A kínzás elviselhetetlen és megalázó testi fájdalom. A keresztények azonban győzelemmé, lelki dicsőséggé nemesítették a legszörnyűbb szenvedést is. Így vált Krisztus kínhalálának eszköze, a kereszt az új vallás jelképévé. A Krisztusról tanúbizonyságot tevő mártírok jelképe is az a kínzóeszköz lett, mellyel kivégezték őket. A halál alakította ki a vértanúk azonosságát. A kereszthalál
A Kr. u. 30-as években egyes zsidók nem tudták elfogadni, hogy a názáreti Jézus - József és Mária fia - a próféták által megjövendölt Messiás. A zsidó főtanács istenkáromlással vádolta Jézust a római hatalom előtt. Jézust úgy végezték ki, ahogy a rabszolgákat és az idegeneket volt szokás: keresztre feszítették. Vallási váddal veszejtették el, s úgy ölték meg, mint közönséges bűnözőt.
Majdnem kétezer éven át a zsidóságot kollektív felelősség terhelte Jézus haláláért. A 20. században azonban vitatni kezdték, milyen mértékben felelősek a zsidók és mennyire a rómaiak Krisztus keresztre feszítéséért. Mivel rómaiak már nincsenek, a kérdésnek a zsidó-keresztény viszonyt illetően van jelentősége. A keresztény és a zsidó vallás szempontjából azonban a vita teljesen értelmetlen. Egy vallásnak sem feladata a „felelősök" felkutatása.
A felelősség felvetése ráadásul eltereli a figyelmet a megváltás alapvető igazságáról, de pontosan ez a célja. Isten Fiának életét senki sem vehette volna el, ha ő maga ezt nem akarta volna. Jézus az Atya iránti engedelmességében életét adta az emberért, aki vétkezett és ezért elvesztette az üdvösséget. Jézus nemcsak a „keresztényekért" szenvedett kereszthalált (hiszen ekkor keresztények még nem léteztek), hanem minden emberért, azokért is, akik keresztre feszítették: zsidókért és rómaiakért egyaránt.
Jézus kivégzésének eszköze, a kereszt kozmikus vallási jelkép lett. Krisztus követőire, a keresztényekre üldözés várt, az üldözők pedig roppant agyafúrtaknak bizonyultak, amikor a kínhalál különböző módjait kellett kieszelniük. A vértanúk bátran követték mesterüket a halálba. Kínszenvedésüket mártírakták és passiótörténetek ecsetelték - ezek voltak az ókori thrillerek -, kivégzésük eszközei különös jelentőséget kaptak. A kínzószerszámok biztosították a vértanúk identitását. A kínzóeszköz a keresztény szent „személyi igazolványa", melynek segítségével azonosítani tudjuk Jánost, Istvánt, Katalint, Margitot és a többieket. Lássuk, hogyan.
Megkövezés, olajban főzés, megnyúzás, mérgezés, lefejezés
Az Apostolok Cselekedeteiből kiderül, hogy az első keresztények sem ellenállók, sem anarchisták, sem társadalmi reformerek nem voltak. Az „add meg a császárnak" elv értelmében kínosan ügyeltek arra, hogy ne kerüljenek összeütközésbe a mindenkori hatalommal. Bizonyos zsidó csoportok ösztökélésére azonban csakhamar üldözni kezdték a jeruzsálemi híveket, hiába figyelmeztetett Gamaliel rabbi, hogy minden üldözés a visszájára sül el.
A zsidóság sem vallásilag, sem etnikailag, sem politikailag nem volt egységes, és a római elnyomás csak fokozta belső ellentéteiket. A feszültségek levezetésére azt a jól bevált módszert választották, hogy másokat bemószeroltak. A Jeruzsálemben lévő „libertinus, cirenei, alexandriai, kilikiai és ázsiai zsinagógák" bevádolták Istvánt, hogy káromolja Mózest és az Istent: „Amikor ezt hallották, haragra gyulladtak, és fogukat vicsorgatták ellene. István azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: "Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján. « Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból, és megkövezték. A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le ruhájukat."
István lett a keresztény mozgalom első vértanúja, akit a művészek ezután három masszív kődarabbal a fején ábrázoltak. Halálra kövezésének tanúja volt Saul, aki tovább folytatta az üldözést, míg a damaszkuszi úton történt csoda hatására meg nem tért. Ugyanebben az időben Heródes Agrippa király „kedvezni akart a zsidóknak", ezért kivégeztette Jeruzsálem első püspökét, Jakab apostolt, Pétert pedig börtönbe vetette. Miközben azon morfondírozott, hogyan végeztesse ki, hogy minél jobb szórakozást szerezzen népének, egy angyal kiszabadította Pétert a tömlőcből.
A főapostolokat végül nem a zsidók, hanem a pogányok végezték ki Rómában Kr. u. 67-ben. Pál római polgárjoggal rendelkezett, ezért karddal lefejezték, Pétert azonban a rabszolgáknak és idegeneknek dukáló keresztre feszítés várta. Amikor tiltakozott, hogy nem méltó ugyanolyan halálra, mint az Úr, fejjel lefelé szegezték a keresztre. Testvérét, Andrást keresztben feszítették meg, Bertalan apostolt pedig megnyúzták. János apostolt Rómába vitték Domitianus császár elé, és halálra ítélték. Forró olajjal teli üstben főzték, de János sértetlenül lépett ki a gyilkos fürdőből. Ekkor egy méreggel teli serleget kellett kiinnia, de mivel az sem ártott neki, Patmosz szigetére száműzték.
Pált karddal, Bertalant kezében tartott lenyúzott bőrével, János evangélistát kehellyel ábrázolták a későbbiekben a művészek. Egyedül Péter esetében nem a kínzóeszköz azonosításának feltétele, hanem a mennyország kulcsai, melyeket kezében tart.
Halál az arénában
Miért viseltetett ily heveny ellenszenvvel az idegen hiteket integráló, vallásilag többnyire toleráns pogány római hatalom a keresztények iránt? A kereszténység - a judaizmussal ellentétben - újsütetű vallás (religio nova) volt, a hagyománytisztelő római pogányok pedig viszolyogtak az újításoktól. A rómaiak a keresztényeket zsidó szektának tartották, és nem bocsátották meg nekik, hogy szakítottak őseik vallásával. Palesztina meghódítása után Augustus és Tiberius a zsidó vallást bevett vallássá (religio licitd) tették annak dacára, hogy a judaizmus összeegyeztethetetlen volt a császárkultusszal. A kereszténység azonban nem kapott ilyen elismerést.
A rómaiak három fő okból üldözték a keresztényeket: istentagadásért (ateizmus), felségárulásért (crimen laesae maiestatis) és megátalkodott makacsságukért (obstinatio). A római vallás betartása polgári kötelesség volt, a hazai istenek megvetése hazaárulásnak számított. A hazaárulókat a római jog közellenségnek (hostis publicus) tekintette.
A 2. században a tudós ifjabb Plinius Bithynia helytartójaként érdeklődött Traianus császárnál, mit is tegyen a keresztényekkel. Fogalma sem volt, hogy a keresztényeket vallásuk vagy az ezzel kapcsolatos bűneik miatt kell-e üldözni. A részben névtelenül, részben szabályosan följelentett személyeket kihallgatta; azokat, akik azt állították, hogy korábban keresztények voltak, de most már nem, a császárnak bemutatott áldozat után elbocsátotta. Két rabszolganőt megkínoztatott, de mivel ezután is kitartottak „ostoba babonájuk" mellett, makacsságukért halálra ítélte őket.
Plinius jelezte a császárnak, hogy a keresztények behatóbb tanulmányozást érdemelnek, mivel vallásuk minden néprétegben és minden vidéken jelentősen terjed. Traianus megnyugtatta Pliniust, hogy nyomozni nem kell a keresztények után. Ha azonban feljelentik őket, és a vád rájuk bizonyul, meg kell őket büntetni. Aki tagadja, hogy keresztény, s ezt tetteivel bizonyítja, például áldozatot mutat be Róma isteneinek, nyerjen bocsánatot.
A 3-század közepéig nem beszélhetünk keresztényüldözésről, csak keresztények ellen lefolytatott perekről. Ezek természeti csapások és katonai balsikerek esetén feltűnően megsokasodtak. Septimius Severus súlyos büntetés terhe mellett megtiltotta, hogy valaki zsidóvá vagy kereszténnyé legyen. 203-ban Karthágóban rajtaütöttek egy keresztény baráti csoporton. Közéjük tartozott Perpetua, egy ifjú patríciusfeleség és rabszolganője, Felicitas, valamint Saturnius, Secundulus és Revocatus. Még nem keresztelkedtek meg, csak hitjelöltek (katekumeri) voltak. Saturus hitoktató vállalta, hogy a keresztség fölvétele előtt a szükséges oktatásban részesíti őket. Perpetua még szoptatta első gyermekét, Felicitas közvetlenül szülés előtt állt. Saturus, mihelyt értesült a rábízott hittanulók elfugatásáról, önként jelentkezett a hatóságoknál, hogy védencei mellett állhasson, és ha kell, velük együtt szenvedjen vértanúhalált.
Perpetua kiváló nevelésben részesült, és jártas volt az írásban. Naplószerű följegyzéseket készített közös élményeikről, melyek szenvedéstörténetük jegyzőkönyvével együtt szó szerint ránk maradtak. Ez a világtörténelem legszebb börtönnaplója. A rabokat föld alatti zárkában helyezték el. „Borzadva riadtam vissza, mert még sohasem tapasztaltam ilyen sötétséget - írja Perpetua. - Borzalmas nap! Nyomasztó a hőség ebben az embertömegben. Szorongás a katonák gyalázatos zsarolási kísérletei miatt! És ehhez még a távol lévő gyermekem gondja is emésztett. [...] Aztán mégis elértem, hogy a gyermek mellettem maradhasson a börtönben, így idővel magamhoz tértem, és megerősödtem, amíg gyermekemet gondoztam. Sőt, lassan palotává lett számomra a börtön, úgyhogy szívesebben tartózkodtam ott, mint bárhol másutt. " Perpetua leírja, hogyan látogatta meg magas városi tisztséget viselő apja a börtönben, miként kísérelte meg rávenni Krisztusba vetett hitének megtagadására, és ő miért tagadta meg apja kérését. Tudósít a keresztségről, amelyet a foglyok a börtönben az első kínálkozó alkalommal megkaptak.
A rájuk váró sors bizonytalanságában Perpetua világosságért imádkozott. Ekkor a következő álmot látta: egy magas létra lábánál rémisztő sárkány hevert, ők pedig a létrán egymás után fölkapaszkodtak az égbe, ahol örömmel fogadták őket. Saturus hágott föl elsőnek, és lekiáltott: „"Perpetua, várlak! De vigyázz, meg ne marjon ez a sárkány! - »Nem fog bántani!« Jézus nevében ráléptem a fejére, mintha az lenne az első fok. így tudtuk meg, hogy szenvedés vár ránk. Attól fogva nem is reménykedtünk a világban. "
Felicitas a nyolcadik hónapban volt, kínozta a gond, hogy várandós lévén elhalasztják vértanúságát. A római törvény ugyanis tiltotta az áldott állapotban lévő nők kivégzését. Társait is nyomasztotta, hogy Felicitast, aki annyira hozzájuk tartozott, hátra kell hagyniuk a remélt vértanúság útján. Ez kitűnően mutatja, hogy a keresztények nem tettek különbséget szabadok és rabszolgák között. A vértanúság volt a legtöbb, amit a keresztény életében elérhetett, és a szabad patríciusoknak fájt, hogy rabszolga hittestvérük nem részesülhet a dicsőségben. Két nappal a cirkuszi játékok előtt közösen imádkoztak az Úrhoz. Az ima befejezése után azonnal megindultak Felicitas fájdalmai. Amint nyolcadik hónapos szülésnél természetes, a szülés meggyötörte, nagy fájdalmai voltak. Akkor az egyik börtönőr azt mondta neki: „Ha már most ekkora lármát csapsz, mit csinálsz majd, ha a vadállatok elé vetnek?" Ő azonban ezt válaszolta: „Amit most szenvedek, azt én szenvedem, akkor azonban más valaki lesz bennem, aki helyettem fog szenvedni; mert én is őérette szenvedek!"
Hosszú fogság után kihallgatásra hurcolták őket a fórumra. Perpetua apja magával hozta unokáját, Perpetua fiát, és megpróbálta leráncigálni Perpetuát az emelvényről: „Szánd meg a fiadat!" Hilarius helytartó, aki a kihallgatást vezette, szintén így beszélt: „Légy tekintettel atyád ősz fejére! Kíméld kisfiádat! Áldozz a császár üdvére!" Perpetua kurtán válaszolt: „Nem!" Amikor a helytartó látta Perpetua határozottságát, föltette a szokásos kérdést: „Keresztény vagy?" „Igen, keresztény vagyok. " Rögtön el is hangzott az ítélet: „Az állatok elé!" A hitvallókat ugyanis állatok elé kellett dobni. „ Vidáman tértünk vissza börtönünkbe - írja Perpetua. - Nemsokára fölragyog győzelmünk napja."
A keresztények nemcsak szabad és rabszolga, hanem férfi és nő között sem tettek különbséget, ellentétben a zsidó és a római vallással. A római hatóság még a halálban is kigúnyolta azt, amit annyira nem értett a keresztényeknél, ezért más vadállat elé vetette a nőket és a férfiakat. Perpetuának és Felicitasnak egy megvadult fehér tehénnel kellett megvívnia. Felicitas melléből csöpögött a tej - a tehén bevetésével a rómaiak meglehetősen ízléstelenül akarták szórakoztatni a cirkuszi közönséget.
Perpetua korábban azt álmodta, sikeresen vív meg egy hatalmas fekete etióp bokszolóval - a Sátánnal. Kivédte a tehén támadását, csak a ruháját tépte le róla az állat, mire Perpetua gondosan betakarta magát, és megigazította haját, nehogy ápolatlan benyomást keltsen, amikor legnagyobb győzelmét aratja. A felbőszített tehén nem tudott ártani a nőknek, ezért végül tőrrel leszúrták őket. Saturusnak, Saturninusnak és Revocatusnak először leopárdokkal kellett megvívniuk: az első menetben ők győztek. Ezután medvéket uszítottak rájuk, akiktől Revocatus különösen irtózott, korábban azért könyörgött, bárcsak azonnal széttépnék a leopárdok. De a második menetben is a keresztények maradtak talpon. Harmadjára vadkant küldtek az arénába, ám ez a gladiátort öklelte fel, nem a hitvallókat. Ekkor Saturusra ráeresztettek egy megvadult leopárdot, társait pedig karddal ölték meg.
Folytatás következik..
Forrás: RUBICON -2008
