Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Nagyböjt III. vasárnapja - Oculi I. oszt.; Stációs templom: Szent Lőrinc bazilikája

2019. március 24. - Andre Lowoa

niiivas.jpgA görögöknél ez a Nagyböjt közepe és a keresztimádás vasárnapja, melynek szertartása hasonlít a mai nagypénteki keresztimádási szertartásunkhoz.[1] A csehek Kýchavná neděle-nek, azaz tüsszentés vasárnapjának nevezik e napot, némelyek szerint a Nagy sz. Gergely idejében pusztított influenza-járvány emlékére.[2] Mások azonban ezt az elnevezést abból a körülményből származtatják, hogy ez időtájban sok nátha szokott előfordulni a tavaszi változó időjárás következtében.[3]

E vasárnapon volt régen a katechumenok (keresztelendők) első vizsgája (scrutiniuma).[4] Mint az előző Vasárnap Szentmiséjét, úgy a mait is a 24. zsoltárból vett szavak vezetik be. Az Istenbe vetett bizalmat ilymódon fölújítván az egyház a Gradualéban (Zs. 9.) a további küzdelemre serkenti híveit, amikor az Úr segítségét kéri a „felülkerekedő ember” t.i. az ember rosszra való hajló természete ellen. A hit és bizalom erősségét kifejező Tractus (Zs. 122.) után az Offertorium és Communio ismét indító okot szolgáltat a küzdelemre: az Istennek szolgálni gyönyörűség. Ugyancsak az Eucharisztia fölött való öröm is kifejezésre jut ez alkalommal.
_________________
[1] Nilles: Kalend. II. 127. o. és Mihályfi: A nyilvános istentisztelet. 167. o.
[2] M.L. 75,79. s köv. L. bőv. (ápr. 25) Búzaszentelő (Litaniae maiores) sz. Márk ap. ev.:
[3] Nilles: i.m. 136. s köv. o.
[4] Mihályfi: i.m.135. o.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 120-121 old.)

SVÉD SZENT KATALIN szerzetesnő

Genovai Szent Katalin     özvegy és szerzetes, † 1510.   



SVÉD SZENT KATALIN szerzetesnő, III. r. (1331-1381)
Apja Ulf Gudmarsson elokelo úr, anyja Szent Brigitta volt. Nyolcan voltak testvérek. Fiatal korában kolostorban nevelkedett. Szülei - az o elozetes megkérdezése nélkül - 14 éves korában férjhez adták Kyren Egárdhoz, akivel azonban közös megegyezéssel József-házasságban élt négy évig. 1350-ben - férje beleegyezésével Rómába ment anyjához, s amikor férje pár hónapon belül meghalt, anyja mellett maradt. Annak leghuségesebb kíséroje, legbuzgóbb tanítványa, késobb muvének folytatója lett. Részt vett anyja szeretetszolgálataiban is. (Szegények, betegek gyámolítása, utasok, zarándokok fogadása, gyermekek oktatása.) Mint anyja, úgy o is Szent Ferenc III. rendjének tagja volt. Szent Ferenc példájára nem térítette el oket az egyházhoz való huségtol a Rómában tapasztalt sok visszaélés és botrány. A szenvedo Úr Jézusra gondolás segítette oket, hogy az Egyházban felismerjék a szenvedo, megalázott Krisztust. Katalin elkísérte anyját a Szentföldre is, majd annak halála után, 1373- ban anyja földi maradványaival visszatért Svédországba, ahol anyja akarata szerint a pápa jóváhagyott Regulája szerint megkezdte Vadstenában a közös életet (Brigitta-rend). Az egyre gyarapodó novérek ot választották apátnojüknek. 1375-ben ismét Rómába ment, hogy szorgalmazza anyja szentté avatását. Sok csoda történt ugyanis annak sírjánál. Rómában nagy hatással volt rá a Sziénai Szent Katalinnal való találkozás. Mindkettojük (és anyja) fáradozása eredménye volt, hogy a pápa 1377-ben végleg visszaköltözött Rómába. Svédországba visszatérése után hamarasan megbetegedett. Gyomorbaja miatt áldozni nem tudott, de betegágyához hozatta a szentostyát, hogy legalább lássa. 1381-ben halt meg Vadstenában márc. 24- én. 1474-ben avatták szentté.
Szent Ferenc tanítása a papokról:
„Az Úr oly mély hitet öntött belém - egyházi rendjükre való tekintettel papjai iránt, akik a római Szentegyház szerint élnek, hogy még ha üldöznének is, hozzájuk menekülnék… És úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni oket, mint uraimat. És nem akarom észrevenni rajtuk a bunt, mivel Isten fiát szemlélem bennük.”

Imádság:
Urunk, Istenünk, te Szent Katalin szüzet arra választottad ki, hogy hazájában a Szent Brigitta rend meghonosítója legyen. Add meg nekünk, hogy itt a földön erényes életét kövessük, s így az örök boldogságban egykor társai lehessünk.
A mi Urunk Jézus Krisztus által.



Szent Kázmér
       

Szent Lea     özvegy, † 348.       


Ankirai Szent Vazul     vértanú, † 362.

Szent Bazil felszentelt vértanú - SZENT BENVENÚTUSZ püspök - Szent Droszida vértanúnő

Szent Bazil felszentelt vértanú


Szent Bazil a Galáciában levő Ankirai egyház papja volt. Nagy buzgósággal tanította híveit a keresztény igazságokra, és igyekezett eltéríteni őket minden gonosz úttól. Abban az időben, amikor trónra lépett a hitehagyott Julián császár, és vissza kívánta állítani a bálványok tiszteletét, Bazilt is elfogták, és Szaturnin parancsnok elé vitték. Mivel nem akart áldozatot bemutatni a bálványoknak, börtönbe vetették, fára függesztették és testét szaggatták. Egy idő múlva Julián császár is Ankyrába érkezett, Bazil előtte is bátran hirdette a keresztény hitet és a bálványok oktalanságát. Ezért szörnyű kínzást találtak ki számára. Naponta hét szíjat kellett kimetszeni a bőréből. Amikor már egész testét szétszedték, megtüzesített villával átszúrták. A kínok között földre esett, és mintegy édes álomba merülve adta vissza lelkét Istennek 363. január 28-án.


Szent Beáta


SZENT BENVENÚTUSZ püspök (kb. 1220-1282)
Ancona-ban* született a nemes Scotivoli* családból. Apja kérésére Bolognában egyházi és polgári jogot tanult, majd visszatérve Anconába pappá szentelték. Egy ideig püspöke archidiákónusa (esperese) lett, majd a pápa a még fiatal papra rábízta az osimoi* egyházmegye vezetését. Rangja megfelelt a mai püspöki általános vikárius rangjának. Osimo püspöksége IX. Gergely pápa utolsó éveiben (1240 körül) átpártolt II. Frigyeshez, ghibellin lett. Emiatt a pápa megvonta tole a püspöki hivatalt s azt átruházta a szomszédos Recanati*- ra. Benvenútusz igen okosan, megnyero modorban, de ugyanakkor határozottsággal látta el kényes feladatát, úgyhogy néhány év múlva sikerült a pápa iránti huségre vezetni egyházmegyéjét. IV. Orbán ezek után visszaadta Osimonak a püspöki rangot, s kinevezte püspöknek Benvenútuszt. „Benvenútusz - írja a pápa – kiváló: feddhetetlen élete, tudománya, a lelkiekben való buzgósága s az ügyek intézésben való ügyessége miatt. O szívünk szerinti férfiú. Ot nevezzük ki Osimo egyháza pásztorának és püspökének, abban a meggyozodésben, hogy tapintatával, Isten kegyelmével és a Szentszék támogatásával elo fogja mozdítani ennek az egyházmegyének lelki és földi jólétét, s a városnak visszaadja elobbi fényét, megerosíti az Anyaszentegyház iránti huségben.” Benvenútusz meg is felelt a várakozásnak. Püspökké szentelése elott azonban egy meglepetést kelto lépést tett: belépett a Ferenc-rendbe. Ezzel jelezni akarta, hogy Szent Ferenc szellemében akarja ellátni püspöki feladatát. (Ugyanezt a lépést tette meg félszázaddal késobb Szent Lajos püspök.) Az akkori eloírások megengedték, hogy ne kolostorban töltse a novíciát évét, így püspökként egy év múlva fogadalmat tett. Figyelmes, segítokész volt hívei iránt. Ferences ruhában, mezítláb, a szegénységet nagy buzgalommal gyakorolva járta egyházmegyéjét, végezte a pasztorális látogatásokat, hirdette Isten igéjét, szorgalmazta az egyházi fegyelmet. Az apostol intelméhez híven „kezét elhamarkodva nem tette föl senkire” (1 Tim 5, 22), vagyis csak arra alkalmasakat szentelt fel pappá. Ezek között volt Tolentinoi Szent Miklós is. Isten csodákkal is megerosítette tanítását. 13 évi püspöki muködés után, amikor érezte, hogy élete végéhez ért, Szent Ferenchez hasonlóan kívánt meghalni: a székesegyházba vitette magát, ruháit is levetve a földre feküdt, így halt meg papsága és a hívek körében 1282. márc. 22-én. Testét az osimoi székesegyházba temették, sírját Isten csodákkal dicsoítette meg. IV. Márton már három évre rá szentté avatta (az ilyen gyors szentté avatás a XIII. században nem volt ritkaság).

Imádság:

Istenünk, te Szent Benvenútusz püspököt a szent lelkipásztorok sorába emelted. Add, hogy közbenjárására állhatatosak maradjunk a hitben, egykor pedig részesedjünk dicsoségében. A mi Urunk Jézus Krisztus által.



Szent Droszida vértanúnő

Traján császár uralkodása idején (98-117.) a hitükért kivégzett vértanuk testét a pogányok egy időre temetetlenül hagyták. A keresztények azonban, főleg éjszaka, tisztelettel összeszedték és eltemették őket. Néhány tiszta szűz is ezzel foglalkozott. Erről tudomást szerzett a császár lánya Droszida, és ő is közéjük állt. Vőlegénye ezt kifigyeltette, és mindnyájukat elfogták. A császár mindenki számára, aki nem imádja a bálványokat, a tüzes kemencébe dobatást hirdette ki. Droszida is így nyerte el a vértanúságot a szíriai Antiochiában.

Szent Tamás pátriárka

Szent Szerápion     püspök és hitvalló, † ~360   


Szent Tamás pátriárka

Tamás erényes élete és kiváló értelme miatt a konstantinápolyi Nagy Egyház diakónusa lett Böjtölő Szent János által. Fókász császár uralkodása alatt (602-10.) Konstantinápoly pátriárkája lett. Békében hunyt el 610-ben, március 21-én.

FLÜEI SZENT MIKLÓS remete

FLÜEI SZENT MIKLÓS remete

Svájcban: szeptember 25. *Flüe, Sachseln mellett, 1417. +Ranft, 1487. március 21.
Klaus, amint Flüei Szent Miklóst nevezték, egy tehetősebb parasztcsalád első gyermeke volt. Már gyermekkorában megmutatkoztak annak jelei, hogy különleges módon kiválasztotta Isten; rendkívüli módon szerette a magányos imádságot és a böjtöt. 16 éves korában egy látomásban megjelent előtte a ranfti torony, s ez vágyat ébresztett benne a remeteélet iránt, de amikor abban az időben az országban katonákat soroztak, Klaus bevonult a hadseregbe. Részt vett a Zürich elleni háborúkban (1440--1444), majd a thurgaui hadjáratban (1460) is. Egy barátja megjegyezte róla: ,,Az ellenségben kevés kárt tett, inkább mindig félrevonult és imádkozott, s az ellenséget, amennyire csak tudta, kímélte.'' A thurgaui hadjárat idején megakadályozta a Diessenhofen közelében lévő St. Katharinental domonkos apácakolostorának elpusztítását.
Valószínűleg a zürichi háború után kötött házasságot az Oberwilenből való Wyss Dorottyával. A remeteélet vágya háttérbe szorult, de lappangva tovább élt benne, és belső konfliktushoz vezetett, amely jó húsz évvel később azután felszínre került. Tíz gyermek jött a világra ebből a bizonyára boldog házasságból. -- Az obwaldeni levéltár hiányos adatai nem tájékoztatnak kellőképpen Klaus közéleti tevékenységéről, de saját vallomása szerint nagy tekintélye volt mint bírónak és tanácsosnak, és sokat kellett foglalkoznia közügyekkel. Mindeme tevékenységei során sohasem vádolhatta magát jogtalansággal vagy méltatlan eljárásmóddal. Nyilvánvaló ügyességére és képességeire nem volt tekintettel, elmenekült minden megtiszteltetés elől, és mindent megtett, hogy elkerülje főbíróvá választását.
Bár Klaus jó családapa volt, és mindenütt nagyra becsülték, mert különleges vezetői bölcsességgel és jó képességekkel rendelkezett, nem volt teljesen boldog; nyugtalanná vált.1463 körül az élet feleségével, akit pedig szeretett, nyűg, gyermekserege pedig terhes lett számára. Pap barátjának és bizalmasának, Grundi Henriknek a tanácsára átmeneti nyugalmat és megbékélést talált, amennyiben idejének jelentős részét arra szentelte, hogy elmélyedjen Krisztus szenvedésében. Mindig megzavarták azonban olyan események, amelyeken nem tudott segíteni, s ezek akadályt jelentettek lelki békéje számára, ezért teljesen visszavonult a közéleti tevékenységtől. A remeteélet utáni vágya egyre erősebben tört fel benne. Végül beszélt róla Dorottyának, aki mélyen megilletődött, de először ellenszegült tervének. 1467 júniusában megszületett tizedik gyermekük, Miklós, akit papnak szántak. Ez év októberében Klaus elhagyta otthonát, de ehhez a lépéséhez kiharcolta felesége elengedhetetlen beleegyezését.
Toronylátomásában nyilvánvalóan remetesége helyeként jelent meg Ranft. Mivel azonban félt szomszédai ellenkezésétől, elhatározta, hogy vándor zarándok lesz, és hátat fordított szülőföldjének. Alig jutott túl a svájci határon, egy természetfölötti sugallat arra késztette, hogy térjen vissza. De még nem győzte le azt a félelmét, hogy mit gondolnak majd a szomszédai, ezért ahelyett, hogy Ranftba ment volna, amely olyan közel esett otthonához, a Melch-völgybe ment. Ott azonban már egy hét múlva felfedezték, és csakhamar jöttek a kíváncsi szomszédok is, hogy megbámulják. Klaus végül mégis legyőzte önmagát. Egyet-mást feláldozott már, amikor otthonát, szeretett feleségét, gyermekeit és családi vagyonát elhagyta. Most elérkezett az ideje, hogy teljessé tegye ezt az áldozatot: önmagát kell feláldoznia, és nem szabad tovább zavartatnia magát amiatt, hogy mások mit gondolnak róla. Isten meghallgatta imádságát: ,,Uram és Istenem, végy el engem magamtól, és add, hogy a Tied lehessek!'' Semmi sem állt már útjában annak, hogy véglegesen Ranftba vonuljon.
Eddig négy napon böjtölt hetente; Ranftban, ahol életéből több mint 19 évet töltött, teljesen tartózkodott mindenféle tápláléktól. Az egyedüli, amit magához vett, az Eucharisztia volt. Először gyanakvás vette körül és szóbeszéd járta a böjtjéről: a szomszédságból való emberek egy egész hónapon át figyelték; végül azonban meggyőződtek igaz voltáról, s remetelakot és kápolnát építettek számára. Ezt a meggyőződést osztotta Thomas Weldner konstanzi segédpüspök is, aki 1469 áprilisában felszentelte a kápolnát és megvizsgálta Klaust.
Imádságos és vezeklő életmódja -- talán az engelbergi kolostor misztikus körének befolyása alatt állt, s így az utolsó késő középkori misztikusok egyikét kell benne látnunk -- egyáltalán nem tette Klaus testvért megközelíthetetlenné. Minden rendű és rangú férfiak és nők mentek hozzá problémáikkal és kérdéseikkel; a szükséget szenvedőkkel barátságos és együttérző volt, de gőgös és fennhéjázó látogatóival szemben -- még ha prelátusokról volt is szó -- nagyon elutasító tudott lenni. Úgy látszik, hogy Dorottyával, aki időről időre meglátogatta, mélységes egyetértésre jutottak.
Klaus testvér befolyása a politikai események menetére Svájc történetének egy kritikus pillanatában rendkívüli jelentőségűvé vált. 1481-ben a kantonok elkeseredett ellenségeskedésbe keveredtek egymással, és úgy tűnt, hogy elkerülhetetlen a polgárháború. Klaus testvér fáradozásai révén az év decemberében tartományi gyűlésre került sor Stansban. Amikor a gyűlés résztvevői nem tudtak egyezségre jutni és vitájukat fegyverekkel akarták megoldani, Klaus testvér tanácsa, amelyet Grundi Henrik által terjesztett a küldöttek elé, helyreállította a békét. Mivel teljesen önzetlen és teljesen Isten embere volt, megérezte mindenki, hogy a nehéz és bonyolult politikai kérdésekben tökéletesen megbízhat benne; a Habsburgok és Milánó hercege éppúgy, mint a svájciak. Amióta elhagyta otthonát, mindenfelé ,,a testvér''-ként ismerték és még ma is szívesen nevezik ,,Klaus testvér''- nek, aki világító példa a meghasonlott és megtépázott világ előtt.
Tiszteletét 1649-ben hagyták jóvá.1947. május 15-én szentté avatták. Svájc egyik patrónusa.

BOLDOG GALANTINI IPOLY III. r., rendalapító - Szent Jakab püspök

BOLDOG GALANTINI IPOLY III. r., rendalapító (1565-1619)
Firenzében született iparos szüloktol, akik vallásos nevelésben részesítették, úgyannyira, hogy ifjú korában felvételét kérte a kapucinus rendbe. Gyenge egészsége miatt azonban nem vették fel. Ezért atyja mesterségét, a selyemszövést folytatta. Idoközben rátalált igazi hivatására, ahol Isten dicsoségét és felebarátai javát szolgálhatja. Látta, hogy városában a gyerekek szabadon csatangolnak, s nincs, aki összegyujtené oket és a jóra s a hit igazságaira oktassa oket. Meggyozodése volt, hogy a fiataloknak fogékony a lelkük a jóra. Elkezdett hát foglalkozni velük. Maga köré gyujtötte oket és hitünk igazságait kérdés-feleletek formájában tárta eléjük. Ez a módszer a tridenti katekizmus ismerete óta egyre jobban elterjedt a hit oktatásában. Tanítását személyes jópéldával és erényes élettel igyekezett alátámasztani. Ezért is lépett a Ferences III. Rendbe. Közben felnottek is gyülekeztek köréje. Felvetodött a gondolat, hogy társulatot alapít a mu kiterjesztésére és tovább folytatására. Munkatársakat toborzott s 1602-ben megalapította a Szent Ferenc Keresztény Tanításáról nevezett kongregációt. (A társulat megújított szabályzatát késobb, 1802-ben hagyta jóvá VIII. Orbán pápa.) Ugyanebben az idoben (1600 körül) nyitotta meg elso iskoláit Rómában Kalazanci Szent József, a piarista rend alapítója. Luccában Leonardi Szent János kezdeményezte a maga tanító rendjét, a Keresztény Tanítás Társulatát. A kor igénye volt tehát, hogy az Egyház foglalkozzék nemcsak a kiváltságosak, hanem a szegény és addig elhanyagolt egyszeru nép fiaival és leányaival is. Boldog Ipoly társulata hamarosan meghonosodott több olasz városban: Luccában, Volterrában, Pistoiában, Modenábán. Firenze akkori érseke is támogatta oket, kápolnát és épületet biztosított számukra. Ipoly a tanítás mellett a bunösök megtérítésén is sikerrel fáradozott. Ilyen buzgó tevékenységben érte utol a halál 1619. márc. 20-án, 55 éves korában. XII. Leó pápa 1825-ben avatta boldoggá. Társulata valószínuleg a 19. század egyházellenes mozgalmai és támadásai következtében megszunt. A végso idokben „az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylo égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok” (Dán 12, 3).
Imádság:

Istenünk., te Boldog Ipolyt arra választottad ki, hogy az ifjúság oktatására új szerzetestársulatot alapítson s a bunösök megtérítésén fáradozzon. Közbenjárására add, hogy a hit megismerésében és a hit szerinti életben egyre gyarapodjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.



Szent Jakab püspök

Nagyon kevés és nem teljes ismereteink vannak életéről. Fiatal korában vonzódott már a szerzetesi élethez, így szerzetessé lett. Nagyon szerette a Szentírás könyveit olvasni. Élete és hitbeli buzgósága miatt püspökké szentelték. A képromboló Konstantinosz Kopronimosz császár idején Jakabot is arra kényszerítették, hogy ne tisztelje a szentképeket. Mivel nem engedelmeskedett, mindenféle büntetést elszenvedett, amit csak kitaláltak ellenségei, hogy gyötörjék őt. Ezek között adta vissza lelkét Istennek.

Szent Benedek apát

szb.jpgSzent Benedek a nyugati szerzetességnek atyja. Ő alapította a 13. századig szinte egyeduralkodó bencés rendet, amely elévülhetetlen érdemeket szerzett a római kultúra megmentésével, a germán népek térítésével, a tudomány, művészet, különösen pedig az istentisztelet (liturgia) ápolásával, s amely ma is a világegyház egyik legnagyobb rendje. Életének ideje összeesik az itáliai germán megszállások korával. Születése előtt négy-öt évvel döntötte meg Odovaker herul fejedelem a nyugatrómai birodalmat (476). Az ő rövidéletű királyságának azonban véget vetett 490 körül az arián-hitű keleti gótok nagytehetségű uralkodója, Teodorik (+ 526), aki mindenáron igyekezett összeolvasztani a gótokat a rómaiakkal s fönn akarta tartani a római kultúrát. A tőle alapított hatalmas gót birodalom végét (553) Benedek már nem láthatta.

480 táján született a közép-itáliai Nursziában, amelynek népe már régóta ismeretes volt komoly szívósságáról. Az ifjú korán lelkébe szívta ezt a szellemet. Előkelő család sarja volt, s elsőrendű nevelésben részesült. Magasabb tanulmányait a régi birodalom ősi fővárosában, Rómában végezte, amely idegen járom alatt nyögött, de fiai léhán hódoltak szenvedélyeiknek. Benedeknek Nursziai elszántságú, ízig-vérig keresztény lelke mély megdöbbenéssel nézte ezt a világot kísértéseivel együtt. Sokat töprengett, még többet imádkozott s alig 14 éves korában kimondta a döntést: el fogja hagyni a világot. Szeretett dajkáján kívül senki sem tudott erről az elhatározásról, amelyet végeredményben az Úr Krisztus szava érlelt ki benne: „Mindaz, aki elhagyta házát, vagy fivéreit, vagy nővéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy földjeit az én nevemért, százannyit kap, és az örök életet fogja örökölni” (Máté 19,29).

A szabin hegyek közé indult, Tivoli felé, az Anio folyócskának vadregényes völgyébe; Subiaco mellett állapodott meg. A város fölött emelkedő kolostor egyik szerzetese, Románus, föladta neki a remeteöltönyt, nehezen megközelíthető barlangot keresett számára s megígérte, hogy igénytelen élelmezéséről is gondoskodni fog. E szent barlangban (Sagro Speco) töltött aztán három évet. Az imádságnak, az elmélkedésnek, a csendnek, csak a széltől, madárdaltól s az ételszállító kötél csengettyűjétől megszakított csendnek és a világ felé húzó vágyakkal való küzdelemnek megszentelt évei voltak ezek. Később szent megbotránkozással értesült egy remetéről, aki egy barlangban leláncoltatta magát, hogy ne térhessen vissza a világba. A mi barlanglakónk már akkor is tudta, hogy a vasláncnál van erősebb kötelék is: az Úr Jézus iránt való szeretet. Ez a kötelék minden kísértés ellenére sem engedte őt vissza a világba. A harmadik év végén pásztorok akadtak rá s elvitték hírét. Most kezdtek hozzá járni tanácsért; mert a fiatal testben Istenből táplálkozó, bölcsességgel teljes lélek lakozott. De így megint csak összeköttetésbe került a világgal, amely már eddig is annyi küzdelmet jelentett számára. A meg-megújuló viharos kísértésekkel egyszersmindenkorra nursziai keménységgel bánt el. Levetkőzött, a barlang előtti tövisbokorba vetette magát s néhányszor megfordult benne. Testi szenvedélyei erre megjuhászodtak és békét hagytak hűséges lelkének.

A subiacói tartózkodás azonban egy időre megszakadt. Híre ugyanis eljutott a vicovarói szerzetesekhez, akik elöljárójuknak választották. Benedek hosszabb gondolkozás után vállalkozott a tisztségre. A laza szerzetesek közt komoly fegyelmet akart teremteni. Ezek megfeledkezve önmagukról, meg akarták mérgezni. A mérgezett bort tartalmazó kancsó azonban a szentnek keresztvetésére darabokra törött. Erre megint visszatért régi kedvenc helyére.

A második, kb. két évtizedre terjedő subiacói tartózkodás már a nagyobb alkotások ideje. Hiába akart volna csak Istennek és lelkének élni, sok-sok unszolásra kénytelen volt más lelkek irányítását is vállalni. A régi római nagyság haldokolt, s az emberekbe nagyobb készség szállott az evangéliumi tanácsok szerinti életre. Lassan a remeték hatalmas csapata vette őt körül, amely benne tisztelte vezetőjét. Ezek számára építtette egymásután kolostorait. Számuk lassan 12-re emelkedett; mindegyikükben 12-12 szerzetes lakott. Bensőséges szerzetescsaládi élet folyt e szerzetestelepen, amelynek éltető lelke Benedek volt. Legszívesebben a kezdők nevelésével foglalkozott.

Itt csatlakozott hozzá többi közt az a két előkelő ifjú, akiket oly atyailag szeretett: a komoly Maurus, az apát későbbi segédje, s a gyermeteg lelkű Placidus, akinek apja, a subiacói földesúr, gazdagon megajándékozta Szent Benedek fiait (lásd jan. 15).

A Gondviselés azonban azt akarta, hogy az évezredekre szóló nagy intézmény teljesen kiforrott alakban másutt induljon meg. Csaknem 35 esztendőt töltött már el Benedek a szabin hegyek környékén s közel járt már az 50. évhez. Egy pap áskálódása távozásra bírta. Megbízható szerzetesekre hagyta a telep vezetését, dél felé vette útját s a Rómát Nápollyal összekötő országút mentén Montekasszino hegyén állapodott meg. A hegyen akkor még Apolló oltára állott s a környéken pogányok laktak. Szokott elszántságával lerombolta a pogány isten szentélyét s 529-ben megalapította a bencés rend anyaházát. Az itt töltött 14 év intézményének jelmondata (ora et labora = imádkozzál és dolgozzál) szerint a bensőséges lelkiélet és a munka (akkor még főleg kézimunka) ideje volt. Fölépíttette a templomot és a kolostort, benépesítette a szent hegyet: szegények és gazdagok, az új világban helyüket már nem lelő ősi rómaiak és az ősi kultúrára szomjas jövevény barbárok gyülekeztek itt. Megtérítette a környék pogányait, otthonná alakította a vadont s gazdag tapasztalatai alapján megírta nagyszerű, lényegében az egész nyugati szerzetességnek máig alapul szolgáló szabályzatát (Regula).

Élete vége felé már egész Itália látta, hogy aki elhagyta atyját, anyját az Úr Krisztusért, százannyit kapott helyette, s hogy Benedek tényleg az, aminek latin neve Benedictus mondja: „áldott”, aki az Úr nevében jött.

Hogy az Úristen mennyire kegyelte s hogy élete végén a világ mennyire becsülte, elegendő a Totilával való találkozására (542) utalni. A gótoknak ez a vitéz királya is érdeklődött Itália új prófétája iránt, s Nápoly elleni harcában meg akarta látogatni a szent aggastyánt. De próbára akarta tenni királyi ruhába öltöztette testőrkapitányát s ezt küldte föl a kolostorba. A szent azonban már messziről rákiáltott az álkirályra: „Tedd le, fiam, a fényes királyi ruhát, nem illet az meg téged!” Erre maga a király indult el. Egyszer csak meglátja az apátság előtt ülő ősz Benedeket. Krisztus szolgájának, a legyőzött római nemzet fiának fölségesen nyugodt alakja úgy megigézi, hogy ő, Itália ura, a barbár győző, megrémülve borul a földre s csak akkor tud fölegyenesedni, amikor a bencések első apátja fölsegíti. A nyers erő hódolata volt ez a szellemi és erkölcsi felsőbbség előtt; előre jelezte, hogyan hódolnak majd nemsokára a műveletlen germánok Szent Benedek Krisztus-hirdető fiai előtt.

Meghalt 543 március 21-én. Holttestét húga, Szent Skolasztika mellé temették a régi Apollo-szentély helyén álló főoltár elé. Azóta - immár 1400 év óta - Szent Benedek sírja lett ihletője majdnem mindazoknak, akik elhagyják a világot, hogy annál erőteljesebben dolgozzanak a világért s elnyerjék munkájukért a százszoros jutalomnál is nagyobbat: az örök életet.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

http://katolikusvalasz.blog.hu/2018/03/21/2018_marcius_21_szent_benedek_apat