Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Vince és Anasztáz vértanúk

2020. január 22. - Andre Lowoa

jan22_1.jpg

A latin szerint „nomen est omen”: a név egyúttal jóslás is. Szentünk latin neve, Vincentius annyit jelent, mint győzelmes. Szent Vincét egész élete annak mutatja be, aminek keresztneve előre kijelölte.

A spanyol Osca vagy Huesca nevű városban született előkelő családból. Egész fiatalon ráadta magát a tanulmányokra, különösen pedig a hittudományra. Valérius, zaragozai püspök volt a mestere, aki a tehetséges és lelkes ifjút diakónussá szentelte.

A diakónus, mint az áldozópapság előtt lévő papi fokozat birtokosa, az apostoli idők óta a mai napig az ünnepélyes szentmisében segédkezik, keresztel és prédikál. Az őskereszténységben azonban még nagyobb munkakört is töltött be. Ő volt „a püspök füle, szája, szíve, szeme”. Ő hallgatta meg a püspök nevében a hívek panaszait, ő prédikált - nem egyszer a püspök helyett is, ő segítette a püspököt a szegények és betegek gondozásában; az első diakónus (archidiakónus) meg egyenesen a püspök jobbkeze volt a kormányzásban. Ilyen első diakónusnak tette meg Valérius Vincét is, s mert maga hibás beszédű volt, teljesen reábízta az evangélium hirdetését. Vince buzgósága nyomán Zaragozában a keresztény élet csakhamar föllendült.

De 303 elején kitört keleten a Dioklecián-féle keresztényüldözés, s hullámai eljutottak a nyugati tartományokba is. Az északkeleti Spanyolország élén akkor a vérszomjas Dacián állott. A keresztényüldöző császári rendeletekre, amelyek éle különösen a papság ellen irányult, a helytartó elfogatta, majd Valenciába maga elé hurcoltatta a zaragozai püspököt és archidiakónusát. Mindketten börtönbe kerültek. Dacián abban bízott, hogy az út és a börtön megtöri mindkettőjüket s könnyen lesznek rábírhatók hittagadásra. Nagy volt azonban meglepetése, amikor elővezettette őket és a fáradságnak s a megtöröttségnek semmi nyomát nem látta rajtuk. Először arra gondolt, hogy kivételes bánásmódban volt részük, de csakhamar meg kellett győződnie, hogy itt a testi erőt mélyebb lelki erők fokozzák. Fölszólította Valériust, hogy már csak korára való tekintettel se tagadja meg a pogány áldozat bemutatását, Vincénél pedig előkelő származására és virágzó fiatalságára hivatkozott. Erre a fölszólításra így szólt Vince a püspökhöz: „Atyám, ha parancsolod, válaszolok”.

Valérius, mint annyiszor máskor, most is szívesen adta át neki a szót. Az elszánt diakónus ezután a többi közt ezt mondotta: „Tudd meg, hogy a keresztények bűnös okosságnak és istenkáromlásnak tartják a hittagadást. És hogy tovább ne tartóztassalak, nyilván megvalljuk, hogy mi keresztények s az egy igaz és örök Isten szolgái vagyunk. Az ő nevében a szellem fegyvereivel küzdünk a te ravasz fortélyaid ellen. Fenyegetéseidtől és kínzásaidtól nem félünk, hanem az igazságért örömmel fogadjuk a halált. Kínzásaid csak előkészítenek bennünket az örök élet koronájára: a halál által az életbe jutunk be”.

A beszéd után elhangzott az ítélet: A püspöknek száműzés, a diakónusnak kemény megkínzás jár. Aztán kezdetét vette a hóhérmunka, amelynél kegyetlenebbet nem ismer a vértanúk története. Először kifeszítették kezét, lábát. Az erőteljes szerpap derült nyugalommal vette. A helytartó azt gondolta, hogy a bakók nem elég serények, s ezért parancsára újra megkezdődött a kegyetlenkedés. Azonban most is ők fáradtak el hamarabb, mint a hősies Vince. Véresre szaggatták testét, ő azonban csak ismételte az Úr Krisztusban való rendületlen hitének hangos megvallását.

Új módszerhez folyamodtak. Rostélyra fektették, ez alá tüzet raktak, a lángokba sót szórtak, hogy fölpattogva egye bele magát az eleven húsba; tüzes lemezekkel sütögették. Minden hiába! A kínlódó zaragozai diakónus talán arra a másik, római diakónusra, Szent Lőrincre gondolt, aki alig 50 évvel előtte ugyanígy feküdt tüzes rostélyon, s még ott is hangoztatta: „Az én éjszakámban nincs sötétség és minden fényárban úszik”. Szent Vincének is Isten iránti szeretete erősebb volt, mint a rostély alatt sistergő láng.

Erre a legsötétebb zug padlóját teleszórták cserépdarabokkal s erre fektették. Azonban e sötét zárkában hirtelen világosság támadt, amely elárasztotta az egész börtönt, a cserépdarabok pedig egyszerre viruló rózsákká változtak. Szent Vince közben zsoltárokat zengett s a megjelent angyalokkal társalgott. Haláltusájában ezek erősítették: „Légy meggyőződve, ó győzhetetlen Vince, hogy akinek nevében híven küzdöttél, a számodra készített koronát már készen tartja az égben”. Majd fölzendült az angyali ének.

Mindez csodálattal töltötte el a köréje sereglett keresztényeket, s pillanatok alatt térítette meg előbbi kínzóit. Csak Dacián maradt a régi. Mihelyt értesült a dolgokról, puha ágyba fektette az agyongyötört testet, hogy a kényelem kísértésével csábítsa. Ez is meddőnek bizonyult; s szentünk az Úr Jézusvetett reménységgel (a legnagyobb valószínűség szerint 304. január 22-én) elnyerte a vértanúság égi koronáját.

Testét temetés nélkül a mezőre dobták ki vadállatok prédájául. Egy holló azonban csodálatos módon szárnyaival, csőrével és karmaival megvédte a ragadozó madarak s egy farkas támadásával szemben. Majd nehéz kővel ellátott kosárba tették s messze a parttól belevetették a mély tengerbe. De a kosár a drága testtel egy-kettőre fölszínre került, gyors irammal elmenekült üldözői elől a partra, ahol körülpólyálta s elrejtette a finom fövény. Égi sugallatra a keresztények megtalálták s a valenciai templom főoltára alá temették.

Vince az Egyház legjelentősebb vértanúi közé tartozik. Szent Ágoston, a legkiválóbb egyházatya (aug. 28) lelkesen kérdezi: „Hol az a vidék, hol az a tartomány, ameddig csak terjed a római birodalom és ismeretes a keresztény név, amely örvendezve ne ünnepelné Szent Vince halálának emlékünnepét?” A legősibb székesegyházak hirdetik dicsőségét, neve pedig belekerült a mindenszentek litániájába is.

Világszerte a vincellérek és szőlőgazdák védőszentje. („Ha fénylik a Vince, megtelik a pince”). Egyik-másik helyütt az ő névünnepén van szokásban a „szőlőszentelés”. A gazda hajnalban szótlanul kivonul a szőlőbe s meghinti azt a Szent János evangélista ünnepén szentelt borral. Bizonyos, hogy áldás van azon a munkán akár a szőlőben, akár másutt, amelyet Szent Vince hitével, derűjével és áldozatos szeretetével végeznek.

Szent Vincét az a Krisztusba vetett erős hit tette „győzelmes”-sé, amelyről Szent János apostol írja: „a győzelem, amely meggyőzi a világot, a mi hitünk” (Jn 5,7)

jan22_2.jpg

SZENT ANASZTÁZ szerzetes és vértanú 628-ban halt vértanúhalált Cezáreában Palesztinában. Perzsa mágus volt; azonban a szentkereszt ereklyéi, melyeket Kozroé perzsa király zsákmányolt, az Úr Krisztusra terelték érdeklődését; keresztény lett és szerzetes s alázatos hős lélekkel tűrte börtönt és kínokat.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)