Úgy látszik, öccse révén ismerkedett meg az Úrral a Jordán mentén. János és barátja, András (nov. 30), ti. Keresztelő Szent János (jún. 24) tanítványai voltak, de mesterük tanúbizonysága alapján Jézushoz szegődtek, mint annak legelső követői. Ő is hivatalos lehetett az első tanítványokkal a kánai menyegzőre (Ján. 2,1-12) s azután is többször találkozott az Úrral. Bizonyos azonban, hogy állandó tanítványává csak a csodálatos halfogás után lett.

Keresztelő János fogságba jutása után az Üdvözítő a galileai Kafarnaum vidékére tette át működésének székhelyét. Akkor ott a Genezáret taván megtörtént a csodálatos halfogás. A főszereplő benne Simon ugyan, de ugyanakkor ott vannak András és Zebedeus fiai is. Mindnyájan a nagy csodának hatása alatt állnak. Az Üdvözítő most látta jónak eléjük adni félelmes hivatásukat. Az evangélium szűkszavú elbeszélése szerint Jézus, Simon és András meghívása után „továbbmenvén, látá Jakabot, Zebedeus fiát és testvérét Jánost, amint ők is hálóikat rendezgeték a hajóban; és azonnal hívá őket. Azok pedig otthagyván atyjukat, Zebedeust a bérszolgákkal együtt a hajón, követék őt” (Márk 1,16-20). Jakabot az Úr emberek halászaivá tette. Ettől kezdve nem távozott el Jézustól s nemsokára elnyerte az apostoli méltóságot is.

Öccsével és Péterrel az Úr Krisztus legszűkebb köréhez tartozott. Ők hárman voltak nagy dolgok kizárólagos tanúi. Ők is lettek a főapostolok. A kafarnaumi zsinagógában történt ördögűzés után Jézus Simon és András házába ment s ott meggyógyította Simon napát. Kíséretéből csak Jakabot és Jánost említi az Írás (Márk1,29). Jairus leányának föltámasztásánál a tanítványok közül csak a három főapostol volt jelen. „Amikor Jézus a házba érkezett, senki másnak nem engedé meg, hogy vele bemenjen, csupán csak Péternek, Jakabnak és Jánosnak (Luk. 9,37). A Tábor hegyére is csak hármukat vitte magával. Hogy mindez a legnagyobb bizalomnak jele volt az Úr részéről, mutatják azok a szavak, melyeket a hegyről jövet intézett hozzájuk: „Senkinek se mondjátok a látomást, míg csak az emberfia halottaiból föl nem támad” (Máté 17,9). Az utolsó vacsora után a Getszemáni-kertben is „maga mellé vevén Pétert és Zebedeus két fiát, kezde szomorkodni és gyötrődni” (Máté 26,37). Csak ők, az Úr színváltozásának boldog szemlélői voltak a szomorkodásnak, halálos gyötrődésnek és véres verejtékezésnek is gyarló, álmos és mégis mélyen megrendült tanúi.

Jakab öccsével egyetemben Jézustól a Boanergesz nevet nyerte. Ezt az elnevezést az evangélista a mennydörgés fiai szavakkal fordítja. A név talán a két testvérnek nagyszerű szónoki tehetségét vagy még inkább buzgó, tüzes, erőteljes egyéniségét és az Úrhoz való lángoló szeretetét akarta jellemezni és jutalmazni. János evangélistának ilyen lelki vonásaival lépten-nyomon találkozunk a Szentírásban. Jakab természetébe és lelkületébe azonban mindössze két jelenet enged bepillantást: Mind a két esetben kiérezni az Úrhoz való föltétlen ragaszkodást, de ugyanakkor látni Zebedeus két fiának emberi gyarlóságait is. De ez nem baj! Annál kézzelfoghatóbb módon látjuk, hogy emberi gyengeségektől még azok sem mentesek, akik az Úr közelében élnek, s akik egyébként a legszebb erényekkel vannak fölvértezve. Íme a két eset.

Egyszer Jeruzsálem felé menet egy szamaritánus falu nem akarta éjjeli szállásra befogadni Jézust és kíséretét. Az Úrral szemben tanúsított ez a méltatlan bánásmód annyira fölháborította Jakab és János lelkét, hogy fölindultan kérdezték: „Uram, akarod-e, hogy mondjuk, szálljon le tűz az égből és eméssze meg őket?” Jézus kiérezte a nagy szeretetet maga iránt, de nem helyeselhette a szeretetlen haragot, s így feddte őket: „Az emberfia nem jött lelkeket elveszteni, hanem megmenteni” (Luk. 9,56).

Máskor meg - a Jeruzsálembe való ünnepélyes bevonulása előtt - megjelent az Úr előtt anyjuk, Szalóme, két fiával, Jakabbal és Jánossal. Mindhármuknak lelkéből még nem száradt ki a földi messiási ország ábrándja; azt gondolták, hogy az Úr föltámadása után királyságot alapít. Szalóméban szent nő létére is élt az anya hiúsága, s fiaiban, még ha apostolok voltak is, nem aludt ki a nagyravágyás lelke. Az anya, imádván az Urat, előadta kérelmét, amely egyúttal fiainak kérelme is volt: „Mondd, hogy ez az én két fiam, egyik jobbodon, másik balodon üljön országodban”. Jézus hálás volt a ragaszkodásért, hogy Zebedeus fiai mindig oly közel akarnak lenni mellette, de fájlalta kötöttségüket, „Nem tudjátok - mondotta - mit kértek. Meg tudjátok-e inni a poharat, melyet én inni fogok?” Jakab és János lelkesen és elszántan felelték: „Meg!” Az Úr folytatta: „Az én poharamat inni ugyan fogjátok, de jobb- vagy baloldalamon ülni nem az én dolgom, hogy megadjam nektek, hanem akiknek Atyám készítetten. Azután pedig mindjárt elmondotta a fölséges tanítást: „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a ti cselédetek, és aki első akar lenni, az lesz a ti szolgátok, miként az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Máté 20,20-28). S ez az evangéliumi mag bizonyára az érdekelt két testvér lelkében hullott a legtermékenyebb talajba.

A föltámadt Üdvözítőt Jakab is látta többször az apostolokkal együtt. Reánézve azonban a legmegindítóbb lehetett a harmadik jelenés, amikor az Úr egy hét tanítványból álló kiváltságos csoportnak jelent meg hazájában a Genezáret partján. Ott, ahol valamikor a végleges hívás történt. Most is halászni indultak, mint akkor. Most is csodálatos halfogásban volt részük, mint akkor. Ennek a legmelegebb jelenésnek végén megvendégelte őket az Úr kenyérrel és hallal s az apostolok fejedelmének átadta a főhatalmat (jún. 29).

A mennybemenetel után Jakab is eljárt az apostolokkal és a Szent Szűzzel a szokásos összejövetelekre az utolsó vacsora termébe (Ap. Csel. 1,13); a Szentlélek eljövetele után pedig hirdette az evangéliumot. Kár, hogy az apostolok működésének nem akadt íródeákja. Mert hogy az Egyház ama kezdő korában Jakab igen jelentős vezető szerepet vitt, az kiviláglik elfogatásának körülményeiből, I. Heródes Agrippa 41-ben nagyatyjának, a kegyetlen Heródesnek egész országát egyesítette a maga erőszakos kezében. Hogy a zsidóknál népszerűvé váljon s így erősítse uralmát, üldözni kezdte a keresztényeket. Legelőször - még Péter előtt - elfogatta Jakabot s lefejeztette (Ap. Csel. 12,1-2). Beteljesedett rajta a jövendölés, hogy az Úr szenvedésének poharát issza majd. S ő ígéretéhez híven hősiesen megitta a poharat. Nem kapta meg annak idején az ígéretet, hogy Isten országában az Úr jobbján üljön, de megkapta a nagy kegyelmet, hogy az apostolok közül ő mehetett elsőnek az Úr elé s elfoglalhatta Isten örök országában azt a helyet, amelyet az Atya készített számára. Halála 41. végén vagy 42 elején történt.

A második századig visszanyúló hagyomány szerint az a poroszló, aki utolsó útjára kísérte, annyira megindult állhatatosságán, hogy szintén Jézus követőjének vallotta magát. Bocsánatot kért az apostoltól s Jakab csókkal és „Békesség legyen veled” köszöntéssel búcsúzott tőle. A megtért hóhér szintén bárd alá hajtotta fejét s elnyerte a vérkeresztséget.

A 7. századdal kezdődik az a hagyomány, hogy az apostol jeruzsálemi vértanúsága előtt spanyol földön járt apostoli úton; ez történetileg aligha igazolható. Egy másik, ennél jóval későbbi hagyomány pedig azt tartja, hogy a keresztények Jakab holttestét elvitték Spanyolország északnyugati részére s ott Iria városának határában temették el. Közben a sírt bokrok nőtték be s a szent hely feledésbe merült. A 9. század elején azonban e fás terület fölött csodálatos fény jelentkezett. A helyet ezért csillagbereknek (campus stellae = Compostella) nevezték el. Miután sikerült megtudni a ritka jelenség okát, a sír fölé templomot emeltek. A templom körül új város épült s neve Santiago Szent Jakab) de Compostella lett. A középkorban Jeruzsálem és Róma után ez volt a kereszténység leglátogatottabb búcsújáróhelye. Az egyszerű galileai halászt pedig a legnagyobb katolikus nemzet főpatrónusának választotta.

Ugyanerre a napra esik: Szent Kristóf vértanú (+ 250.)

A Décius-féle üldözés idején Lyciában lángok, vasvesszőzés, nyilazás után lefejezték.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)