Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy-két évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

SZENT LIDVINA szűz - SZENT I. MÁRTON PÁPA

Tweet Tetszik
0
2021. április 14. - Andre Lowoa


SZENT LIDVINA szűz

*Schiedam, 1380. március 18. +Schiedam, 1433. április 14.
Amikor Lidvina 1380. március 18-án, virágvasárnap Rotterdamtól nem messze, egy Maas melletti halászvároskában megszületett, a plébániatemplomban éppen a Máté szerinti szenvedéstörténetet énekelték. Ezt a körülményt később úgy értelmezték, mint Lidvina életének előjelét, mert harmincnyolc éven át a betegágyához volt szegezve, és magát tökéletesen átadva Isten akaratának teljesen feloldódott jegyesének, Krisztusnak szenvedésében. Ezáltal kiegészítette a testében, ami hiányzik még Krisztus szenvedéséből.
Lidvina, kilenc gyermek közül az egyedüli leány, egyszerű szülői házból származott. A vidám gyermeknek sok volt a barátnője, s az ifjak szeme csodálattal függött rendkívüli szépségén.
Amikor szülei szándéka szerint odáig jutott, hogy házasságra készüljön, Lidvina értésükre adta, hogy egyáltalán nem gondol a házasságra, és ha akarata ellenére mégis rá akarják kényszeríteni, kérni fogja Istent, vegye el szépségét, testét pedig torzítsa el, hogy egyetlen kérője se akadjon. Szülei erre felhagytak minden további sürgetéssel, Lidvina pedig mindinkább magába vonult.
1395--96 telén egy hosszadalmas betegség nagyon legyengítette. Egészsége alig állt némiképpen helyre, amikor 1396. február 2-án néhány barátnője meghívta, hogy tartson velük a jégre. Elesett és eltört egy bordája. Ettől a naptól kezdve nem tudott többé lábra állni. Az orvosok hiába próbálták a seb körül képződött daganatot eltávolítani, állapota egyre rosszabbodott. Az akkori idők egyik leghíresebb orvosa, Godfried Sonderdanck megvallotta, hogy a földi tudásnak el kell némulnia Istennek itt megnyilvánuló kezével szemben. Lidvina rémes kínokat szenvedett. Teste fokozatosan rothadni kezdett; környezete számára csakhamar az undor s még inkább a részvét tárgya lett. Testén mindenfelé daganatok és nyílt sebek képződtek; jobb szemére megvakult.
A betegség önmagában nem üdvözít. Minden azon múlik, hogyan viseli el az ember a betegséget. Lidvinának is meg kellett ezt tanulnia. Gyóntatóatyja, Jan Pot rávezette: gyakorolja, hogy türelmesen viselje el szenvedését, akaratát egyesítse Isten akaratával, és szemlélje Krisztus szenvedését. Lassanként megtanulta, hogy teljesen átengedje magát Isten akaratának. Krisztus szenvedésének szemlélése lett mindennapos foglalatossága: olyan szorosan kapcsolódott az Ő szenvedéséhez, hogy felismerte: már nem ő szenved, hanem Krisztus szenved benne.
Az Úr segítsége nélkül lehetetlen lett volna kiállnia a szenvedésnek ezt a harmincnyolc évét. Arról tudósítanak, hogy csodás módon gyakran részesült mennyei vigasztalásban. Megjelent neki az őrangyala, a Szűzanya és jegyese, Krisztus is, aki megajándékozta sebhelyeivel, s ezzel még inkább szenvedése részesévé tette.
Hosszú keresztútján testi fájdalmaihoz lelki kínok is járultak: saját plébánosa nem akarta elismerni kiválasztottságát, látogatóit, akik egyre többen özönlöttek betegágyához, gyakran csak a kíváncsiság vezette, megterhelték a betegségére és életére vonatkozó tapintatlan kérdésekkel. -- Sokak vezetője és tanácsadója lett. Papok és világiak, előkelő és egyszerű emberek, városiak és falusiak, sőt a határokon messzi túlról is érkeztek, segítséget és támogatást kértek tőle lelki és anyagi szükségleteikben. Elrejtett dolgokat nyilvánított ki, feltárta a jövőt, és kíméletlenül ráirányította a figyelmet látogatói lelki állapotára. Mindenkin segített, és mindenki megváltozva távozott tőle.
Saját titkának, szenvedésének legmélyebb jelentése rejtve marad számunkra. Szenvedésének hatékonyságát, a külsőleg látható sikert nem lehet határozottan kimutatni, de tudjuk, hogy Isten gyakran választ ki embereket, akik szenvednek és engesztelnek mások helyett, másokért. Nem merészelhetjük azt állítani, hogy szenvedésük kevésbé jelentős, szentségük kevésbé nagy, mint az Egyház ama ,,nagyjaié'', akik külső sikereket tudtak felmutatni.
Lidvina a nyugati egyházszakadás idején élt, olyan korban, amelyben két, sőt három ember is versengett a pápai méltóságért. Másfajta rosszként jelentkezett azután az Egyházban Wyclif és Husz tévtana: hitviták és vallásháborúk osztották meg a kereszténységet. Mindehhez járultak a növekvő világi kedvtelések, az erkölcsi romlottság és a vallási életnek a népesség minden rétegében -- a papságban éppúgy, mint a világiak körében -- tapasztalható elernyedése. Lidvinának talán a Krisztus misztikus testében jelentkező mindeme gonoszságért kellett saját testében vezekelnie.
Betegsége harmincnyolcadik évében halt meg, 1433. április 14-én. Akinek az élete Krisztus szenvedésének jegyében állott, húsvét hetében mehetett be az örök boldogságba.
Lidvina tiszteletét, amely Hollandiában már a halála után megkezdődött, az Egyház 1890. március 14-én hivatalosan is megerősítette.
SZENT I. MÁRTON PÁPA
+Cherson (Krím), 655. szept. 16.
Márton, akit az Egyház vértanúnak tisztel, 649--653 között volt pápa. Az umbriai Todiból származott. Mielőtt megválasztották, a pápa követe volt a konstantinápolyi császári udvarban. Pápai feladataihoz és sorsának további alakulásához jó iskola volt ez. Ismerte a császárváros életét, az udvar politikai légkörét és az ott uralkodó teológiát.
A bizánci teológusokat akkoriban az a kérdés foglalkoztatta, hogy vajon a megtestesült Fiúistennek egy vagy két akaratot kell-e tulajdonítani? A vitatott kérdés része volt annak a véget nem érő vitaáradatnak, amelyet a kalcedoni zsinat váltott ki Jézus két természetéről szóló tanításával. A bizánci császárok a kalcedoni tanítás ellenzőinek ismételten egységesítő formulákat kínáltak föl, azzal a céllal, hogy helyreállítsák az Egyház egységét, s egyben megszilárdítsák az ugyancsak veszélyeztetett békét. Hérakleiosz császár (610--641) is közzétett egy ilyen formulát 638-ban, mely azonban kétértelműen fogalmazott, s ezért nem érhette el célját, sőt új árkokat szántott és további szakadáshoz vezetett. A tudós bizánci szerzetes, Maximosz lett a hamisítatlan kalcedoni hitvallás elnyomhatatlan hangú védelmezője, és ezért a ,,Hitvalló'' nevet kapta.
II. Konstans császár (641--668) hatalmi szóval akart véget vetni a teológiai vitáknak. 645-ben császári rendelettel érvénytelenítette elődje rendelkezését, és így határozott: ,,Parancsként adjuk minden alattvalónknak, hogy a mai naptól fogva tilos a Krisztusban lévő egy vagy két akaratról még vitázni is. Aki ezt a parancsolatot megszegi, először is a mindenható Isten rettenetes ítéletét vonja magára, másodszor a császár büntetését is: hivatalból való elmozdítást, ha püspök az illető, vagyonelkobzást ha előkelő, korbácsolást és száműzetést ha egyszerű állampolgár.''
Ez a császári döntés a szabad teológiai vitatkozás végét és az állami üldöztetés kockázatát jelentette minden bátor hittudósnak. Ilyen körülmények közt választották Mártont 649-ben Róma püspökévé. Fölszenteltette magát, mielőtt megkapta volna a választáshoz a császári jóváhagyást. Ez olyan esemény volt, amely nem csökkentette a helyzet feszültségét. Nem sokkal hivatalának elfoglalása után zsinatot hívott össze Rómába. Az itáliai püspökök meglehetősen szép számban össze is jöttek, a teológiai tanácskozások tulajdonképpeni kezdeményezői és irányítói azonban azok a görög szerzetesek voltak, akik hazájukból Rómába menekültek. Hitvalló Maximosz közöttük volt. Ez már meg is szabta a zsinat irányát. A zsinat, amelynek eredeti okmányai ránk maradtak, visszautasította a császár parancsát, és a kalcedoni hitvallás ellenzőit kiközösítéssel sújtotta.
Konstans császár semmiképpen sem volt hajlandó az ügyet elnézni vagy akaratából engedni. Olympiosz exarchát kettős megbízatással Itáliába küldte: gondoskodjék róla, hogy a római egyház területén elfogadják a császári rendeletet, és tartóztassa le Mártont. Erre a hatalmi föllépésre azonban nem került sor, mert Olympiosz föllázadt a császár ellen. Itália önálló uralkodójává tette magát, és az is maradt három éven át, míg 652-ben el nem esett Szicíliában az arabok ellen vívott harcban. Márton ez idő alatt háborítatlanul láthatta el hivatalát. Más kérdés, hogy milyen mértékben pártolta Olympioszt. Az biztos, hogy semmi oka sem volt arra, hogy szembehelyezkedjék vele: Olympiosz volt Itália ura, a császár messze volt -- és eretnek volt.
Olympiosz halála után azonban új exarcha jött Itáliába, aki könyörtelenül teljesítette császári megbízatását. Róma püspökét, az egyház fejét letartóztatták, és betegen Konstantinápolyba hurcolták. Három hónapon át megalázó és szigorú fogságban tartották. Azután lefolytatták ellene a pert, amelyet eleve kirakatperként rendeztek meg. A hittel kapcsolatos kérdéseket, melyekre Márton az eljárás folyamán rá akart térni, elutasították: ,,Ne jöjj most elő dogmatikai kérdésekkel. Egyes-egyedül felségsértéssel vádolunk. Mi is rómaiak vagyunk, keresztények és igazhitűek.'' Tanúk léptek föl, akik egy Olympiosszal való összeesküvést akartak rábizonyítani: ,,Egy gyékényen árult Olympiosszal, halálos ellensége a császárnak és minden római műveltségnek.'' Márton egyedüli azzal védekezett, hogy tehetetlen volt Olympiosz katonai hatalmával szemben, és föltette a kérdést: ,,Hát én tettem Olympioszt exarchává?'' E reménytelen helyzetben Róma püspöke így fejezte be védőbeszédét: ,,Tegyétek csak meg velem azt, amit akartok és már régen elhatároztatok. Csak egyre kérlek Isten nevében: hamar tegyétek. Tudja az Isten, hogy a halál akármelyik fajtájával a legnagyobb szolgálatot teszitek nekem.''
A per fölségsértés címén kimondott halálos ítélettel végződött, Újabb bebörtönzéssel, zaklatásokkal és fenyegetésekkel akarták a halálraítéltet engedékennyé tenni. Rá akarták kényszeríteni, hogy vegye föl az egyházi közösséget a konstantinápolyi pátriárkával. Márton állhatatos maradt: ,,Még ha darabokra szabdaltok, akkor sem fogok a konstantinápolyi egyházzal közösséget vállalni.'' Ismét eltelt közel három hónapi fogság, s akkor a halálos ítéletet száműzetésre változtatták. A beteg püspököt a Krím-félszigetre, Chersonba szállították.
Ebből a száműzetésből Márton néhány levelet írt hű barátainak. Beszámolt a nyomorúságról, amelyet a száműzetésben el kellett szenvednie, soraiból kicseng az idős ember keserűsége, aki elhagyatva és segítség nélkül érzi magát. A rómaiak már az előző évben új püspököt választottak I. Jenő személyében. Ezt a hírt is a tehetetlenségre kárhoztatott ember lemondásával vette tudomásul. A Krím-félszigeten halt meg 655. szeptember 16-án.
Nyomasztó szomorúság árnyékolja be ennek a római püspöknek a hivatali idejét és szerencsétlen életét. Egy kis baráti kör kitartott ugyan mellette; egyik barátjának köszönhetjük a konstantinápolyi perről szóló híreket. De ez a beszámoló irodalmi értelmezés és alakítás nyomait hordja magán. Régebbi vértanútörténeteket, sőt magának Jézusnak a szenvedéstörténetét is szeme előtt tartotta az író, és ezzel megvetette az alapját annak, hogy később vértanúnak tiszteljék a püspököt.
Görög életrajza a halála napját április 13-ra teszi, a bizánci rítusban mindig ezen a napon ünnepelték. Egy 9. századi martirológium november 12-én hozza a napját, s Rómában a 11. század óta ekkor ünnepelték. 1969-ben áthelyezték ünnepét a halála napjára, április 13- ra.
--------------------------------------------------------------------------------
Néhány részlet a hitvalló pápa leveleiből hitelesen bizonyítja, milyen szenvedéseket kellett hűségéért elviselnie.
Még mielőtt a császári bíróság elé állították Mártont, a ,,keresztény'' Konstantinápolyban megalázó börtönt kellett elviselnie. Márton így ír erről: ,,Már 47 napja nem kapok vizet mosakodásra. Megdermedek a hidegtől és végtelenül gyenge vagyok. Szüntelen vérhasban szenvedek, nem tudok fölegyenesedni. Az étel, amit adnak, utálatos és undorító. Remélem, Isten hamarosan elvisz ebből a világból, és üldözőimet bűnbánó érzületre indítja.''
Krími száműzetésének idején ezt írja a szenvedő pápa hű barátainak: ,,A kenyérnek itt csak a nevét ismerik. -- Csodálkoztam, és most is csodálkozom azoknak a közömbösségén és irgalmatlanságán, akik valamikor hozzám tartoztak, barátaim és felebarátaim voltak, hogy szerencsétlenségemre teljesen elfelejtettek, és amint vélem, már arra sem kíváncsiak, hogy élek-e még vagy sem.''
Keserűen érinthette, hogy közben Rómában új pápát választottak, de nem tagadja meg tőlük imáit: ,,Azok ott Itáliában elfelejtettek, mintha már nem is volnék a világon, én azonban nem hagyom abba, hogy kérjem Istent, Szent Péter közbenjárására őrizze és tartsa meg őket rendületlenül a katolikus hitben.''
--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható Istenünk, ki Szent Márton pápát megsegítetted, hogy sem a fenyegetések, sem a kínzások meg ne törjék, kérünk, segíts, hogy erődre támaszkodva mi is állhatatosan viseljük a világ zaklatásait!
Szent Maximusz     vértanú, † 229       
komment

Szent Jusztin vértanú

Tweet Tetszik
0
2021. április 14. - Andre Lowoa

szjuszt.jpg„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek” (Máté 5,6). Az Üdvözítőnek ezt a nagy szavát elsőnek igazolja és mutatja meg tanulságként a mai kor nyughatatlan, ideges, kereső fiai számára is Szent Jusztin.

Született 100 körül Palesztinában, Szichem városában pogány környezete nem tudta kiölni az élénk szellemű, tudományra szomjas ifjú lelkéből az igazság és nemesebb élet vágyát. Bölcsességre, Isten-ismeretre áhítozott, s ezt hol kereste volna, ha nem a régi híres görög tudós filozófus iskolákban? Azonban keservesen kellett tapasztalnia, hogy az Istentől és az Úr Krisztus hitétől távol járó fölfuvalkodott tudomány az igazságot szomjazó léleknek aranypoharat nyújt, de - üresen.

Beiratkozott Jusztin a sztoikusokhoz, akik önuralmat kívántak a tanítványoktól és sokat beszéltek az erényről. Mikor azonban nyughatatlan, kiaszott lélekkel kérte tanítóját: beszéljen neki Istenről, az ridegen azt felelte: Semmit sem tudok róla, s az nem is szükséges. Elment most a híres Aristoteles követőihez. Itt azonban már első nap kiábrándult, mikor látta, hogy a tanár fő gondja volt minél nagyobb tandíjat kapni. A pythagoreusok szóba sem akartak állni vele, míg zenét, számtant, geometriát nem tanult; majd aztán beszélnek neki Istenről. Elkeseredetten a zseniális Platon iskolájába ment. Itt legalább hallott eszmékről, örökkévalóságról, szemmel nem látható Istenről. Igaz, el is kevélyedett, s már-már azt hitte, hogy még az Isten-látás magaslatait is eléri. Gondolatokba merülten járt Efezus mellett a tenger partján, mikor találkozott egy tiszteletet keltő aggastyánnal, aki résztvevően szóba elegyedett vele, s csakhamar meggyőzte, hogy a filozófus iskolákban nem fogja megtalálni az igazságot. A próféták olvasására buzdította, s egyben lelkére kötötte, hogy ne csak tanulmányozza az igazság könyvét, hanem alázattal és buzgón imádkozzék is lelki világosságért

Ez az őszinte igazságkeresés és kegyeletes lelkület meghozta gyümölcsét. Megnyílt Jusztinnak a szeme, úgy, hogy most már nemcsak a Szentírásban látta meg a kereszténység igazát, hanem az életben is. Mint később annyi mást, őt is megfogta a vértanúk nagy bizonyságtétele. Maga írja: „Platon-követő koromban gyakran hallottam, milyen vádakkal illetik a keresztényeket. De amikor láttam, hogy a halál és minden gondolható kínzás színe előtt mennyire remegés nélkül állnak, világosság támadt lelkemben: Lehetetlen, hogy ezek bűnben és gonoszságban élték le életüket”.

Így Jusztin kereszténnyé lett, és amilyen buzgósággal kereste, mint ifjú az igazságot, olyan őszinte lelkesedéssel és férfias állhatatossággal tett azután bizonyságot a megtalált igazságról - egészen a vérpadig.

Tulajdoni tapasztalásból ismerte a tévelygés kínjait; s most, mikor révbe ért, nemes lelke űzte, hogy más tévelygőkön is segítsen, s ami boldogító kincset maga megtalált, abban másokat is részesítsen. Különösen két jelenség fájt neki és serkentette nagy elhatározásra: a tanult, intelligens pogányok lelki vaksága és az előkelők nagy részének, sőt az államfőknek elvakult kereszténygyűlölete. Erőt és kötelességet érzett mindkettővel szemben vállalni a krisztusi igazság ügyét, még pedig azon a nyelven és módon, melyet ők megszoktak és megszerettek. Művelt ember volt ő is, mint azok, s büszke volt tudományára. De meg akarta nekik mutatni, hogy ez a tudomány, ha alázatos és igazságszerető lélekkel párosul, az Úr Krisztushoz vezet. Így a keresztények között elsőnek hirdette és védte az evangélium tanításait a tudomány eszközeivel; mintegy befogta a világi műveltséget az Úr Krisztus szolgálatába.

Jusztin kereső elméje előtt a kereszténység úgy jelent meg, mint „egyedül megbízható és használható filozófia”, és a keresztények az egyedüli igazi bölcsek és filozófusok. Ennek szemmel látható megmutatása végett Jusztin, mint keresztény is viselte a filozófusoknak abban a korban megkülönböztető ruháját, a vörhenyes bő köpenyt. Ebben jelent meg az üléseken, iskolákban; nyilvános vitákban megcáfolta a pogány tudósokat és a keresztényellenes vádakat, zsidók és pogányok előtt bizonyította a kereszténység igazságát (Typhon nevű zsidóval folytatott vitája írásban fönn is maradt), cáfolta az eretnekeket s oktatta, hitük védelmére tanította a tudományszomjas keresztény ifjúságot. Rómában külön iskolát alapított, s nem egy tanítványa pecsételte meg vérével, amit tőle tanult. Mint önérzetes római polgárnak külön fájdalma volt, hogy a birodalom, híres régi jog- és igazságszeretete arculcsapásával űzőbe vette a keresztényeket és így saját vesztén dolgozott, mikor legmegbízhatóbb alattvalóit vérpadra vitte. Igazságérzetének és meggyőződésének komoly férfias hevével szertefeszült ezzel a képtelen és veszedelmes magatartással. Egyenest a császárhoz fordult és a keresztények között elsőnek nyújtott be neki egy védőiratot, mely sorra megcáfolja a keresztények ellen elterjesztett ostoba rágalmakat, bebizonyítja igazságunkat és kimutatja a keresztényüldözések égbekiáltó igazságtalanságát.

Jusztin nem áltatta magát. Tudta, hogy a gonoszságot és fanatikus elvakultságot írással meg nem lehet állítani végzetes útján. Azonban tudta azt is, hogy a keresztény férfiúnak kötelessége bizonyságot tenni az igazságról: ,,Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt”, mondja az Üdvözítő. S el volt rá készülve, hogy a tanítvány sorsa nem lesz különb a mesternél: ha őt üldözték, a tanítványokat is üldözik. Pogány ellenfelei, kik tehetetlenek voltak tudományával szemben, mint keresztényt följelentették a hatóságnál.

165-ben hat társával – jobbára tanítványai – Rusztikus prefektus elé került Rómában. Ránk maradtak a tárgyalásnak és ítéletének egykorú, hiteles följegyzései. A prefektus fölszólította először Jusztint: ,,Mindenek előtt hódolj az istenek előtt és engedelmeskedj a császárnak”. Jusztin: „Tőlünk nem lehet zokon venni, ha a mi üdvözítőnk Jézus Krisztus parancsainak engedelmeskedünk”. A prefektus: „Milyen tanokat vallasz?” Jusztin: „Törekedtem megismerni minden tant, de dönteni a keresztények igaz tana mellett döntöttem”. A prefektus: „És ez a tanítás nyeri meg tetszésedet, te nyomorult?” Jusztin: „Igen, ehhez ragaszkodom, mert ez van összhangban az igaz dogmával”. A prefektus: „Micsoda ez a dogma?” Jusztin: „Az, hogy imádjuk a keresztények Istenét, akiről meg vagyunk győződve, hogy egy kezdettől, hogy teremtője és alkotója minden teremtménynek, és az Úr Jézus Krisztust, Isten Fiát, kiről a próféták megjövendölték, hogy mint üdv hirdetője és fölséges igazságok tanítója eljön az emberekhez. De én gyarló ember vagyok és tudom, hogy véghetetlen Istenségéhez képest elégtelen az én beszédem. Ahhoz prófétai tehetség kellene”. A prefektus: „Tehát keresztény vagy?” Jusztin: „Igen, keresztény vagyok”. Ugyanezt vallotta hat társa. A prefektus még egy kísérletet tett: „Hallgass ide, Jusztin! Műveltnek tartanak téged, s te azt gondolod, hogy az igazság birtokában vagy. De ha most megvesszőztetlek és lefejeztetlek, s te azt gondolod, hogy az igazság birtokában vagy. De ha most megvesszőztetlek és lefejeztetlek, gondolod-e, hogy a mennyországba is jutsz?” Jusztin: „Nemcsak gondolom, hanem biztosan tudom, s s legcsekélyebb kétségem sincs”. Rusztikus kifogyott a türelméből: „Térjünk a dologra, áldozzatok az isteneknek”. Jusztin: „Eszes ember nem hagyja ott az istenességet, hogy istentelenségbe és tévedésbe essék”. A prefektus: „Ha nem engedelmeskedtek parancsomnak, irgalom nélkül kínpadra vonatlak benneteket”. Jusztin: „Ez a mi leghőbb vágyunk: a mi Urunk Jézus Krisztusért szenvedni és ezáltal üdvözülni. Mert akkor nyugodtan lépünk a mi Istenünk és bírónk rettenetes ítélőszéke elé, ahol Isten akarata szerint majd az egész világnak meg kell jelennie”. Erre a prefektus kimondta az ítéletet: megvesszőzés és kivégzés. Földi maradványaikat társaik titkon elvitték és „illő helyen” eltemették.

„Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, övék a mennyek országa” (Máté 5,10).

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

komment

SZENT JUSZTIN

Tweet Tetszik
0
2021. április 14. - Andre Lowoa

SZENT JUSZTIN

* Flavia Neapolisz (Szichem, ma Nablusz), 2. század eleje + Róma, 166.
Jusztin, a filozófus-vértanú a 2. század kereszténységében egy egészen új embertípust testesített meg. Nevezték már ,,keresztény intellektuelnek'' is, de ezt semmiképpen sem szabad úgy értenünk, mintha a szellemi tevékenység önmagában lett volna életének célja és tartalma. Személyében sokkal inkább olyan emberrel találkozunk, aki becsületesen és kitartóan kereste az igazságot, és fáradozásai közben rátalált a hitre: ezáltal megtalálta önmagát is és egyéniséggé érett, de élete hitbeli ismereteinek továbbadása során teljesedett be. A görög filozófus gondolkodásmódjáról és életstílusáról keresztényként sem mondott le, hanem inkább fölhasználta azt a hit hirdetésében.
Jusztin hazája Szamaria tartománya volt Palesztinában. Szichemi polgári családból származott, apját Priscusnak, nagyapját Bacchiusnak hívták, s e nevek azt az elképzelést erősítik, hogy Jusztin családja római eredetű volt, vagy legalábbis vonzódott a rómaiakhoz. A római szellemiségnek felelt meg az a nyilvánvalóan nagyvonalú neveltetés, amelyet Jusztin ifjúságában élvezett. Saját elbeszélése szerint semmiféle provinciális nézet vagy szokás nem akadályozta, mint filozófus, a bölcsesség szerelmese maga kereste magának az utat személyes életformájához.
Jusztin maga írja le, hogyan kereste fiatalemberként a tudást. Egymás után kopogtatott kora tudósainak ajtaján, hogy elmélyedjen náluk az igazságba, de egyiküknél sem találta meg, amit keresett.
Végülis egy egészen másfajta találkozás hozta meg a fordulatot Jusztin életében. Egy napon a tenger partján sétált, és beszélgetésbe kezdett egy tiszteletreméltó idős emberrel, aki rányitotta szemét az isteni bölcsességre. Az idős ember atyai módon az éppen megfelelő szavakat tudta neki mondani. Jusztin készségesen fogadta az oktatást, mely rámutatott Izrael népének prófétáira, akik üzeneteikkel egyenesen az egyetlen valóságos Istenhez vezetnek, és előkészítik a hit útját Isten Fiához, Jézus Krisztushoz.
Jusztin már platonikus tanítvány korában megcsodálta a keresztény vértanúk rettenthetetlenségét. Meggyőződött róla, hogy Krisztus tanítása, amelyet akkor hallott először, ,,az egyetlen megbízható és hasznos filozófia''. Megkeresztelkedett és attól fogva életét az evangélium hirdetésének szentelte. A filozófusok köpenyében mint vándorprédikátor járt mindenfelé. A városok terein beszédbe elegyedett mindenféle rendű és rangú emberrel, hogy megnyerje őket Jézus Krisztus hitének. Efezusban egyszer két napon át vitatkozott egy tudós zsidóval és tanítványaival a villák mögötti sétányon. A vita tárgya az volt, hogy milyen szerepet játszott Izrael népe Isten üdvözítő tervében, s hogy a megígért Messiás Jézus-e vagy sem. Erre a vitára visszaemlékezve írta Jusztin húsz évvel később a Párbeszéd a zsidó Triphonnal című művét. A Szentírásból bizonyítja Jézus istenségét és a pogányok meghívását a kereszténységre. Jusztin, a fáradhatatlan prédikátor és misszionárius végül hosszú vándorlás után elérkezett a fővárosba, Rómába, ahol -- minden filozófus és hithirdető gyülekezőhelyén -- végre megtelepedett. Saját iskolát alapított, amely nagy látogatottságnak örvendett. Tanítványai közt volt a későbbi hitvédő, Tatianus.
Jusztin azonban nem érte már be a szóbeli tanítással. Filozófiai értekezéseket tett közzé, amelyekben krisztushitét szembesítette a filozófiával. Sajnos, ezek az írások elvesztek. Címüket és tartalmukat csak Cézáreai Euszébiosz Egyháztörténetéből ismerjük.
Ezzel szemben ma is megvan az a két Apológiája, amelyekben Jusztin nemcsak általánosságban, a vallásosság mindenkori problémáiról szólt, hanem az üldözött keresztények érdekében közvetlenül is föllépett, fölvilágosító és útmutató módon: az újra és újra föllángoló üldözésekre való tekintettel Jusztin mindkét kérő és védő írásában személyesen a császárhoz és a római szenátushoz folyamodott segítségért. Közben azon fáradozott, hogy megcáfolja a keresztények ellen emelt vádat, amely szerint istentelenek és ellenségei az államnak. Antonius Pius (és talán Marcus Aurelius) császár filozófusi lelkiismeretéhez és megértéséhez fellebbezett, főleg annak kimutatásával, hogy a pogány filozófusok legjobbjai alapjában már magukban hordták a kereszténység csíráját. Ebben az összefüggésben alakította ki Jusztin híressé vált kifejezését, a ,,csíraszerű logosz''-t. Eszerint Isten már korábban, a Jézus Krisztus előtt élt filozófusok ajka által közölte magát az emberiséggel, és általuk is előkészítette az üdvösség ismeretét. Jusztin fölfogása szerint mindazok, akik ennek a logosznak megfelelően éltek, alapjában véve már Krisztushoz tartoztak. ,,Ilyen volt például a görögöknél Szokratész és sok más hozzá hasonló''; vagy a nem görögöknél például Izrael prófétái. Ezek a megállapítások még ma is értékesek, mert egy őskeresztény világi apostol valójában ökumenikus gondolkodásáról tesznek tanúságot.
De ez a művelt laikus a keresztény istentiszteletről adott közléseivel is nagy érdemeket szerzett az egyházi élet fejlődésében egészen a jelen korig. A keresztények szertartásairól hamis híresztelések terjedtek el. Ezek cáfolására Jusztin rövid összefoglalásban leírja a keresztelés, az Eucharisztia és a vasárnap megünneplésének rítusát. Az őskeresztény liturgiának ezzel a megbízható, legrégibb leírásával az Egyház olyan okmányt tart a kezében, amelynek segítségével állandóan fölülvizsgálhatja és rendezheti legfontosabb kultikus szokásait. Jusztin ezen írásaiban világos tanúságot tesz arról a hitről, hogy Krisztus valóságosan jelen van az eucharisztikus adományokban. A Párbeszéd a zsidó Triphonnal c. művében kifejti, hogy az Eucharisztia a pogány filozófusok óta vágyott -- lelki -- áldozati adomány, amelyben a megtestesült Logosz önmagát adja egyetlen elfogadható áldozatul, amikor imával és hálaadással megülik szenvedésének emlékezetét. A lelki áldozati adománynak ez a fogalma, amely meghalad és fölülmúl minden pusztán anyagi áldozatot, a szentmise római kánonjába is belekerült.
Jusztin írásai maradandó értékűek. Bár józan, nemegyszer szinte gyámoltalannak tűnő stílusban vannak megírva, mégis kitűnnek csodálatos teológiai világosságukkal. A hellénista és zsidó világban Jusztin előtt nem lehetett ilyen nyílt beszédet hallani keresztény szájból. Modern egyháztörténészek ezért joggal mutatnak rá arra, hogy Jusztinban a korabeli Egyház életereje öltött testet. A 2. század többi nagy embere arra szorítkozott, hogy az érintetlen hitletéteményt megőrizze és továbbadja. Jusztin új lehetőségeket keresett, hogy a Krisztusba, az egész emberiség Üdvözítőjébe vetett hitet közelebb vigye zsidó és pogány kortársaihoz.
Egy olyan ember azonban, aki annyira őszintén állt szemben a többi vallással, nem maradhatott támadások nélkül. Római működése alatt heves ellenfelei támadtak. Közülük a legelszántabb Crescentius volt, a cinikus filozófus. Végül is az ő följelentése alapján fogták el, és állították Rusticus prefektus elé tanítványaival, Charitonnal és Charitóval (aki nő volt), Euelpisztosszal, Hieraxszal, Paionnal és Liberianusszal együtt.
Ma is megvannak az akták, amelyek hűen leírják a bírósági eljárást. Jusztin rövid vonásokban ismertette a keresztény hitvallás tartalmát. Társaival együtt tanúságot tett erről a hitről és a mennyei dicsőség reményéről. Utoljára fölszólították őket, hogy áldozzanak az isteneknek, de visszautasították. Így a bírói ítélet csak a halál lehetett.
A tiszteletreméltó régi tudósítás ezekkel a mondatokkal végződik: ,,A szent vértanúk magasztalták Istent, és rögtön a vesztőhelyre indultak. Ott lefejezték őket. Így végezték be vértanúságukat Üdvözítőnk megvallásával.
Egyes hívők titokban magukhoz vették a holttesteket, és méltó helyen eltemették Urunk Jézus Krisztus kegyelmének a segítségével. Legyen nekik tisztelet mindörökkön örökké. Amen.''
Szent Jusztin ünnepét 1882-ben vették fel a római naptárba, április 14-re. Mivel e nap legtöbbször Húsvét közelébe esik, 1969-ben június 1- re tették át, amely napon a bizánci rítusban a 9. század óta ünneplik.
--------------------------------------------------------------------------------
A Párbeszéd a zsidó Triphonnal című írásában Jusztin elbeszéli, hogy fiatalemberként -- tudásszomjtól ösztönözve és az igazságot kutatva -- hogyan kereste föl egymás után a különböző filozófusok iskoláit.
Először egy sztoikustól kért oktatást. ,,De miután meglehetősen hosszú időn át jártam hozzá -- így beszéli el --, nem gazdagította istenismeretemet, hiszen nincs is neki, és nem tartja szükségesnek. Ekkor elfordultam tőle, és egy másik emberhez mentem, egy úgynevezett peripatetikushoz (azaz Arisztotelész tanítványához), aki szellemileg képzettnek tartotta magát. Neki csak az első napokban volt türelme hozzám. Aztán már azt követelte, állapodjunk meg a fizetségben, hogy együttlétünk haszontalan ne legyen, emiatt azután el is hagytam. Véleményem szerint egyáltalán nem volt filozófus.''
Azután egy híres pitagóreushoz ment, ,,olyan emberhez, aki sokat képzelt a maga bölcsessége felől''. Ez azonban fölszólította, hogy rögtön mondjon le a zenéről, a csillagászatról és a mértanról, hogy ezáltal -- szellemét elvonva az érzékiektől -- fölkészüljön az Isten, az abszolút jó és szép szemléletére. Mivel Jusztin kénytelen volt bevallani, hogy ehhez nincsenek előismeretei, ez a tanító is elküldte őt, aki pedig azt hitte, ,,ért valamihez''. ,,Tanácstalan helyzetemben -- így folytatja tovább beszámolóját -- elhatároztam, hogy fölkeresem a platonikusokat is, hiszen nekik is jó hírük volt. Mivel egy ideje éppen városunkban tartózkodott egy tudós, aki nagy tekintélynek örvendett a platonikusok között, oly sokszor fölkerestem, amint csak lehetséges volt. Jól haladtam előre, s nap mint nap tökéletesedtem, annyira jól mentek a dolgok. A testetlen létezők szellemi valósága nagyon érdekelt, és az ideák szemlélete szárnyakat adott gondolkodásomnak. Úgy gondoltam, rövid időn belül bölcs leszek. Korlátoltságomban abba a reménybe ringattam magam, hogy közvetlenül látni fogom Istent.''
Egy napon azonban sétálás közben a tengerparton találkozott egy tiszteletreméltó idős emberrel. Ez meggyőzte őt, hogy Platon filozófiája számos problémát megoldatlanul hagy. Egyenesen a szemébe mondta az ifjú bölcsességkeresőnek: ,,Te szereted ugyan a jó beszédet, de semmiképpen sem vagy barátja a cselekvésnek és a valóságnak.'' Ez a komoly intés jó talajba hullott, és kérlelte az aggot, hogy fejtse ki előtte Krisztus üzenetét.
Jellemző Jusztinra, hogy micsoda hatással volt rá a kereszténység! ,,Amikor még teljes szívvel platonikus voltam, hallottam a keresztények ellen fölhozott vádakat. Amikor azonban láttam, hogy a halál és mindenféle kigondolható kín előtt mennyire félelem nélkül állnak, arra a belátásra jutottam: lehetetlen, hogy ezek idáig bűnben és vétekben éltek volna.''
Egy közvetlenül a közelében lejátszódott fölháborító esemény arra bírta, hogy -- amint már egyszer megtette -- a római jogérzékhez fellebbezzen. A városprefektus ismét kivégeztetett három keresztényt, pusztán csak azért, mert keresztények voltak. Ekkor Jusztin egy bátor levéllel közvetlenül a császárhoz folyamodott. Fölfedte az üldözések alapjait, kimutatta a kereszténység isteni felsőbbségét, és végül nyomatékos szavakkal kérte, hogy az igazság és az igazságosság nevében ne hagyják figyelmen kívül figyelmeztetését. Jusztin tudta, hogy nyílt beszédével a saját életét kockáztatja. E szavakkal zárja ugyanis: ,,Én is várom most már, hogy az említett besúgók valamelyike álnokul följelent, és a keresztre kerülök.''
Szentünknek és társainak hivatalos vértanú-jegyzőkönyve érzékletes képet rajzol arról a merev római törvényszéki eljárásról, amely külsőleg szétmorzsolta ugyan a védtelen áldozatokat, bensőjüket azonban nem tudta legyőzni.
A kihallgatás elején Jusztin alkalmat kapott arra, hogy beszéljen hitéről. Így szólt: ,,Nem lehet megbélyegezni vagy rosszallani, hogy Üdvözítőnk Jézus Krisztus parancsait követjük. Azon fáradoztam, hogy megismerjek minden tanítást. Mégis a keresztények igaz tanítása mellett döntöttem, annak ellenére, hogy nem tetszenek azoknak, akik tévedésben élnek.'' Akkor a prefektus félbeszakította: ,,Ide hallgass te, akit a szó emberének mondanak, s aki azt hiszed, hogy tiéd az igazi bölcsesség! Ha most megkorbácsolunk és kivégzünk, azt hiszed, hogy fölmégy az égbe?'' Jusztin ezt válaszolta: ,,Szilárdan bízom benne, hogy ott fogok lakni, ha mindezt elviselem.'' Rusticusnak be kellett látnia, hogy hiábavaló az ijesztgetés. Ezért röviden parancsot adott: ,,Térjünk a tárgyra! Lépjetek elő és áldozzatok az isteneknek!'' Jusztin így válaszolt: ,,Aki helyesen gondolkodik, nem eshet vissza az istenfélelemből az istentelenségbe. Mi vágyva vágyunk arra, hogy Urunkért, Jézus Krisztusért szenvedjünk, és így meneküljünk meg.'' Jusztin tanítványai is egyhangúan kijelentették: ,,Tégy, amit akarsz! Mi keresztények vagyunk és nem áldozunk bálványszobroknak!'' Erre Rusticus kihirdette az ítéletet: ,,Mivel ezek nem akarnak az isteneknek áldozni és a császár parancsainak engedelmeskedni, korbácsolják meg és vezessék őket a vesztőhelyre a törvény irtelmében.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Jusztin vértanút a kereszt oktalansága által csodálatosan megtanítottad Jézus Krisztus fölséges ismeretére, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a bennünket megkörnyékező tévedéseket elűzve a hit szilárdságára törekedjünk!
komment

Ezer perzsa szent vértanú - Szent Ardaleon vértanú

Tweet Tetszik
0
2021. április 14. - Andre Lowoa

Ezer perzsa szent vértanú

Amikor a keresztények Nagypénteken az Üdvözítő szenvedését és halálát ünnepelték,_akkor ölték meg Simeon püspököt, és vele együtt sok más keresztényt. Innentől kezdve 9 napon át szedték össze a keresztényeket és adták át őket a halálnak. Így halt meg ezer keresztény, és velük egy Azát nevű magas rangú királyi hivatalnok, akit Szápor király nagyon kedvelt. Mindezek Szápor király uralkodása alatt történtek 344-ben, április 13-23 között Perzsiában.
Szent Ardaleon vértanú
Ardaleon eredeti foglalkozása színész volt. A népi látványosságokon, és más helyekén szívesen, ábrázolta és játszotta az emberek cselekedeteit. Egy alkalommal azt játszotta el, hogyan viselkednek a keresztény vértanúk a szenvedések alatt. Amikor megdicsérték alakítását, csendet parancsolt és bevallotta, hogy kereszténnyé lett. Ezért tüzes vastepsire fektették és így nyerte el a vértanúságot Makszimián császár uralkodása alatt.

Hídverő Szent Benedek     hitvalló, † 1184  

komment

Szent Thomaida vértanúnő

Tweet Tetszik
0
2021. április 13. - Andre Lowoa
Szent Thomaida vértanúnő
Thomaida Alescandriából származott istenfélő szülőktől. Szüleitől keresztény nevelést kapott és megismertették a könyvekkel is. 15 éves korában férjhez adták egy keresztény ifjúhoz. Férje házában tisztán, szelíden és jóságosán élt, mindenki tisztelte ezekért az erényekért. Velük egy házban lakott a férje, apja az apósa. Nagyon megtetszett neki erényes menye és tisztátalan gondolatokkal, és vágyakkal közelített felé.
Egy éjjel, amikor az ifjú férj halászni ment társaival, az após, testi bűnre akarta csábítani menyét, lefejezéssel fenyegetve meg. Thomaida egészen ellent állt, amire apósa beváltotta, fenyegetését, karddal lefejezte menyét. Így nyerte el tisztasága védelmében a vértanúi koronát az V. században. Konstantinápoly egyik kolostorában temették el, sírjához sokan zarándokoltak olyanok, akiket testi vágyak gyötörtek.
komment

GAICHEI* BOLDOG LIPÓT

Tweet Tetszik
0
2021. április 13. - Andre Lowoa
GAICHEI* BOLDOG LIPÓT (1732-1815)
Perugia* közelében, Gaiche nevu helységben született. Egy ideig pásztorkodott, majd 18 éves korában beöltözött ferencesnek éppen abban az évben, amikor Szent Lénárd, a nagynevu népmiszszionárius ferences meghalt. Lánárd „orá hagyta muve folytatását” - mondják egyesek. Lipót valóban Szent Lénárdot példaképéül választotta és követte hivatásában. Lánárd 44, o 45 évig volt népmisszionárius - valamivel szukebb körben, Umbria és Lazio* területén. Pappá szentelése után egy ideig filozófiára és teológiára tanította rendtársait, törekedve arra, hogy a tudomány mellett a jámborságban is elore haladjanak. A szerzetesi fegyelem huséges megtartója és szorgalmazója volt. Hamarosan megkezdte népmisszionárius tevékenységét. Nemcsak mint kiváló igehirdeto, hanem mint szentéletu szerzetes nagy hatással muködött. A barokk kor jellemzoje volt a törekvés a drámai hatásra a szentbeszédekben: kereszttel a vállán, töviskoronával a fején, máskor önostorozás kíséretében tartotta missziós beszédeit - ugyanezt megtette Lénárd is. Közben 1768-ban kinevezték az Egyházi Állam apostoli misszionáriusává, majd egy ideig tartományfonök volt Umbriában. Abban is követte Lénárdot, hogy o is alapított Spoleto mellett, Monteluco*-ban egy olyan kolostort, ahova a misszionáriusok az igehirdetés után elvonultak, hogy az újabb apostoli munkára imával, elmélkedéssel, tanulmányokkal felkészüljenek. Az egyháztörténelem szomorú éve az 1809-es év, Lipót számára is gyászos év lett: Napóleon elfoglalta az Egyházi Államot és megszuntetett minden kolostort. Lipótnak is el kellett hagynia Montelucot, s 77 évesen világi papként egy kis községben húzta meg magát. De mivel nem volt hajlandó a francia kormány által követelt huségesküt letenni, számkivetésbe vitték. Még megérte az Egyházi Állam visszaadását s a pápa Rómába visszatérését (1814. máj. 24.), visszatérhetett o is szeretett kolostorába, s a következo évben befejezte életét. XIII. Leó pápa 1893-ban avatta boldoggá.
Szent Ferenc tanítása:
„Emlékezzenek a testvérek, bárhol is vannak, hogy átadták magukat az Úr Jézus Krisztusnak. Az o szerelméért tehát kötelesek kiszolgáltatni magukat a látható és láthatatlan ellenségeknek, mert az Úr mondja: Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a`mennyek országa.”
Meg nem erosített Regula 16.f.
Imádság:
Istenünk, te Boldog Lipót kiváló népmisszionáriust apostoli erényekkel ékesítetted. Add, hogy Egyházadban a hit és az életszentség mindig új erovel virágozzék. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
komment

Szent Hermenegild vértanú

Tweet Tetszik
0
2021. április 13. - Andre Lowoa

szherm.jpgA nyugati gót birodalom várományosa volt. Királyfi. Mégis a börtön nyomorúságából, bilincsbe verve ír atyjának: „Kívánhatod-e tőlem, hogy mulandó nagyságért cseréljem el lelkem üdvösségét? Ilyen áron nem kell a korona! Az igazságért kész vagyok mindent, életemet is föláldozni”. Krisztusért, az élő Isten fiáért, a királyok Királyáért sínylődik vasban, bilincsben. Pedig nem így indult az élete. A Krisztus istenségét tagadó ariánus eretnekségbe született bele.

Abban nevelkedett. Ariánus volt apja, Leovigild (+ 586), egész családjával és népének legnagyobb részével együtt. Mert Szent Szabbás vértanúsága után írmagja is alig maradt a katolikus kereszténységnek a gótok között. Elpusztultak a véres üldözésekben. A pogányok pedig az ariánus eretnekség delelő idején, Válens császár alatt (376) kerültek át Al-Duna-melléki hazájukból a Keletrómai birodalomba. Itt maguk is ariánusok lettek.

A Leovigild uralkodásáig eltelt két század még jobban megerősítette őket az eretnekségben. Ez alatt az idő alatt végigvonultak Dél-Európán, Alarik vezérletével földig rombolták Rómát (410), s végre országot alapítottak a Pireneusok két oldalán, Hispániában. Az ottani virágzó katolikus kereszténységet elsöpörték. Egy jelentéktelen, lenézett és üldözött kisebbség maradt belőlük.

Hermenegild ebben a világban élt, jómaga is arinusként. Atyja rábízta az ország egy részének kormányzását s őt rendelte utódjául. Politikai érdekek, családi kapcsolatok, a jövő királyság reménye: mind az eretnekséghez kötötték. A népek sorsát intéző Gondviselés mégis őt választta ki s alakította úgy, hogy - az egyházi ének szerint - az igaz hit első hajnalhasadása legyen az eretnekség sötétségében. Ő lett nemzetének megtérítője.

A katolikus kereszténységet feleségében, Ingoldában ismerte meg. Ez Ausztrázia királyának, Szigebertnek a leánya volt. Hitét akkor is megőrizte, mikor katolikus környezetéből kiszakadt s a szülői házból idegenbe jutott. Nem volt ez könnyű dolog a szevillai udvarban. A fanatikus ariánusok rossz szemmel nézték az ifjú katolikus fejedelemasszonyt. Különösen Leovigild második felesége, Hermenegild mostohája iparkodott őt eltéríteni az igaz hittől. Először szép szóval, kedveskedéssel. Mikor így nem ment, folytonos ármánykodással. Minden alkalmat megragadott, hogy a fiatalasszony életét keserítse. Ingolda azonban állhatatos maradt. S férje lassan kezdte benne tisztelni a hitnek erejét. Kezdett felnyílni a szeme s az arianizmust már kétkedéssel nézte. Kétségei a szevillai katolikus püspökhöz, Szent Leanderhez (lásd febr. 27) vitték. A szentéletű püspök vezetésével a kétkedőből tanítvány lett. Mikor egy alkalommal atyja távol volt, letette a katolikus hitvallást és megbérmálkozott.

Áttérése nem maradt sokáig titokban Leovigild előtt. Sőt nagyon is szemet szúrt, mert a királyfi életével vallotta hitét. Ekkor kezdődnek szenvedései. Mindaz az ellenségeskedés, ami eddig Ingoldára irányult, most feléje fordul. Leovigild haragjában kegyetlen üldözést kezdett a katolikusok ellen. Fiát pedig megfenyegette, hogy kizárja a trónöröklésből s feleségével együtt kivégezteti, ha nem lesznek ariánusok. Erre a fenyegetésre az ifjú fejedelem, akit atyja maga tett önálló kormányzóvá, védekezésre készülődött. Leander püspököt Konstantinápolyba küldte a császár segítségéért. De a császárt, Mauríciust a perzsák elleni háború kötötte le, nem küldhetett segítséget. Volt még Hispániában egy maradék római helytartóság. A végső veszélyben a helytartóhoz fordult Hermenegild. Ez segítséget is ígért. Feleségét és kisfiát is kész volt befogadni. Mivel a harc elkerülhetetlennek látszott, a királyfi el is küldte szeretteit a megígért menedékhelyre.

A megvesztegetett helytartó azonban kiadta a menekülteket Leovigildnek. Hermenegild erre sem adta meg magát. Kevés híve volt, mégis egy álló esztendeig tartotta Szevillát. A hosszú ostrom alatt beállott éhínség azonban sok harcosát zendülésre csábította. Kénytelen volt menekülni. Ossero-ba ment. Megmaradt háromszáz emberével a megerősített templomban keresett menedéket. Itt érte őt atyjának követe, édes testvére, Rekkared. Biztató ígéreteire felhagyott az ellenállással s átment atyja táborába. Térdenállva kérte bocsánatát és szeretetét, csak hitét ne kelljen odahagynia. Atyja azonban letépte róla a fejedelmi ruhát, bilincsbe verette s a szevillai börtönbe záratta.

Naponként jöttek az ígéretek és fenyegetések, hogy tagadja meg hitét. Mikor a szó eredménytelennek bizonyult, kínzások következtek. De a királyfit nem tudták megtörni. Meggyötört testével még önkéntes vezeklésekre is vállalkozott s állandó imádsággal kérte Istentől a végig való állhatatosság kegyeimét. Ilyen körülmények között jött meg az 586. esztendei nagyhét. A nagycsütörtök előtti éjjel Leovigild egy arián püspököt küldött a börtönbe. Kész volt visszaadni fia szabadságát, visszahelyezni előbbi méltóságába és ráhagyni országát, ha a következő nap az eretnekekkel együtt járul az Úr asztalához. Hermenegild fölháborodva utasította vissza az ajánlatot. Majd kemény szóval korholta az eretnek püspököt, mivelhogy üldözi az Isten igaz egyházát és számtalan lelket taszít az örök romlásba. Végül elkergette magától és nem jelent meg az ariánusok áldozásán.

Nagypéntekre virradó éjjel, április 13-án a hóhér állított be cellájába. A királyfi önként hajtotta fejét a bárd alá. A hóhér egy csapással kettéhasította. A börtön ablakából hirtelen kiáradó fény hirdette a közelben virrasztó katolikusoknak, hogy a harcos elnyerte koronáját és húsvétját a mennyben ünnepli.

Életében nem lehetett népének királya és vezére, de az lett halálában. Leovigild hamarosan megbánta tettét s ifjabb fiának, Rekkarednek már megengedte, hogy katolikus legyen. Rekkared azután egész nemzetével megtért a katolikus egyházba. „Így igazolódott a tagokban, mondja Nagy Szent Gergely pápa, ami előbb valóság volt a főben. Egy halt meg a nyugati gótok között, hogy sokan éljenek; egy mag vettetett el a hitért, és a hívők bő vetése kelt ki.” Hermenegildet ettől kezdve vértanuként tisztelték. A későbbi Spanyolország is védőszentjének választotta.

Tiszteletét V. Szixtus pápa 1585-ben megerősítette.

Oratio. Isten, ki Szent Hermenegild vértanúdat megtanítottad, hogy az égi királyságot a földi fölé helyezze; add, kérünk, hogy az ő példájára a mulandókat megvessük és az örökkévalókra törekedjünk.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

komment

SZENT HERMENEGILD vértanú - Szent Kreszcensz vértanú

Tweet Tetszik
0
2021. április 13. - Andre Lowoa
SZENT HERMENEGILD vértanú
*Hispánia, 550 körül. +Tarragona, 585. április 13.
Vannak olyan mártírok, kiknek vértanúsága egyszerű, világos modellnek felel meg: egy istenellenes, ,,gonosz'' hatalom valamilyen módon kiprovokálja Krisztus szolgáinak hitvallását, hogy azután többé-kevésbé válogatott kegyetlenséggel megbüntesse ezt a hitvallást. Szent Polikárp (lásd: A szentek élete,108. o.) püspök, továbbá a nemes szűz, Szent Ágnes (lásd: A szentek élete, 52. o.) ilyen ,,klasszikus'' mártír. Másokban viszont a hit megvallásához olyan személyes és környezeti adottságok társulnak, amelyek elhomályosítják, sőt olykor a felismerhetetlenségig el is takarják azt. Az ilyen jellegű vértanúságokat nagyon jól ismerjük manapság; megvoltak azonban már a korai évszázadokban is. Közéjük tartozik Hermenegild is, bár mártír címét hivatalosan csak halála után ezer évvel ismerte el az Egyház.
Hermenegild a 6. század közepén született. Apja a nyugati gótok hatalmas királya, Leovigild volt, aki a svéveken és a keletrómaiakon aratott több győzelme után Hispánia uralkodója lett. Országán belül is megszilárdította helyzetét a hatalomra törő nemességgel szemben. A szomszédos frankokkal házassággal biztosított jó viszonyt: a fiának, Hermenegildnek megkérte és megkapta Ingundis királylány kezét. Az ifjú asszony azonban katolikus volt, és az ariánus nyugati gót királyi udvarban csaknem ellenséges légkör vette körül. Úgy látszik, mindenekelőtt Goeswintha, Leovigild második hitvese követett el mindent, hogy menye romlását okozza. Ingundis azonban szilárd maradt, Hermenegild pedig védelmezőn állt asszonya mellé.
Leovigild bizonyára helyesnek tartotta az ifjú pár királyi udvartól való elválását, és átadta Hermenegildnek a helytartóságot birodalma egy részében, Sevilla fővárossal. Ott azután Ingundis hatalmas pártfogóra talált Szent Leander (lásd: 119. o.) püspökben és hatásukra Hermenegild 580-ban katolikus lett. Leovigild felismerte, hogy a királyi ház vallási megoszlása nemcsak belpolitikai feszültséget hozna magával, hanem beláthatatlan nehézséggel járhatna kifelé is. Követelte fiától, hogy térjen vissza az ariánizmusra. Ekkor Hermenegild felvette a királyi címet, érmet veretett a saját nevével, és maga köré gyűjtött mindenkit, aki nem jó érzülettel viseltetett Leovigild uralma iránt, elsősorban a katolikus nemességet. A katolikus nyugati gótoknak ez az önmagában kis csapata könnyen talált szövetségesekre az ország határain túl. A svévek Miro király vezetésével már mintegy húsz év óta katolikusok voltak, a keletrómaiak pedig régebb óta. Mindenekelőtt Leovigildtől elszenvedett vereségük hajtotta őket a lázadó fiú táborába.
A király viszonzásul először is az ország hierarchiájára mért csapással válaszolt. Száműzte azokat a püspököket, akiket felelősnek tartott Hermenegild ,,lázadásáért'' és javaikat elkobozta. Messzemenő vallási engedményeket tett az ariánussá lett katolikusoknak. Utána nyílt harcra került sor. A diplomáciában és a hadvezetésben Leovigild volt a jártasabb; az ellenállás megtört. Hermenegildet elárulták, foglyul ejtették, és megfosztották királyságától, de kapott egy lehetőséget élete megtartására: ha kész arra, hogy apja hatalmának való alávetettségét az ariánizmusra történő visszatérésével bizonyítja, szabad lesz. Bizonyára Leovigild politikai indítékai álltak itt előtérben. Hermenegild számára azonban elérkezett hite megvédésének ideje, s ő állhatatos maradt. Miután halálra ítélték, hosszú, kínos fogságot kellett még kiállnia. Apja egy ariánus püspököt küldött hozzá, hogy megáldoztassa. Az Eucharisztiáról hónapok óta lemondani kényszerülő halálraítéltben erős kísértés ébredt, de felismerte a ravaszul szőtt hálót, és nem engedett a kísértésnek. Feldühödött apja ekkor 585. április 13-án, nagyszombaton lefejeztette.
,,Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.'' (Jn 12, 24) A Szentírás eme igéjének gyors beteljesedése már Nagy Szent Gergelyt (lásd: A szentek élete, 511. o.) is bámulatba ejtette, aki Dialógusaiban Leander püspök közlése alapján írta le Hermenegild vértanúságát. Röviddel Hermenegild halála után testvére, Rekkared vette át az uralmat a nyugati gótok birodalmában. Ő is katolikussá lett, és rövid idő alatt az igaz hitre vezette népét. A nemzet és vallás egysége, amelyért Leovigild megölte fiát, abban a hitben valósult meg, amelyért a fiú feláldozta magát.
Hermenegild emléke apja politikai és testvére egyházi sikere mögött háttérbe került, talán éppen azért, mert kortársai még nálunk is kevésbé tudták kibogozni a politikai és vallási problémák szövevényét, melyek halálához vezettek. Ma mégis úgy tekintik Hermenegildet, mint a katolikus Spanyolország nagy patrónusainak egyikét.
Szent Ida özvegy, † 1113


Szent Kreszcensz vértanú
Szentünk a liciai Myrában született nemes családból. Amikor mint felnőtt, meglátta a bálványokat imádó tömeget, közéjük vegyült és igyekezett őket felvilágosítani értelmetlenségükről. A parancsnok ezért maga elé hivatta, hittagadásra akarta bírni, végül tűzhalálra ítélte.
komment

Szent Artemon felszentelt vértanú

Tweet Tetszik
0
2021. április 13. - Andre Lowoa

Szent Artemon felszentelt vértanú

Dioklécián császár idején (284-305) az üldözések eljutottak a kisázsiai Laodicea területére is. Megtudván ezt Laodicea püspöke Sziziniosz, Artemon pappal együtt éjszaka bement Artemisz templomába, a bálványszobrokat összetörte és elégette. Patrícius, a császár helytartója, Laodiceában áldozatot akart bemutatni á bálványoknak, ám a templomban semmit nem talált. Megtudta, hogy a keresztény püspök és papja semmisítették meg a bálványokat, körülvette katonákkal a keresztény templomot, hogy az ott levőket legyilkolja. Néhány nap múlva Artemont vasra verette és megtüzesített tepsiben gyötörte. Isten azonban sértetlenül őrizte meg. Azután a hóhér, forró olajba dobatta, de láthatatlan erő őt vetette a forró olajba. Isten újra megőrizte papját. S csodák hatására sok pogány megtért Krisztus hitére és megkeresztelkedtek. Megkeresztelkedett Titaliosz pogány pap is, későbbi cezareai püspök, Ártemon. ezután Ázsiába költözött, és csodáival sok pogányt vezetett Krisztus hitére. A hit hirdetése miatt 303-ban karddal lefejezték.
komment
süti beállítások módosítása