításának szertartása megtalálható a Római Szertartáskönyvben. A keresztút megáldását ugyanott kell elvégezni, ahol a keresztutat felállítják. A szertartást végzô papnak nem kell a kereszteket a végleges helyükre tennie, és a kereszteket egyformán meg lehet áldani azok felállítása elôtt vagy után is. A szertartás után nem szükséges a keresztúti ájtatosság elvégzése, de a Római Szertartáskönyv azt ajánlja. A szertartás befejeztével a szertartást végzô pap aláírja a keresztút felállítását bizonyító dokumentumot. Ezt a dokumentumot a templom irattárában vagy, általánosabban, a templom sekrestyéjében kell ôrizni.
Búcsúk
A szentföldi zarándokok többféle búcsút nyerhettek. Mivel azonban kevés embernek adatott meg a zarándoklat lehetôsége, XI. Ince pápa 1686-ban engedélyezte a ferenceseknek a keresztutak felállítását templomaikban, és kimondta, hogy azokat a búcsúkat, amelyeket a Krisztus szenvedésének helyeit végiglátogató szentföldi zarándokok nyerhettek, azok a ferencesek vagy velük kapcsolatban állók is elnyerhetik, akik a keresztúti ájtatosságot saját templomukban végzik el. Ezt az engedélyt megerôsítette XII. Ince 1694-ben, XIII. Benedek pedig 1726-ban kiterjesztette minden hívôre. A ma hatályban lévô búcsúrendelkezéseket lásd a Búcsúk imakönyve című kiadványban.
