Keresztút, latinul Via Crucis (Liturgikus Lexikon)

Népi áhítatgyakorlat, amely emlékezetbe idézi Jézus szenvedésének egyes állomásait. A keresztút mai szokásos 14 állomása (stáció: kereszt, mely mellé Jézus szenvedéseinek jeleneteit ábrázoló képet, domborművet helyeznek el) az 1600 körüli évekre nyúlik vissza, átvéve a jeruzsálemi szokást, amely a ferencesektôl származik. Az 1700-as években terjedt el a keresztút templomi elhelyezése, falra helyezett 14 fakereszt és ábrázolások formájában. Az áhítatot az elôimádkozó (pap vagy hívô) vezeti, a közösséggel együtt állomásról állomásra haladva. Az Egyház búcsúkat is engedélyez, amelyeket akkor is elnyerhetünk, ha akadályoztatás esetében a stációk végigjárása helyett legalább fél órát Urunk szenvedésérôl elmélkedünk. Újabban 15. állomásként Jézus feltámadását is ábrázolják. A keresztutat megáldják. A szabadban álló, a helység közelében lévô dombra felvezetô keresztúti stációk népies neve kálvária. Rendszerint Golgota jelenet vagy szentsír kápolna áll a 14. stáció végén a dombtetôn. Ahol a körülmények megengedik, hasznos legalább a nagyböjtben, Nagypénteken ott végezni a keresztutat. A sokszor műemléki értéket képviselô kálváriákat a plébániáknak karban kell tartaniok. (Forrás: Verbényi István, Arató Miklós Orbán, Liturgikus Lexikon, Ecclesia, Budapest, 1989)