Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

BOLDOG SPANYOL FERENCES VÉRTANÚK - Szent Hipát püspök és András áldozópap vértanúk - Szent Izsák és Meletiosz püspökök - Magnéziai Szent Kodrát apostol

2018. szeptember 21. - Andre Lowoa

BOLDOG SPANYOL FERENCES VÉRTANÚK (1936)

2001. márc. 11-én II. János Pál 233 vértanút avatott boldoggá, akik az 1936-39-ig tartó polgárháború alatt szenvedtek vértanúhalált. Ezek közül 46- an tartoztak a Ferenc-rendhez. Hatan MINORITÁK, s a Barcelona közelében lévo Granollers város rendházában éltek. Mind a hatan 1936-ban szenvedtek vértanúságot.
1. Dionisio Vicente Ramos* 67 éves, pap, már vak volt s a közeli kórházban húzta meg magát, de onnét is elhurcolták s agyonlotték júl. 31-én.
2. Alfonso Lopez, 61 éves, pap, a klerikusok magisztere aug. 3-án lotték agyon. Utolsó szavai: Uram, bocsáss meg nekik!
3. Francisco Remón Jativa* sekrestyés-testvér, 46 éves. Ismeroseihez menekült, de felfedezték, fogságba hurcolták és júl. 31-én kivégezték.
4. Modesto Vegas 24 éves, pap. Júl. 27-én végezték ki. Örömmel vallotta magát ferencesnek és papnak.
5. Miguel Remon Salvador 29 éves, laikus testvér. Augusztus 3-án fogták el és végezték ki. „Sohasem tagadom meg - vallotta - azt, amit szerzetesként fogadtam!”
6. Pedro Rivera 24 éves, elozo évben szentelték pappá. Huséges fia volt Szent Ferencnek. Júl. 25-én elfogták, rövid idore szabadon engedték, majd egy hónapra rá újra elfogták és agyonlotték.
A boldoggá avatott vértanúkat az Egyház szept. 22-én ünnepli.
Egy szakérto történész a Spanyolországban fellépo egyház- és vallásellenes tombolásnak három fo okát így jelöli meg:
a.) nagyfokú vallási tudatlanság az alsó néposztályban,
b.) az Egyháznak nem sikerült a társadalom megnyerése,
c.) vallás-és egyházellenes erok fölerosödése a 19. század óta. „Ez a három év a pusztításnak, rombolásnak és a halálnak az ideje volt. A gyulölet áltál megosztott Spanyolországban sokan haltak meg a béke és az igazság védelmében. Az Egyházban igen sokan lettek a hit megvallói és vértanúi.” „A vértanúk a hit igazságáról minden szónál hatásosabb bizonyságot tesznek s vértanúságuk a legkegyetlenebb halálnak is emberi arcot kölcsönöz” - mondotta a szentatya. Beszéde végén egy különleges kérést intézett a boldog vértanúkhoz, „melyet minden jóérzésu ember a szívében hordoz: Érjen véget Spanyolországban a terrorizmus, melyet semmiféle ok vagy ideológia nem igazolhat.”
Imádság:
Istenünk, te a vallás ellen tobzódó spanyol polgárháború idején Szent Ferenc családjából számos vértanút támasztottál, add, hogy lelki erejük és egyházhuségük számunkra is mindig a hithuség és lelki ero forrása legyen. Krisztus, a mi Urunk által.
Az 1936-tól 1939-ig tartó véres spanyol polgárháború alatt „minden korú és állapotú férfiak és nok, egyházmegyés és szerzetespapok, szerzetesnok, családapák és anyák, fiatalok és idos hitvalló világiak haltak meg. Megölték oket, mert keresztények voltak, mert hittek Jézus Krisztusban, mert az Egyház tevékeny tagai voltak. Kimondottan vallásuk miatt haltak meg. Az ünnepélyes boldoggá avatással az Egyház elismeri, hogy ezek a férfiak és nok Isten kegyelmi segítségével a bátorságnak és a hitben való állhatatosságnak példái.” II. János Pál pápa mondotta ezeket 2001. márc. 11-én, amikor a hitükért életüket áldozók közül 233-at a boldogok sorába iktatott. Negyvenhatan tartoztak Szent Ferenc rendjéhez: Négyen a Kisebb Testvérek, hatan a minoriták, tizenhárman a kapucinusok, négyen a kapucinus novérekhez és tizenkilencen a ferences III. rendhez, kik kapucinus irányítás alatt voltak.
A négy kisebb testvér:
1. Fortuno* Almela pap, 50 éves, a valenciai ferences novícius-rendházban helyettes házfonök volt. Készen állt a vértanúságra. Az üldözés kitörésekor rokonaihoz Villarealba ment, onnét hurcolták el 1936. szept. 7-én s a következo nap kivégezték. Az egyik kivégzoje késobb úgy nyilatkozott: „Ha igaz az, hogy vannak szentek, akkor o egy volt azok közül.”
2. Placido Garcia Gilabert* pap, 41 éves, aki Rómában egyházjogi doktorátust szerzett, okos, jóságos, áldozatos lelku pap volt. Rokonai körébol hurcolták el s kegyetlen kínzás után másnap hajnalban 1936. aug. 16- án kivégezték. Elozoleg rokonai biztatták, tegye le szerzetesi ruháját, mire o így válaszolt: „Mi baj érhet? Elveszik életemet? De hiszen én örömmel adom oda!”
3. Alfredo Pellicer Munoz*, 22 éves, a forradalom elott pár nappal elobb tette le örökfogadalmát. Még kispap volt. Szüleihez költözött. Ajánlották neki, válasszon civil életpályát; o azonban azt mondta: „Inkább vállalom ezerszer a halált, mintsem hitemet megtagadjam vagy ferences hivatásomat elhagyjam.” Okt. 4-én, Szent Ferenc napján lotték agyon.
4. Salvatore Mollar* Ventura, szerzetes testvér, 40 éves, buzgó, imádságos lelku sekrestyés volt a valenciai rendház templomában. Vidám, derulátó, áldozatos lelku szerzetes, akirol azt mondta valaki, hogy olyan, mint az örökmécs az Oltáriszentség elott. Rokonai körébol vitték el és az 1936, okt. 27-rol 28-ra virradó éjszaka agyonlotték.
Imádság:
Istenünk, te a vallás ellen tobzódó spanyol polgárháború idején Szent Ferenc családjából számos vértanút támasztottál, köztük négy boldog kisebb testvért. Add, hogy hosiességük minket is bátorítson hitünk megvallására és a testvéri szeretetre. Krisztus, a mi Urunk által.
Szent Fókás vértanú † ~ 430


Szent Hipát püspök és András áldozópap vértanúk.
Mindkét szent Lidiában született. Együtt gyermekeskedtek, együtt tanultak, és mindketten ékesek voltak az erényekben. Felnővén, Hipát a szerzetességet választotta a hallgatagság miatt, András az Egyház szolgája lett és nagy buzgósággal hirdette Isten igéjét. Az efezusi püspök, hallván mindkettőjük szent életéről, Hipátot az ázsiai egyház püspökévé szentelte, Andrást pedig áldozópappá. Életükkel és tanításukkal mint két fényes világító ragyogtak az Egyház egén.
Eközben Izauriai Leó császár üldözést támasztott a szentképek és tiszteletük ellen. A két szent ellenállt a császári parancsnak, és a híveket az Egyház tanításának megtartásában erősítette. A császár ezért maga elé idézte őket. Sem az ő, sem bölcselői rábeszélésének nem lett náluk semmi eredménye. Azért börtönbe záratta őket. Utána következtek a kínzások: irgalmatlan verés, fejbőrük lenyúzása, szakálluk bekenése szurokkal és meggyújtása, végül fejükön drága szentképeket égettek el. Mindezeket férfiasan tűrték és Isten erejével életben maradtak. Végül úgy ölték le őket, mint a juhokat. Testüket a kutyák elé vetették, de a keresztények titokban elvitték és tisztességesen eltemették őket. Ezek 730-35 körül történtek.
Szent Izsák és Meletiosz püspökök.
Mindketten Krisztus Egyházának voltak püspökei. Mindketten kitűntek istenfélelmükkel, keresztény erényeikkel. Szüntelenül tanították Isten népét, hogy az Ő utjain járjanak. Szintén kitűntek jótétemények gyakorlásával. Javaikat szétosztották a szegények között, irgalommal voltak mindenki iránt. Istenfélő életükért a csodatevés ajándékát kapták békében és öregségben hunytak el. Szent Izsák ciprusi püspök ott halt meg. Meletiosz később halt meg ugyanaz napon, de ismeretlen helyen.
Szent Jónás


Magnéziai Szent Kodrát apostol.
A Jézus Krisztus által kiválasztott 70 tanítvány egyike volt, aki Istentől kiválasztott tanúja volt az Úr szenvedéseinek. Athénben és Magnéziában volt püspök. Hirdetvén a sötét pogányságban Isten igéjét, olyan volt közöttük, mint egy nagyfényű csillag. Elűzte a szellemi sötétséget, pusztította a bálványáldozatokat, összetörte a bálványszobrokat, imáival lerombolta a pogány templomokat.
Az istentelen hellének, látva, hogy Kodrát lerombolja a bálványokat, kiűzi az ördögöket, üldözést támasztottak ellene. Mint Szent István első vértanút, őt is megkövezték, de Istentől megoltalmazván élve maradt. Utána börtönbe vetették és ott sokáig éheztették. Isten azonban felülről gondoskodott róla. Sok kínzás után fejezte be életét Hadrián császár uralkodása alatt. Szent testét Magnéziában temették el.

CSONG HASZANG SZENT PÁL

2018. szeptember 20. - Andre Lowoa
Pozádasz Boldog Ferenc     hitvalló † 1713


Szent Fauszta     szűz vértanú † ~ 310
CSONG HASZANG SZENT PÁL           
Kóreában 1836 előtt világi hívek terjesztették a keresztény hitet. Francia misszionáriusok ekkor léptek Kórea földjére.
Három nagy üldözés tört ki ellenük, 1839., 1846. és 1866-ban. 103-an szenvedtek ekkor vértanúságot: Kim Taegon András lelkes pap és lelkipásztor volt, Csong Haszang Pál pedig kiváló világi apostol. Legtöbben a többiek közül világi hívők voltak, férfiak és nők, házasok és fiatalok, idősek és gyermekek is.
Példájuk:
    Világiak is hivatottak nagy feladatokra az Egyházban!

Szent Euszták és társai vértanúk

2018. szeptember 20. - Andre Lowoa

szeusztak.jpgA pogány Placidas, illetve a keresztény Eusztákius (helyesebben Eusztátius) életéről és vértanúságának részleteiről nem állnak rendelkezésünkre egykorú adatok. A jóval később keletkezett életrajzában összefolynak a Szentírás és a görög regényszem irodalom emlékei indiai hatásokkal, az ókori keresztény legendák a középkor lovagi költészetével. Ma már lehetetlen kihüvelyezni a történeti magot a regényes elbeszélésből. A vértanúság ténye úgy áll itt mint egy tisztes ó kőfal, melyet a legenda áthatolhatatlan futónövényei takarnak el a kutató tekintet elől. Sok század szőtte bele azokba a legendákba gyermeki hitét, hívő gyermeki képzeletének tiszteletreméltó aranyszálait; sok nemzedék merített belőlük áhítatot és épülést. És ez a szövögető és épülő áhítat maga is történelmi valóság. Ezt a „második” történelmet tárja elénk a fönnmaradt életrajz.

Placídas nevének megfelelően piacidus szelíd), jó lelkű pogány volt és Traján császárnak tábornoka. Egy vadászat alkalmával Tivoli környékén egy gyönyörű szarvas bukkant föl előtte. Űzőbe vette, de lova nem bírta utolérni. A nemes állat azonban egy dombtetőn hirtelen megállt s szemközt fordult üldözőjével. A vadász nézte a vadat és meghökkent. Agancsai között tündöklő keresztet pillantott meg a fölfeszített Üdvözítővel. Szózatot is hallott: „Miért üldözöl engem? Szeretetből jelentem meg neked ilyen alakban. Én vagyok a Krisztus, akit te öntudatlanul is tisztelsz. Jótékonykodásod hozzám hatott. A vadászatot nagyon szereted, azért vadászaton akartam neked megjelenni. Zsákmányt akartál ejteni, s most az én zsákmányommá válsz”.

Megdöbbenve ugrott le lováról s minden tagjában reszketve térdre borult. Remegő hitvallására egymásután megkapta először az utasítást, hogy keresztelkedjék meg, aztán az engedélyt, hogy a jelenésről családjának is szólhat, végül pedig az ígéretet, hogy másnap ugyanazon a helyen megtudhatja jövendő sorsát.

Menten Rómába sietett s a püspöknél feleségével és két fiával együtt megkeresztelkedett. Ez annál könnyebben megtörténhetett, mert távollétében éjjel hitvese, Trajána felé titokzatos igék hangzottak: „Holnap te, férjed és gyermekeid hozzám jöttök”. A Krisztushoz érkezettek közül a férj az Eusztákius, a feleség a Theopiszta, a fiúk pedig az Agápius és Theopisztus neveket nyerték.

Euszták másnap a jelenés helyén csakugyan megismerte jövőjét. „Szegény sorsra jutsz, mint Jób, jelentette ki az Úr, s hozzá hasonlóan súlyos megpróbáltatásokban lesz részed. De azért ne félj! Amint ama hű szolgámat, téged is gyámolítani foglak kegyelmemmel, s újra szerencséssé teszlek. Rád bízom azonban a választást, most akarsz-e átesni a keserű próbán, vagy csak életed végén.” Euszták inkább a közelebbi megpróbáltatásért esdekelt. Aztán családjával együtt nagy türelemmel várta a csapások kezdetét.

Az Isten-látogatás nem késett. Szolgái és nyájai járvány áldozatául estek. Minden kincse és ruhája a tolvajok prédája lett. Az egész család hirtelen koldusbotra jutott. Az apa övéivel együtt menekülni akart a szégyen elől: hajóra szállt, hogy Egyiptomban szerényen meghúzódjék. Azonban mindjárt az út elején rettenetes gonoszsággal elrabolták feleségét. Teljesen megtörve szállt ki a célnál két fiával együtt. De a keserűség kelyhe még nem telt be. Egy folyón kellett átkelniük. Az apa először az egyik fiút vitte át a túlsó partra, azután a másikért indult. A folyó közepéhez ért, amikor tehetetlenül kellett látnia, mint ragadja el egyik fiát egy oroszlán, a másikat pedig egy farkas.

Fájdalma Jób fájdalmánál is nagyobb volt. Hisz az nem vesztette el feleségét, azt nem vadállatok, hanem jóbarátok vették körül, az legalább saját szemétdombján ülhetett. De Euszták mindezt Jób türelmével viselte. Egy faluban mezei munkásnak szegődött el s tizenöt évig maradt gazdájánál. A hosszú idő alatt törhetetlenül bízott, hogy Isten egyszer még jóra fordítja sorát. Arra azonban még csak gondolni sem mert, hogy viszontláthassa feleségét és gyermekeit. Hiszen még csak sejtelme sem lehetett arról, hogy Theopiszta kiszabadult a rabságból s hogy fiai a közelben élnek, miután mindkettőjüket földművesek és pásztorok kiszabadították a fenevadak torkából.

Ezenközben a római birodalmat barbár népek támadásai fenyegették. Traján császár ugyancsak sóhajtozott eltűnt hadvezére után. Egy reménysugár csillant meg előtte: hátha még él valahol. Azonnal köriratot intézett a helytartókhoz, hogy kutassanak utána mindenfelé. A nyomozás eredménnyel is járt. A vezért régi sebhelyeiről még földműves gúnyában is fölismerte két volt katonája. Az elveszettnek hitt Euszták újra császári ura szolgálatába állott s Rómától távol hadsereg szervezéséhez fogott.

Ugyanakkor a megmentett két fiú katonának állott be. Mindkettőjüket közösen egy asszony lakására szállásolták el. Az asszony édesanyjuk volt. A két újonc nagyon összemelegedett egymással s egyikük egy étkezés alkalmával elmondta élettörténetét. A másik erre nyakába borult, hisz nyilvánvaló volt, hogy a bajtárs neki testvére. Az elbeszélés egy részét a szállásadó asszony is hallotta, de akkor még nem ismert rá fiaira. Theopisztát közben elfogta a honvágy s Rómába akart térni. Mint egykori hadvezér felesége az ottani hadseregparancsnokhoz fordult katonai fedezetért. A vezér a férje volt. A látogatáskor a két hitves egymásra ismert, s miután Euszták elmondta gyermekeinek szerencsétlenségét, legnagyobb örömükre megtudták, hogy azok a közelükben vannak. Így Isten szinte lehetetlennek látszó utakon összehozta megint a jámbor családot. Most már együtt is maradt, de másképpen, mint ennyi viszontagság után gondolni lehetett.

Euszták seregével győzelmesen küzdött a barbárok ellen s diadalmenetben vonult Rómába. Akkor azonban már Hadrián volt a császár. A bevonulás után hivatalos istentiszteletet tartottak, s minden tisztnek ünnepélyesen áldoznia kellett a pogány istenek előtt. Csak a fővezér hiányzott. Amikor a császár Felelősségre vonta, bátran megvallotta, hogy ő csak Krisztusnak áldozhat. A hitvallásért halállal kellett lakolnia neki is, családjának is.

Először oroszlánok elé dobták a férjet, a feleséget és a két fiút. De a vadállatok megjuhászodtak előttük s nem nyúltak egyikükhöz sem. Erre egy ércökör belsejébe zárták mind a négyüket s a szörnyű kínzóeszköz alá tüzet raktak hadd süljenek meg elevenen. Azonban az érckamrából a legnagyobb izzás idején is örömének hangzott. Amikor pedig három nap múlva kinyitották, hamu helyett élettelen, de teljesen sértetlen holttesteket találtak.

Ez a vértanúság 118 körül történt. Azonban nem Rómában, mint a legenda mondja, hanem valahol keleten. Bizonyos t. i., hogy Euszták tisztelete csak a 8. század elején került át a keleti egyházból Rómába. Onnan aztán elterjedt az egész nyugaton. Lassan bővülő életrajzának elemei átmentek a legtöbb nemzeti irodalomba s Euszták a 14 segítő szent egyike lett. Ahol a „segítő szentek” tisztelete ma is eleven, ott a kétségbeejtően nehéz helyzetekben szoktak hozzáfordulni közbenjárásért. Ezenkívül Szent Huberttel (nov. 3 ) egyetemben, akivel sokszor össze is tévesztik, ő a vadászok védőszentje.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

KIM TAEGON SZENT ANDRÁS - XV. BENEDEk pápa - Szent Eusztát nagyvértanú és családja.

2018. szeptember 20. - Andre Lowoa

KIM TAEGON SZENT ANDRÁS 

Kóreában 1836 előtt világi hívek terjesztették a keresztény hitet. Francia misszionáriusok ekkor léptek Kórea földjére.
Három nagy üldözés tört ki ellenük, 1839., 1846. és 1866-ban. 103-an szenvedtek ekkor vértanúságot: Kim Taegon András lelkes pap és lelkipásztor volt, Csong Haszang Pál pedig kiváló világi apostol.
Legtöbben a többiek közül világi hívők voltak, férfiak és nők, házasok és fiatalok, idősek és gyermekek is.
Példája:
    Mindannyiunknak apostoli küldetése van!
XV. BENEDEk pápa, III. r. (1854-1922)
Della Chiesa* Jakab genovai grófi családból származott. Miután elvégezte a pápai külügyek akadémiáját, Rampolla államtitkár mellé került, hamarosan alállamtitkári beosztással. De amikor nem Rampolla lett a pápa, X. Pius bolognai püspökké nevezte ki (1907-ben). Csak 1914-ben lett bíboros, és három hónap múlva pápa. Az I. világháború kezdetén körlevelében a béke mellett szállt síkra. Ugyanígy többi iratban és beszédében is. Elítélte az értelmetlen háborút, és újra meg újra tárgyalásra szólította fel a nagyhatalmakat. Békeajánlatot is tett több alkalommal. Törekvései azonban meghiúsultak a nemkatolikus vagy liberális és militarista politikusak ellenállásán. A pápa azon is fáradozott, hogy enyhítse a háború áldozatainak szenvedéseit. Szeretetmuvek támogatásával igen sokat tett a hadifoglyok, menekültek, sebesültek és eltuntek ügyben mind a háború alatt, mind utána. Elítélte a legyozött népekre kényszerített békediktátumokat (amilyen a trianoni békeszerodés is volt). 1882 óta a ferences III. rend tagja volt. 1921-i körlevelében tekintélyének egész súlyával ajánlotta a rendet mint gondviselésszeru intézményt. Büszkén vallotta magát terciáriusnak s hivatkozott rá, hogy annakidején az Aracoeli bazilikában tette le fogadalmát. Ír arról, mennyi sok jótékony intézményt hívtak létre a világi rendiek a társadalom nyomorának enyhítésére (itt a reguláris III. rendi közösségekre is gondol), ne hiányozzanak a lelki nyomorban élo testvéreik megsegítésében sem - Szent Péter apostol buzdítása értelmében: „A pogányok... látván jótetteiteket magasztalják majd Istent látogatása napján” (1 Pét,2)
XV. Benedeknek a Ferences III. Rend 700. jubileumi évében kiadott „Sacra propediem” körlevelébol (1921)
„Hasonlóképpen kell a ferences terciáriusoknak terjeszteni Krisztus jó illatát a hit épségében, az élet ártatlanságában, az apostoli lelkesedés buzgalmában, hogy ez figyelmeztetésül és hivásul szolgáljon a helyes ösvényre az eltévelyedett testvéreknek, ezt kívánja s ezt várja tolük az Egyház.”
Imádság:
Istenünk, te háborús idoben adtad Egyházadnak XV. Benedek pápát mint a béke apostolát, add, hogy Szent Ferenc atyánk és e kiváló pápa példáját követve mi is azok közé a békességesek közé tartozzunk, akiket boldognak mond az Úr. Ki él és uralkodik mindökökkön örökké.
Szent Eusztát nagyvértanú és családja.
A pogány Placidas kitűnt jóságával, igazságosságával és irgalmasságával, és bár pogány volt, mégis keresztény erények gyakorlásában élte életét. Nevezetes hadvezére volt Titus és Traján császároknak. Egy alkalommal vadászás közben látomása volt. Ennek hatására feleségével és gyermekeivel megkeresztelkedett. Új neve: Eusztát, feleségéé: Teopiszta, gyermekeié: Agapiosz és Teopisztosz lett. Egy új látomásban meglátta jövendő nehéz sorsát. Rövid idő múlva a türelmes Jób próféta sorsa érte. Elvesztette szolgáit, vagyonát. Eusztát menekülni akart a szégyen elől. Hajóra szállt, hogy Egyiptomban telepedjék le. Az út elején elrabolták feleségét. Egy kis folyón csónakon átkelve egyik fiát oroszlán, a másikat farkas rabolta el.
Egy faluban mezei munkát vállalt és 15 évig ott dolgozott. Közben a római birodalmat barbár népek támadták meg. Traján császárnak nagyon hiányzott régi hadvezére, azért köröztetni kezdte a birodalomban. A nyomozás eredménnyel járt, Eusztát újra katonai szolgálatba állt. Ugyanakkor megmentett két fia is katonának állt be. Mindkettőjüket egy asszonynál szállásolták be. Ott a két fiú felismerte egymást. A szállásadó asszony szeretett volna visszatérni Rómába, és a hadsereg parancsnokához fordult segítségért, aki nem volt más mint férje. A két hitves egymásra ismert. A feleség beszámolt arról, hogy fiai a közelben vannak. Isten így csodálatosan összehozta a szétvált családot.
Eusztát seregével győzelmet aratott a barbárok fölött és diadalmenetben vonult be Rómába. A bevonulása után Hadrián császár hiányolta az áldozatok bemutatásánál a fővezért. Eusztát megvallotta keresztény hitét. A császár ezért oroszlánok elé dobatta az egész családot, de azok nem bántottak senkit. Erre egy megtüzesített ércökör belsejébe zárták, hadd süljenek meg elevenen. Három nap múlva teljesen sértetlen holttesteket találtak. Ez a vértanúság 118 körül történt.

Szent Trofim, Szabbát és Dorimedon vértanúk - Szent Zoszimász remete-vértanú

2018. szeptember 19. - Andre Lowoa
Carvellói Szent Mária szűz † 1290,


Szent Tódor     püspök hitvalló † 690


Szent Trofim, Szabbát és Dorimedon vértanúk.
A pisidiai Antiochiáhan, a város lakosai e napon nagy ünnepséget rendeztek a pogány Apolló isten tiszteletére. Áldozatokat mutatták be neki, nagy vigasság járt a nyomában és nagy ünneplés. Ekkor érkezett a városba két ismeretlen vándor: a keresztény Trofim és Szabbatiosz. Mivel a helybeliek látták, hogy nem törődnek istenükkel, elfogták és megkötözve a bíró elé vitték őket. Először Trofimot kérdezte kérdezte ki a bíró. Kereszténynek vallotta magát és nem volt hajlandó hitét megtagadni. A bíró parancsára ruháitól megfosztották, a földön kifeszítették és ütlegelték. Kiomló vérétől piros lett a föld. A verés után börtönbe zárták. A bíró Szabbatioszt is kikérdezte. Ő is állhatatosan kereszténynek vallotta magát. A bíró azzal büntette hitvallásáért, hogy fára függesztették és vassal szaggatták testét. A kínzás után levették a fáról, eközben lelkét visszaadta Istennek.
A bíró újra Trofimot vette elő. Mivel látta, hogy hitében állhatatos, elküldte Szinad városába Dénes kínzóhoz. Lábait hegyes szögekkel kivert vas cipőkbe helyezte, és gyalog kellett neki a lovon ülő katonák mellett menni a kijelölt cél felé. Minden egyes lépésnél új fájdalmat okoztak a cipőkben levő hegyes szegek. Az út három napig tartott. Dénes kínzó, Szinadában. új kínzások alá vetette. Hogy kínjai nagyobbak legyenek, sebeibe ecetet és sót öntöttek, utána, börtönbe zárták.
Élt akkor Szinadé városában egy titkos keresztény szenátor Dorimedon. Gyakran meglátogatta Trofimot a börtönben és gondoskodott róla. Egy napon a városban a pogány Kasztor és Pollux istenek tiszteletére nagy ünnepet rendeztek. Dénes elöljáró, mivel nem látta az ünneplők között Dorimedont, erőszakkal elővezettette, de nem bántotta, csak őrségre bízta. Dénes a kínzó hiába próbálta hittagadásra bírni. Nem volt eredménye. Ruháitól megfosztva verést, fára függesztést szenvedett. Végül Trofimot és Dorimedont arra ítélte, hogy a cirkuszban vessék vadállatok elé. A rájuk küldött vadállatok szelíden viselkedtek velük szemben. Ezután mindketten lefejezéssel végezték be életüket 276-ban.
Szent Zoszimász remete-vértanú.
Dometián, Cilicia helytartója egy napon vadászni indult. Sok helyen megfordulva, egyik helyen egy embert talált, vadállatoktól környezve és velük beszélgetve. Varázslónak gondolva a férfit, megkötözte és a városba vitte, hogy ítélkezzenek felette. A fejedelem kikérdezte életéről, varázslásairól. Zoszima megmondta a nevét, és azt, hogy ő nem varázsló, hanem a szent atyák életét folytatja a pusztában. Ő keresztény. Amint a fejedelem meghallotta, hogy a „Názáretit” tiszteli, Názáretbe küldte, hogy ott majd megkínoztassa. Názáretben fejjel lefelé felfüggesztették és úgy vallatták. Miután levették a fáról, visszaadta Istennek lelkét. A keresztények tisztelettel temették el holttestét.

Szent Januárius püspök és társai vértanúk +305.

2018. szeptember 19. - Andre Lowoa

szent_januarius_puspok_e_s_ta_rsai_ve_rtanu_k.jpgMint Benevent püspöke meglátogatott Mizénumban egy igen szentéletű Szózius nevű diakónust. Miközben ez az evangéliumot énekelte a szentmisén, Januárius lángkoszorút látott fején. Ebből következtette, hogy a vértanúság koronája várja. Csakugyan, a Dioklécián-féle üldözésben Szóziust börtönre vetették, majd az őt látogató és buzdító püspököt is lefejezték. Januárius ereklyéi már az 5. században Nápolyba kerültek, mely őt védőszentjének választotta. A föléjük épült hatalmas dóm őrzi koponyáját és két ampolnában vérét, mely rendesen alvadt állapotban van. A szent nagy ünnepein (máj. 1, 2, szept. 19, dec. 6) azonban, ha a koponyához közelítik, forrni kezd, „mintha türelmetlenül várná a föltámadást, mikor megint végigfolyhat a szent tagokon”, mondja Barónius (lásd máj. 26). Ez kétségtelen tény, valamint az is, hogy a szent ereklyéi nem egyszer megállították a Vezúv tűzhányó izzó lávafolyamát a város határában.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

BOLDOG BERZOI INCE kapucinus áldozópap - SZENT JANUARIUS PÜSPÖK és TÁRSAI

2018. szeptember 19. - Andre Lowoa
BOLDOG BERZOI INCE kapucinus áldozópap (1844-1890)
Brescia* közelében Niardo községben született. Pappá szentelése után néhány évig egyházmegyés papként szemináriumi vicerektorként muködött, de szerzetesi hivatása egyre jobban érlelodött benne. 30 éves korában belépett a kapucinusok közé. Több rendházban is lakott, legtöbb ideig Bornoban. Itt a novíciusok segédmagisztere, a jelöltek magisztere volt. Nevelési elve: figyelembe kell venni kinek-kinek adottságát, természetét. Egyiknek több kíméletre van szüksége, mint a másiknak. Van, aki jobban bírja az önsanyargatást, a másik kevésbé. A böjtrol azt vallotta: óvakodni kell az evésben, ivásban a mértéktelenségtol, de a böjtölésben is a túlzástól. A testnek meg kell adni, ami szükséges. Isten irgalmasságot akar inkább, mint áldozatot. A külso önmegtagadásnál fontosabb a belso. A külso szigor belso önuralom nélkül képmutatás és értéketlen zsarnokság, amely elobb utóbb felforduláshoz vezet. Szerette a rábízottakat, s azok is szerették ot. Néha vállalta lelkigyakorlatok tartását (Milánóban, Albinoban, Bresciában. Bergamoban), vagy ha a szükség úgy hozta, az alamizsnagyujtés feladatát is. Alázatos, magánykedvelo szerzetes volt. Szentségének alkotóelemei az ún. „negatív” erények (alázatosság, szegénység, lemondás), de ezek teszik ragyogóvá alakját. Kerülte a külso szereplést, feltunést. Bergamoban halt meg 56 éves korában, de Bornoban temették el. XXIII. János pápa avatta boldoggá 1961-ben.
Részlet VI. Pál pápának bíboros korában mondott beszédébol:
„Itt egy igaz ferences van, egy igazi fia Assisi Ferencnek, akit 7 évszázad után is csodál a világ… Amitol az emberek félnek, a szegénységben és a földi javakról való lemondásban találjuk szószerinti, szinte fényképszeru megegyezést Szent Ferenc és Ince között – és ez nem kis dolog. Azt jelenti, hogy Boldog Ince valóban belép azon „hitelesek” sorába, akik valóban követték a Ferences Család szent alapítójának példáját.”
Imádság:
Istenünk, te megadtad Boldog Incének a kegyelmet, hogy tökéletesen kövesse a szegény és alázatos Krisztust. Add meg nekünk is, hogy hivatásunkhoz híven éljünk, elnyerjük a.tökéletes szeretetet, amelyet kinyilatkoztattál nekünk Fiadban, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökké.
Hallgató Szent János     hitvalló † 558,


SZENT JANUARIUS PÜSPÖK és TÁRSAI
+Puteoli, 300 körül
A dél-itáliai Benevento püspöke, Januarius hatodmagával lett vértanú: Festus, Desiderius, Sossus, Procolus, Eutüchész és Acutius voltak a társai abban a dicsőséges küzdelemben, amelyben a Diocletianus-féle üldözés (284--305) alatt győztek Krisztus nevében.
A 7. századi vértanú-akta szerint -- adatai meglehetősen hézagosak, de a legkorábbiak -- egy harminc esztendős misenói diákonus, Sossus megtudta, hogy Pozzuoliba érkezett a beneventói püspök, Januarius a diákonusával, Festusszal és a lektorával, Desideriusszal.
Sossus többször is fölkereste őket, de mindig titokban, mert a cumanai Szibillához zarándokló pogány tömeg veszélyes volt a keresztényekre. Sossust minden óvatossága ellenére fölfedezték, s mint keresztényt Dracontius bíró parancsára bebörtönözték. Ekkor Januarius és két kísérője elment hozzá. Amikor megvallották, hogy ők is keresztények, mindhármukat letartóztatták és a bíró elé vitték. A bíró felszólította őket, hogy áldozzanak az isteneknek, s mivel nem voltak hajlandók, kimondta az ítéletet, hogy Sossusszal együtt mind a négy keresztényt vessék medvék elé Puteoli amfiteátrumában. Ezt az ítéletet azonban megváltoztatta, és kard általi halálra ítélte őket.
Miközben a vesztőhelyre kísérték a püspököt és három társát, a puteoli egyház diákonusa, Procolus és két hívője, Eutüchész és Acutius tiltakozott az igazságtalan ítélet ellen. Erre elfogták, és velük együtt lefejezték őket is.
A történészek ma azon a véleményen vannak, hogy e vértanúk valóban éltek és vértanúk lettek, de nem egyszerre és nem egy helyen. Valamennyien a Nápoly környékén lévő egyházakhoz tartoztak: Beneventóban halt meg Januarius, Festus és Desiderius; Misenóban Sossus; Eutüchész és Acutius pedig Pozzuoliban.
1936-ban látott napvilágot egy olyan föltevés, mely szerint a Nápolyban tisztelt Januarius azonos a beneventói vértanú püspökkel, aki a szardikai zsinaton (343) védte az igaz hitet, ezért Konstans császár száműzetésbe küldte, s vértanú lett. Egyes történészek elfogadják, más hagiográfusok szerint ennek a föltevésnek semmi történeti alapja nincsen.
A szent vértanúk tiszteletét a 4. század óta őrzi a hagyomány. A Jeromos-féle Martirológium szeptember 19-én hozza Januarius temetését a Nápoly melletti Puteoliban. A római naptárba 1586-ban vették föl ünnepüket.
--------------------------------------------------------------------------------
A legenda szerint Dracontius bíró megvakult, amikor kimondta az ítéletet, hogy medvék elé kell vetni a keresztényeket. Januarius meggyógyította, s ekkor változtatta az ítéletet fővesztésre. Januarius nevéhez azonban egy ennél sokkal nagyobb jelentőségű és ma is meglévő csoda kötődik: a vércsoda.
Ez a csodálatos jelenség abban áll, hogy ampullákban őrzött, összeszáradt vére időről időre folyékonnyá válik és fölbuzog. Két nagy ampullát Nápolyban őriznek: a nagyobbik ovális keresztmetszetű, köbtartalma kb. 60 cm3 a kisebbik hengeres, köbtartalma kb. 25 cm3. Általában a május első vasárnapja előtti szombaton és szeptember 19-én történik a csoda, és megmarad nyolc napon át mindkét ünnep után. Utána a megalvadt vér ismét teljesen beszárad.
Természetes módon nincs magyarázat erre a jelenségre, mert a történelem folyamán kiderült, hogy sem időponthoz, sem külső körülményekhez nincs kötve. Nemcsak a fejereklye jelenlétében, nemcsak nagy sokaság körében történik meg, még csak a mondott dátumokhoz sincs kötve, mert máskor is, a fejereklyétől távol és néhány szemlélő szeme láttára is megtörténik. Minden próbálkozás zátonyra fut, amely e jelenséget meg akarja magyarázni. A 16. század óta a legkülönbözőbb okfejtésekkel próbálkoztak kritikus elmék: a csalástól az okkult jelenségekig mindent próbáltak fölhozni a csoda ,,megmagyarázása'' érdekében. Azt is mondták, hogy az egész jelenségnek semmi köze sincs az emberi vérhez. Miután azonban már ismerték a vér összetételét, 1902- ben két professzor a szeptemberi csoda után megvizsgálta a folyadékot, és azt találta, hogy az rendes emberi vér, és alvadása is ugyanúgy történik, ahogy a friss vér szokott megalvadni.
Ráadásul a csoda nemcsak Nápolyban, hanem egyidejűleg Pozzuoliban is történik, abban a templomban, amely a hagyomány szerint a kivégzés helye fölé épült. Sőt, magánszemélyek birtokában is van néhány apró vérrög, amellyel ugyanúgy megtörténik a csoda, mint a főtemplom ampulláiban őrzött vérrel.
A hagyomány szerint ugyanis egy nápolyi asszony fölfogta a vértanú püspök vérét. Sokáig magánál őrizte, majd amikor már nagyon öreg lett, 389-ben átadta az ereklyét a nápolyi egyháznak. És ekkor történt először a csoda: a nápolyi hívek körmenetben vonultak ki a vér-ereklye fogadására, és magukkal vitték Januarius püspök fejereklyéjét. Amikor a két ereklye találkozott, a beszáradt vér folyékony lett.
A csoda első hiteles leírása 1389. augusztus 17-éről való. Nápoly népe a város fő patrónusaként tiszteli a vértanú püspököt, és a csoda bekövetkezését a következő hónapok kedvező vagy kedvezőtlen előjeleként értelmezik.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki megengedted, hogy Szent Januarius vértanúd emlékezetét megüljük, add meg, kérünk, hogy az örök boldogságban társaságának örvendhessünk!
Példája:
    A szenvedésnek sohasem tudhatjuk az értelmét,
                de bízzunk abban, hogy nem hiábavaló

DE RODAT SZENT EMÍLIA apáca

2018. szeptember 19. - Andre Lowoa

DE RODAT SZENT EMÍLIA apáca, rendalapítónő

*Saint-Martin de Limouze, 1787. szeptember 6. +Villefranche, 1852. szeptember 19.
Emilia-Maria-Vilma de Rodat ahhoz a vidéki nemességhez tartozott, amelynek a 19. századi Franciaország néhány szeretetre méltó alakját köszönheti. 1787. szeptember 6-án született Dél-Franciaországban, a rodezi egyházmegyében lévő Saint-Martin de Limouze plébánia Druelle nevű családi székhelyén. Kisgyermek korában anyai nagyanyjára bízták, és gyermekségének legnagyobb részét Ginal várkastélyban töltötte. Nevelését nagynénje, Agathe de Pomairols vizitációs nővér vette át, akit a forradalom elüldözött kolostorából. Emília gondos képzést és mélyreható, kissé szigorú vallási nevelést kapott tőle. Már igen fiatalon buzgón szentelte magát az imádságnak, és úgy tűnik, misztikus élményei is voltak. Már akkor erős szeretetet tanúsított a szegények iránt. Tizennegyedik évétől kezdve mégis kifejezetten világias korszakot élt át, és sokféle, bár teljesen ártatlan szórakozás és élvezet ejtette rabul. Ez a korszak 1804 úrnapján ért véget, amikor hirtelen visszatért a korábbinál mélyebb vallási életéhez.
Időközben Emília nagyanyja visszavonult Villefranche-de Rouergue-ba, a madame de Saint-Cyr egykori szerzetesnő által alapított szerzetesházba. 1805 márciusában Emília is ebbe az otthonba költözött. Villefranche szent életű káplánjának, Marty abbénak vezetése alatt bontakozott ki lelki élete. Különféle lelki írók, elsősorban Avilai Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.), és Szalézi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 57. o.) műveit olvasta, és katekizmusoktatást tartott szegény lányoknak. A szerzetesélet vonzotta, ezért magánfogadalmat tett, anélkül azonban, hogy egy meghatározott szerzetbe kötelezte volna el magát. 1809-ben két sikertelen kísérletet tett, hogy szerzetbe lépjen: az elsőt Figeacban a nevers-i nővéreknél, a másikat Cahors-ban az örökimádó Picpus nővéreknél. Éppoly kevés sikerrel járt 1812-ben a Moissacban újból megalapított irgalmas nővérek rendjében való próbálkozása. Végre 1815 májusában egy szegény nő panaszai (hogy az anyagiakkal nem rendelkező emberek számára nincs ingyenes oktatás) ráébresztették igazi hivatására: eldöntötte, hogy szegény gyermekek nevelésének szenteli életét.
Három leánnyal, akiket Saint-Cyr házában ismert meg, együttesen elhatározták, hogy megalapítják a Szent József Intézetet. (Ez 1822-ben a Szent Család Intézete nevet vette fel.) Klauzúrás kongregáció formájában rendezkedtek be, s a szegény vagy kevéssé ellátott gyermekek ingyenes oktatásának szentelték magukat. Az oktatás alapfokú iskolai szinten mozgott, így nem volt szükséges hozzá semmiféle pedagógiai képzettség. Bár az új létesítmény megfelelt a szegények tényleges szükségletének, Emíliát kezdetben mégis erősen bírálta környezete, és a villefranche-i papságtól sem kapott megfelelő támogatást. 1816. április 30-án társnőivel együtt megtelepedett egy szegényes házban, megnyitott két iskolai osztályt, és befogadott néhány árva gyermeket. Anyagi feltételeik nyomorúságosak voltak, de 1817-ben valamivel jobb körülmények között telepedhettek le, 1819. június 29-én pedig beköltözhettek az egykori ferences kolostorba. Marty abbé lelki vezetésével az új kongregáció fejlődésnek indult, és számos új tag jelentkezett felvételre. A viszonylag sok haláleset azonban, amely bizonyára rossz anyagi feltételeikkel állt összefüggésben, megritkította soraikat. Emília egy ideig arra gondolt, hogy közösségét egyesíti Mária Lányaival; ezt a szervezetet madame de Trenquelléon alapította meg Agen-ban. Az egyesülés előkészítése közben, 1822-ben kiderült, hogy a nővérek nem akarnak mást elismerni elöljárójuknak, mint Rodat anyát.
Emília egyéni életében ez az időszak a nagy próbatétel korszakát jelentette. 1818-ban kinövés keletkezett az orrán, és sokáig azt hitték, hogy rákban betegedett meg. 1821-ben megoperálták, de állapota folytonosan rosszabbodott, és néhány év múlva csaknem teljesen meg is süketült. Ezenkívül 1820. augusztus 9-től heves lelki szenvedés gyötörte, s ez mindenekelőtt a teljes elhagyatottság érzésében és a hit elleni erős kísértésekben nyilvánult meg.
Ez a szenvedés rövid megszakításokkal csaknem élete végéig tarthatott. A megpróbáltatások nem akadályozták meg abban, hogy messzemenően tevékeny elöljáró legyen; a Szent Család Intézet azonban csak nagyon lassan fejlődött. Első elágazása 1822-ben Aubinben valósult meg, s ez egy kisebb nézeteltéréshez vezetett az alapítónő és Marty abbé közt; ez utóbbi egyébként 1823 júniusában Rodez általános helynöke lett. Csak 1832-ben hajtott a kongregáció új sarjat Livinhacban, ahol magába olvasztotta a helybeli kis közösséget, a Nővérek Szövetségét (Soeurs de l'Union). Ugyanebben az évben kapta meg az intézet szabályzatát, amelyet Marty abbé szerkesztett, aki azután 1835. november 15-én meghalt.
Rodat anyának új gondokkal kellett megküzdenie. 1834-ben Decazevilleben, egy csak röviddel azelőtt kialakult bányavidéken új alapítást hoztak létre. Csakhamar megmutatkozott azonban, hogy a bányászok közti apostolság nem egyeztethető össze a klauzúrával. Létrejött tehát egy klauzúra nélküli ág, s ez nagyon hamar fejlődésnek indult. Most azonban magától értetődően számos nehézség támadt a kongregáció két ága közti szervezeti összefüggés miatt. 1835 után gyorsabb ütemben következtek az új alapítások, bár nagyjából csak Aveyonra és a vele szomszédos közigazgatási kerületekre korlátozódtak. Sok új házat nyitottak, ám a szükséges anyagi feltételek nélkül; Emília anya mindenütt ugyanazt az Istenre hagyatkozást és önzetlenséget tanúsította. Kihasználta azt a számos lehetőséget is, amelyet a társulat klauzúra nélküli ága kínált, és az oktatás feladatköréhez új működési területeket csatolt: házi betegápolást, fogolylátogatást, menedéket a bűnbánó nőknek.
A Szent Családról nevezett kongregációnak új válságot kellett kiállnia. A Marty abbé által szerkesztett szabályzat csakhamar nem felelt meg az új helyzetnek, és 1844-ben elengedhetetlenné vált átdolgozása. A feladatot Barthe abbéra, egy rodezi papra bízták, aki azt javasolta, hogy a társulat két ágát olvasszák egybe, és mindkettő számára töröljék el a klauzúrát. Az alapítónő ezzel nem értett egyet, mert határozottan ragaszkodott a klauzúrához. Barthe abbé szerencsére engedett, és a két ág továbbra is elkülönült egymástól. A társulat sok nővére bírálta az alapítónő anyagi kérdésekben tanúsított derűlátását, és feltétlen, szinte kizárólagos bizalmát a gondviselésben. Így hát az 1846-ban fogalmazott új szabályzat szerint teljhatalmát ebben a pontban korlátozta egy tanács; ez azonban csak még inkább növelte a pénzügyi nehézségeket.
1852 márciusában Emília anya bal szemén daganat keletkezett. Ettől kezdve megszűntek lelki szenvedései. Megértette, hogy ez a közelgő vég jele, és alázatosan kérte: szabadítsák meg minden vezető tevékenységtől. Mivel egészségi állapota folytonosan rosszabbodott, augusztus végén teljesítették kérését. Gyóntatóatyjának engedelmeskedve szeptember 7. és 10. között lediktálta életrajzát; ez nagy értékű vallási dokumentum, bár belső életének misztikájáról csak nagyon mértéktartóan nyilatkozik meg benne. 1852. szeptember 19-én halt meg.
1940. június 9-én boldoggá, 1950. április 23-án pedig szentté avatták.