Udvarába fogadta, császárné címmel tüntette ki, pénzt veretett a tiszteletére. S ami mindennél sokkalta több: rávette, hogy kereszténnyé legyen (312). Az is lett testestül-lelkestől. Jótékonyságban és jámborkodásban telt ezután az élete. Különösen nemes szenvedelme volt templomokat építeni és ékesíteni, így Rómában, sőt Kölnben és Trierben; főként azonban a Szentföldön. Életének vége felé mint egyszerű zarándok végig járta azokat a helyeket, melyeket az Üdvözítő földi élete megszentelt, s későbbi jámbor hagyomány szerint eltávolította azokat a pogány emlékeket, melyek Hadrián császár (+118) rendeletéből megszentségtelenítették a keresztény kegyelet legnagyobb tárgyait, és templomokat emelt, főként az Olajfák hegyén (ehhez fűződik Szentkereszt feltalálásának legendája: máj. 3) és Betlehemben. - Tetemei Konstantinápolyba kerültek.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Istenben bízhatunk, mert ő erős Isten (introitus), kész a megbocsátásra (orátio), meghallgatja az alázatos szív imáját (evangélium), a neki vitt áldozatot visszaadja, mint üdvösségünk eszközeit (offertorium) és állandóan oltalmaz (postcommunio).

Bízzunk tehát oltalmában és adjuk át az Úrnak minden gondunkat. A hitetlen ember szerint a vak és sötét véletlen, a sors irányítja az ember életét. A krisztusi hit szerint a Lélek működik és vezet bennünket. Mennyivel nagyobb megnyugvást és biztonságot ad nekünk a mi hitünk! A katolikus lelkiélet egyik legnagyobb mestere, Szent Benedek, az alázatosságról írja regulája legszebb fejezetét. És ha a mai evangéliumot átelmélkedjük, igazat kell neki adnunk és alázattal kell ajtót-kaput nyitnunk a kegyelmek Lelkének. Ezért fontos az alázatosság, mert amint a szentleckében láttuk, nem a magunk erejéből tesszük a jót, hanem a Lélek működik mindenben és a Lélek működésének legnagyobb akadálya bennünk a büszkeség, mely magában és érdemeiben bízik.

Íme, így kapcsolódik bele Szent Benedek tanítása a liturgia szellemébe.

Szentlecke. Atyámfiai: Tudjátok, hogy midőn pogányok voltatok, a néma bálványokhoz járúltatok, a mint vezettek titeket. Azért tudtotokra adom, hogy senki, ki az Isten Lelke által szól, nem mond átkot Jézusra; és senki sem mondhatja: Úr Jézus! hanem csak a Szentlélek által. Különfélék pedig az ajándékok, de a Lélek egy. És különfélék a szolgálatok, de az Úr ugyanaz. És különfélék a cselekvések, de az Isten ugyanaz, ki mindent cselekszik mindenekben. Mindenkinek pedig használatra adatik a Lélek nyilatkozása. Némelyiknek ugyan a Lélek által a bölcseség beszéde adatik; másnak pedig a tudomány beszéde ugyanazon lélek szerint; másnak a hit ugyanazon Lélek által; másnak a gyógyitások ajándéka ugyanazon Lélek által; másnak a csodatevés, másnak a jövendölés, másnak a szellemek megválasztása, másnak a nyelvek nemei, másnak a beszédek értelmezése. Ezeket pedig mind ugyanazon egy Lélek cselekszi, osztogatván kinekkinek, a mint akarja. (1 Kor 12,2-11)

Evangélium. Abban az időben: Mondá Jézus némelyekhez, kik magokban bíztak, mint igazak, és másokat megvetettek, e példabeszédet. Két ember méne föl a templomba, hogy imádkozzanak, egy farizeus és egy vámos. A farizeus állván, igy imádkozék magában: Isten! hálát adok neked, hogy nem vagyok, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, házasságtörők, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenkint, tizedet adok mindenből, a mit bírok. És a vámos távol állván, szemeit sem akará fölemelni az égre, hanem mellét veré, mondván: Isten! légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek: ez megigazúlva méne házához, inkább, mint amaz; mert minden a ki magát felmagasztalja, megaláztatik, és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik. (Lk 18,9-14)

(Forrás: Szunyogh Xav. Ferenc:Magyar-latin misszále az év minden napjára. Szent István Társulat, Budapest, 1933)

Amikor a püspök nagybácsi a két Odrovariust maga mellé vette a római útra, nagy terveket forgathatott lelkében. Talán arra számított, hogy Rómában sikerül majd számukra nagy összeköttetéseket és befolyásos pártfogókat szereznie; talán remélte, hogy III. Honorius (1216-27) kegye valami jelentős javadalommal, vagy fontos hivatallal, vagy bizalmas kiküldetéssel tünteti ki őket. S ezekkel a tervezgetésekkel nem méltatlan emberek szekerét akarta előbbre tolni.

Két unokaöccse életének alakulására ez az út csakugyan döntő jelentőségű volt. Csak nem olyan irányban, mint ezt ő gondolta.

Cseszlausz és Jácint a római tartózkodás alatt megismerkedtek az új domonkos renddel és sokat hallottak a rendalapító egyéniségéről. Domonkos fiainak rendháza akkor már ott állott a Santa Sabina temploma mellett. Mindketten egész lelkükkel az igehirdető rend tagjai szerettek volna lenni, csakhogy nagybátyjuk teljes erővel ellenezte ezt a szándékukat. Nem erőszakoskodtak, hanem nyugodtan vártak. Már közel egy éve időztek az örök városban, s Ivó püspöknek már komolyan kellett foglalkoznia a hazatérés gondolatával. A két testvér azonban csak kérte a nagybácsit, maradjon még egy ideig Rómában, maradjon addig, amíg meg nem érkezik az igehirdetés és apostolkodás után áhítozó fiatalság körülrajongott atyja, Domonkos. Ivó nem akarta elrontani unokaöccsei kedvét s tovább maradt. Nemsokára megérkezett a rendalapító. A vele való érintkezés még jobban megerősítette mindkettőt a hivatásában.

Egyik nap a püspök és unokaöccsei Apuleon bíboros vendéglátó házából szállásukra akartak térni. Az utcán azonban szomorú menetbe ütköztek. A bíborosnak rokonát, Istvánt, egy jámbor özvegy egyetlen fiát vitték - holtan. Leesett lováról és szörnyet halt. Az anya keserves sírása mindenkit meghatott. Egyszer csak szembejön egy tiszteletreméltó fehérruhás szerzetes. A tömeg tiszteletteljesen utat nyitott Domonkosnak, aki szembetalálta magát a lesújtott anyával. Az özvegy fájdalmas hangon könyörgött neki: „Atyám, kérd Istent, adja vissza fiamat. Isten meghallgatja kérésedet”. A szent aggastyán egy ideig nagy zavarban volt és habozott, azután pedig térdre borult, égre emelte szemét és kezét s imádkozott. Imádsága meghallgatást nyert: megismétlődött az Úr naimi csodája. Ivó püspök mindezt saját szemével látta. Most már kénytelen volt fölhagyni minden eddigi ellenkezéssel; Domonkos Isten embere, mellette az ő rokonai a legjobb helyen lesznek. 1220 febr. 12-én Domonkos, a volt spanyol kanonok, a Santa Sabina templomában beöltöztette rendjébe a két lengyel kanonokot. S azok akkor a fölvett fehér ruhával sokkalta többet kaptak Rómában, mint amiről Ivó püspök álmodozott.

A próbaév eltelte után a pápa és Domonkos áldásával a prédikátor testvéreknek egy kis csapata indult el az északi tájak felé. Jácint testvér volt a vezér. Már Karinthiában megalapíthatta a friesachi zárdát. Azután egymásután vetette meg a prágai és olmützi rendházak alapját. A cseh-morva-sziléziai vidék számára ott maradt bátyja, Cseszlausz, aki buzgó apostolkodás után 1240 körül halt meg s az Egyházban a boldogok közt foglal helyet (ünnepe júl. 16). Jácint hazája fővárosa felé vette faját, s a krakkói lakosság legnagyobb örömére megalapította az ottani rendházat. Ennek az új háznak segítségével virágzó hitéletet tudott teremteni a városban, új igehirdetőket toborozhatott a lengyel fiatalság között, s Krakkó volt a legalkalmasabb központ a megindult nagyarányú missziós tevékenység számára.

Jácintban Szent Pál térítő buzgósága és fáradhatatlansága támadt föl. Az 1224-36 évek szakadatlan apostoli utak, örökös vándorlások láncolata, s az azután következő időszak is javarészben a missziók szolgálatában áll. Bejárta a hazájával szomszédos országokat mind, Magyarország kivételével. A Keleti- és a Fekete-tenger közt elterülő végtelen rónaság volt az ő missziós területe. Hirdette az Isten igéjét a lengyelek, dánok, pomeránok, poroszok, svédek, oroszok, tatárok és más népek között. A történetírók szeretik őt „az észak apostola” néven emlegetni. S ha ez a név nem volna már lefoglalva Szent Anzgár (febr. 3). számára, Jácintnál méltóbb viselője nem igen lehetne.

Hithirdető útjain két hathatós eszköz állott rendelkezésére. Az első: fegyelmezett és önmegtagadó élete volt. A legelőkelőbb lengyel nemzetség nagytehetségű és képzett fia életével a legnagyobb egyszerűséget, igénytelenséget és önmagával szemben a legelszántabb keménységet képviselte. Ez ellenállhatatlanul vonzott. A másik eszköz csodatevő hatalma volt. A bollandistáknál csak csodáinak elősorolása 35 nagy fólió lapot tesz ki. Tagadhatatlan, hogy a középkornak ebben a szakában az egyszerű népies hit szeretett sok jelenséget Isten közvetlen beavatkozásával magyarázni, és csodának minősíteni; viszont semmi kétség nem fér hozzá, hogy Jácintot az Úristen kegyelme különös hatalommal áldotta meg. E két eszköz segítségével óriási tömegeket toborzott a szent kereszt zászlója alá.

Apostoli munkája nem akadályozta rendjének terjedését. Ellenkezőleg: ahol csak megfordult, rajta volt, hogy a domonkosok ott letelepedjenek. Egyik legjelentősebb alapítása Kijevben történt 1337 körül. Elindult társaival együtt az új működési állomás felé. Egy kiáradt folyó útjukat állta, s nem akadt senki, aki átszállíthatta volna őket.

Jácint keresztet vetett a folyóra s a fehérruhás csapat a túlsó parton várakozó nép legnagyobb ámulatára száraz lábbal kelt át a vízen. A kijevi fejedelem a legnagyobb örömmel segítette őket a zárda fölépítésében. Az új telepről könnyen apostolkodhattak a környéken táborozó tatároknál. Jácint néhány évi priorkodás után Danzigba távozott. Itt is letelepítette rendjét. Működési helyei közül Figyelemre méltó még Szandomierzs. Ez a városka látta őt annak idején fiatal kanonok korában, s falai közt tisztelhette a 70 felé járó, apostoli munkában megőszült aggastyánt.

Életének utolsó szaka Krakkóban folyt le. Szerzetes testvérei és a főváros népe nem sokáig örülhetett az első krakkói domonkos atyának. 1257 aug. 14-én azzal a kijelentéssel lepte meg társait, hogy másnap, Nagyboldogasszony napján elbúcsúzik tőlük. Csakugyan a Szent Szűz mennybevitelének ünnepén este az ő lelke is elszállt az örök Bíró elé.

VIII. Kelemen pápa 1594-ben a szentek sorába iktatta. Földi maradványai a mai napig az általa alapított krakkói domonkosok templomában pihennek. Nyugvóhelye, a Szent Jácint-kápolna, fényével és állandó látogatottságával bizonyság reá, hogy rendje és nemzete ma is a legnagyobb kegyelettel hódol legnagyobb szentjének.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)