Potičre, 1803. július 12. † Futuna (Óceánia), 1841. április 28.

   A francia forradalomban, amely 1789. július 14-én a Bastille ostromával kezdő-dött, s hamarosan az egész országra kiterjedt, nemcsak a királyi trón dőlt össze. A szabadság bódulatában az emberek minden köteléktől szabadulni akartak, és Istent is le akarták taszítani az oltárról. A forradalom végén a városokban és falvakban sok-sok üszkös rom, az emberi szívekben pedig hitetlenség maradt vissza. Nagyon sokan távolodtak el Istentől, Jézus Krisztustól és az Egyháztól. Az üdvössé-gükért való aggodalom né-hány életben maradt papot arra késztetett, hogy társakat gyűjtsenek maguk köré, és közösségben kezdjék az újratérítés fáradságos munkáját.

Ilyen pap volt Jean-Claude Colin, aki 1816-ban egy nővér-kongregációt hozott létre; 1824-ben pedig papokból alapított egy kongregációt, s mindkettőt Marista Kongregációnak nevezte el. Célja az volt, hogy Franciaország lelki nyomorúságán enyhítsenek.

A vallási megújulás időszakában a missziók iránti érdeklődés is megnőtt Franciaországban. Ugyanebben az időben XVI. Gergely pápa, aki bíborosként a Hitterjesztési Kongregáció vezetője volt, állandóan új misszionáriusokat keresett. Amikor Colin atya benyújtotta kérelmét, hogy a pápa hagyja jóvá az új papi kongregációt, a jóváhagyással együtt megbízást is adott nekik arra, hogy misszióba menjenek a föld egy olyan részére, ahol még soha nem jártak missziósok: a Csendes-Óceán szigetvilágába.
Az első marista missziósok között, akik Pompallier püspökkel 1836 karácsonyán indultak útnak, ott volt a harminchárom éves Chanel Péter is.

A missziós csoport Le Havre kikötőjéből indult, és Tahiti szigetén kötött ki. Itt azonban evangélikus igehirdetőket találtak, akik néhány évvel korábban érkeztek a szigetre, és elkergették a maristákat azzal, hogy keressenek maguknak más területet. Ugyanígy jártak Tonga szigetén is, míg végre Tahititől háromezer kilométernyire nyugatra a Wallis- és Futuna-szigeten megállapodhattak.

A szigetlakókkal való hosszas tárgyalás után a törzsfőnök, Niuliki úgy határozott, hogy Chanel Pétert és egy laikus testvérét befogadja Futuna szigetére. A többi missziós továbbhajózott a Wallis-szigetre, a püspök pedig továbbment Új-Zélandra.

Péter atya számára nagyon nehéz időszak következett. Nem ismerte a futunaiaknak sem nyelvét, sem szokásait. Minden segédeszköz nélkül, teljesen magára hagyatva kellett elkezdenie tanulni a nyelvet, hogy az evangéliumot hirdethesse. 1839-ben, másfél éves vesződség után így jelentette a helyzetét: ,,Húsz keresztelés négy felnőtt, a többi gyermek, és mindegyik közvetlen a halála előtt ez az egész aratás, amit tizennyolc hónap után felmutathatok.'' De nem esett kétségbe. Jámborsága, a betegek körüli fáradhatatlan szolgálata és jósága megnyerte a szigetlakók szívét. Úgy nevezték: ,,a jószívű ember'' és közeledtek hozzá.

Amilyen mértékben hatott a hit világosságával az emberekre, olyan mértékben támadtak körülötte ellenségek. A törzsfőnököt körülvevő vének tanácsa félteni kezdte tekintélyét, és a misszionáriust veszedelmesnek nyilvánította, mert elvonja az embereket az ősök hitétől és szokásaitól. Ezért azokat, akik Péter felé vonzódtak és őt követték, gúnyolták, bántalmazták és üldözni kezdték. Nem egynek felgyújtották a kunyhóját, Pétertől pedig megvonták a megélhetést. Maga Niuliki is egyre hűvösebb lett Péterrel, s amikor rájött, hogy egyik fiát is megtérítette, ellenségévé lett. Most már nemcsak gonosz tanácsadóira hallgatott, hanem benne is működni kezdett a bosszúálló harag.

Egy alkalommal ki is mond-ta, hogy a misszionáriust legszívesebben halottként látná. Ez a kívánság embe-reinek parancs volt, s mind-járt másnap, 1841. április 28-án reggel Niuliki ,,mi-nisztere'', Musumusu és két másik férfi Péter kunyhójá-hoz ment. Az egyik beteget színlelve gyógyszert kért, mikor azonban Péter leha-jolt, hogy megkeresse az orvosságot, lesújtottak rá. Ő pedig a legkisebb ellenállást sem fejtette ki, hanem csak azt sóhajtotta: ,,Ez nekem jó!''. Még élt, amikor osztoz-ni kezdett a két ember a kunyhóban talált holmin. Musumusu viszont dühében,  hogy nem tudták azonnal megölni a misszionáriust, megragadta Péter baltáját és széthasította a fejét.

Amikor a hír eljutott Tahitire, a francia tengerészeti támaszpont parancsnoka készülődni kezdett, hogy megtorolja a gyilkosságot. Pompallier püspök azonban tiltakozott ez ellen, s csak annyit kért, hogy adják ki Futunáról Péter holttestét és használati tárgyait.

Ez a nagylelkűség megtörte a szigetlakók ellenállását a hittel szemben. Papot kértek, aki ,,a szent vizet'' rájuk önti, azaz megkereszteli őket. Kívánságuk egy esztendő múlva teljesült. Maga a püspök vitt két marista atyát Futunára, s ez alkalommal hétszáztizennégyen keresztelkedtek meg. Néhány év múlva Futuna- és Wallis-sziget egész lakossága katolikus lett.

A két szigetről nevezték el a környékbeli szigeteket magába foglaló apostoli vikariátust 1935-ben. 1966-ban egyházmegyei rangra emelték, és ma Wallis és Futuna-i püspökségnek hívják. Niuliki utóda, a futunai király egész birodalmát Krisztus Királynak szentelte. Chanel Péter vértanúsága ilyen termést hozott.

Pétert 1889-ben boldoggá, 1954-ben szentté avatták, XII. Pius pápa a déltengeri szigetvilág patrónusává tette. 1969-ben mint missziós szentet az egyetemes naptárba is fölvették.
Istenünk, ki Chanel Szent Pétert, Óceánia apostolát vértanúsággal koronáztad, kérünk add, hogy e húsvéti szent időben úgy ünnepeljük az értünk meghalt és föltámadt Krisztust, hogy tanúi lehessünk az élet megújulásának!
Forrás: Dr. Diós István

Szent Marcellinus pápa (250?- 304), Szent Péternek 29-ik utóda, 296-304 –ig kormányozta Krisztus Egyházát. Sajnos róla keveset tudunk. A hatalmas pápai levéltár és könyvtár, amely az örök város közepében, a Pompejus-színház szomszédságában állt, éppen Marcellinus alatt lett a hivatalos császári könyvüldözés martalékává. Úgy látszik, Marcellinus maga is vagy börtönben vagy hóhér kezétől halt meg; erre látszik vallani az, hogy sírját a Priscilla-katakombában a hívek nagy tiszteletben tartották.

Könyörögj érettünk és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre! Amen.

Amikor az Úr Jézust tanítványai is elhagyták, s a zsidók a Getszemáni kertből Jeruzsálem utcáin át a főpaphoz hurcolták, egy ifjú követte őt. Mindössze egy lepedőszerű alsóruha volt rajta, s a poroszlók el akarták fogni. Ingénél fogva meg is ragadták, de ő otthagyta ingét s elfutott (Márk 14,51-52). Ez az ifjú valószínűleg maga Márk volt. De ha nem is róla esne itt szó, vagy ha nem is igazolható, hogy az utolsó vacsora Márkék házában ment végbe, akkor is, mint jeruzsálemi ifjú, részesült abban a nagy kegyelemben, hogy szemmel láthatta és füllel hallhatta az Urat. Emellett volt része más kitüntetésekben is. Szent Péter megválasztotta titkárának, szent Pálnak munkatársa volt, s a Szentlélek Úristen, a Szentírás főszerzője, méltónak találta, hogy megírja az Isten Fiának életrajzát.

Jobbmódú jeruzsálemi zsidó családból származott. Mint kortársainak általában, neki is kettős neve volt: János Márk. Az első neve héber, a másik latin. Minthogy későbbi működése javarészben nem zsidó területen folyt le, a János név helyett általában a Márk nevet használta. A 3. századbeli római hagyomány úgy tudja, hogy az Ószövetségi papságot szolgáltató Lévi törzséhez tartozott,s hogy keresztsége előtt maga is betöltötte a levita tisztet. Édesanyját Máriának hívták. Szent Barnabásnak (jún.11.) unokaöccse volt. A keresztséget valószínűleg maga az apostolfejedelem szolgáltatta ki neki mindjárt a Szentlélek eljövetele után.

Házuk egyike volt azoknak, amelyekben a jeruzsálemi keresztények az első pünkösd után összejöveteleiket és imádságaikat tartották. Amikor 43 körül az angyal csodálatos módon kivezette Pétert Heródes Agrippa börtönéből, az apostolfejedelem egyenesen Márkék házába ment. Zörgetésére Rodé nevű szolgáló jött ki hallgatódzni. Amint megismerte az apostol hangját, örömében elfelejtett ajtót nyitni s csak akkor eresztette be, miután elmondta az egybegyűlteknek a hihetetlenül hangzó örvendetes hírt. Az Úr Krisztus első földi helytartója tehát bejáratos volt a házhoz. (Ap. Csel. 12)

Márk korán kezdette az apostoli munkát. Péter nemsokára azután, hogy kiszabadult a börtönből, elhagyta hazáját s elment a birodalom fővárosába, Rómába, ahol megalapította a püspökséget. Vele mehetett a fiatal Márk is. Bizonyos, hogy Rómában titkára és tolmácsa volt. A tolmácsi munkakör valószínűleg abban is állott, hogy görögül tolmácsolta Péter beszédeit és tanítását, de legfőképpen abban, hogy azokat leírta. Minden valószínűleg szerint az evangélium leírására 44 körül került sor. Péter hallgatói ugyanis annyira becsülték és áhították az apostolfejedelem evangélium hirdetését, hogy kérték Márkot, Péter állandó kísérőjét, írná le nekik ezeket a tanításokat. “Márk, aki Péternek lett tolmácsa, följegyezte Jézus Krisztus szavait és tetteit, amennyiben emlékezetben tartotta , nem sorrendben ugyan, de híven” – mondja Szent Papias (febr. 22), akinek tanúsága Szent János evangelistára támaszkodik. Márk ebben a rövid és velős evangéliumban mesterének szándéka szerint a pogány keresztények előtt azt akarta igazolni, amivel kezdte írását: “Jézus Krisztus az Isten Fia”. Utólag Péter is jóváhagyta ezt az evangéliumot, s ez lett a római egyháznak, mindnyájunk édesanyjának első újszövetségi szentkönyve.

Ez az evangélium nemcsak precíz, élénk és közvetlen Krisztus-életrajz, nemcsak Péter alázatos és Krisztus-szerető lelkének tükre, hanem arra is bizonyosság, hogy Márkot a Szentlélek Úristenen kívül az Úr iránt való nagy-nagy kegyelet ihlette az írásban. Csak ő őrzött meg az Üdvözítő életéből olyan drága részleteket, minő az, hogy a hozzá jövő gyermekeket “karjaiba vette” (10,6), hogy a “lelke mélyéből fölsóhajtott”, amikor a farizeusok égi jelet kértek tőle (8,12). És neki köszönjük az Úr két szavát tulajdon arám anyanyelvén: “Effeta” ( =nyíljál meg”, 7,34) és "Talita kúmi" ( = "leányka, kelj föl", 5,41.)

Amikor Klaudius császár alatt, éhínség idejében Szent Pál és Barnabás az antiochiai alamizsnával Jeruzsálemben jártak 46 körül, Márk újra otthon volt. Visszatérésük alkalmával magukkal vitték Antiochiába, hogy segítsen nekik az igehirdetésben. Szent Pált első útján 47 körül Barnabáson kívül ő is kísérte. Velük ment Antiochiából Szeleuciába; onnan Barnabás hazájába, Ciprus szigetére hajóztak. Az apostoli munkában közösen járták be a sziget zsidó zsinagógáit. Márk szemtanúja volt annak a jelenetnek, amikor a sziget nyugati részében fekvő Páfoszban Pál szavára megvakult Barjézus Elimás hamis próféta, s amikor erre a csodára Szergius Paulus prokonzul hitt az Isten igéjében. Innen a kisázsiai Penge városába hajóztak. A legközelebbi állomás a pizidiai Antiochia volt Pengétől 160 km-nyire. A nehéz utat a Tartus hegységen át rablók veszélyeztették. Márk itt elbúcsúzott s Jeruzsálembe tért. Talán a nehézségek elől menekült? Éppenséggel nem valószínű, hogy aki már akkor megjárta Rómát, meghőkölt volna az út veszedelmeitől. Talán nem helyeselte az útirányt, amely lehet, hogy eltért az eredeti tervtől? Nem tudjuk. Bizonyos azonban, hogy Pál nem helyeselte a távozást, s amikor második apostoli útjára akart indulni Barnabással (49 körül), aki unokaöccsét is szerette volna megint elhozni, inkább lemondott Barnabásról is, de nem vitte magával Márkot. Később, körülbelül 12 év múlva a nemzetek apostola a legteljesebb megelégedéssel dolgozott szentünkkel együtt (Ap. Csel. 12, 24; 13; 15,38).

Szent Pál második apostoli útja alatt Márk Barnabással együtt újra Ciprus szigetén járt (Ap. Csel. 15,39). Sem a ciprusi missziós útnak, sem az utána következő 10-12 éves időköznek részleteiről nincsenek adataink. Valószínű, hogy Márk akkor hosszabb időt töltött Alexandriában. A legrégibb hagyomány szerint t. i. ő alapította az alexandriai püspökséget, amely éppen ennek alapján később pátriárkátusi jogokat élvezett. 62-ben Aniánust tette meg a püspökségben utódjának, maga pedig újra Rómába ment, ahol körülbelül 64-ig tartózkodott.

Rómában akkor ott volt Szent Péter és Szent Pál. A nemzetek apostolánál tartott a kétévi első fogság (62 után), amely alatt azonban apostolkodhatott. Márk “munkatársa” volt (Filemon 24), akit valami megbízással a kisázsiai Kolosszéba akart küldeni. A kolosszeiekhez írt levélben (4,10) külön is megemlékezett erről s ezt írta róla: “Ha hozzátok megyen, fogagyátok be”. Márk emellett hűségesen kitartott lelkiatyja és mestere, Péter mellett. Az apostolfejedelem 64 körül írt első levelében (5,13) atyai szeretettel írja a kisázsiai híveknek: „Üdvözöl titeket… Márk, az én fiam.”

Rómából Kis-Ázsiába távozott. Szent Pál 66 körül a római második fogságból írt utolsó levelében magához hívta szeretett tanítványát, Timóteust, de lelkére kötötte: „Márkot vedd és hozd magaddal; jó hasznát tudom venni az (apostoli) szolgálatban” (2Tim. 4,11). Elment-e Márk Rómába s találkozott-e még egyszer a vértanúság előtt álló apostolfejedelmekkel, nem tudjuk.

Életének további folyásáról egész bizonyosan csak azt tudjuk, hogy vértanúságot szenvedett. Alexandriában szentmiséje alkalmával a pogányok elfogták, kötelet vetettek nyakába s addig hurcolták az utcán, amíg csak el nem szállott lelke az Úrhoz, akit ifjúkorában látott s akiért egész életén át dolgozott. Földi maradványait Alexandriában igen nagy tiszteletben részesítették s 310 körül már templom emelkedett fölöttük. Ereklyéit 820 körül velencei kereskedők a lagúnák városába vitték s Velence 976-1071. években hatalmas dómot épített tiszteletükre. Az Úr Krisztus életrajzírója, első helytartójának titkára „a tenger királynőjé”-nek lett védőszentje. Velence címere a mai napig a Szent Márkot jelképező oroszlán, amely könyvet tart ezzel a fölírással: Pax tibi, Marce, evangelista meus. Békesség neked, Márk, az én evangélistám.

A késői hagyomány szerint Márk alapította Szent Péter megbízásából az aquilejai püspökséget, illetve pátriárkátust s prédikált Velence környékén is. A lagúnák melletti sikertelen működése elkeserítette. Imádkozott s visszakívánkozott régi hívei közé. Vigasztaló látomása visszaadta bizalmát. Látta a tiszteletére építendő Szent Márk-bazilikát és hallotta az Úr szavát: Pax tibi, Marce, evangelista meus!

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

***

Búzaszentelő

A keresztény ember a teremtett dolgokat helyesen értékelvén, elsősorban lelki javakat kér Istentől, de eközben nem feledkezik meg arról sem, hogy a földi életben a lelket hordozó test szükségleteire, szóval a természetes jókra is, az ég áldását kérje. Az emberiségnek ebben az utóbb említett kívánságában megegyezik a pogány is a kereszténnyel, azért nem csoda, ha ez irányú könyörgésük módjában is nagy a hasonlóság.[1] A rügyfakasztó tavasz hordozza magában az emberek minden reménységét a földi jólétet illetőleg. Az évnek legszebb időszakává varázsolja ezt a nyíló virágok pompája és a harsogó madárdal, de viszont sok veszéllyel is fenyeget épp a tavaszi idő, ha a pusztító fagyra, dérre gondolunk.[2] Ezek az okok késztették már a régi rómaiakat is, hogy április 25.-én[3] ambarvalia-t tartsanak, azaz könyörgő körmenettel vonuljanak ki a városból a rétekre, Robigus (v. Robigo = rozsda a gabonán) isten tiszteletére. Ugyanezt deutzi Rupertus szerint a keresztények is megtartották már Nagy Konstantin óta, természetesen elhagyva a pogány vonatkozásokat.[4] Még az útvonal is nagyjában megegyezett.[5] Mindazonáltal első biztos említése csak Nagy sz. Gergely Registrumában található,[6] de e helyből egyszersmind a szokás régebbi eredete is kitűnik, tehát nem nevezett pápa az, alapítója, amint sokan tévesen föltették.[7]

A római keresztények az üldözések megszűnte után gyakran tartottak könyörgő körmeneteket a pogány ambarvalia és amburbalia ellensúlyozására. Ezek lassanként elmaradtak, de a legnagyobb (ezért: Litania maior[8]) megmaradt és különösen Nagy sz. Gergely után igen ünnepélyessé lett, mert az 590-i körmenet mintájára tartottak meg ezentúl.

E történeti visszapillantásból már láthatjuk, hogy e könyörgő körmenetnek semmi összefüggése nincs az ugyancsak ápr. 25-ére eső sz. Márk ünnepével. Már régóta szokásban volt a könyörgő körmenet, mikor sz. Márk evangélistáról a VII. században e napon megemlékezni kezdtek. E nap kétféle jelentősége ma is élesen megkülönböztetendő, amennyiben a körmenetben és az ehhez tartozó Szentmisében semmi különös vonatkozás sincs sz. Márkra és viszont a sz. Márkról szóló ünnepi mise és zsolozsma sem emlékezik meg a Litániákról.[9] Azonkívül a könyörgő körmenet és a vele kapcsolatos búzaszentelés akkor is ápr. 25-én, tartandó, ha sz. Márk ünnepe más napra tétetnék át.[10]

A római liturgia szerint az ápr. 25-i körmenet és Szentmise ugyanolyan, mint a Keresztjáró-napoké (az ú. n. Litaniae minores),[11] ehhez járul hazai rituáléinkban a búzaszentelés szertartása. Mivel a szertartások többi része megegyezik a Keresztjáró-napok szertartásával, azért itt csak a búzaszentelést fogjuk ismertetni.

A vetés megszentelésének eddig ismert legrégibb nyomait a IX. században Franciaországban találjak, de ez még nem volt nyilvános szentelés, inkább magánájtatosságból történt. Egyházi formulákra először Németországban akadunk, még pedig már a XI. században.[12]

A búzaszentelés szertartása nálunk a következőképpen történik. Mikor a körmenet a Mindenszentek-litániáját énekelve a vetésekhez ér,[13] akkor a pap az említett litániának ezt a könyörgését: „Hogy a földnek termését megadni és megtartani méltóztassál: Kérünk Téged, hallgass meg minket!" — háromszor mondván megáldja a búzaföldeken a sarjadzó vetést. A litánia végeztével a pap egy könyörgésben arra kéri a Mindenhatót, hogy a termést öntözze, áldásának záporával „és vezesse érettségre s a föld termékenységében az éhezőket bőségesen kielégítvén, a szegények és ügyefogyottak hálatelten dicsőíthessék az Ő szent nevét.”[14] Ezután négy evangélium éneklése következik, mindegyiket más világtáj felé fordulva[15] énekli a szerpap (vagy a pap) „annak jeléül, hogy a mennyei áldást a határ sőt a világ minden részén fekvő földek terményeire kéri.” Minden evangéliumot egy belőle merített könyörgés követ, mely előtt egy karéneket énekel a kar. Az első evangélium Jézus istenségét hirdeti. (Ján. 1, 1-14.) Arra tanít, hogy kéréseink teljesítését tőle várjuk, úgymint kinek saját nyilatkozata szerint minden hatalom adva van az égen és a földön.[16] A második (Márk 16, 14-20.) Jézus által a tanítványoknak és utódaiknak adott lelki hatalomról szólván azt célozza, hogy az egyház áldásainak, avatásainak és szenteléseinek hatása iránt bizalmat élesszen bennünk. A harmadik (Máté, 1, 1-16.) az Úr emberi származását adja elő a bold. Szűz Máriától, a negyedik pedig (Lukács 1, 5-17.) Keresztelő sz. János születésének hírüladását. Szent pártfogóink közül, kiknek közbenjárásáért a mai napon esdeklünk, épp e kettőt.emeli ki az egyház, kiknek elseje istenanyai méltóságánál fogva minden szentek királyné asszonya, a másik pedig Jézusnak eme magasztaló szavaival lőn mindörökre dicsőítve: „Bizony mondom nektek: Nem támadott az asszonyok szülöttei között nagyobb Keresztelő Jánosnál.”[17] Ahol szőlőkertek vannak, ott egyúttal azokat is megáldja az egyház egy könyörgés keretében kérvén Istent hogy aki lelki szőlőkertjének venyigéit az egész földre kiterjeszti, küldje el áldásának harmatát a mi szőlőhegyeinkre is, védje meg és tegye dússá termésüket. Egy utolsó áldás után szent énekeket zengedezvén tér vissza a menet a templomba, ahol Te Deum és a bold. Szűz karverse fejezik be a szertartásokat.

Könyörgések

A litánia után: Kegyes jóságodat, kérjük, mindenható Isten, hogy eme zsenge termést, amelyet eddig levegőddel és esőddel bölcsen tápláltál, áldásod + esőjében is megfüröszteni méltóztassál és a föld gyümölcsét megérlelni kegyeskedjél. Add meg továbbá népednek, hogy jótéteményeidért mindig hálát adhasson neked, és elégítsd ki az éhezőket a föld bőséges termése által, hogy a szegények és szűkölködők is magasztalhassák dicső nevedet. A mi Urunk Krisztus által. Amen.

Az első evangélium után: Áldd meg + Urunk, ezt a gabonavetést, hogy az emberiségnek javára váljék; és add meg a te dicsőséges neved közbenjárása által, hogy mindazok, akik ezt majd magukhoz veszik, benne testük számára egészséges táplálékot, lelkük számára erősítést találjanak. Amen.

A második evangélium után: Mindenható örök Isten, világ Ura, ki a földet semmiből teremtetted, kormányozod azt és megparancsoltad, hogy a szántóföldeket a test táplálására az emberi nem kemény munkával művelje: irgalmasságodhoz esedezve könyörgünk, hogy ami termést e földekbe vetettünk, vagy ültettünk, arra kegyesen tekints le, és az időjárást kegyesen kormányozni méltóztassál: az ártalmas tövist és bojtorjánt elnyomva, tedd őket termékenyekké és juttasd teljes megéréshez, hogy mi méltatlan szolgáid bőséges ajándékodért, gazdag termésért adhassunk hálát, és méltóan dicsőíthessük szent nevedet. A mi Urunk Krisztus által. Amen.

A harmadik evangélium után: Kérve kérünk téged, Urunk, hogy e vetésekre derűs szemmel és vidám arccal méltóztassál letekinteni. Mert valamint Mózes, a te szolgád által megparancsoltad a zsidó népnek, hogy Egyiptomból az Ígéret-földjére jutva, ott az első zsenge termést a papokkal áldassák meg: ugyanígy mi is kérjük irgalmasságod segítségét e vetésekre, hogy jég el ne verje, vihar meg ne tépje, szél össze ne törje, szárazság ki ne égesse, árvíz el ne pusztítsa; hanem őrizd meg épségben, és az emberek testének és lelkének javára teljesen megérlelni méltóztassál. A mi Urunk Krisztus által. Amen.

A negyedik evangélium után. Szentséges Urunk, mindenható Atyánk, örök Isten, kérünk, küldd szent angyalaidat, hogy e vetéseket védelmezzék meg a férgektől, kártékony madaraktól, sáskáktól; hogy mindenütt dicsőítsék szent nevedet. A mi Urunk Krisztus által. Amen.

Ahol szőlőültetvények is vannak: Isten, ki lelki szőlőskertednek venyigéit az egész világon elterjesztetted, szőlőhegyeink ültetvényeit tedd gyümölcsözővé; áraszd e szőlőültetvényekre áldásod + harmatát, védelmezd meg minden csapás ellen és adj bőséges termést. A mi Urunk Krisztus által. Amen.

Szent Urunk, mindenható Atyánk, örök Isten, ki az eget, a földet, a tengereket és mindent alkottál, esdve kérünk téged, hogy ezt az ültetvényt megáldani +, megszentelni + és gyarapítani méltóztassál: töltsd meg csűreinket és pincéinket bőséges gabona- és szőlőterméssel, hogy örvendező szívvel magasztalhassunk és adhassunk neked hálát. A mi Urunk Krisztus által. Amen.

És a mindenható Istennek, az Atyának + és Fiúnak + és Szentléleknek + az áldása szálljon le erre a vetésre és maradjon rajta mindenkor. Amen.

___________________

[1] Így Duchesne : Orig. du culte chrét. 276.

[2] Thalhofer : Handbuch. L 660.

[3] VII. Kal. Maias. (Ovidius : Fasti 4, 901. sk.)

[4] Beleth szerint Liberius rendelt ilyen körmenetet. (Kellner : Heortologie. 148. o.)

[5] A pogány körmenet a Via Flammiáról indult és a Pons Milviuson át Robigus berkéhez (a mai Monte Pincion) vonult ki, hol a fiamen quirinalis tömjént, bort, egy vörös kutyának és egy birkának belsőségeit áldozta föl Robigonak. — Az ősi keresztény körmenet gyülekezési helye (statio) ugyancsak a Via Flaminián volt a St. Lorenzo in Lucina templomban. Innét a Porta Flaminián átmenve ad st. Valentinum tartottak statiót, majd a Pons Milviuson átvonulva egy úti kereszthez, vagy a vatikáni sz. Péter templomba mentek. (L. bőv. Thalhofer ; i. m. 660.)

[6] A Registrum függelékében. (M. L. 77, 1329.): „Solemnitas annuae devotionis nos admonet, Litaniam, quae maior ab omnibus appellatur, sollicitis ac devotis mentibus auxiliante Deo celebrare”.

[7] Ez a föltevés egy összetévesztés eredménye. Sokan t. i. a litania maiort azonosnak tartják a Nagy sz. Gergely által elrendelt könyörgő körmenettel. 589 őszén ugyanis nagy árvíz volt Rómában, minek következtében 590 tavaszán dögvész ütött ki. A régiek szerint ezt a víz által partravetett kígyók és sárkányok mérges lehelete okozta. Egy tüsszentés vagy ásítás elég volt ahhoz, hogy meghaljon az illető. (V. Ö. Nagyböjt III. Vasárnapja.) Maga .a pápa, II. Pelagius is a ragály áldozata lett. Erre rendelte el a következő pápa, Nagy sz. Gergely azt a nagyszabású könyörgést, melyet Litania septiformisnak neveztek. (M. L. 75, 79. 80.) Hét templomban gyülekeztek külön-külön a papok, szerzetesek, szerzetesnők, gyermekek, férfiak, özvegyek és szüzek, asszonyok és innét vonultak a Maria Maggiore templomba Szentmisére. Ez rendkívüli litánia volt és okvetlenül meg kell különböztetni az évenként április 25-én tartott rendes könyörgésektől. Toursi sz. Gergely (Hist. Francor 10. 1), akit követnek János (l, 41—43.) és Pál diakon (c. 10.), Amalarius (4, 24.) és Beleth (c. 122.) ez esemény leírásánál nem említi meg a litánia napját, azonkívül a két körmenet célja is különbözik. (Az újabb írók közül a két körmenetet megkülönböztetik : Lonovics : Archaeologia 1. 219. 3. j. ; Duchesne : i. m. 276 ; Thalhofer : stb., összetévesztik : Nilles: i. m. II. 138: Müller: Das Kirchenjahr 371. stb,, míg Kellner : i. m. 148. és Mihályfi: i. m. 150. nem csatlakoznak egyik véleményhez sem.)

[8] Így Thalhofer : i. m. 660. o. Kellner szerint azért kapta ezt az elnevezést, mert régibb volt a többinél, különösen a Rómában csak III. Leó pápa idejében meghonosodott kis litániáknál = a keresztjáró napoknál, (i. m. 148. o.) Allemann Miklós szerint azért maior, mert septiformis. (id. Nilles ; i. m. II. 138.) L. még Binterim: Denkw. IV. p. 1. (573—577.) Durandus szerint az egyik maior, mert pápa rendelte, a másik minor, mert püspök honosította meg. (Rat. div. off. 233. o.)

[9] Kivételeket l. Mihályfi : i. m. 151. sk. o.

[10] L. bővebben Mihályfi: i. h. Mi itt csak a litániákról emlékezünk meg, sz. Márk evangélista ünnepéről nincs módunkban bővebben szólani.

[11] L. ott.

[12] L. Franz : Die kirch. Bened. II. 9. — Durandus a Keresztjáró-napokról szólván említi, hogy néhol a mezőre is kiment a körmenet, hogy onnét is elűzze a gonosz lélek mesterkedéseit. (Rat. div. off. 233. o.)

[13] Városokban ez természetesen nehézségekbe ütköznék, azért inkább a templomba hoznak egy keveset a vetésből s emellett végzik el az előírt szertartásokat, melyek így, sajnos, sokat veszítenek eredeti szépségükből.

[14] Lonovics ford. (i. m. 222.)

[15] Sorrend : kelet, dél, nyugat, észak.

[16] Mt. 28, 18.

[17] Mt. 11, 11. — Ez a leírás Lonovicstól való szabadon átdolgozva.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 212-217. old.)