Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

2019. július 15. - Andre Lowoa

http://mw2.google.com/mw-panoramio/photos/medium/9993700.jpghttp://dieu-sauve.chez-alice.fr/apparitions/garabandal/mloligd.jpghttp://www.turismodecantabria.com/imagenes/Eventos/22626E00-0AEF-ACD7-B29A-47C07650C686.jpg/resizeMod/0/1200/San-Sebastian-de-Garabandal.jpghttp://whatisgarabandal.files.wordpress.com/2009/10/zgarabandal_panorama.jpghttp://www.garabandalparroquia.com/wp-content/uploads/2011/10/situacion.jpg

KIJEVI SZENT VLADIMIR hitvalló

Pirotti Boldog Mária Pompiliusz     hitvalló, † 1756       


Szent Swithin     püspök és hitvalló, † 862       


KIJEVI SZENT VLADIMIR hitvalló

*Budutino, Kijev mellett, 960 előtt. +Kijev, 1015. július 15.
Azoknak a szláv törzseknek, amelyek a Dnyeper vidékén és az Ilmen-tó környékén telepedtek le, sokat kellett szenvedniök a skandináv normannok pusztításai miatt. Az északi behatolóknak azonban, akiket vélhetően Rurik vezetett, pozitív szerepük is volt: a Skandináviából Bizáncba vivő kereskedelmi utak jobb kihasználására ösztönöztek és a szláv törzsek egyesítő tényezőjévé lettek.
A Rurik nemzetségből való, elszlávosodott, ötödik fejedelem Vladimir volt, Szvjatoszlávnak és Malfredának (aki Szent Olga nagyfejedelemnő kíséretéhez tartozott) a fia. Apja a nagybátyjával együtt Novgorod helytartójává tette, a testvérei azonban elűzték. Arra kényszerült, hogy ősei hazájába meneküljön; csak két év múlva tért vissza skandináv csapatok kíséretében, és elfoglalta az egész kijevi birodalmat. 978. július 11-én vonult be Kijevbe. Az északi Ladoga-tótól a délen folyó Dnyeper középső folyásáig, a Kárpátoktól az Oka vidékéig terjedő területen minden törzs adót fizetett neki.
Vladimirnak a fivérén, kijevi Jarapolkon aratott győzelme a pogányság védekezése volt a növekvő kereszténységgel szemben. Az új fejedelem először a bálványimádás buzgó előmozdítójaként lépett fel. A pogány kultuszok újjáélesztése azonban a 10. század második felében anakronizmus volt. Vladimir megérezte az új hit hívását, de politikai okok is közrejátszhattak abban, hogy ő és vele együtt orosz népe is felvette a kereszténységet.
Megtérésének belső folyamatát csak gyanítanunk lehet. A királyi nemzetségből való nők nagy érdemeket szereztek a korai középkorban a pogány népek kereszténnyé tételében. Hasonlót tételezhetünk fel Vladimir esetében is.
A kereszténység felvételére a külső ösztönzést talán a görögökkel kötött szerződés szolgáltatta. Amikor a bizánci császárokat, II. Bazilioszt és VIII. Konstantinoszt súlyosan szorongatta egy vetélytársuk, a kijevi nagyfejedelemhez fordultak katonai segítségért. Támogatása jutalmazásaképpen Vladimir nőül vehette Annát, az uralkodó császár nővérét azzal a feltétellel, hogy megkeresztelkedik. Vladimir a keresztséget vagy Kersonban, a krími görög településen, vagy már előzően Kijevben a görögökkel folytatott tárgyalásaitól függetlenül vette fel 989-ben. Megkeresztelkedése után Vladimir a bálványképeket a folyóba vettette, és mindenfelé templomokat emeltetett; egyet a fővárosban az Istenanya tiszteletére. Új gondolkodásmód és cselekvésének új normái hatották át.
A kereszténység államvallás lett. A fejedelem felfegyverzett kísérete és Kijev lakói egyaránt felvették a keresztséget. A krónikás a nagy eseményt így foglalja össze: ,,A boldog Vladimir fejedelem megszabadult az ördög szolgálatából, és Istenhez, Krisztushoz, az Urához tért, hozzá vezette népét és megtanította Isten szolgálatára.''
A források, amelyek alig tartalmaznak konkrét tényeket, gazdagok a Vladimir dicséretéről szóló beszédfordulatokban: új népet alakított ki, új korszakot indított el az orosz föld számára. Zavartalan öröm és naiv derűlátás ragyog át minden tudósításon. Éjszaka volt, de a keresztséggel felragyogott a nappal, és a tizenegyedik órában az orosz nép részesült Krisztus kegyelmében. A hálás újonnan kereszteltek Ilarion metropolita szájával szóltak elismerően, aki Vladimirral bizonyára ifjúkorában találkozott: ,,Általad pillantottuk meg a Szentháromság világosságát.''
Nem lenne helyes a régmúlt idők embereinek szentségét a mi fogalmaink szerint számon kérni. Nem Vladimir személyes erényessége, hanem az isteni kegyelem túláradó ereje ejtette ámulatba az akkori keresztényeket, és keltett bennük szent tiszteletet. A krónika realisztikusan mondja el a fejedelemnek megtérése előtti érzékiségét és kegyetlenségét, hogy annál jobban előtűnjön a kegyelem ereje.
Megtért népe nem tudott nagyobb dicséretet mondani fejedelméről, mint azt, hogy második Konstantinnak nevezték: Vladimir az első keresztény császár tökéletes mása lett.

BOLDOG FLORIDA CEVOLI* szűz

BOLDOG FLORIDA CEVOLI* szűz, II. r. (1685-1767)
Pisa*-ban született grófi családból. Keresztneve Heléna volt. Az ottani klarissza novérek kolostorában nevelkedett öt éven át, itt alakult ki szerzetesi hivatása. 18 éves korában belépett a kapucinus klarissza novérek kolostorába Citta di Castello*-ban, ahol Giuliani Szent Veronika volt az újoncmesterno. A Florida nevet kapta. Mindjárt kezdetben megnyerte a szent novér bizalmát. A megalázó munkákat is tökéletes engedelmességgel és szívesen vállalta. 1716- ban, amikor Veronikát apátnové választották, o lett a helyettese. 1727-ben pedig, Veronika halála után o lett utódja 42 évesen. Feladatát kifogástalanul látta el. Amit rendtársaitól megkövetelt, azt elso sorban saját maga gyakorolta. Szorgalmazta a gyakori szentáldozást, szentségimádást, az elmélkedéseket. Nagy súlyt helyezett a ferences szegénység minél tökéletesebb megvalósítására. Tanácsaival, leveleivel is igyekezett sokak segítségére lenni. Gyóntatójának parancsára 20 füzetbe leírta lelki élményeit, a kapott természetfeletti megvilágosításokat. (Ezeket gyóntatója halála után elégette, nem akart hírnévre szert tenni.) Belelátott az emberek lelkébe. Életének utolsó húsz évében sokat szenvedett. Krisztus egyszer közölte vele, hogy megosztja vele szívsebét és sebeit, miként Szent Veronikával tette. Florida ezeket meg is kapta, de nagy alázattal kérte, hogy a sebhelyek láthatatlanok legyenek, a fájdalom maradjon meg. Így is történt. Haláláig hosi fokban viselte a fájdalmakat, felajánlotta ezeket engesztelésül sokak vétkéért. 1767. június 12-én halt meg 82 éves korában. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1993-ban.
Boldog Florida tanítása a lelki sötétségrol:
„A léleknek úgy tunik, hogy elvesztette az Istent... Epedve vágyakozik utána, szeretné megtalálni. Ez a szeretet ilyen körülmények között nagy haladást idéz elo a lélekben. Úgy tunik, hogy Isten kohóba veti, mint az arannyal teszi az, aki meg akarja tisztítani... A léleknek nem kell tennie semmi mást, mint ráhagynia magát a mester kezére, hagyni, hogy jól megtisztuljon a szeretet tüzében.”
Imádság:
Istenünk, üdvösségünk szerzoje, te Boldog Floridát szereteted tüzével lángra lobbantottad és az önmegtagadás keresztútján az evangéliumi tökéletességre vezetted. Add meg nekünk, hogy hasonló szeretettol lelkesedve elore haladjunk a kereszt titkának ismeretében. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Jakab     püspök és hitvalló, † 338       

Szent Bonaventúra püspök, hitvalló és egyháztanító

szbonav.jpg

1221-ben született Bagnoreában, Viterbo közelében. Atyja, Fidanza János, jómódú tekintélyes polgára volt a kis városnak. A fiú a keresztségben atyja nevét kapta. Mégis Bonaventúra néven ismeri és tiszteli az egész világ.

Ennek a névváltozásnak esete van. Hároméves korában a kisfiú halálos betegségbe esett. A kétségbeesett anya Assisi Szent Ferenchez könyörgött és az ő közbenjárására a fiú minden emberi várakozás ellenére meggyógyult. Ekkor rajta ragadt a név: „jó szerencse” (olaszul bon aventura), s ez mint Tóbiást Ráfael arkangyal, végig is kísérte életén. A bagnoreai kisfiú nagy jó szerencséje lett az Egyháznak, Szent Ferenc rendjének és az egész emberiségnek. Kitűnt az ő életén is, hogy akit Isten egyszer emberi várakozás ellenére nagy betegségben vagy katasztrófában megtart ennek az életnek, azzal különös szándékai vannak. Boldog, aki ezt idejében fölismeri és fönntartás nélkül követi. Bonaventúra, a jó szerencse fia, ezek közül a boldogok közül való.

Anyja hálából az Assisi Szent hatásos közbenjárásáért Szent Ferenc rendjébe szánta fiát. Eszerint is nevelte. A jámbor fiú 17 éves korában teljesítette anyja fogadalmát: beállt ferencesnek. Elöljárói fölismerték rendkívüli tehetségeit; a noviciátus után Orvietóba küldték a ferencesek első hittudományi főiskolájába, de már egy év múlva a tudományosságnak akkori legkiválóbb forrásához: a párizsi egyetemre.

A tudományra szomjas, szent vágyaktól feszülő fiatal szerzetesnek itt is nyomban fölragyogott jószerencse csillaga: még három álló évig hallgathatta Haleszi Sándornak, az első ferences egyetemi tanárnak nagytudós tanítását és épülhetett alázatos és szegény franciskánus életén. Tanár és tanítvány kőzött meghitt viszony fejlődött; a szentség és kegyelet szálai szőtték. Bonaventúra, a tanárnál híresebb és jelesebb tanítvány, leghíresebb művében nem átallja Sándort mesterének és atyjának nevezni; egyedüli nagyravágyása az ő tanítását híven tolmácsolni. Sándor pedig páratlan bizonyítványt adott tanítványáról: „Ez az igaz izraelita, mondotta, kiben mintha Ádám nem is vétkezett volna”.

Az öreg mesternek ez a merész tanúságtétele nem volt túlzás. A nagy város és a zabolátlan fiatalság ezer kísértése közepett megőrizte ártatlanságát és nem vesztette el bensőségét. Sőt egy szeráfi léleknek lángoló odaadásával készült papszentelésére, amint azt meg lehet olvasni két mise előkészületében; még ma is ezeken a lángokon szítják föl buzgóságukat szentmisére készülő papok.

Nagyobb dolog ennél, hogy nem csorbult alázata, mikor páratlan hírhez jutott, nem csökkent lelki buzgósága és bensősége, mikor korának egyik első tudósa lett. Mert hát a fiatal párizsi doktort hamar szárnyra kapta a „jó szerencséje” és szédítő magasságokba ragadta.

24 éves korában tanította rendtársait, 27 éves korában pedig a híres, párizsi egyetemen kezdte tanári tevékenységét. Páratlan volt a hatása. A hallgatók határtalan lelkesedéssel csatlakoztak hozzá. Nem csoda. Bonaventúrában megvolt minden kiválóság, ami ünnepeltté tehet egy tanárt. Óriási tudás, hihetetlen emlékezet, eredeti gondolatok, nagy szempontok, világos látás, természetfölötti hév és bölcsesség áradt szelleméből; rendkívül vonzó, föltűnően szép és mégis méltóságos külső támogatta lelkének nemes előkelőségét, s mindehhez elragadó ékesszólás járult. A fiatal ferences egykettőre Szent Tamás mellett a legünnepeltebb tanár lett, s Gerzon, a híres kancellár később azt vallotta róla: Nem tudom, volt-e valaha egyetemünknek fölségesebb tanára, mint Bonaventúra.

S ez a híres tudós és megtapsolt tanár soha egy pillanatra sem vétette szem elől Szent Pál szavát: „Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, ha szeretetem nincsen, semmi vagyok” (1Kor. 13,2). Szent Tamás, aki az egészen nagyoknak irigységnélküli elismerésével bámulta Bonaventúra tudományát, egy alkalommal meglátogatta a szentet és megkérte, mutassa meg könyvtárát, ahonnan azt a rengeteg tudományt meríti. Bonaventúra az előtte függő feszületre mutatott: Itt az én könyvtáram.

Ez a lelkület végigkísérte életén. Később egyszer Egidius laikus testvér, Szent Ferencnek tanulatlan, de szentéletű társa eléje állt: „Tisztelendő Atyám, téged a mindenható Isten rengeteg adománnyal tüntetett ki. De mi, együgyű tanulatlanok, mit csináljunk, hogy üdvözülhessünk?” Bonaventúra felelte: Ha Isten nem adna semmi más kegyelmet, mint az ő szeretetét, elég volna. „De hát, adta föl a szót Egidius, a tanulatlan ember szeretheti-e Istent úgy, mint a tudós?” Erre Bonaventúra: Az együgyű öregasszony éppúgy szeretheti Istent, mint a teológiának legkitűnőbb doktora! Csak ez kellett Szent Ferenc régi fiának. Leszaladt a kolostor kertjébe, odaállt a város felé néző sarkára és hangosan elkiáltotta magát: „Ó ti rongyos, együgyű, tanulatlan öregasszonyok, szeressétek a ti Istenteket és nagyobbak lehettek, mint Bonaventúra testvér, aki híres doktor és a szent teológiának professzora”. S három óráig így maradt elragadtatásban. De amikor ez történt, Bonaventúra már régen nem volt „a szent hittudománynak professzora”. Az 1257-i római káptalanon Párurai Boldog János, a ferences generális, lemondott és unszolásra sem volt hajlandó újra vállalni rendjének vezetését. Mikor aztán megkérdezték, kit akarna utódjának, a híres fiatal párizsi tanárt ajánlotta, és a káptalan egyhangúlag megválasztotta a 36 éves Bonaventúrát.

Bonaventúra alázatos szerzetesi lélekkel hátat fordított az egyetemi tanárság és tudós munka csöndes örömeinek és békés életének, s vállalta és viselte csaknem a haláláig a rendnek kormányzását. Pedig az éppen akkor igen súlyos teher volt. Hisz egy nagyon elterjedt és egyre terjedő fiatal rendet kormányozni már magában sem könnyű dolog. Új házakat kell alapítani, új rendtartományokat kell alakítani, új országokban kell bekopogtatni, új munkaterületekre kell behatolni; s ez mind sok gond, munka és felelősség. Magában a szerzetben is sok bizonytalanságot kell megszüntetni; szabályba kell foglalni, ami előbb csak buzgóságra volt bízva, becsúszott és fenyegető visszaéléseket ki kell irtani, a régibb és fiatalabb nemzedék között feszülő ellentéteket el kell simítani. Assisi Sz. Ferenc halála után az első generális, Kortónai Illés, több olyan intézkedést tett, különösen a ferences szegénység ügyében, amiben a régi testvérek Szent Ferenc ideáljától való letérést láttak. Mikor Bonaventúra átvette a kormányzatot, javában állt a harc: az egyik pártban voltak a túlzottan szigorú spirituálisok, másikon a lazaságra hajló kommunitás.

Bonaventúra világos ésszel és biztos kézzel elvezette szerzetét a két véglet között. Szabványokat, konstitúciót adott ki és a túlzóknak lelkére kötötte, hogy csak a szabály kötelez; a lazítókat pedig energikusan figyelmeztette, hogy az egész szabály kötelez. Mint igazi franciskánus azonban tudta, hogy szerzetének legfőbb szabálya és ereje magának az alapítónak egyénisége. Ezért a káptalan megbízásából vállalta, hogy megírja rendje számára hiteles élettörténetét. Sokat olvasott hozzá, még többet elmélkedett és imádkozott; a Monte Alverna, Szent Ferenc stigmáinak hegye, Bonaventúra zarándokhelye, ennek a megmondhatója. Mikor aztán Párizsban írta az életrajzot, Szent Tamás meg akarta látogatni. Ott találja cellájában tollal a kezében, elragadtatásban. „Hagyjuk a szentet fáradni a szentérte, mondotta Tamás a kísérő társnak és visszahúzódott. S Bonaventúra bölcsessége, szelídsége, szeretete megtette aztán a többit, hogy kormányzásának tizenhat éve békés, és áldásos szaka volt Szent Ferenc rendjének, mely második alapítóját tiszteli benne. A nagy férfiúra azonban még nagyobb föladat várt. X. Gergely pápa, kinek megválasztása elsősorban Bonaventúrának volt érdeme, készült a II. lyoni egyetemes zsinatra. Nagy és nehéz ügyről volt szó, a szakadár görögök visszatérítéséről. A pápa ott akarta látni az Egyház legkiválóbb hittudósait. Odarendelte Szent Tamást, Bonaventúrát pedig határozott paranccsal kinevezte bíborosnak. A követek a bíborosi kalappal ott találták Bonaventúrát Firenze közelében Mugello magányos kolostorában. A rend egyetemes feje éppen mosogatott a konyhában. Megkérte a követeket, akasszák a kalapot egy fára, mert neki most nem tiszta a keze, ők pedig tegyenek egy sétát a kolostor kertjében, amíg elmosogat. Dolga végezetével gondba borult arccal vette át a kalapot és ment a követeknek megadni az illő tiszteletet, A szent bíbor Bonaventúra életének alkonypírja volt. Még egyszer fölragyogott teljes fényben a nagysága, hogy aztán lealkonyodjék e világ számára. Szent Tamás meghalt útban a zsinat felé (márc. 7). A zsinat ügyvezetése, s nevezetesen a görögökkel való tárgyalás teljesen az ő vállára nehezedett. Tudománya, ékesszólása soha oly ragyogó diadalokat nem aratott, szelídsége, bölcsessége, buzgósága soha oly szép színekbe nem öltözött.

Egyhangúlag neki tulajdonították, hogy a görögök olyan hamar visszatértek az Egyház egységébe. Mikor ünnepélyesen letették a hitvallást, Bonaventúra az egész zsinat színe előtt hatalmas szentbeszédben adott kifejezést az esemény jelentőségének. De ez volt utolsó szereplése. A megfeszített sok munka és gond idő előtt felőrölte erejét.

Már halálos beteg volt, mikor elment a zsinat következő ülésére. Azután visszavonult, készült a halálra. Magának a pápának kezéből vette föl az utolsókenetet, szemét a feszületre szögezte - az ő „könyvtárára”, onnan vette utolsó leckéjét, a boldog halál nagy tudományát, s így halt meg 1274-ben a júl. 15-re virradó éjjel. Ritka embernek volt olyan fényes temetése, mint az Assisi Szegény e szegény fiának. Jelen volt az egész zsinat, a bíborosok testülete a pápával az élén egy vélemény hangzott felőle: Nem volt nála szebb, szentebb, tudósabb ember. IV. Sixtus pápa 1492-ben szentté avatta; néhány évre reá fényes templom emelkedett tiszteletére dicsősége színhelyén, Lyonban, s itt helyezték el tetemeit. 1562-ben fanatikus kálvinisták a piactéren elégették. Csak fejét és jobbkarját sikerült megmenteni, azt a főt, mely annyi nagy gondolatot hordozott, és azt a kezet, mely annyi fölséges munkát írt.

Ezek a munkák nemcsak tudományban kiválók, hanem az Istenszerető szívnek minden színében is izzanak. Ezért V. Sixtus pápa (1588-ban), mikor őt egyházdoktornak nyilvánította, szeráfi doktornak nevezte. Valóban szeráfi szellem lüktet minden írásában, azokban a szavakban is, melyekkel befejezi a lélek és az ember közti párbeszédét: „Ó ember, lankadok a szeretettől meglátni az én Uramat, Istenemet és Teremtőmet. Elemészt a hő vágy meglátni Jézust, az én testvéremet és Üdvözítőmet. Csupa sóhaj vagyok, hogy meglássam a Szűz Anyát. Ó, mikor látom meg az én Örömemet, melyre vágyakozom? Mikor jelenik meg a Dicsőség, melyre éhezem? Mikor jön az én Vigasztalóm, kire várakozom? Mikor telek el az ő házának bőségétől, melyre sóhajtozok? Nagyon is nehéz már nekem a teremtmények színe, mert hasonlíthatatlanul fölségesebb annak színe, akitől mindez eredt”. (Soliloqu. 4,27)

Ez volt Bonaventúra öröksége, de ez volt egész életének is programtuja.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

 

Szent Abudim vértanú - BOLDOG JAVOUHEY ANNA-MÁRIA apáca - SZENT BONAVENTURA püspök - Szent Cirjék és Julitta vértanúk

Szent Abudim vértanú

Szentünk Tenedosz szigetén született. Dioklécián császár alatt szenvedett hitéért.
BOLDOG JAVOUHEY ANNA-MÁRIA apáca, rendalapító
*Jallanges, 1779. november 10. +Párizs, 1851. július 15.
1779. november 10-én született Jallanges-ban, amely Seurre plébániájához tartozik. Szülei jómódú, sőt gazdag parasztok voltak. Tíz gyermek között az ötödik volt. A család mélyen vallásos életet élt. Anna-Máriát valamennyi nővére követte a szerzetesi élet útján, és megbízható támaszai voltak. 1786-ban a család átköltözött Chamblanc-ba. 1789-ben, a forradalom előestéjén járult első áldozásához. A forradalom zavaros idejében korához képest kiemelkedő bátorságot tanúsított: tevékenyen közreműködött az üldözött papok számára búvóhely keresésében, sőt titokban katekizmusoktatást tartott. Jövőjét azonban még nem látta tisztán.
Egyik sógora nőül akarta venni, ő azonban rábeszélte, hogy legyen trappista. Tizenhat éves korában különleges kegyelmeket kapott, sőt többször is megjelent neki a Szűzanya, s ekkor tárult fel számára életútja: a szerzetesi élet a felebaráti szeretet szolgálatában. 1798. november 11-én egész családja jelenlétében a szegények és gyermekek szolgálatára szentelte magát.
Először fizetés nélkül tanítónőként tevékenykedett. 1800 novemberétől nyolc hónapig Besançonban a szeretet nővéreinél élt, majd elhagyta őket. Ebben az időben prófétai látomása volt: úgy látta, hogy szobáját minden népből való gyermekek sokasága tölti be. 1803-ban Augustin de Lestrange (1754--1827) mellett a trappista apácák életmódjával próbálkozott, de ez sem az ő útja volt. 1804-ben visszatért Chamblanc- ba, ahol apja egy kis iskolát alapított, s mellette Anna három nővérével bizonyos szerzetesi közösséget hozott létre. Hamarosan áttelepültek Chalon-sur-Saőnba, ahol a Párizsból hazatérőben lévő VII. Pius pápa 1805 húsvétján áldását adta Anna kezdeményezésére.
1806-ban Chalonban Szent József Társulata néven nyitott iskolát, s még ez év decemberében Napóleon császártól is jóváhagyást nyert a társulat. 1807. május 12-én a chaloni Szent Péter templomban Anna, négy testvére és négy másik nővér beöltözött, fogadalmat tett. Annát választották főnöknővé. Ezután Javouhey anya Chalonban megnyitott néhány alapfokú iskolai osztályt. 1809-ben a közigazgatás három évre átengedte neki az egykori autuni nagyszemináriumot, ő pedig megalapított benne egy másik iskolát, nevelőintézettel együtt. Ezen kívül átvette az egyházmegye számos vidéki iskolájának gondozását is. Végül apja 1812-ben megszerezte számára Clunyben a rekollekták (szigorú szabályzatú ferencesek) egykori konventjét. Itt helyezte el kongregációjának anyaházát. Közössége attól kezdve a Clunyi Szent József Nővérek néven vált ismertté. Nevelőintézete csakhamar széles körben igen jó hírnévnek örvendett. Kevéssel utóbb, 1814-ben házat alapított Párizsban, s ott d'Astros abbé, a későbbi toulouse-i érsek támogatását élvezte. Az új belépők száma gyorsan növekedett: 1819-ben az alapítónőnek egy másik noviciátust is meg kellett nyitnia Bailleul- sur-Thérainben, Beauvais közelében, s ugyanott átvette a városi kórházat is. Ugyanebben az évben kongregációja számára megszerezte a kormányzat hivatalos elismerését, de csak 1827-ben kapták meg az alapszabályzat állami és egyházi jóváhagyását.
Nagyon korán kezdett foglalkozni Javouhey anya a missziós apostolsággal is. Első alapítása 1817-ben valósult meg a Bourbon- szigeten, 1822-ben azonban éppen ezen alapítása miatt különleges gondja támadt. Egy bizonyos Thaďs nővér a polgári hatóság és a papság támogatásával megkísérelte, hogy szétbomlassza a kongregációt. 1818-ban nagyon nehéz körülmények között jött létre egy alapítása Szenegálban; a nővéreknek tizennyolc hónapon át mindenféle papi támogatás nélkül kellett maradniok. A következő években további házaik nyíltak meg francia gyarmatokon. Javouhey anya pedig égett a vágytól, hogy személyesen vegyen részt művének távoli országokban történő megvalósulásában. 1822-ben Szenegálba utazott, s onnan csak 1824-ben tért vissza, miután saját maga létesített új alapításokat Gambia és Sierra-Leone angol gyarmaton.
Bár nem talált olyan férfikongregációt, amely fáradozásaiban segítségére lehetett volna, örülhetett annak, hogy gondoskodása révén néhány évvel később három bennszülött papot szenteltek. 1822-től a Szent József Nővéreknek már Cayenne-ben is volt házuk; 1828-ban pedig az alapítónő nagy kísérettel utazott el, hogy a guayanai Manában egy új települést építsen föl. Ez azonban igen nehéz vállalkozásnak bizonyult, s a már ott lakó francia telepesek rosszindulata még inkább megnehezítette. A nővéreknek az új település területén nagy számban élő színesbőrű iránti jósága és szeretetreméltósága oda vezetett, hogy ezek a szegény emberek nagyon tisztelték őket, maga az alapítás pedig valamiféle kis köztársasággá lett, s vitathatatlan feje Javouhey anya volt. Miután még leprásotthont is alapított, és meglátogatta az Antillákon levő alapítványait, 1833 augusztusában visszatért Franciaországba. Jelenléte időközben rendkívül sürgőssé vált: nagyszámú új házuk épült Párizsban, a kongregáció viszont nem volt már abban a helyzetben, hogy valamennyit szervesen magába tudja olvasztani. Másrészt pedig megkezdődött hosszadalmas vitájuk az autuni d'Héricourt püspökkel, aki mint Cluny területileg illetékes püspöke, joghatóságot követelt a kongregáció felett.
1835 decemberében a főnökanyának ismét Guayanába kellett utaznia, mert a Manában kialakult helyzet megkövetelte jelenlétét. Itt a legnagyobb nehézségek tárultak eléje. A nővéreknek a színesbőrűek felszabadítása érdekében végzett fáradozásai a fehér telepesek előítéleteibe ütköztek, mert csak rabszolgát láttak bennük, és a helyi papság is támogatta a telepeseket. Az apostoli prefektus nehézségei ürügyén Javouhey anya ellen nyilatkozott Autun püspökének. D'Héricourt azután 1841-ben megtagadta az alapítónőtől, hogy a szentségekhez járulhasson: évekig gyónás és áldozás nélkül kellett maradnia, és mindenfelé a leggonoszabb rágalmakat szórták rá. Végül 1843 augusztusában visszatért Franciaországba.
Szerencsétlenségére azonban ott sem talált békére. Már 1835 áprilisában elutazása előtt megkísérelte d'Héricourt püspök, hogy a Szent József Nővérek ismerjék el őt általános elöljárójuknak, sőt az alapítónőtől megfélemlítéssel ilyen értelmű írást csikart ki; a kongregáció tanácsa azonban azonnal tiltakozást jelentett be. Az autuni püspök a maga oldalára állította de Quélen párizsi érseket; ő azután a nővérek párizsi kápolnáját egyházi átok alá helyezte. Clunyben megakadályozták az új beöltözéseket és fogadalmakat, a novíciáknak pedig azt tanácsolta a lelkészük, hogy hagyják el a kongregációt. 1845. augusztus 26-án azonban teljesen váratlanul betoppant a főnökanya, s a növendékházat Párizsba helyezte. A clunyi kápolnát hasonlóképpen egyházi átok alá helyezték, és Affre püspök éppúgy járt el Párizsban, hogy hivatali testvérét támogassa. Ugyanebben az időben az autuni püspök Javouhey anya ellen egy sértő vitairatot tett közzé, és mellékelte hozzá az apostoli prefektus értesítését. Az alapítónőnek át kellett élnie, hogy régi barátai közül többen cserbenhagyták, köztük P. Libermann[14] is; de számos olyan püspök is akadt aki nyíltan mellé állott.
Viszonylagos nyugalom után a vita újból tetőpontra hágott, amikor a főnöknő 1849-ben Párizsban új noviciátust állított föl, és az anyaházat is oda helyezte. Semmi sem tudott hatni a püspökre, hogy a kongregációval szembeni előítéleteit és intézkedéseit megváltoztassa. Egy héttel Javouhey anya előtt halt meg, anélkül, hogy belátást tanúsított volna. Amaz sem engedett viszont, de a kongregáció nemhogy nem szenvedett kárt, hanem tagjainak száma hatalmasra szökött. Javouhey anya élete végéig rendíthetetlenül a helyén maradt. 1851 tavaszán megbetegedett, majd július 15-én hirtelen meghalt. 1950. október 15-én avatták boldoggá. [14] Libermann, François-Marie-Paul, tiszteletre méltó (Zabern,
1802--Párizs, 1852) francia aszketikus író. Egy rabbi konvertita fiaként 1826-ban keresztelték meg. 1841-ben szentelték pappá. 1841- ben alapította afrikai hittérítésre a Mária Szent Szíve Kongregációt.
Boldog Bernát     hitvalló, † 1458



SZENT BONAVENTURA püspök, egyháztanító
*Bagnoregio, 1217/18. +Lyon, 1274. július 15.
Szülővárosa, Civita akkoriban püspöki székhely volt, ma Bagnoregio egyik kerülete. Atyja, Giovanni di Fidanza híres orvos volt, édesanyját Maria di Ritellónak hívták. Születésének évét a források pontosan nem közlik, de olyan adatokat tudunk, hogy 53 éves korában halt meg, vagy -- és ez látszik a legpontosabbnak -- hogy harmincöt éves volt, amikor 1253-ban Párizsban teológiai doktor lett. Ez utóbbi adat alapján visszafelé számolva jutunk az 1217/18-as születési évhez. A keresztségben a János nevet kapta.
Saját visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy kisgyermek korában súlyos betegségbe esett. Édesanyja akkor fogadalmat tett: ha meggyógyul, a ferencesek kolostorába adja nevelésre. A hagyomány szerint Assisi Szent Ferenc a városban járt, ölébe vette a gyermeket, és ezt mondta róla: ,,Buona ventura!'', azaz ,,szép jövő'', és meggyógyította. A fogadalom értelmében a kis János valóban a ferencesek kolostorában nevelkedett. 1236/38 táján a párizsi egyetemre ment, ahol filozófiai tanulmányait 1242/43-ban fejezte be.
Huszonöt évesen, érett megfontolással lépett a ferences rendbe, ahol a Bonaventura nevet kapta. 1243--48 között végezte a teológiát a rend híres párizsi főiskoláján Halesi Alexander irányítása mellett, akit ,,tanárom és atyám''-nak nevezett. 1248-tól az akkori tanulmányi rendnek megfelelően tanítani kezdett, és 1253-ban nyerte el a doktori fokozatot, mely után négy évig a rendi főiskola tanára volt. Éppen ezekben az években folyt a vita Párizsban, hogy a kolduló rendek tagjai taníthatnak-e az egyetemen, vagy sem. Mire a vitának IV. Sándor pápa véget vetett (1257. augusztus 2.), Bonaventura már nem volt Párizsban: február 2-án Rómában a rendi káptalan megválasztotta a ferences rend általános főnökének, generális miniszternek.
Tizenhat éven át viselte ezt a tisztséget a rend történetének nehéz időszakában. A második ferences nemzedékben ugyanis nagyon élesen felmerült a kérdés: szó szerint kell-e venni Szent Ferenc reguláját, s egyáltalán megvalósítható-e a teljesen szegény, apostoli életforma? A renden belül és kívül sokan voltak, akik azt mondták, hogy akiben nincs meg Szent Ferenc karizmatikus lelkülete, márpedig a második nemzedékben már nincsen, az nem élhet úgy, mint a rendalapító, tehát a bencés vagy ágostonos kolostorok mintájára át kell szervezni a rendet. Mások ellenben eretnekségig menő szélsőséggel hirdették, hogy az igazi Egyház az eredeti szentferenci életformában él, s aki azt feladja, a kereszténységet árulja el.
Bonaventurának nem annyira szervező- és kormányzókészségével, mint bölcsességével és szelíd életszentségével sikerült úrrá lennie a széthúzó erők felett. Egységben tudta tartani az akkoriban mintegy harmincezer főt számláló hatalmas, túl hirtelen felduzzadt szerzetet. A legtöbbet nem szavával, hanem példájával érte el: szegénységben és tudásban, józanságban és tökéletes engedelmességben élte szerzetesi életét.
Rendfőnöki székhelye Párizsban volt, de szükség szerint sokat utazott. Bejárta Itáliát, Galliát, 1258-ban és 1265-ben Britanniában járt, 1259-ben Flandriát, 1264-ben a német birodalmat és Hispániát kereste föl. Ahol megfordult, mindenütt prédikált a népnek, de beszélt királyok és pápák előtt is. Ugyanakkor figyelemmel kísérte a párizsi egyetem életét. 1267 és 1268 nagyböjtjén maga is tanított. 1273 húsvétja után tartotta híres előadásait a teremtéstörténetről (Hexaëmeron).
1265-ben a pápa felkínálta neki a yorki püspökséget, de Bonaventura nem fogadta el. Más rendek főnökeivel együtt dolgozott a II. lyoni zsinat előkészítésén, miközben 1273. május 28-án a pápa kinevezte bíborossá és a Róma közelében lévő Albano püspökévé. A kinevezés hallatára Bonaventura a pápához indult, akivel Firenze közelében találkozott, majd vele együtt Lyonba ment. A zsinatot előkészítő bizottság elnöke volt. Az üléseket 1274. május 7-től július 17-ig tartották. Közben a pünkösd vigíliáján megtartott rendi káptalan fölmentette a rendfőnökség alól. A zsinaton két híres beszédet mondott, és sok fáradozása gyümölcseként július 6-án megszületett az unió a görögökkel.
Bonaventurára egyaránt jellemző a valóságérzék és a lélek mélyére látás, a teljesítőképesség és a szolgálatkészség, a szervezni tudás és a melegszívűség. Tanítója, Halesi Alexander mondta róla, hogy olyan, mintha benne Ádám nem vétkezett volna. Némelyek hiányolják nála a rendkívüli önsanyargatásokat. Bonaventura aszkézise ugyanis átlagos volt és emberi. Az általa olyannyira tisztelt rendalapítót nem igyekezett a szigorú vezeklésben követni. Neki nem az elemi erő kitörését kellett állandósítania; az ő történelmi feladata az volt, hogy a lelkekbe vigye át ezt az erőt.
Szíve minden rezdülését, a Világ Urának minden dicséretét, és az Örök Atya minden segítségül hívását rendszerint -- szüntelenül forgó - - agyának munkája kísérte. És ugyanígy vagy még inkább: nem volt olyan gondolata, amelyet át ne járt volna a szív melege; értelmi munkája az imádságban gyökerezett. Utak Istenhez című munkája élén a következőket olvashatjuk: ,,Azzal kezdem, hogy segítségül hívom az örök Atyát, az Őskezdetet, akitől a megvilágosítások alászállnak, a Világosság Atyját, akitől minden jó adomány és minden ajándék származik (Jak 1,17); a Fia, Urunk, Jézus Krisztus által hívom segítségül, hogy nyissa meg a szememet, és lábunkat igazítsa a béke útjára.''
Tudás és hit Bonaventuránál nem zárja ki, ellenkezőleg: kölcsönösen föltételezi egymást: a hit adja értelmünknek azt a tisztaságot és azt az irányt, amely képessé tesz minket arra, hogy Istenről és az emberekről helyesen gondolkodjunk. Nézete szerint veszélyes dolog a filozófiai gondolkodást a hitigazságoktól és a teológiától elszakítani, mert nem az értelmünk, hanem a hitünk ad választ lelkünk legmélyebb kérdéseire, a létünket, utunkat és célunkat illető kérdésekre. Ha a hitnek ezekre nem volna válasza, vagy mondhatjuk: ha Krisztus nem adna választ, akkor az ember nagyon könnyen eltévelyedne, és a végén kételyei támadnának afelől is, hogy egyáltalán birtokába kerülhet-e valaha az igazságnak. Értelmünket az ősbűn elhomályosította, így Istent, valamint a lét és az élet értelmét csak mintegy törött tükörben látjuk. A hitből erőt merítve és a hit világosságánál azonban meglátjuk Istent a bennünket körülvevő világban, a saját lelkünkben, és mindenben, ami fölöttünk van.
Bonaventura előtt a világ kinyílik, mint egy könyv, és úgy tud benne olvasni, hogy mindenütt Isten nyomait fedezi fel.
,,Akiben a teremtett dolgok nem gyújtanak világosságot, az vak; aki hangos szavukra nem ébred fel, az süket, aki a teremtett dolgokért nem áldja az Istent, az néma; aki ezek tanúságát figyelmen kívül hagyja és nem ismeri el az Őskezdetet, az őrült. Nyisd hát ki a szemed, fülelj, ajkaid mozduljanak és legyen készséges a szíved, hogy minden teremtményben Istenedet láthasd és dicsőítsd, szeresd, tiszteld és áldjad.'' (Itinerarum)
Az örök Atyának Jézus Krisztus, a megtestesült Ige a tiszta képmása. Ő a központja életünknek, tárgya szeretetünknek és megismerésünknek. Bonaventura kedvenc gondolata az őskeresztény igazság, hogy ti. Krisztus által és Krisztusban úton vagyunk az örök Atya felé: ,,Ezen a központon (Krisztuson!) át térünk vissza, és kapjuk -- az élet forrásánál -- az életet'' (Hexaëmeron).
Aki azonban Krisztust meg akarja ismerni, annak ahhoz a forráshoz kell nyúlnia, amelyet az Egyház évszázadokon át hűségesen megőrzött, a Szentíráshoz. A Biblia Bonaventura számára Isten megismerésének kimeríthetetlen forrása. A tiszta víz folyamának nevezi, amely átszeli a történelmet; máskor kertnek mondja, ahol életet tápláló eledel terem; vagy Isten szívének, szájának, nyelvének, palavesszőjének. Minden, amit Bonaventura ír vagy mond, azt nemcsak áthatja a Szentírás, hanem sokszor úgy is fogalmaz, ahogy a Szentírásban találja. A Szentírásban fölleli azt, amit a filozófiában nem talál: a tudást, amely nemcsak az értelmet gazdagítja, hanem egész létünket újjáalakítja és megeleveníti. Ezért Bonaventura nemcsak a filozófiai műveket nézi bizalmatlanul, hanem a teológiaiakat is: soha nem tartalmazzák a teljes és tiszta igazságot. A Szentírás tiszta borába nem volna szabad -- mondta egyszer -- túl sok filozófiai vizet keverni, nem volna szabad a benne foglalt életet az értelemmel túlságosan felvizezni: ,,Rossz csoda volna, ha a bor vízzé válna.''
Így Bonaventura a világból, a megtapasztaltakból és a Szentírásból létrát épít, amelyen felér az Istenhez. Az istenismeret legfelső lépcsőfoka azonban, amelyre földön az ember egyáltalán fölléphet, átvezet mindeneken túl a kifürkészhetetlenbe, Isten sötétségébe. Bonaventurát sem mint teológust, sem mint embert nem ismernénk, ha nem vennénk tekintetbe személyiségének ezt a misztikus magvát, szívének sajátos szenvedélyét, amely végül a gondolkodásnak és a tudománynak egész fegyverzetét elveti. ,,Ha azt kérdezed, hogyan lehet az istenismeretnek erre a legmagasabb fokára eljutni, akkor ne a tudományt kérdezd, hanem a kegyelemtől várj választ.'' És: ,,A léleknek sokféle képessége van arra, hogy valamit elsajátítson: az érzékelés, a képzelőerő, az ítéletalkotás és a megértés képessége. Ezekre mind kell támaszkodni. A csúcson azonban a szeretet teremt egységet, amely mindent felülmúl.''
Bonaventura nem szánt sok időt teológiai gondolatainak rendszerezésére és írásba foglalására. Ereje zömét lekötötték az egyházi teendők és a rend nagy felelősséggel járó vezetése. Ennek ellenére a modern latin kiadásban kilenc nagy kötetet tesznek ki művei.
Bonaventura, akit az utókor a Doctor Seraphicus, 'Szeráfi doktor' címmel tisztelt meg, a görögökkel létrejött megegyezés másnapján megbetegedett, és egy héttel később, 1274. július 15-én, vasárnap hajnalban meghalt. Temetésén a pápa az egész zsinattal együtt jelen volt. Sírja a lyoni Szent Ferenc-templomban van. 1482-ben avatták szentté, 1533-tól tiszteljük mint egyháztanítót. Ünnepét a szentté avatáskor felvették a római naptárba, július második vasárnapjára. 1568-ban áthelyezték július 14-re, 1969-ben pedig a halála napjára, július 15-re.
--------------------------------------------------------------------------------
A rend második alapítójáról, a szeráfi doktorról mindenekelőtt saját írásai és a rendi hagyományok alapján alkothatunk képet.
A fiatal teológusról a párizsi egyetem híres kancellárja, Johannes Gerson így vélekedett: ,,A tanítása mélyenszántó, biztos, jámbor, igaz, áhítatos. Felgyújtja a szívet és az akaratot. Jobb volna, ha leírná műveit, mintsem hogy tovább folytassa őket. Mert ez a tanítás elég.''
Aquinói Szent Tamás, aki Bonaventurának professzortársa volt, egy alkalommal meglátogatta kollégáját. A szobájában nem látott mást, mint egy íróasztalt, rajta néhány felütött könyvet, mellette egy vastag fóliánsokkal tele könyvespolcot, amelynek tetején egy koponya állt, a könyvek mellett pedig egy függönyt. Ahogy a könyveket szemügyre vette, nem talált köztük semmi különöset. Azt gondolta, talán a függöny mögött őrzi barátja azokat a kincseit, amelyekből tanítását meríti, amelyek tanításának mélységet és izzást kölcsönöznek. Szent Tamás kérésére Bonaventura elhúzta a függönyt, és látogatója -- nem kis ámulatára -- nem látott ott egyebet, mint egy keresztet. Bonaventura mosolyogva mutatott rá: ,,Ez az én könyvtáram!''
Egy másik alkalommal tudományos vitája volt a két nagy teológusnak. Bonaventura a Megfeszítettre való hivatkozással oldotta meg a nehézségeket, aki minden rejtélynek a kulcsa. Tamás látta, hogy barátja feje fölött megjelenik a kereszt, sugarak törtek elő belőle és beragyogták Bonaventura száját. Ettől kezdve Tamás ,,Krisztus iránti tiszteletből'' nem szállt vitába Bonaventurával.
Tamástól származik az a szép mondás is, hogy ,,Hagyjuk, hadd dolgozzék a szent a szentért!'' Arról értesült ugyanis, hogy Bonaventura Assisi Szent Ferencről ír.
Bonaventura lényének legszembetűnőbb vonása a jóság volt. Egy szép példa: amikor mint rendfőnök Assisi felé tartott a káptalanra, betért a folignói kolostorba. Mindenki szeretett volna beszélni vele, tanácsot kérni, vigaszt kapni. Csak egy testvérre nem került sor -- túlságosan rövid volt az idő. Ez előresietett az úton, és egy olyan helyen várakozott, ahol Bonaventurának és kísérőinek el kellett haladniuk. Minden elfogódottság nélkül, bátran megszólította elöljáróját: ,,Atyám, lelkem vigasztalására beszélnem kell veled. Kérlek, ne utasítsd el alattvalódat!'' A szent azonnal kivált kísérői közül, leült az útszélre, és türelmesen hallgatta. A dolog sokáig tartott, mert a barátnak sok minden nyomta a szívét. A kísérői már türelmetlenek voltak, de Bonaventura hagyta, hadd beszéljen, aztán szeretettel vigasztalta, úgyhogy az boldogan tért vissza a kolostorba. Kísérői szemrehányást tettek neki, hogy úgy megvárakoztatta őket, s hogy egy egyszerű barát kedvéért leült az útszélre. Bonaventura ezt válaszolta: ,,Nem tehettem másképp. Én a szolga vagyok, ő az úr. Gyakran gondolok a szabályra: Az elöljáróknak jóságosan és szeretettel kell a testvéreket fogadniuk, és bizalmat kell bennük ébreszteniük, hogy úgy viselkedhessenek és úgy beszélhessenek vele, mint úr a szolgáival.''
Bonaventura egy alkalommal ellátogatott a perugiai kolostorba Szent Ferenc ismert kísérőjével, Egyed testvérrel. Az mindjárt rákezdte: ,,Ti sok kegyelmet kaptok Istentől, atyám! De mi szegény, műveletlen barátok ugyan mit tehetnénk lelkünk megmentésére?'' Bonaventura így válaszolt: ,,Ha Isten ad kegyelmet szeretni, akkor az elég.'' A barát: ,,De hát szerethet-e úgy egy műveletlen, mint egy művelt?'' Bonaventura: ,,Egy öreg anyóka jobban szeretheti Istent mint a teológia professzora.'' Erre Egyed Isten szeretetétől lángra gyúlva a városba rohant, és az emberek nem kis meglepődésére túláradó örömmel egyre csak azt kiabálta: ,,Te szegény, együgyű anyóka örülj, mert még Bonaventura testvért is felülmúlhatod!''
Bonaventura alázatos testvér maradt akkor is, amikor tekintélye elérte tetőfokát. Amikor kinevezték kardinálisnak és úton volt Róma felé, Bosco a Fratiban pihenőt tartott, s szokása szerint segített mosogatni. Épp ekkor érkeztek meg a pápai követek, akik a bíborosi kalapot hozták. Bonaventura egy fára akasztotta a kalapot és befejezte a mosogatást. Azután fogta a kalapot, s elinduláskor így szólt: ,,Az egy testvérnek volt a munkája, most a kardinálisé következik. Az üdvös volt, és örömet szerzett, ez a mostani terhes és veszélyes.''
Bonaventura az írásaiban használt képekkel, stílusával nem mindennapos költőiségről tett tanúságot. A hagyomány szerint Itinerariuma Dantét is megihlette, az Isteni színjáték ugyanis hasonló gondolatokat tartalmaz, csak versben.
Az Istenhez vezető útról minden időre érvényesen így foglalta össze tapasztalatait: ,,Titokzatos és mélyen elrejtett, és senki nem ismeri, aki nem élte át, aki nem vágyik rá, és senki nem vágyik rá, akit a Szentlélek tüze egészen föl nem gyújt. A kereséstől kevés függ, a fölkenéstől sok; a nyelvünk szerepe kicsi, a belső örömé nagyon nagy.''
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Bonaventura hitvallódat és püspöködet csodálatra méltó tanítóként adtad Egyházadnak, engedd kegyesen, hogy bölcsessége gazdagítson, irántad való szeretete pedig gyújtson lángra minket!
Imádság:
Mindenható Istenünk, add meg nekünk, akik Szent Bonaventura püspök égi születésnapját ünnepeljük, hogy kiváló tudásából gyarapodjunk, lángoló szeretetét pedig szüntelenül kövessük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Példája:
Ne csak szüleink jószándéka vezessen az életbe,
        tehetségeinket is hasznosítsuk tudatosan!



Szent Cirjék és Julitta vértanúk
Julitta Ikoniumba való gazdag özvegyasszony volt. Amikor Dióklécián császár rendeletére szülővárosában üldözni kezdték a keresztényeket, három éves fiával Cirjékkel együtt elmenekült. Tarzusban azonban a kormányzó elé vitték mint keresztényt. Mivel nem akart áldozni a bálványoknak, megostorozták. Kisfia ezt látva folyton anyja után kiáltott. A pogány kormányzó próbálta hízelgéssel megnyugtatni, de nem tudta. Erre lelökte a márványlépcsőn. A kisgyermeknek szétloccsant a feje. A kínokat szenvedő anya hálát adott Istennek, hogy gyermeke hamarabb lett vértanú mint ő. Az anyát tovább kinozták. Felfüggesztették, éles vassal szaggatták testét, sebeire forró szurkot öntöttek, végül 305-ben lefejezték.

Lellisi Szent Kamill hitvalló

lszk.jpgLellisi Szent Kamill nagyon messziről indult az életszentség ormai felé és nagy időbe tellett, míg durva, civakodó hadfiból az önfeláldozó felebaráti szeretet utolérhetetlen gyöngédségű hősévé alakult.

1530 máj. 25-én az Abruzzók egyik félreeső kicsiny helységében, a Chieti közelében fekvő Bucchianico faluban pillantotta meg először Isten szép világát. Anyját mindjárt születésekor elvesztette, s atyja, V. Károly császár hadseregének egyik vitéz kapitánya csak néhány évvel élte túl a csapást. Így a szegény gyerek már hatéves korában árvaságra jutott. Nem csoda, ha megfelelő gondozás hiányában egészen vadócmódra nőtt fel és korán vészes szenvedélyek hálójába került. Különösen a játékszenvedély hatalmasodott el rajta. Jóformán minden idejét kártya- és kockajátékkal töltötte. A régi maradt akkor is, mikor tizenkilencével korában a velencei köztársaság zsoldjába szegődött. Mert bár a katonaélet vad kicsapongásaitól távol tartotta magát, olyan féktelenül vetette magát a kártyázásra és kockázásra, hogy lassanként egész vagyonát elvesztette. Mivel pedig ugyanekkor lábán veszedelmes seb támadt, kénytelen volt egyszer s mindenkorra búcsút mondani a katonai életnek. Nehéz sebével egyelőre a római Szent Jakab-kórházban (S. Giacomo dei Incurabili) vonta meg magát. Mivel azonban itt is régi életmódját folytatta, a kórház vezetői siettek túladni rajta, mihelyt sebe valamennyire behegedt.

Így a fiatal obsitos minden vagyon és megélhetés nélkül egyik napról a másikra az utcára került. Más kereset hiányában kénytelen volt tehát a kőművesek mellé szegődni napszámosnak. Ilyen minőségben hosszabb ideig dolgozott a manfredoniai kapucinus-kolostor építésén. Itt érte őt a kegyelem első sugallata. Jó ideig itt is hódolt ugyan játékszenvedélyének. Egy alkalommal még felsőruháját is eljátszotta. Azonban épp akkor a gvárdián szívhez szóló intelmei megrendítő hatással voltak rája; elhatározta, hogy gyökeresen megjavítja életét. Hosszas habozás helyett azon nyomban odavetette magát a gvárdián lába elé és nagy alázattal a rendbe való felvételét kérte tőle. A jó gvárdián befogadta őt testvérei közé.

Kamil ekkor a megtérő bűnös lángoló buzgóságával vetette magát novíciusi kötelességeinek teljesítésére. Mivel azonban makacs lábbaja kiújult, néhány hónap múlva kénytelen volt újból visszatérni a világba. Ugyanígy járt a ferencrendieknél is. Sebe miatt itt sem volt tartós maradása. Kénytelen-kelletlen megint a Szent Jakab-kórház kötelékébe lépett tehát és itt idővel annyira megkedveltette magát, hogy a kórház vezetősége gondnokká nevezte ki. Lelki vezetőül Néri Szent Fülöpöt (máj. 26) választotta. Az ő keze alatt a lelki életben rohamos előhaladást tett, és mindjobban megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy egész életét a szegény betegek testi és lelki ápolására szenteli. Hisz szemmel látta, mennyire gondatlanok és megbízhatatlanok a fizetett ápolók. Négy ápoló és egy pap önkéntes csatlakozása után már 1582-ben letette az új betegápoló testvérület alapját. De vállalkozásával egyelőre nem volt szerencséje; a kórház vezetősége kicsinyes féltékenységből megtiltott neki minden tevékenységet. Kamil ekkor egy kicsiny bérházban kezdte meg szamaritánus tevékenységét. De már az első hetekben tapasztalnia kellett, hogy mint laikus édes-keveset tehet a szegény szenvedő betegek lelkének megmentésére. Elhatározta tehát, hogy pappá lesz. Bár már harminckét éves volt, nem átallott odakuporogni az iskolapadra és a kis gyermekekkel együtt tanulni a latin nyelvtan szabályait. Erős akaratával célt ért: két év múlva áldozópappá szentelték.

Kamil most a Piazza del Popolón fekvő Csodatevő Miasszonyunk (Santa Maria de'Miracoli) templomnál kezdte meg működését. A Szent Jakab-kórház protektorának, Cusani bíborosnak és Néri Szent Fülöpnek ismételt tiltakozása ellenére ide telepítette át betegápolóművét is és korábbi társai közül két ápolóval és egy áldozópappal itt egyesült először szerzetesi együttélésre (1584. szept. 8.). Bár a rosszakarat és a viszonyok sanyarúsága sokféle módon megpróbálta az új intézményt és nem egyszer a teljes megsemmisülés örvényéig sodorta, Kamil egy hajszálnyira sem tért el a maga elé tűzött céltól és szívósságával rövidesen annyira felvirágoztatta a kicsiny testvérületet, hogy már egy esztendő múlva tágasabb helyiségről kellett gondoskodnia. Ekkor Baratelli Pompeius nagylelkű adományából a város magasabb, áradástól mentes helyén szerzett magának és társainak újabb hajlékot. Sőt kevéssel utóbb a kórház betegeinek ápolása mellett az otthon fekvő súlyos betegek rendszeres látogatását is programba vette és főleg azon igyekezett, hogy töredelmes gyónással előkészítse őket a boldog kimúlásra. A bárdolatlan, veszekedő katona egy nőnek gyöngédségével tudott végére járni a betegek minden szükségének. Velük sírt, velük imádkozott. Már akkor mondotta: „A szeretet nem keresi a maga kényelmét. Meg kell sarkantyúzni testünket, ezt a rossz gebét, csak úgy üget majd. A jó katonának a csatában kell meghalnia, a jó hajósnak a tengeren, a jó betegápolónak a kórházban”.

Természetes, hogy ez a hősi szamaritánusmunka nem kerülte el az Egyház fejének figyelmét. V. Sixtus pápa rendkívül elismerő szavak kíséretében már 1586 márc. 18-án megerősítette az új kongregációt, melynek tagjait ettől fogva a betegek szolgáinak (Ministri infirmorum) vagy a jó halál atyáinak (Patres agonizantes) kezdték nevezni; ugyanő 1586 június 16-án megengedte, hogy a testvérek fekete köpenyükön baloldalt vörös színű posztókeresztet viselhessenek. Ekkorra teljesedett Kamil hő vágya is: Colonna hercegnő közbenjárására megkapta a Szent Magdolna-templomot és melléje egy nagyobb házat, mely ettől fogva középpontja lett a nagyra hivatott intézménynek.

A legmagasabb helyről jövő elismerés csak újabb ösztönzésül szolgált Kamilnak és társainak. Mikor 1588-ban a Bájéban állomásozó spanyol tengerészek közt pestis ütött ki, ők habozás nélkül odairányozták lépteiket. És amikor 1590 elején magában az Örökvárosban jelentkezett a szörnyű dögvész, Kamil fájós lábával rögtön ott termett és a Szent Szixtusról nevezett kórházban a hősiességnek valóságos csodáit vitte végbe. Mikor nyolc társa közül ötöt elragadott a halál, ő a megmaradt hárommal végezte ugyanazt a munkát, amelynek előbb kilencen is csak nagy üggyel-bajjal tudtak megfelelni. E páratlan önfeláldozásra XIV. Gergely pápa 1591 szept. 21-én ünnepélyes fogadalmú renddé avatta a társulatot és megengedte, hogy tagjai külön fogadalommal kötelezzék magukat a fertőzőbetegek ápolására.

Ekkor a jó halál atyáinak áldásos tevékenysége már messze túlterjedt Rómán. A nápolyi megtelepedést hamarosan követte a nólai, milánói, genovai, bolognai, firenzei, ferrarai, mantovai, messinai, palermói stb. kórházak megalapítása. Sőt nemsokára Olaszország határain túl is híre kelt a rendnek. Mikor ugyanis VIII. Kelemen pápa 1595-ben unokaöccsének, Aldobrandini Ferenc hercegnek vezetésével mintegy tízezer főnyi segédhadat küldött a magyarországi török háború céljára, e sereg kötelékében nyolc kamiliánus atya egészen Esztergom falaiig előrenyomult s derekasan kivette a részét az ősi Magyar Sion visszavívásából. Mindeme munka éltető lelke mindig maga Kamil volt; mindig ő járt elöl jó példával. Mikor Rómában 1596 nyarán újabb járvány ütötte fel fejét, a felebaráti szeretet másik nagy hősével, a spanyol Kalazanci Szent Józseffel versenyt rótta a szegény szenvedők hajlékait.

Nem csoda, hogy ez a megfeszített munka, melyet állandó lábfájása is súlyosbított, lassanként felőrölte a szent életerejét. Negyven esztendeig hordozta lábának nyílt sebét, tíz évig kínzó kőbántalmak gyötörték. Bűnbánó lelke ezeket „Isten irgalmasságainak” nevezte. Ezért 1607 okt. 2-án V. Pál pápa beleegyezésével lemondott rendje vezetéséről. De a munkából továbbra is emberül kivette a részét. Még élete utolsó idejében is ágyról-ágyra vonszolta fáradt testét, hogy személyesen nézzen utána a betegek ellátásának. Közben ajkáról szünet nélkül áradtak a vigasztalás igéi. Olyan bensőséggel és meggyőző erővel szólott, hogy szavainak senki sem tudott ellenállni. Legkedvesebb beszédtárgya Isten könyörülő szeretete volt. Azt tartotta, hogy amely szentbeszédből hiányzik az isteni irgalomra való utalás, olyan, mint a gyűrű, melyből hiányzik a drágakő. Kedves betegei közt érte utol a halál is 1614 júl. 14-én. Holttestét a neki oly kedves Mária Magdolna-templom főoltára közelében helyezték örök nyugalomra. Mivel azonban sírjánál nemsokára több nyilvánvaló csoda történt, később az oltár alatt kerestek számára új helyet. A csodák hatása alatt XIV. Benedek pápa 1742-ben boldoggá, négy évvel rá pedig szentté avatta a felebaráti szeretet nagy hősét. XIII. Leó 1886-ban Istenes Szent Jánossal, az irgalmasrend alapítójával egyetemben a betegek és kórházak patrónusának jelentette ki őt és elrendelte, hogy neve felvétessék a haldoklók litániájába.

Szent Kamill irgalmas szeretetének ma is beszédes bizonysága rendje, mely a 17. század folyamán az egész katolikus világban nagy mértékben elterjedt. 1718-ban nálunk, Magyarországon is gyökeret vert Győrött. Tagjai Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Spanyolországban és Peruban ma is ugyanolyan szeretettel gyámolítják a halálra váló betegeket, mint annakidején szeretett mesterük tette.

Ő a betegekben az Üdvözítőt tisztelte. Egyszer egy beteg azt mondta neki: Kérem, Atyám, legyen szíves, igazítsa meg ágyamat. Erre ő: Mit? Ön kér engem? Nem tudja, hogy parancsolnia kell? Hisz szolgája vagyok? Ó, sóhajtott föl gyakran, bárcsak ezekből a szegény teremtésekből egyetlen sóhaj vagy áldás mellém szegülne halálom óráján! Bőségesen és fölségesen teljesült ez az óhaja. Neki különös értelemben mondotta az Üdvözítő: „Mezítelen voltam és ruháztatok engem; beteg és meglátogattatok engem” (Máté 25,36).

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

 

SZOLÁNÓI SZENT FERENC misszionárius - Szent Jusztusz vértanú - LELLISI SZENT KAMILL

SZOLÁNÓI SZENT FERENC misszionárius (1549-1610)

*Montilla, 1549. március 10. +Lima, 1610. július 14.
Spanyolország forró, földközi-tengeri részén, amelyet csak röviddel azelőtt foglaltak vissza az araboktól, Córdoba közelében Mateo Sánchez Solanónak és feleségének, Ana Ximeneznek 1549. március 10-én fia született, akit a Ferenc névre kereszteltek. Szülőfalujában, Montillában olyan szellemi légkör uralkodott, amely kedvező volt a missziós mozgalmak számára. Gyakran esett szó Afrika hitetlen muzulmánjairól és a nemrég felfedezett Amerika népéről. A közeli Sevillából kormányozták Új-Spanyolországot (Mexikót) és Perut, s Cádizból futottak ki a hajók, hogy eljussanak ezekbe az országokba.
Ferenc a jezsuitáknál részesült az alapfokú oktatásban, s értelmessége, határozott akarata, felebaráti szeretete és jellemszilárdsága miatt csakhamar elnyerte társai és tanítói nagyrabecsülését. 1569-ben belépett szülőfaluja ferences kolostorába, ugyanabban az évben, amelyben Alonso de Bárzena (1529 körül--1598) Córdobában a jezsuitákhoz lépett be; vele együtt azután húsz év múlva megnyerte a hit számára a lulokat (az észak-argentínai Tucumán közelében levő indió törzset). Fogadalma letételéig, amint a 16. század Spanyolországában szokásos volt, hihetetlenül szigorúan vezekelt. 1570- ben szerzetesi fogadalmat tett, majd két évre a Sevilla közelében levő Nuestra Senora de Loretóba küldték, ahol pappá szentelték.
Nemsokára újoncmester lett a Córdoba közelében fekvő San Francisco del Montéban. Tanítványait egyszerűségre, alázatosságra, imádságos és felebaráti szeretettől áthatott magatartásra nevelte; ha pedig hibázott valamelyikük, ő maga vezekelt érte. 1583-ban Sierra Morenába helyezték szintén novíciusmesternek, majd gvárdián lett. Amikor a közeli Montoro városban pestis tört ki, elment ápolni a betegeket. Később a Granada közelében lévő zubiai Szent Lajos kolostorba küldték, ahol hamarosan kedvelt népszónok, s a betegek és foglyok apostola lett.
Afrikai misszióba kérte magát, hogy elmeneküljön a népszerűség elől, ehelyett Amerikába küldték. 1589. február 28-án szállt hajóra tizenegy társával együtt. A missziós csoportot az argentínai Tucuman tartományfőnöke vezette. Májusban kötöttek ki a kolumbiai Cartagenában, majd Ferenc gyalog vágott át Panamán, hogy a Csendes-óceánon ismét hajóra szálljon Peru felé. A hajó azonban Kolumbia nyugati partja előtt viharba került és elsüllyedt. Az utasok, köztük 80 néger rabszolga, egy szigetre vetődtek, ahol Ferenc két hónapig atyja volt az egész hajótörött csoportnak, s a négereket, akiket már a hajón oktatni kezdett, megkeresztelte. Két hónap múlva egy hajó fedélzetére vette és Peru északi partjára vitte mindnyájukat. Ferenc azonban Limába ment, ahonnan Tucumánba küldték. Az Andokon át vezető kb. 3.000 km-es utat gyalog tette meg.
Tucumán 1578-ban kapta az első olyan püspököt, aki hivatalba is lépett: Francisco Vitoriát. Az előzően kinevezettek ugyanis vagy nem foglalták el helyüket, vagy nehéz utazásuk közben meghaltak.
1585-ben kapta meg Francisco Vitoria püspök az első jezsuitákat, köztük Alonso de Bárzenát, aki azután nyelvtant, szótárt, katekizmust, lelkitükröt és prédikációs gyűjteményt szerkesztett a tonokoták nyelvén, templomot emelt Santiago del Esteróban, és több mint 3.000 bennszülöttet megtérített. Egyre érezhetőbbé vált a hithirdetők nagy hiánya. A ferencesek provinciálisa Ferencet küldte erre a missziós előőrsre.
Ferenc rövid idő alatt elsajátította a tonokota nyelvet. Tizenöt évig tartó szakadatlan missziós munkával hirdette Amerika első apostolainak módszerével az Evangéliumot sok ezer indiónak, és meg is keresztelte őket. La Rioja tartománytól Paraguayig (jó ezer kilométeres körzetben), mindenekelőtt a Magdolna folyamnál és a Socotonio mellett levő falvakban. Betegeket gyógyított, tanácskozott törzsfőnökökkel, prédikált a népnek, és mindenki Isten küldöttének tekintette. Még napjainkban is tisztelik a meszticek (a spanyolok és az indiánok közti kapcsolatból származók) azt a helyet, ahol a szent lakott, étkezett vagy éppen hegedült: azoknak a kunyhóknak a romjait, amelyekben tartózkodott; konventjében levő celláját; azt a narancsfát, amely alatt imádkozott vagy muzsikált.
Tizenöt éven át járt-kelt ezen a földön, ahol a spanyolok nem mindig mutatták a legjobb példát. 1584. április 6-án azt állapította meg a püspök, hogy ,,a tartományban és szomszédságában lakó 150.000 indió közül csak mintegy 25.000 a keresztény'' (Vitoria püspök levele II. Fülöphöz). Amikor Ferenc -- már a 17. század elején -- elhagyta e vidéket, hogy visszatérjen Limába, a környék valamennyi indiója részesült a keresztségben.
Ferenc 1595-ben a limai Recolección de Nuestra Seńora de los Angeles ferences kolostor első gvárdiánja lett. Élete utolsó éveiben rendkívül nagy volt a hatása Limában; hozzájárult ehhez, hogy mindenkit bámulatba ejtettek állandó csodatettei, amelyekért az Újvilág csodatevője névvel illették. Tettereje az imádságból, a ferences alázatosságból és a teljes szegénységből táplálkozott. Szenvedélyesen tisztelte rendjének atyját, Assisi Szent Ferencet (lásd: A szentek élete, 566. o.) és Szent Bonaventurát (lásd: A szentek élete, 352. o.); őket akarta utánozni. 1610. július 14-én halt meg a limai nagy konvent miséje alatt, ezekkel a szavakkal: ,,Egyedül Istennek legyen tisztelet és dicsőség!''
Egyszerű önátadása, amellyel a felebaráti szeretetet gyakorolta, csodálatot keltett egész Amerikában. Lima városi tanácsa a nép sürgetésére 1629. június 26-án különleges patrónusának hirdette ki. Ezután még sok dél-amerikai város választotta patrónusává. Argentína, Uruguay, Chile és Peru köztársaságai apostoluk- és oltalmazójukként tisztelik.
VIII. Orbán pápa 1625. február elsején megindította szentté avatási perét. 1675-ben X. Kelemen boldoggá, 1726-ban XIII. Benedek szentté avatta.
Imádság:
Istenünk, te a dél-amerikai pogányok közül sokakat vezettél Szent Ferenc által az Anyaszentegyház kebelébe. Érdemeiért és könyörgésére szívünket vond magadhoz szeretettel, a pogányoknak pedig, akik még nem ismernek téged, add meg kegyesen szent neved félelmét és szeretetét. A mi Urunk Jézus Krisztus által.



Szent Heraklás     püspök és hitvalló, † 246
Szent Jusztusz vértanú
Szentünk római származású pogány katona volt. Egy kristálykereszt megjelenésének csodálatos látványa kereszténnyé tette. Sok kínt szenvedett hitéért, végül tűzhalálra ítélték. Meghalt a tűzben úgy, hogy a haját sem pörkölte meg a tűz. Ez az I. században történt.
LELLISI SZENT KAMILL
*Bucchianico, 1550. május 25. +Róma, 1614. július 14.
Kamilló egy abruzzói katonatisztnek és a nála öt esztendővel idősebb feleségének volt a -- későn született -- fia. ,,Nehéz'' gyermeknek számított. Édesapja ritkán volt otthon, édesanyját pedig korán, tizenkét éves korában elvesztette.
Édesapja iskolába küldte, de Kamillónak nem fűlött a foga a tanuláshoz. Inkább csavargott, kockázott és kártyázott. Ezért az édesapja arra gondolt, hogy katonának adja. Ebben az időben szinte csak zsoldos csapatok voltak, amelyek különféle kalandos vállalkozások céljára verbuválódtak; ha nem kellett harcolniok, valahol elszállásolták őket, s játékkal, verekedéssel üthették el az idejüket.
Az apa is, a fiú is ahhoz a sereghez állt be, amelyiknek a törökkel való hadakozás volt a feladata. Ancona felé tartva, ahol hajóra kellett volna szállniuk, Lellisi hadnagy meghalt. Kamilló is megbetegedett, lázas volt. A jobb bokáját is felhorzsolta, és a seb, mivel nem vetett rá ügyet, begyulladt és kezdett gennyedni. Egy szál magában a világon, pénz nélkül, betegen -- Kamilló megfogadta, hogy ferences lesz. De amikor állapota jobbra fordult, elfelejtette az egészet.
Mielőbb vissza akart kerülni a sereghez, amely Lepantónál ragyogó győzelmet aratott. De a seb a lábán ezt nem tette lehetővé. Így Rómába ment, hogy a Szent Jakab-kórházban kezeltesse magát. Ez nem a mai értelemben vett kórház volt. A betegápolók az öregek otthonaiban, az árvaházakban és a hajléktalanok menhelyein is dolgoztak, és teljesen képzetlenek voltak; a legtöbbjük maga is beteg volt, csak éppen nem fekvő, és így akartak némi hasznot hajtani; vagy olyan emberek voltak, akik semmi más munkára nem voltak alkalmasak, sőt nemegyszer betörők, akik itt húzták meg magukat. A kezelés idejére Kamilló is beállt betegápolónak, de mert összeférhetetlennek, fegyelmezetlennek bizonyult, és szenvedélye volt a szerencsejáték, hamarosan elbocsátották.
A velencei sereghez szegődött, és Cattaro előtt harcolt a törökök ellen. Utána a spanyolokhoz állt be, akik Afrika ellen indítottak hadat. Az átkeléskor nagy vihar támadt. Kamillónak eszébe jutott a fogadalma, és megismételte, de megint nem tartotta meg, ehelyett egész zsoldját, sőt még a kabátját és az ingét is elkockázta.
Azt remélte, hogy Manfredoniában újra a velenceiek szolgálatába állhat, de csalódott, így koldulásra kényszerült. Végül egy ember, látva, hogy erős, jól megtermett fiatalember, szerzett neki munkát: a kapucinus kolostor építésében kellett segítenie. Eleinte nem ízlett neki a munka, de lassan kezdte magát jól érezni ebben a környezetben. Majd egy szomszédos kolostor meglátogatásakor igazi megtérést élt át. Annyira feltűnő volt a megváltozása, hogy a kapucinusok fölvették posztulánsnak. A bűnbánat jegyében és az alázat szellemében folytatta az építést. De mégis el kellett küldeni, mert a lábán kiújult a seb.
Ismét Rómába ment, a Szent Jakab-kórházba. Több mint három esztendőbe telt, míg lábán a seb végre összeforrt. Kamilló úgy élte végig ezt a három évet, mintha novícius lett volna a kapucinusoknál. Ám amikor végre visszatérhetett a kolostorba, a seb ismét felnyílt, így nem engedték meg neki, hogy belépjen. Visszatért a Szent Jakab- kórházba, de most már végérvényesen. Örömmel fogadták, majdnem megválasztották a ház vezetőjévé. Nagy szeretettel ápolta a betegeket és fájt neki, hogy a többi ápoló szeretetlenül bánt velük.
Embereket kellene találni -- jutott újra meg újra eszébe --, akik készek volnának embertársaikban Krisztust látni és szolgálni. S valóban, nem sokkal később talált öt embert, négy világit és egy papot, akik hasonlóképpen gondolkodtak és szívesen lettek volna tagjai egy közösségnek. Csakhogy a kórházban nem nézték a dolgot jó szemmel. Ellenkezőleg, Kamillónak szemére vetették, hogy széthúzást szít, és hatalomra törekszik. Gyóntatója, Néri Szent Fülöp gőgnek minősítette, hogy világi létére közösséget akar vezetni. Kamilló tehát harminckét évesen beült az iskolapadba, és elkezdett latint tanulni. Két év múlva pappá szentelték. A gyóntatója azonban továbbra is kitartott amellett, hogy Kamillónak nincs küldetése arra, hogy közösséget alapítson. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Egyházban igenis szükség van ilyen társaságra (a női betegápoló közösségek ebben az időben még nem léteztek).
A Szent Jakab-kolostorban is mindent elkövettek, hogy akadályokat gördítsenek elé. Kamilló végül társaival elment onnan, így ,,a betegeket szolgálók társasága'', ahogy magukat nevezték, legalább szabaddá vált, és módja nyílt rá, hogy más kórházakban vagy magánházaknál a betegek és a haldoklók szolgálatára szentelje magát.
Eleinte a társaságnak csak két helyisége volt a Tiberis mellett, az is nedves; utána került egy több szobás lakás, végül a Mária Magdolna- templomnál otthonra találtak. Emellett ugyanis volt egy elhanyagolt épület, amely valamikor kórház volt. Ezt helyreállíthatták maguknak.
Hogy fel lehessen ismerni a betegeket szolgálók társaságát, Kamilló egy vörös keresztet tett a ruhájukra. (Amikor Henri Dunant 300 évvel később megalapította a Nemzetközi Vöröskeresztet, ezt a jelet vette át.) Rómában hamarosan felfigyeltek a közösség tagjaira és önzetlenségükre. Kivált Kamillóra, aki elöl járt a jó példával: semmilyen munka nem volt számára lealacsonyító vagy taszító, ha arról volt szó, hogy könnyíthet a betegek szenvedésein.
1591-ben XIV. Gergely pápa jóváhagyását adta a betegeket szolgáló kongregációhoz; Kamillót egyhangúlag megválasztották generálisnak. Csakhamar másutt is szívesen látott vendégek lettek a betegeket szolgáló közösségének tagjai -- Nápolyban, Genovában, Milánóban, aztán lassanként Itália minden nagyobb városában. Sok fiatal, aki látta munka közben Kamillót és társait, vonzódott hozzájuk, és a betegápolást választotta hivatásul. Különös adományuk volt a betegeket szolgálóknak a haldoklók előkészítéséhez. Innen érthető, hogy a nép a ,,jó halál testvérei''-nek nevezte őket.
Sokan szolgálatuk ellátásába haltak bele: Nolában öten elkapták az általuk ápolt betegektől a pestist, amikor pedig Nápolyban tífuszjárvány tört ki, negyvenheten lettek tífuszosok, s közülük tizenöten bele is haltak.
Még súlyosabb próbatételt jelentett, hogy Campagnában éhínség támadt, és a teljesen lesoványodott, összeaszott emberek, akikben már alig-alig volt élet, ezrével tódultak Rómába. A túlnépesedett városban kiütéses tífusz (flekk-tífusz) tört ki, s a megbetegedettek ápolása közben a betegápoló testvéreknek mintegy a fele életét vesztette.
1598 telén Rómában nagy árvíz volt, s Kamilló hat társával kétszáz betegnek mentette az életét: ahogy a víz egyre magasabbra emelkedett, ők hordták őket a meredek csigalépcsőn egy emelettel mindig följebb.
A sok új alapítvány miatt Kamillónak egyre többet kellett utaznia. Az utakat többnyire gyalog vagy lóháton tette meg -- ez emberfelettien nagy megerőltetést jelentett a beteg embernek: a lábán a seb még mindig gennyedt, és nagy fájdalmakat okozott neki, ehhez járult egy súlyos csonttörés, továbbá vese és gyomorbántalmai.
A sok külső és belső gond élete vége felé még tetéződött. Kamillónak az volt az álláspontja, hogy közössége tagjainak mindenféle munkára készen kell állniuk a betegek körül. Ezzel a kórházak eléggé visszaéltek, így előfordult, hogy papok súrolták a padlót és mosták a szennyest. Ez ellenkezést váltott ki a közösségen belül. De elégedetlenkedés támadt amiatt is, hogy Kamilló egyre újabb kórházak átvételével tetemes adósságot csinált.
1607-ben lemondott a generálisi tisztségről, az utazásokkal és a betegápolással azonban nem hagyott fel. Még ha teljesen kimerült volt is, odavonszolta magát az általa annyira szeretett betegekhez. S ha a társai arra kérték, mondjon nekik valamit, akkor újra meg újra ezt mondta: ,,Szeretet, szeretet! A legszívesebben meghalnék, amikor mindig csak azt mondom nektek: ťSzeretet, szeretet!Ť De nem tehetek róla, nem tudok mást mondani.''
1614. július 14-én Kamilló meghalt. A virágzó közösségeket, amelyeket hátrahagyott, a következő századokban újra meg újra megtizedelték a járványok. Tizenhárom tartományban még ma is mintegy kétezer tagja van ennek a kongregációnak.
Lellisi Kamillót 1746-ban avatták szentté, s 1886-ban lett a kórházak, a betegek és a haldoklók védőszentje; neve ott szerepel azokban az imákban, melyeket az Egyház a haldoklókért mond; 1929-ben XI. Pius az ő oltalma alá helyezte a betegápolói hivatást.
Ünnepét 1762-ben vették fel a római naptárba, július 18-i dátummal. 1969-ben áthelyezték július 14-re.
--------------------------------------------------------------------------------
Állítólag mielőtt Kamilló megszületett volna, az édesanyjának álma volt. Látott egy nagy csapat fiú élén valakit, aki messze kiemelkedett a többi közül, s az összes fiúnak piros kereszt volt a mellén. Így azt remélte, hogy fia fog születni, akiből egyszer majd híres keresztes vitéz vagy szerzetes, sőt szent lesz. Jóllehet eleinte nem sok remény volt rá, az álom mégis valóra vált: 1595-ben lehetett először vörös keresztet látni a törökök elleni hadjárat alkalmával az egyik csatatéren, mégpedig nem a harcra buzdítás, hanem az életmentés szolgálatában. Kamilló nyolc társa is hadba vonult, és mindkét tábor sebesültjeit ápolták.
Egy alkalommal a pápa meglátogatta a Szentlélek-kórházat, ahol Kamilló a legszívesebben dolgozott. Amikor megérkezett, szemrehányást tettek Kamillónak, amiért abban a köpenyben fogadta, amelyben a betegeket is ápolta. Erre ő így válaszolt: ,,Hogyan? Amikor magával Krisztussal vagyok elfoglalva (a betegeire gondolt!), akkor miért öltöznék át a helytartója tiszteletére?''
Kamilló szeretete és áldozatkészsége nem ismert határokat: egyaránt gondja volt a bűnözőkre, a csavargókra, a szegényekre és a társadalom legkülönfélébb kitagadottjaira. Buzgalmában tette ezt a számunkra furcsán hangzó kijelentést: ,,Ha nem volnának szegények, ki kellene ásni a közepéig a földet, hogy találjunk néhányat!'' Egy nap úgy déltájban megjelent a szakács, és közölte, hogy nem tud főzni, mert a házban nincs semmi ehető. ,,Azért csak csengess ebédre -- mondta Kamilló --, majd segít az Isten.'' Alighogy kiejtette ezeket a szavakat, megállt a kapu előtt egy szekér, tele finom liszttel -- egy jótevőjük küldte. Gyorsan nekiálltak sütni, és -- ha kicsit késve is - - asztalhoz ülhettek.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Kamill áldozópapodat a betegek rendkívüli szeretetének kegyelmével ékesítetted, kérünk, érdemeiért áraszd szívünkbe szereteted lelkét, hogy testvéreinkben neked szolgáljunk, és halálunk óráján biztonsággal költözhessünk Hozzád!
Példája:
    Segítséget nyújtva embertársainknak, Krisztusnak nyújtunk segítséget!
Szent Kunigunda (Kinga)     özvegy, † 1292       

Szent Akvilász apostol - Szent Elliosz atya

Szent Akvilász apostol

Az apostol pontuszi származású zsidó volt. Feleségével Priszcillával Romában élt, de a Klaudiaaz császár idején kitört üldözéskor Korintusba költözött. Ekkor már keresztények lehettek. Sátorkészítéssel foglalkozott. Szent Pál apostol második missziós útján náluk lakott. (Apcs. 18, 2-) Efezusba is elkísértek szent Pált. Itt magukhoz hívták Apollót és segítették a megtérésben (18, 18-) A keresztény közösséget is ők fogadták be házukba. (I.Kor. 16, 19.). Később Efezusból Rómába tértek vissza. A hagyomány szerint Heraklea püspöke volt és vértanúhalált halt. A hitetlenek verték agyon 65-ben.
Szent Elliosz atya
Elliosz az egyiptomi pusztákban volt remete. Gyermekkorától a kolostorba adták Isten szolgálatára. A kietlen pusztába vonulva élte magányos életét, sokat küzdött a test vágyaival szemben. Igyekezett azokat önmegtagadásaival legyőzni, Erényes életéért Isten már ifjúkorától a jövőbelátás és a csodatevés adományaival tüntette ki. A IV. században hosszú élet után hunyt el.