Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

2019. január 16. - Andre Lowoa

 

Szent Marcellus pápa és vértanú

szmarc.jpgA Constantinus Chlorus halála után lábrakapott zűrzavarban, amikor a Római Birodalomnak átmenetileg hat császára is volt, nagyjából megmaradt az a helyzet, hogy Keleten tovább folyt az általános üldözés, míg Nyugaton inkább csak részletes üldözésről van szó.

Valószínűleg a bizonytalan helyzet s a folyton ki-kiújuló üldözés félelme okozhatta, hogy csak négy évvel Marcellinus pápa (296-304) után választottak új pápát Szent Marcellus személyében (308-309?).

Marcellusnak belső renegátoktól kellett szenvednie. Egy hithagyó keresztény azzal támadta meg, hogy az üldözés alatt hitüket megtagadott keresztényeket csak súlyos penitenciák (vezeklések) elvégzése után hajlandó visszavenni az Egyházba. Mint látjuk, éppen ellenkezője annak a vádnak, amit hatvan évvel azelőtt Novatius emelt Cornelius és István pápa ellen. A támadásnak visszhangja támadt, úgyhogy a keresztények között sajnálatos egyenetlenség kapott lábra, amely még utcai összeütközésekben is mutatkozott. Ezekért ellenségei Marcellust tették felelőssé s feljelentették Maxentiusnak, aki erre száműzte a pápát. A Priscilla-katakomba fölé épült Szent Szilveszter-bazilikában temették el. Sírfeliratát Szent Damazus pápa készítette.

(Forrás: Bangha Béla - Ijjas Antal - Borbély István: A keresztény egyház története I. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, Budapest, 1937. 269-270. old.)

Szent Leonilla és vértanútársai

Szent Leonilla és vértanútársai

Mindnyájan Galliában szenvedtek vértanúságot Marcus Aurelius keresztényüldözése alatt a II. században. Leonilla idősebb korában lett keresztény. Egy alkalommal 3 fiú unokája a bálványáldozatból származó húst vitt haza neki. A nagymama a húst a kutyáknak dobta, és az éppen ott tartózkodó Benignus pap előtt kérte az unokákat, hogy forduljanak el a bálványoktól és ismerjék meg az igaz Istent. A három unoka: Szpeuszippusz, Eleuszippusz, Meleuszippusz, egy különös álom után hajlottak nagyanyjuk szavára és megkeresztelkedtek. Összetörték a bálványszobrokat és lebeszélték az embereket a bálványimádásról. Ezért mindnyájukat megkínozták. Először fára feszítették, majd tűzben elégették őket, de a tűz nem károsította meg szent testüket. A három unoka után Leonillát karddal végezték ki. Jovilla akkor vallotta meg keresztény hitét, amikor látta a többi vértanúk állhatatosságát. A hóhérok hajánál fogva Felfüggesztették és sebesítették, aztán lefejezték. Szent Neón látta a vértanúk szenvedéseit és leírta azokat. Az írást átadta Turvonnak, Jovilla férjének. Ő is megvallotta keresztény hitét. Ezért addig ütötték, amíg vissza nem adta lelkét Istennek. Szent Turvon nemsokára szintén vértanúságot szenvedett, követve az előbbi szent vértanúkat.



Szent I. Marcell     pápa, vértanú, † 309        


Szent Othó     vértanú, † ~1220        


Szent Péter     vértanú, † ~1220     

CAPPENBERGI SZENT GOTTFRIED premontrei szerzetes

CAPPENBERGI SZENT GOTTFRIED premontrei szerzetes
*Cappenberg, 1097. +Ilbenstadt, 1127. január 13.

Csak harminc évig tartott a hatalmas, gazdag Cappenbergi Gottfried élete, aki öt évvel korai halála előtt lemondott minden hatalmi törekvéséről és birtokáról, s alázatosan ,,Krisztus szegényévé'' lett. Az éppen csak megalakult premontrei rendnek ajándékozott mindent, amit nemes nemzetsége birtokolt, és belépett a birtokain alapított kolostorba. Mielőtt Szent Norberttel (lásd: A szentek élete, 253. o.) találkozott volna, saját élménye és elhatározása alapján tért meg. Öccsét, Cappenbergi Boldog Ottót (+1171), mindkét nővérét és hitvesét, Juttát is sok akadály ellenére a világtól való elfordulás útjára vezette, és nagy hatású, szentként tisztelt mintakép lett sokak számára anélkül, hogy hivatalosan szentté avatták volna.

 

Mindez a pápaság és a császárság, az Egyház és a birodalom közti hosszú küzdelem, az invesztitúraharc végén történt, röviddel az 1122. évi wormsi konkordátum előtt, amely egy kompromisszumos béke által egyelőre lezárt mindenféle küzdelmet. Cappenberg grófja, akit már fiatalon jámbornak és szelídnek ismertek, harcosként is visszariadt a jogtalanságtól. És mégis elkerülhetetlenül belekeveredett ama küzdelembe, mely Németországban a királyság és a hatalomra törő fejedelmi nemesség között váltakozó sikerrel folyt.

 

Gottfried rokona volt Németország legjelentősebb fejedelmi és uralkodói nemzetségeinek. Ifjú korában nőül vette Arnsbergi Frigyes lányát, kinek nem volt testvére. Felesége gazdag dél-vesztfáliai öröksége a cappenbergieknek Münsterlandban, az Alsó-Rajnánál és Wetterauban messzire nyúló birtokával talán Északnyugat-Németország legnagyobb területévé nőtt volna össze, ha Gottfried le nem mondott volna róla; premontrei kolostort alapított az országos uralom és fejedelmi dinasztia helyett. Ősei váráról el lehetett mondani, hogy uralkodik Vesztfálián: Cappenberg a Dortmund és Münster közti erdős magaslaton fekszik; körös-körül tág kilátással a sík vidékre, mintha uralkodói székhelyeknek épült volna. Amikor Gottfried lemondott a világról, a münsteri püspök szerette volna megszerezni e várat püspöksége és uralma szilárd védőbástyájául. Gottfried azonban semmi áron sem egyezett bele ebbe, sem vételi, sem cserealapon. Várának és egész birtokának többé nem a hatalmat, a háborút, a világot és jogtalanságát kellett szolgálnia, hanem egyszer s mindenkorra ,,be kellett lépnie a mennyei engedelmességbe, Isten békéjébe''. Hogyan jutott el mindehhez?

 

Grófi sarjként hadakozás közepette nőtt fel. Apját korán elvesztette. 1120-ban Gottfried a császár képviselőjeként még közvetített Dortmundban a város és apósa, Arnsbergi Frigyes egy vitájában. A következő tavasszal azonban mindkét cappenbergi testvér már a császár ellenségeinek táborába állt. A Münster körüli csatában nagy részben felperzselték a várost. Régi dómja is lángok martaléka lett. Cappenbergben úgy tudták, hogy Gottfried gróf bűnösnek érezte magát a dóm felégetésében. Vezeklésül mélyen megrendülve lemondott a világi életről, de nemcsak saját lelki üdvössége miatt lett szerzetes, vagy alapított kolostorokat. Rábeszélte testvéreit és feleségét is a világtól való elfordulásra; egész nemesi nemzetségét ki akarta szakítani a hatalom világából. Lovagi szolgáit (105 volt a számuk) jól felszerelve kárpótlásul átadta a münsteri püspöknek.

 

1121 késő őszén, kilenc hónappal a münsteri dóm leégése után találkozott Szent Norberttel, aki vándorprédikátorként Krisztus szegénységét követő, apostoli életre vállalkozó férfiakat és nőket keresett a Laon melletti Prémontré közössége számára. Gottfried hallotta kölni prédikációját, s csakhamar az új rendnek ajándékozta egész kiterjedt földbirtokát; ott létesült az első három német premontrei kolostor: Cappenbergben, Varlarban és Ilbenstadtban, s később még egy női alapítás a Wesel melletti Averndorpban. Wormsban azon a napon, melyen megkötötték a konkordátumot, Norbert közbenjárására Gottfried császári menlevelet kapott a cappenbergi kolostor számára, amelyet Münster püspöke röviddel azelőtt szentelt fel. Norbert maga is odament első prépostként, és csak most vette fel rendjébe Gottfriedet és testvérét, Ottót, aki később ottani prépost lett.

 

Gottfried szokatlan elhatározása hallatlan nagy feltűnést keltett kortársai körében, de nem mindenütt csodálatot és tiszteletet. Némelyek eszeveszettnek tartották, amiért alázatosan a hatalomtól megfosztva akart élni, nem akarta többé grófnak és úrnak hívatni magát, hanem csak ,,Krisztus szegényének''. Mások gúnyolták és gyalázták; Arnsbergi Frigyes valósággal tombolt haragjában, mert veje lánya hozományát is ki akarta vonni mindenféle hatalomgyarapodás alól, és nem akart az ő örökségébe lépni. Elmondta Norbertet csalónak, árulónak, Gottfried megrontójának, akasztással fenyegette, és csapattal vonult Cappenberg ellen, amikor Norbert is ott volt. Tehetetlenül és megszégyenülten kellett azonban visszavonulnia, mert a fenyegetettek egyáltalában nem kívántak védekezni, hanem meggyóntatták egymást, és a halálra készülve imádkoztak. Az Arnsbergi gúny tárgya lett a birodalom fejedelmei szemében, akik kevésbé voltak vakok a ,,keresztény alázatosság e ragyogó példájával'' szemben, s akik saját előnyüket keresték, mint pl. a staufi herceg, Sváb Frigyes, aki megvette cappenbergi rokonaitól sváb váraikat, és értékes ereklyéken kívül olyan vételárat adott értük, amellyel ki tudták fizetni Prémontré új rendje pápai megerősítésének költségeit.

 

A Staufok -- mindenekelőtt Barbarossa Frigyes, akinek a keresztapja Gottfried testvére, Ottó volt -- a későbbiekben is támogatták és megajándékozták a cappenbergi kolostort. Gottfried lelkülete számára nehezen volt elviselhető, hogy testvére ügyes vezetésével hamarosan tehetős nemesi ház lett belőle; míg ő maga alkalmazkodott Norbert szigorú akaratához. Az ő kívánságára, de nehéz szívvel ment el szeretett hazájából Prémontrébe, hogy felvegye az alsóbb rendeket, azután pedig Magdeburgba, ahol Norbert az új császár, III. Lothár alatt érsek, birodalmi fejedelem és birodalmi kancellár lett -- kétségtelenül Gottfried fájdalmas csalódására. ,,Alig tudta elviselni, hogy szeme előtt lássa a világ pompáját és tolakodását.'' Betegen tért haza Magdeburgból, és mindössze harmincévesen halt meg az ilbenstadti kolostorban. Ott is, Cappenbergben is, ahová ereklyéinek egy részét átvitték, és ahol azóta szentként tisztelik, felállították síremlékét.



Szent Henrik     remete, † 1127        


Szent Honoratusz     püspök, hitvalló, † 420        


Szent Izidor     remete, hitvalló, † ~400        

SZENT BERÁRD ÉS VÉRTANÚ TÁRSAI - Szent Danaktosz vértanú

Szent Péter apostol bilincsei

Szent Péter apostol bilincsei

Heródes Agrippa zsidó király, mivel kedvében akart járni a népnek, karddal lefejeztette az idősebb Szent Jakab apostolt. Pétert is börtönbe záratta, hogy húsvét után ugyanezt tegye vele is. Isten angyala azonban leszállt a börtönbe. Az apostolt kettős lánccal bilincselték meg és 4x4 katona őrizte, hogy el ne meneküljön. Az angyal megjelenésekor a láncok lehulltak az apostolról, a börtön ajtai megnyíltak előttük, és mindketten feltűnés nélkül elhagyhatták a börtönt. Kimentek egy utcányit, az angyal eltűnt, Péter pedig a jeruzsálemi tanítványokat kereste fel. Utána elment egy más helyre, a hagyomány szerint Rómába. Így olvassuk ezeket az Apostolok Cselekedetei könyvében a Szentírásban. Az apostol bilincseit, mint drága kincset először Jeruzsálemben őrizték. Sok csoda történt általuk. Aztán Eudokia császárnő tulajdonába kerültek. Egy részét Konstantinápolyba, a másik részét Rómába küldte. Ez a láncdarab a hagyomány szerint összeforrt azzal a lánccal, amelyet Szent Péter a római fogságban viselt. A szent bilincseket ma is ott tisztelik.



Szent Adjútusz     vértanú, † ~1220        


Szent Akkarziusz     vértanú, † ~1220


SZENT BERÁRD ÉS VÉRTANÚ TÁRSAI (I. r. 1220.)

Szent Ferenc 1219-ben hat szentéletu társát a hitetlenek közé küldte, hogy hirdessék köztük Krisztus tanítását. Egyikük, Vitálisz testvér azonban Spanyolországban megbetegedett és nem tudta folytatni útját. Öten mentek tehát tovább: Berárd, Péter, Ottó, Akkurziusz és Adjutusz. Közülük az elso három pap volt. Coimbrában, a királyi városban néhány napot idoztek, aztán a mohamedánok megszállta Sevillában prédikáltak. Be akartak menni a mecsetbe is, de a mohamedánok kiabálva ütötték, verték oket. Így jutottak el az uralkodóhoz, ahol egyre bizonygatták, hogy az egyedül igaz vallás Krisztus vallása, Mohamed hamis próféta. A fejedelem halálra ítélte oket, de mégis úgy rendelte, hogy ha elhagyják az országot, életben maradnak. Ok elhagyták Sevillát, de nem vissza, hanem Marokkó felé vették útjukat és ott is hirdették a keresztény hitet. Börtönbe vetették oket. Az itt tartózkodó Don Pedro infáns kieszközölte az emírnél, hagy a hithirdetok az o foglyai legyenek. Berárdék azonban innen megszöktek, s a fovárosban, Marrakesch-ben ismét prédikálni kezdtek. Újból elfogták s börtönbe zárták oket. Az emír kegyetlenül megkínoztatta oket, s amikor látta, hogy a kínzással nem megy semmire, noket és pénzt ígért nekik, ha mohamedánok lesznek. A vértanúk ezt felelték: „Asszonyaid és pénzed nem kell nekünk, mert mindezeket Krisztus szerelméért szemétnek tekintjük.” Akkor az emír kegyetlen haragra lobbant, felkapta kardját és egymás után fejükre mért ütésekkel saját kezével végzett velük. Ez 1220. jan. 16-án történt. A szent rendalapító, amint meghallotta a vértanúság hírét, boldog elragadtatással felkiáltott: Most már van öt igazi kisebb testvérem. A vértanúk földi maradványait hamarosan Coimbrába vitték, ahol Isten csodákkal megdicsoítette oket. Vértanúságuk sok hivatást támasztott. Az elsok között volt Ferdinánd ágostonrendi kanonok, a késobbi Páduai Szent Antal. A Ferenc-rend elso vértanúit IV. Sixtus avatta szentté 1481-ben. Emberi okosság - isteni bölcsesség. Berárd és társai magatartását sokan - teológusok, történészek - oktalanságnak ítélték akkoriban és késobb is. Hithirdetésük teljesen eredménytelen volt, egyetlen mohamedánt sem térítettek meg, sot a keresztényekre haragították a moszlimokat. Isten azonban csodákkal megdicsoítette oket. „Isten azt választotta ki, ami a világ szerint oktalan, hogy megszégyenítse a bölcseket.” (1Kor 1, 27)


Imádság:

Istenünk, te Szent Berárd és vértanú tárcainak dicsoséges viadalával megszentelted a Kisebb Testvérek Rendjének kezdetét. Engedd, hogy amint ok készek voltak érted meghalni, úgy mi is állhatatosan tanúságot tegyünk rólad
életünkkel. A mi Urunk Jézus Krisztus által.



Szent Danaktosz vértanú

Szentünk az egyházközség felolvasója volt Avlon városában Makedóniában az Adriai tenger partjánál. Amikor a barbárok rátörtek a helységre, el akarta rejteni előlük a szent edényeket. Az ellenség azonban elfogta, és arra kényszerítette, hogy áldozzon Dioniziosz pogány istennek. Mivel Danaktosz erre nem volt hajlandó, lefejezték. Ez a II. században történt.

Remete Szent Pál ünnepe - január 15

Remete Szent Pál, az első remete

Pál, az első remete, Jeromosnak, életrajzírójának tanúsága szerint, Decius tomboló keresztényüldözésekor vonult a pusztába, és ott egy barlangban hatvan esztendőn keresztül maradt teljes ismeretlenségben. Ez a Decius az a Gallienus lehetett, akinek kettős neve volt, s aki 266-ban kezdett uralkodni. Szent Pál tehát a pusztába menekült, látva, hogy a császár mennyiféle kínzással sújtja a keresztényeket.

Elfogtak ekkoriban két keresztény ifjút is, egyiküket tetőtől talpig bekenték mézzel és kitették a tűző napra, hogy csípéseikkel a legyek és fullánkjaikkal a lódarazsak halálra gyötörjék. A másikat egy kies helyen, puha ágyra fektették; lágy szellő lengedezett, patakzúgás hallatszott, madárcsicsergés és virágillat vette körül. Színes virágokkal átszőtt zsinegekkel azonban úgy megkötözték, hogy sem kezével, sem lábával nem tudott magán segíteni. Egy gyönyörű, fiatal és szemérmetlen leányt adtak melléje, aki szemérmetlenül kikezdett az Isten iránti szerelemtől eltelt ifjúval. Az ifjú pedig, midőn érezte, hogy akarata ellenére felgerjed a teste, nem lévén fegyvere, amivel magát megvédje, leharapta a nyelvét és a szemérmetlen fehérnép arcába köpte; így fájdalma elűzte a kísértést, és kiérdemelte a dicséretes győzelmet.
Remete Szent Pál szobra a Sziklatemplomban Budapesten
Ezeknek az ifjaknak és másoknak a büntetésétől megrettenve vonult Szent Pál a pusztába.
Ebben az időben történt, hogy Antal úgy vélte, a szerzetesek között ő az első remete. Álmában azonban megtudta, hogy él a pusztában egy nála sokkal kiválóbb remete is. Elindult, hogy megkeresse. Az erdőben találkozott egy hippokentaurral, ember és ló keverékével, aki egy jobb kéz felé tartó utat mutatott neki. Ezután egy másik, datolyát vivő állattal is találkozott, felül emberhez, alul pedig kecskéhez volt hasonlatos. Antal az Istenre esküdve kérte az állatot, hogy mondja meg, kiféle, miféle. A lény azt felelte, hogy ő egy szatír, a pogányok tévhite szerint az erdők királya. Végül Antal egy farkassal találkozott, aki elvezette Szent Pál cellájához.

Pál, aki már előre tudta Antal érkeztét, bereteszelte az ajtót. Antal kérlelte, hogy nyissa ki; bizonygatta, hogy inkább kész ott helyben meghalni, mintsem hogy távozzék. Ezzel meggyőzte Pált, kitárta az ajtót, és rögtön megölelték egymást. Antal elcsodálkozott, hogy amikor eljött az étkezés ideje, egy holló két rész kenyeret hozott nekik. Pál azt válaszolta, hogy Isten mindennap így látja el őt, és most vendége miatt kétszerezte meg az adagot. Jámbor vita támadt köztük, vajon ki méltóbb megtörni a kenyeret. Pál a vendégnek, Antal az idősebbnek ajánlotta föl a kenyérszegést. Végül mindketten megfogták és két egyenlő részre osztották.
Diego Velazquez: Remete Szent Antal és Remete Szent Pál
Antal hazatérőben már közel járt saját cellájához, amikor észrevette, hogy Pál lelkét angyalok viszik. Gyorsan visszatért: imádkozó testtartásban, térdre borulva lelte Pált, úgyhogy azt hitte, él. Mikor rájött, hogy már meghalt, így szólt: „Ó, te áldott lélek, halálodban is megmutatod, amit egész életedben tettél.” Nem volt nála semmi, hogy megáshassa Pál sírját, de íme, ott termett két oroszlán, ástak egy gödröt, és miután Antal eltemette Pált, visszatértek az erdőbe. Antal pedig magához vette Pálnak pálmalevelekből font tunikáját, és ünnepi alkalmakkor azt öltötte magára. Pál 287 körül halt meg.

Fordította: Sarbak Gábor

A Pálos Rend címerében a pálma ruhát és táplálékot nyújtott Szent Pálnak; a holló mindennap fél cipót hozott; a két oroszlán pedig a sírt ásta meg (és mint királyi állatok, jelenlétükkel jelzik Szent Pál nagyságát). Ezért szerepelnek ezek az elemek a pálos címerben - mindegyik Isten gondviselő szeretetéről tanúskodik.

Galuska Tünde

Forrás: Jacobus de Voragine Legenda Aurea / Magyar Elektronikus Könyvtár Fotók: https://upload.wikimedia.org/wikipe... https://upload.wikimedia.org/wikipe... Magyar Anjou Legendárium. Sajtó alá rendezte: Levárdy Ferenc. Magyar Helikon, Budapest, 1973.LV. 161.

EGYIPTOMI SZENT MAKARIOSZ szerzetes - REMETE SZENT PÁL - Thébai Pál és Kunyhós János atyák - Szent Panszofiosz vértanú

EGYIPTOMI SZENT MAKARIOSZ szerzetes, pap
*Felső-Egyiptom, 300 körül. +Szketisz, 390 körül.
A Nílustól nyugatra, északnyugat-délkeleti irányban szeli át a Líbiai- sivatagot egy időszakos patakmeder, a Vádi-en-Natrun. Nevét a benne található nátronról kapta. Délkeleti végében, ahol Kairó felől a karavánút beér a vádiba, még ma is áll a Der Abu-Makar, a Makariosz- kolostor. Minden valószínűség szerint nem messze tőle töltötte el hosszú életének túlnyomó részét Szent Makariosz, akit kortársai ,,az egyiptomi'' és ,,a nagy'' melléknévvel ruháztak fel. A völgy legzordább része, Szketisz neve örökre összefonódik Makarioszéval. A szent életének ideje csaknem betölti a 4. századot, amelyben az Egyház meghódította az egész akkori római birodalmat, és amelyben a birodalom határain gyorsan és erőteljesen felvirágzó szerzetesség jelentősen elmélyült.

A 3 - 4. század fordulóján született egy egyiptomi faluban. Már ifjú korában visszavonult egy cellába, talán a saját falujában, vagy nem messze tőle. Példás életmódja miatt megkapta az egyházi rend fokozatait, valószínűleg a diákonusságig bezáróan. Amikor megkísérelték, hogy lelkipásztorul megnyerjék egy kis falu számára, elmenekült egy másik faluba. Ott azután hamarosan megrágalmazta egy gyermeket váró fiatal lány, hogy ő a gyermek apja. Alázatosan vállalta rossz hírbe keveredését minden következményével együtt, és keményen dolgozott azért, hogy elláthassa ,,asszonyát'' és ,,gyermekét''. Az ég azonban kinyilvánította ártatlanságát: amikor elérkezett a szülés ideje, a nő nem tudott szülni, míg hazugságát vissza nem vonta. Amikor a falu lakói ünnepélyesen meg akarták követni Makarioszt, a megtiszteltetéstől való félelmében elmenekült. Harmincéves volt akkor.

Úgy látszik, hogy ez volt a fordulópont az életében. A pusztába vonulva Szketisz lett a birodalma. Ő volt az első, aki meg merte tenni, hogy ebben a rettenetes, meddő és néptelen pusztában letelepedjen. Hatvan évig -- egyetlen megszakítással -- kitartott ezen a helyen; hosszú időn át csak két testvérével élt együtt a remeteségben, akik közül az egyik segítette, amikor később az emberek kezdtek odaáramlani. Egy maga vájta barlang alkotta a lakóhelyét, egy másik az oratóriumát. A szerzetesek első nemzedéke számára a sivatag olyasféle, mint egy nagy szenvedély. Egyszerű és őszinte volt az emberek ottani élete, mint maga a sivatagi táj. Tudunk-e azonban valami valóban határozott dolgot belőle? Azért mentek a szerzetesek, a magányosság és az egyszerűség e megszállottjai távol az emberek köréből, hogy senki se lássa és ne is hallja őket, s ne is kelljen látniok és hallaniok semmit, hanem csak Isten maradjon számukra egyedül. Hogy meghallhassák ezt az egyetlen hangot, minden más hangot el kellett némítaniok, mégpedig nemcsak a külsőket, hanem még inkább a belső hangokat. Amit tehát Makariosznak tennie kellett -- mindenekelőtt a begyakorlás első éveiben --, az volt, amit minden szerzetesnek is tennie kell: olvasni a Szentírást, elmélkedni, imádkozni, megsiratni a bűneit, böjtölni, virrasztani, keményen dolgozni, hogy teljesen Istennek adhassa át magát. Létfenntartását szorgalmas kosár- és kötélfonással biztosította. Alkalmanként segített a fellahoknak a Nílus völgyében lévő földjeiken az aratásban.

Állhatatosságával csakhamar nagy tökéletességre jutott, hírneve pedig egyre terjedt. Testvérek gyűltek köréje, s alávetették magukat tanításának és vezetésének. Idővel elviselhetetlenné vált, hogy a Szketiszben sem pap, sem templom nem volt található, s a testvéreknek több mint hetven kilométeres utat kellett megtenniök a sivatagban, hogy eljussanak a legközelebbi nagyobb szerzetestelepülésig, ha részt akartak venni a szentmisén. Így történt azután, hogy Makarioszt negyvenévesen -- feltehetően Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.) tanácsára -- pappá szentelték. Szketiszben később négy templom is létesült.

Nemcsak a testvérek áramlottak Makarioszhoz, hanem messziről érkeztek az emberek, hogy tanácsot és segítséget kérjenek, bármilyen fáradságos és veszélyes volt is az utazás a sivatagon át. Bárki kérte, mindenkivel önzetlenül megosztotta belső gazdaságát, amelyhez kemény lemondás és csendes szemlélődés által jutott. Nagy volt a hatása, számos pogány megtérését is neki tulajdonították.

Szent Cassianus (lásd 400. o.) nagyon jellemző leírást hagyományozott ránk a Makarioszt körülvevő szerzetesek köréből. Egy öreg szerzetes egyszer azt mondta, hogy csak négy atyáról tud, akik eljutottak a teljes szerzetesi tökéletességre, akikben éppúgy megvoltak a remeték erényei, mint a kolostorban élőké. Közéjük tartozott két Makariosz nevű férfi is. (A másik: Alexandriai Szent Makariosz; lásd: 20. o.) Mindenki másnál mohóbban élvezték a pusztaság titkát, s így eljutottak a szív teljes tisztaságára, ám ugyanolyan megadással viselték el az emberek tolongását és a testvérek gyöngeségeit, mintha semmi más tennivalójuk nem lett volna, mint hogy szokásos kötelességeiket teljesítsék a jövevények iránt.

A Makariosznak tulajdonított számos kijelentés és anekdota közül némelyik bepillantást enged szerzetesi tanításába és szívének mélységébe.

A vasárnapi istentisztelet befejeztével Makariosz egyszer ezekkel a szavakkal bocsátotta el a szerzeteseket: ,,Meneküljetek, testvérek, meneküljetek!'' Amikor megkérdezték tőle, hogy hová menekülhetnének egyáltalán, hiszen mégiscsak a sivatagban vannak, Makariosz ujját az ajkára tette, és így szólt:

,,Ettől meneküljetek!'' -- ezzel bement a cellájába és becsukta maga mögött az ajtót.

Amikor egyszer megkérdezték Makariosztól, hogy mit ért az emberek előli menekülésen, így válaszolt. ,,Ülj le a celládban, és sirasd meg bűneidet!''

Történt egyszer, hogy két remetetelep, Szketisz és Nitria között az úton egy pogány ember nagyon megvert egy remetét, mert az szidalmazta. A még haragtól feldúlt emberrel találkozott Makariosz és szeretettel köszöntötte: ,,Üdvözlégy, munkás!'' A pogány megdöbbenve kérdezte: ,,Ugyan, mi jót látsz rajtam, hogy köszöntél nekem?'' ,,Láttam, hogy dolgoztál -- hangzott a válasz --, csak nem jól.'' Ennek hallatára az úgy megindult, hogy megtért és remete lett. Amikor ezen álmélkodtak a többiek, Makariosz megjegyezte: ,,A gonosz beszéd megrontja a jókat, a jó beszéd pedig a rosszakat is jóvá teszi.''

Egy fiatal remete azon panaszkodott, hogy kísértések gyötrik. Makariosz tudta, hogy ennek a henyélés az oka, ezért azt mondta, dolgozzék egész nap és csak napnyugta után egyen. Amikor ismét találkoztak, megkérdezte, hogy gyötrik-e még a kísértések. Az így válaszolt: ,,Még pihenésre sincs időm, hogyan lenne időm a kísértésekre?''

Egy másik alkalommal ezt a kijelentést tette: ,,Ha a megvetést úgy tekinted, mint a dicséretet, a szegénységet olyannak, mint a gazdagságot, az ínséget, miként a bőséget, akkor nem halsz meg. Lehetetlen ugyanis, hogy aki valóban hisz és Isten félelmében tevékenykedik, áldozatul essen a tisztátalan szenvedélyeknek és a démonok ámításának.''

,,Az imádkozás alkalmával nincs szükség sok szóra -- mondotta a testvéreknek. Arra van szükségünk csak, hogy így imádkozzunk: ,Uram, amint akarsz és tudsz, könyörülj rajtam!' A kísértésben pedig így kiáltsunk: ,Uram, segíts!' Hiszen Ő tudja a legjobban, hogy mire van szükségünk.''

Önmagát és tökéletességét nem sokra tartotta, s nem gondolta magát különbnek vagy jobbnak a világban élő egyszerű kereszténynél. Talán a legszebben mutatkozott meg az alázatossága abban, hogy teljesen lemondott arról, hogy bárkit is megítéljen, lett légyen az bár a legnyilvánvalóbb bűnös is. Szelídsége és nyájassága közmondásos volt; szófukar és elutasító csak akkor lett, ha valaki dicsérni kezdte. Tanítványainak ezt az életszabályt mondta: ,,Ne okozz fájdalmat senkinek; ne ítélj meg senkit! Ehhez tartsd magad, és megtalálod az üdvösséget.'' Innen eredhetett ez a mondás:

,,Makariosz Istenhez hasonló a földön. Ahogy Isten oltalmazza a világot, úgy fedi be Makariosz apát a bűnöket. Úgy nézi, mintha nem látná, úgy hallgatja, mintha nem hallaná őket.''


Szent Mikeás     próféta       


Szent Mór     hitvalló, † 584       


REMETE SZENT PÁL
*Egyiptom, 228. +Egyiptom, 341. v. 343.
Aki Budapesten a kéttornyú Egyetemi templom homlokzatát megfigyeli, két szent életnagyságot meghaladó szobrát látja: az egyik Remete Szent Pált, a másik Remete Szent Antalt ábrázolja. Nem véletlenül, hiszen a templom is, és a hozzáépült ház is a Remete Szent Pálról pálosoknak nevezett, ősrégi, magyar alapítású szerzetesrend tulajdona volt. Alapítónak Pált nem mondhatjuk, legfeljebb csak közvetve, annyiban, amennyiben ő volt a szerzetességnek mint a világtól elvonuló életformának első kezdeményezője.

Hazája, Egyiptom is a római birodalom tartománya volt, s így a Decius császár által megindított keresztényüldözés őt is érintette. Láthatta, hallhatta a vértanúk hősi helytállását, tanúja lehetett nem egy keresztény hittagadásának. Az utóbbit megvetette, az előbbire nem érezte magát elég erősnek, ezért a harmadik utat választotta: elrejtőzött, majd a sivatagba menekült, hátrahagyva minden vagyonát. Ott egy hegy tövében kies barlangra talált: benne tiszta forrás csörgedezett, a barlang felső nyílásán besütött a nap, a bejáratánál pedig nagy pálmafa adott árnyékot és gyümölcsöt. Olyan hely volt ez, ahol -- nagy önfegyelmezéssel -- meg lehetett élni... Szentünk ide húzódott, s bár időközben az üldözések alábbhagytak, majd 313-ban Nagy Konstantin császár türelmi rendelete nyomán teljesen megszűntek, életéből hat évtizedet mégis itt töltött, imába és munkába merülten.

Élete vége felé egy másik egyiptomi remete, Szent Antal látogatta meg őt. Kettejük találkozása az egyházművészet kedvelt témája.

Remete Szent Pál életét a vallásos képzelet korán kiszínezte. Ennek egyik eleme a képein látható holló. Arra utal, hogy mindennapi táplálékát az a fél cipó jelentette, amit Isten rendelésére egy holló hozott neki a csőrében... Oroszlánnal együtt is ábrázolják, mert a legenda szerint két oroszlán kapart számára a sivatag homokjában sírhelyet. Később a kosárfonók tartották őt védőszentjüknek. Az egyiptomi remeték ugyanis -- különösen később, amikor már közösségeket alkottak -- kosárfonásból, ill. kosaraik eladásából tartották fenn magukat.

Halála évét 341-re rögzítették. Holtteste előbb Konstantinápolyba került: onnan a velenceiek vitték magukkal városukba 1240-ben. Nagy Lajos királyunk idején a budaszentlőrinci pálos tartományi és anyaházba hozták. A török uralom idején nyoma veszett.


--------------------------------------------------------------------------------

A szent életét így írja le Szent Jeromos, aki maga is tapasztalatból ismerte a pusztai remeték életét:

Decius (259--261) és Valerianus (253--260) császárok idejében igen nagy üldözés támadt az egész világon a keresztények ellen, de főképpen Thébában, Egyiptom tartományában, a Nílus folyó vizeinél. A császárok szolgái vagy inkább ördögei minden igyekezetükkel keresték a keresztényeket, hogy igen kegyetlen gyötrelmekkel mind testi, mind lelki életüktől megfosszák őket, megtagadtatva velük az igaz hitet.

Pál tizenöt esztendős volt, mikor sógora -- hogy jószágát, amelyet atyja hagyott rá, megszerezze -- el akarta őt árulni a kegyetlen üldözőknek, nem tekintve felesége könnyeire. Ezért Pál elhatározta, hogy mindenét elhagyja, s a pusztába megy lakni a vadak közé, gondolva, hogy azok kegyesebbek lesznek hozzá, mint az emberek.

A pusztába érkezve egy barlangot talált, mellette egy forrást és egy pálmafát. Úgy megtetszett neki a hely, hogy elhatározta, ott éli le életét, mert ételt ad neki a pálmafa gyümölcse, italt a forrás, ruhát meg a pálmafa levelei. Pál kilencvennyolc esztendeig élt itt.

Senki ne csodálkozzék ezen -- mondja Szent Jeromos --, mert bizonyságom Jézus Krisztus az ő angyalaival, hogy én két remetét láttam Szíria pusztájában, kik közül az egyik ötven esztendeig volt egy barlangban, és egész idő alatt makkból készített kenyérrel és zavaros vízzel élt. A másik egy régi kútban lakott, s naponta csak öt száraz fügét evett, semmi egyebet.

Abban az időben, amikor Pál a pusztában élt, Szent Antal barát is ott lakott, aki kilencvenesztendős lévén elgondolkozott azon, vajon van-e valaki, aki nála több időt töltött a pusztában. És jelentették neki, hogy van egy nála tökéletesebb, s induljon el keresésére. Mindjárt útnak indult a jó öregember, egy botocskával támogatva megrokkant testét.

Egy egész napig ment, de semmi mást nem talált, csak vadak csapásait. Az éjszaka nagy részét imádságban töltötte, majd másnap megint útnak indult, s hamarosan talált egy barlangot, melynek közelében figyelni kezdett, van-e odabent valaki. Állhatatosan figyelve észrevette, hogy fény van benn a barlang egyik szegletében. Nem tudta a szent ember, mit tegyen: bemenjen-e vagy bekiáltson? Míg így tanakodott magában, egyszerre csak becsukták előtte a barlang ajtaját, és ő kívül maradt.

Akkor Antal megértette, hogy ott van az, akit ő keres. Leborult a földre és alázatosan kérte, nyisson neki ajtót. Így beszélt: ,,Te tudod, ki vagyok én és honnan jövök; és noha nem érdemlem meg, hogy meglássam arcodat, mindaddig el nem megyek innen, amíg nem láttalak. Te befogadod a vadakat, és azok szállást vesznek nálad, miért vetsz meg engem, aki ember vagyok? Szorgalmasan kerestelek, és ó, szerencsémre meg is találtalak. Miért nem akarod, hogy bemenjek hozzád? Ha nem engeded, hogy életben lássalak, tudd meg, hogy halva fogsz találni az ajtód előtt, és fáradoznod kell majd a testem eltemetésével, mivel nem akartál látni engem.''

Nagy sóhajtásokkal mondta e szavakat Szent Antal a vágy miatt, mivel látni kívánta Szent Pált, az Isten szolgáját. Pál az ajtó mögül így felelt neki: ,,Jó atyám fia, én nem tudom, mi a kívánságod, amit könyörgések és könnyhullatások erejével akarsz. Ha meghalni jöttél ide, ne csodáld, hogy nehezen nyitok neked ajtót'' -- és ezt mondva kitárta ajtaját.

Megnézték egymást a szent vének nagy csodálkozással, és aztán összeölelkezve nevükön szólították egymást, mintha már régi ismerősök lennének, és nagy hálát adtak Istennek. Azután leültek a forrás közelében, és Pál szólni kezdett: ,,Íme, itt van, akit a pusztában annyi fáradsággal kerestél. Íme, a már megsenyvedt tagok megőszült szőrrel fedve. Íme, az ember, ki majd porrá lesz. De minthogy a szeretet minden dolgokat elszenved, a fáradságon kívül, melyet keresésem miatt vállaltál, azt akarom, hogy más fáradságod is legyen: mondd el nekem, hogyan folynak most a világ dolgai, ki uralkodik, és vannak-e még bálványozók?

Szent Antal mindent rendben elbeszélt, aztán elmondta a maga életét, hogy miért jött a pusztába, és mennyi időt élt ott. Miközben így beszélgettek, eljött egy holló, leszállt a közeli fára, azután kedvesen hozzájuk repülve letett közéjük egy kenyeret, és elszállt. Akkor Pál azt mondta Antalnak: ,,Áldott legyen az Úristen, ki nekünk eledelt küldött. Tudnod kell, hogy hatvan esztendeje már, hogy ez a holló nekem mindennap fél kenyeret hord, de most a te eljöveteledért az Úr megkettőzte az élelmet.

Mind a ketten hálát adtak az Istennek, azután egy kicsit vetélkedtek azon, ki legyen, aki megtöri a kenyeret. Pál azt mondta, Antalnak kell elosztania, mert ő a vendég. Antal meg azt mondta, hogy Pálnak kell osztania, mert ő az öregebb. Végül megegyeztek abban, hogy közös erővel törik ketté a kenyeret. Miután ettek, ittak a forrás vizéből és hálát adtak az Istennek.

Mikor eljött az éjszaka, annak nagyobbik részét imádságban töltötték. Másnap visszatérve a nyájas beszélgetésre, Pál így szólt Antalhoz: ,,Édes Atyámfia, régóta tudtam én, hogy te e pusztában lakol. És az Úristen megígérte nekem, hogy meglátlak téged halálom előtt. Ezért eljött az idő, melyet oly igen kívántam, melyben az én lelkem eloldódik testem kötelékeitől. Az Isten hozott téged ide, hogy eltemesd az én testemet, földbe temetve a földet.

Mikor Antal ezt megértette, sírni kezdett, és kezdte kérlelni, hogy vigye őt magával arra az útra. Erre Pál így felelt: ,,Antal, nem illik, hogy azt akarjad, ami nem tetszik az Istennek. Jó volna neked a test terhét elhagynod, és a makula nélküli Bárányt, Krisztus Jézust követned, de atyádfiainak hasznáért szükséges, hogy bizonyos ideig még velük maradj, őket tanítsd és jó példát adj nekik. És ha nem restellnéd a fáradságot, megkérnélek, hogy menj el, és hozd el nekem azt a palástot, amit neked Atanáz adott, hogy abba takarva temesd el testemet.

Pál nem azért mondta ezt, mintha gondja lett volna arra, hogy holtteste mibe lesz takarva, hanem hogy Antal ne legyen jelen halálakor, és így kevésbé fájjon neki a halála.

Csodálkozott Szent Antal, hallva, hogy Pál Atanáz palástját kéri, amiről eddig nem volt szó közöttük. Meggondolva azonban, hogy Isten Pál szívében lakik, nem mert neki ellentmondani, ezért sírva megcsókolta kezeit és szemét, majd visszatért a saját klastromába. De oly nagy sietséggel akart járni, hogy ugyancsak megerőltette megrokkant testét. Megérkezve klastromába, meglátta őt két tanítványa, akik vénségében szolgáltak neki, elébe mentek, és így szóltak: ,,Hol voltál, édes Atyánk?'' Ő így válaszolt: ,,Jaj nekem, szegény bűnösnek, ki méltatlanul viseltem a szerzetes nevet. Én láttam Illést, láttam Keresztelő Jánost, mivelhogy láttam Pált a Paradicsomban.'' A szent öregember nem mondott egyebet, hanem a földig lehajtva fejét, mellét verve bement a cellájába, és vette a palástot. Tanítványai kérték, magyarázza meg nekik a dolgot, de ő azt felelte nekik: ,,Ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak.'' Evett egy keveset, és útnak indult. Közben állandóan Pálra gondolt, mivel félt, hogy távollétében meghal.

Két napon át vándorolt, s már nem volt több hátra, mint három óra járásnyi út, mikor látta Pál lelkét olyan fehéren, mint a hó, amint a mennybe ment nagy fényességgel a próféták és apostolok társaságában, s az angyalok nagy sokaságától kísérve. Akkor Antal a földre borult, port szórt a fejére, és mondta: ,,Ó, Pál, miért hagytál el engem? Miért nem búcsúztál el tőlem? Olyan későn ismertelek meg, és ilyen hamar veszítettelek el téged...'' Mikor odaérkezett, látta, hogy Pál térden áll, arcát és kezét az égre emeli, mintha még élne.

Megölelte a szent testet, megcsókolta, és keservesen siratta. Azután karjaira vette, kivitte a barlangból, és elmondta mind a zsoltárokat és dicséreteket, amelyeket a halottakért szoktak mondani a keresztények.

Elvégezve a zsolozsmát gondolkodni kezdett, hogy miként temesse el a szent ember testét: Ha visszamegy a kolostorba szerszámokért, mi lesz a szent testtel, míg visszajön, hiszen három napig tart az út. De azt is fölöslegesnek tartotta, hogy ott maradjon tétlenül. Végül is elhatározta, hogy ott marad, és így szólt az Istenhez: ,,Uram, Istenem, meg akarok halni a szolgád mellett. Itt akarok megpihenni, mert ily módon boldog lesz a lelkem.'' -- Midőn Szent Antal így szólt, egyszer csak két oroszlán jött a sűrű erdőből, kiket Antal meglátva igen megrémült. De szívét Istenhez emelte, és segítséget kért tőle. Látta, hogy az oroszlánok úgy közelítenek hozzá, mint a szelíd bárányok. Megálltak Szent Pál teste mellett, és ordításukkal mutatták, hogy ahogyan tudják, siratják az ő halálát. Aztán kisvártatva körmükkel kaparni kezdték a földet, s hamarosan akkora árkot ástak, amelyben elfért egy ember teste. Elvégezvén munkájukat Szent Antalhoz közeledtek, és fejüket szelíden ingatva nyaldosták a kezét, mintha jutalmat kérnének munkájukért. Antal úgy ítélte, hogy áldást kérnek tőle, ezért szemeit az Úrhoz emelve így szólt: ,,Uram, Istenem, kinek gondviselése nélkül a falevél sem rezdül, és a legkisebb madár sem veszíti életét, add meg ezeknek az állatoknak, kik téged tisztelnek, ami nekik illendő.'' És megáldva azokat, intett a kezével, hogy elmehetnek, s azok úgy is cselekedtek.

Antal ezután fogta a holttestet és a verembe tette, aztán befödte földdel. Előbb azonban betakarta a magával hozott palástba, és magához vette Pál köntösét, amely pálmafalevelekből készült, hogy ez legyen öröksége. Ezután visszatért klastromába, és elbeszélte tanítványainak mind, ami történt. A húsvéti és a pünkösdi nagy ünnepeken ettől kezdve mindig magára öltötte Pál köntösét.

Ennek a dicsőséges Remete Szent Pálnak a halála Krisztus Urunknak 343. esztendejében történt.


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki az első remetét, Szent Pált, aki e világ zűrzavarából visszavonult a pusztai magányba, a mai napon vetted föl az angyalok társaságába, kérünk, közbenjárására tisztíts meg a világ minden szennyétől, és mennyei ajándékoddal szentelj meg minket! (Régi pálos misekönyvből.)




Thébai Pál és Kunyhós János atyák


Szent Pál az egyiptomi Thébában született 230 körül. Szüleinek korai elvesztése után nagy vagyonra tett szert. A Décius-féle keresztényüldözés idején elrejtőzött, mivel nem érezte magát elég erősnek a kínzások elviselésére. Sógora, Pál nagy vagyonára áhítozva, már készült, hogy Pált feljelenti. Pál kimenekült a sivatagba, hogy az üldözés végéig ott éljen. Talált egy alkalmas helyet, és ezt a csendes helyet választotta lakóhelyül. Pál az üldözések elmúltával sem tért haza. 90 évet élt ezen a helyen. Senki emberrel nem találkozott. Napjait imádsággal és elmélkedéssel töltötte. Már 113 éves volt, amikor meglátogatta őt Nagy Szent Antal remete. Ekkor találkoztak először. Másnap Pál kijelentette, hogy halála közel van. Arra kérte Antalt, hogy temesse el holttestét abban a köpönyegben, amit Szent Atanáz pátriárkától kapott. Antal elment, de mire visszatért Pált kitárt karral találta holtan. Két oroszlán jött elő a rengetegből, lábukkal sírt ástak, Antal ebbe temette el Pál holt testét. Ez 341-ben történt.

Kunyhós Szent János atya Konstantinápolyban született, előkelő és gazdag családban. A három fiúgyermek közül Jánost a legjobban dédelgették, gondosan taníttatták, és szépen járatták. A tanulmányokban szép előhaladást tett, de lelkileg is gazdag lett. Mivel házukban gyakran fordultak meg Szentföldet járó zarándokok, sokat tudtak beszélni az érdeklődő fiúnak. Tizenkét éves korában egy szerzetes elbeszélésére felébredt benne a vágy a szerzetesi élet után. Titokban elhagyta a szülői házat, elment Bithiniába és ott a nem-alvó-szerzetesek kolostorában beöltözött. Hét esztendőt töltött ott. Amíg szülei mindenütt keresték, addig János nagy buzgósággal élte a szerzetesek életét. Még az idősebbek is példaképet láttak benne. A szigorú önmegtagadás azonban elgyengítette. Ehhez járult még honvágya szülei iránt. Tizenkilenc éves korában elhagyta kolostorát és Konstantinápolyba jött koldusruhába öltözve, senkitől fel nem ismerve. Szülei megengedték neki, hogy házuk előtt egy kunyhóban éljen. Ezért hívják „kunyhós”-nak. Mindennap látta szüleit, de nem akarta előttük felfedni kilétét. Ők sem ismerték fel. Három év múlva, közeledni érezve halálát, megköszönte szülei jóságát, és feltárta magát előttük. Egy-két órát élve szülei karjai között halt meg 450 táján, 22 éves korában.

Szent Panszofiosz vértanú

 

Szentünk az alexandriai prokonzulnak: Nilusnak volt a fia. Gazdag atyja minden eszközzel taníttatta a világi tudományokra, de a keresztény tudományokra is. Atyja halála után nagy vagyonát a szegények segélyezésére adta, őmaga pedig eltávozott egy puszta helyre. Ott élt 27 esztendeig, magányosságban, Istenhez emelve fel lelkét. Erényes életének híre eljutott az alexandriai prefektushoz, aki mint Deciusz császár hivatalnoka a keresztények üldözője volt. A prefektus ítélőszéke előtt állva, nevetségessé tette a pogány isteneket, és megszégyenítette merészségét. Ezért vesszőkkel verték, ennek következtében elnyerte a vértanúi koszorút a III. század felében.



Szent Sándor     hitvalló, † ~430      

PIEVEI BOLDOG JAKAB

Szent Habakuk     próféta       



Szent Ida     szűz, † 569       


PIEVEI BOLDOG JAKAB III. r. (kb. 1250-1304)Észak-Olaszországban, Pieve di Cadore városban született. A hagyomány szerint édesanyja még gyermeke születése elott látomásból ismerte meg fia jövojét: látott egy fiút, aki kezében egy templomot tartott. Más alkalommal vérvörös liliomot látott: ezekbol sejtette, hogy fia pap és vértanú lesz. Jakab valóban papnak készült; nemcsak teológiát tanult, hanem civil és egyházjogot is. Nem vett részt társai kilengéseiben, megorizte lelke ártatlanságát. Miután pappá szentelték, szeretetével a szegények felé fordult, életét az o szolgálatukra akarta áldozni. Belépett a. ferences III. rendbe és hordta annak ruháját is. Tudását felhasználva védte a szegények, elnyomottak, özvegyek és árvák jogait, és eloszeretettel végezte papi szolgálatait szegény templomokban. Szülovárosa kapujánál volt egy régi kórház, mellette egy elhagyatott templom, mindketto düledezo állapotban. Szüleitol örökölt vagyonából megvásárolta ezeket és helyreállította. O maga is odaköltözött, és ott szolgálta a szegényeket. A kórház levéltárában talált egy hivatalos iratot, ami bizonyította, hogy a ház körüli földek egy része a kórház tulajdona volt, amit egy tehetos városi vezeto használt jogtalanul. Jakab eloször szép szóval igyekezett meggyozni az embert, hogy adja vissza a földeket a kórháznak. De mivel ez nem hallgatott a szép szóra, beperelte a bitorlót. Meg is nyerte a pert, de ez életébe került. A gonosz ember képmutató módon meghívta egy napon házához, hogy ott ünnepeljék meg a kibékülést. A találkozó után szolgái a hazafelé igyekvo papot megölték 1304. jan. 15-én. A tetemet az árokba dobták és befedték száraz gallyakkal és rozsével. Bár tél volt, a száraz gallyak kihajtottak és levelet növesztettek. A közelben dolgozó emberek észrevették és megtalálták a holttestet. Nagy tisztelettel eltemették a templomban. Amikor 174 év múlva kibontották sírját; testét épségben találták. Tiszteletét a pápa 1806-ban hagyta jóvá. A szervita rend is magáénak vallja és tiszteli Boldog Jakabot. Alamizsnálkodó Boldog Jakabnak is nevezik.
„Többet ér a böjt imádsággal, meg az alamizsna igazsággal párosulva, mint a nagy vagyon, ha jogtalansággal jár együtt. Mert az alamizsna megment a haláltól és megtisztít minden buntol. De akik vétkeznek és rosszat tesznek, azok ellenségei saját életüknek.” (Tób 13, 8-10)


Imádság:

Istenünk, te Boldog Jakabot, a szegények pártfogóját égi dicsoséggel koronáztad. Add, hogy akinek égi születésnapját ünnepeljük, közbenjárásával segítsen az örök élet elnyerésére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.