Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy-két évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Lampász atya - HEINRICHS LEÓ

2021. július 05. - Andre Lowoa

Szent Lampász atya


Az atya fiatal korától a vezeklő életre adta magát. Irinopolisz városa mellett egy pusztai barlangban élt öreg koráig. Istentől a csodatevés adományában részesülve sok csodát tett életében és halála után is. A X. század körül élt és halt meg.



HEINRICHS LEÓ (1867-1908)
Az USA-ban, a Colorado állambeli Denverben a ferences templomban az áldoztató rácsnál, közel az Istenanya oltárához egy réztábla található egy ferences mellképével. A felírás: Imáitokba ajánljuk Páter Heinrichs Leó lelkét. Az emléktábla története: Heinrichs Leó, aki 1867-ben Köln közelében született s 24 évesen ferences pappá lett, felszentelése után néhány évre az Egyesült Államokba, Denverbe költözött, ahol buzgó papi tevékenységet fejtett ki. A mosolygó, barátságos pátert köztisztelet övezte. Különösen tisztelte a Boldogságos Szuz Máriát. A jórészt fiatalokból álló Mária kongregációt lelkesen vezette. Halála elott az egyik vasárnap a kongregáció gyulésén olyan kijelentést tett, hogy legjobban az Istenanya oltára elott szeretne meghalni. Ez a vágya teljesült is. 1908. febr. 23-án egy olasz anarchista - amint késobb vallotta - elore megfontolt szándékkal, hogy a papot meggyilkolja, a többi hívekkel az áldoztató rácshoz ment. Páter Leó kezébol vette az Úr testét, de aztán a szentostyát kezébe köpte s a páter arcába vágta, másik kezével revolverrel a megdöbbent atyára lott. A páternek annyi ereje volt még, hogy a Szuzanya oltára elé támolygott, ott elesett, s szetostyák kiszóródtak az áldoztató cibóriumból az oltár lépcsoire. Térdelo helyzetben még vigyázott arra, hogy illetéktelen személy ne nyúlhasson az oltáriszentséghez. Hamarosan jött egy ferences atya, aki vigyázva fölszedte és a cibóriumba rakta a szentostyákat, majd a haldoklót föloldozta s a szentkenet szentségben részesítette. Leó atya örvendezo arccal adta lelkét Teremtojének. Amikor a rendorségi vizsgálatot lefolytatták, a páter testén és karján széles vezekloövet találtak; ily módon tudódott ki, hogy a páter, akit eddig csak mosolygós ferencesnek ismertek, nagy vezeklo volt. Halála vértanúhalál volt, annál inkább, mivel a halála elott pár nappal tett kijelentése, miszerint a Szuzanya oltára elott kíván meghalni, elárulja, hogy elore sejtette, mi fog vele történni s lélekben felkészülve fogadta a halált. Tiszteloi, akik az emléktáblát elhelyezték vértanúsága közelében, imádkoznak közbenjárásáért és hogy ot a boldogok között tisztelhessék.
„Reszkessen az egész világ és örömtol repessen az ég, midon az oltáron a pap kezében nyugszik Krisztus, az élo Isten Fia. O csodálatra méltó nagyság és bámulandó méltóság! O fölséges alázatosság! O alázatos fölség, hogy a világegyetem ura, Isten és az Isten Fia annyira megalázza magát, hogy üdvösségünkért a kenyér színe alá rejtezik.”
Szent Ferencnek az egész rendhez írt levele.

Imádság:
Istenünk, te Leó paptestvérünket, az Oltáriszentség és a Boldogságos Szuz tisztelojét a vértanúság pálmájával ékesítetted, add, hogy példáját követve mindig készen legyünk, hogy hívó szavadra megváljunk e földi élettol s nyugodtan állhassunk színed elé. Krisztus, a mi Urunk által.



Luxemburgi Szent Péter     püspök és hitvalló, † 1387       

Zaccaria Szent Antal Mária hitvalló

2021. július 05. - Andre Lowoa

zsza.jpgSzületett 1502-ben a lombardiai Kremóna városában előkelő családból. Ifjúsága szent ártatlanságban telt el. Különösen a szegények szeretetében tündökölt s nem egyszer adta oda drága ruháját a nélkülözőknek. Alsó- és középiskoláit szülővárosában, bölcseleti tanulmányait pedig Páviában végezte. Innen a híres páduai egyetemre ment, hogy az orvostudománnyal foglalkozzon. Tanulóévei alatt nemcsak a jellem, hanem a tehetség és előmenetel terén is első volt társai között.

Mint kész orvos hazájában kezdte működését. Azonban csakhamar meg kellett győződnie, hogy az Úr nem a test, hanem a lelkek gyógyítására hívta. A tőle annyira tisztelt Szent Pál tanítványának, Szent Lukácsnak esete ismétlődött rajta: orvosból apostol lett. Bizonyára nem ment ez lelki küzdelmek nélkül! Teljes odaadással nekilátott a hittudományoknak. Emellett látogatta és gyógyította betegeit, a hit igazságait és a keresztény élet követelményeit magyarázta a gyermekeknek s buzgólkodott, hogy a felnőttek jobbítsák meg életüket.

1528-ban áldozópappá szentelték. A jámbor hagyomány szerint első miséje alkalmával szülővárosának népe szent ámulattal nézte a körülötte támadt angyali fényességet. Ettől kezdve még nagyobb szeretettel ölelt magához mindenkit. Szent Pálként mindenkinek mindene lett (1Kor. 9,22). Szegények, idegenek, nyomorultak nála találtak lelki táplálékot és anyagi támogatást; lakása az űzöttek menedéke lett. Honfitársai méltán illették „a haza atyja” és az „angyal” nevekkel.

De akármily áldásos tevékenységet fejtett is ki otthon, úgy érezte, hogy az Úr szőlőjében nagyobb terület munkálására van hivatva. Ezért csakhamar Milánóba költözött.

Felső-olaszország fővárosában akkortájt zavaros volt az idő és siralmasak az erkölcsi állapotok. A várost 1499-1512-ig francia csapatok tartották megszállva, 1512-ben pedig a svájciak kerítették hatalmukba. I. Ferenc francia király serege 1515-ben ugyan újra bevette, de már tíz év múlva V. Károly császár személyében új ura lett. A király és a császár között kisebb-nagyobb megszakításokkal 1538-ig dúltak a véres harcok. Ez az állandó hadiállapot rengeteg kárt tett az erkölcsökben. A hitet meg a Németországból átszivárgó protestantizmus fenyegette.

A fiatal pap Szent Pál buzgóságával szeretett volna segíteni a bajokon. De csakhamar látta, hogy egyedül keveset tehet. Munkatársakat keresett s Ferrari Bertalan és Morigia Antal Jakab személyében megértő barátokra talált. Az első jogtudósból, a másik kiváló matematikusból lett pappá. A testi-lelki jóbarátok sokat tanakodtak és töprengtek. Végre 1530-ban új szerzetnek körvonalai bontakoztak ki lelkük előtt. Úgy érezték, hogy a megújhodás érdekében imádsággal, jó példával, lelkipásztori buzgósággal, missziókkal hatniok kell a papságra és a szülőkre, ezeken keresztül pedig az ifjúságra. VII. Kelemen pápa 1533 febr. 18-án jóváhagyta ezt az elgondolást s megengedte nekik, hogy közös szerzetesi életet kezdjenek s új tagokat vegyenek föl.

Az új élet még annak az évnek őszén Antal vezetésével megindult.

Mindhárman a szentek életét élték. Imádkoztak, elmélkedtek s kemény önmegtagadásban gyakorolták magukat. Olcsó főzelék és hal volt mindennapi táplálékuk s hús csak akkor került - nagyritkán - asztalukra, ha ajándékba kapták. Nemsokára mások is csatlakoztak hozzájuk. Megkezdték külső tevékenységüket is.

Milánó szokatlan, de nagyon hatásos lelkipásztori munkának lett tanúja. Antal nem egy ízben jelent meg a népes utcán feszülettel a kezében vagy bűnbánati kötéllel a nyakában s bűnbánatra hívta föl a járókelőket. Máskor meg hatalmas kereszttel a vállán vonult végig a városon valamelyik templomba. Az ilyen néma prédikáció nem maradt hatás nélkül. A példáját követték társai is.

Vezeklési módjuk félreértésekre adott okot, sőt némelyek egyenesen eretnekségre gyanakodtak s Följelentették őket az Inkvizíciónál. Súlyos kereszt nehezedett akkor mindnyájuknak, de főleg Antalnak vállára. Nagylelkűen viselte ezt a megpróbáltatást. Hisz hűséggel követte a nemzetek apostolát, aki megírta magáról (Gal. 6,17), hogy a különféle megpróbáltatásokban, az Úrért kapott sebekben az Úr Jézus sebeit viseli testén. Ő is viselte a keresztet, az Úr keresztjét. Emellett tartotta társaiban a szent reménység lelkét. A megindított vizsgálat tisztázta őket s fényes elégtételül III. Pál 1535 júl. 20-án újra megerősítette szerzetüket. A pápa szívesen járult hozzá, hogy az ő patrónusának, Antal szeretett szentjének neve belekerüljön a szerzet elnevezésébe: „a lefejezett Szent Pálról nevezett szabályozott papok” vagy a „paulánusok” rendje. A pápa kivette őket a püspöki joghatóság alól s megengedte, hogy rendházuk mellé Szent Pál tiszteletére templomot építsenek. Ettől kezdve boldogabb élet virult föl a Sant Ambrogio-templom melletti házukban; kápolnájuk tornyán pedig péntek esténként bátran szólhatott a kis harang, hogy Antal elgondolása szerint az Úr kínszenvedésére figyelmeztesse a környék lakóit.

A fiatal szerzetalapítónak akkor már más jelentős alkotásban is volt része. Torelli Lujza guastallai grófné (+ 1559) 1530-ban Milánóban női szerzetet alapított, s ezt négy évre rá III. Pál pápa is megerősítette. A „Szent Pálról nevezett angelikák szerzete” Antaltól kapta a szabályzatot és a nevet. Az „Angelika” szó annyit jelent, mint „angyali” s Antal e név viselőit arra akarta buzdítani, hogy a reájuk bízott leányoknak, de különösen a veszélyben forgó vagy a bűn utjára tért nőknek legyenek őrzőangyalai. A paulánusok népmissziói alkalmával különösebb munka várt rájuk: ők foglalkoztak a női nemmel. Áldásos működésük a 19. század elejéig tartott.

Antal apostoli buzgósága és szervező ereje még más alkotással is tudott enyhíteni Milánó lelki nyomorán. Külön egyesületet alapított a családatyák számára. Beszédeivel és vallásos előadásaival szilárdítani akarta bennük a nagy felelősségérzetet, amellyel tartoznak főleg gyermekeik jövőjének.

E sokoldalú működéshez a lendítőerőt elsősorban a legméltóságosabb Oltáriszentségből vette. A leglángolóbb szeretettel viseltetett a köztünk lakó Úr iránt. Sokat tett a gyakori szentáldozás érdekében. Úgy látszik, ő volt az úgynevezett 40 órás szentségimádásnak megindítója. Ezt legelőször 1534-ben tartották Milánóban annak a 40 órának emlékére, mely alatt az Úr teste a sírban nyugodott. Ez a bensőséges áhítatgyakorlat főleg a háromnapos szentségimádás (pl. farsangkor) alakjában Milánóból az egész Egyházban elterjedt.

1536-ban megvált a főnökségtől, hogy szabadabban éljen a papok és a nép számára való misszióknak. Utódja Morigia lett. 1537-ben Antal már Milánón kívül Vicenzában is vezetett sikerült missziót. Az 1539. nyár elején pedig Guastallába ment. Oda is nagy szeretete vitte: a polgárság között nagy viszály tört ki s apostoli lélekkel ezt el akarta simítani. Sikerült is meghoznia a békességet a városka számára, de ugyanakkor súlyos betegségbe esett. Az volt az óhaja, hogy vigyék el szülővárosába, ahol még élt édesanyja. Csakugyan elszállították Kremónába. Halála előtt abban a kegyelemben részesült, hogy megjelent neki Szent Pál apostol s megvigasztalta. Hozzátartozói sírása és édesanyja ölelő karjai között szállt el lelke Teremtőjéhez 1539 júl. 5-én Szent Péter és Pál ünnepének nyolcada alatt. 36 éves volt.

Holttestét Milánóba vitték s az angelika apácák templomában temették el. Fiai halála után néhány évre megszerezték az egyik külvárosban fekvő Barnabás-kolostort; mellette fölépült 1547-ben az a Szent Pál-templom, amely a megboldogultnak leghőbb vágya volt. A kolostorról nevezték utóbb a paulánusokat barnabitóknak. Antalt a nép mindjárt halála után szentként tisztelte. Maga Borromeo Károly (lásd nov.4.), Milánó nagy érseke is méltónak találta őt arra, hogy sírja fölött misézzen s ezzel meghálálja, hogy számára előkészítette a talajt. XIII. Leó 1890-ben boldoggá, 1897-ben pedig szentté avatta.

„Ilyen férfiakra van szüksége az Egyháznak” - mondotta róla III. Pál pápa.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

ZACCARIA SZENT ANTAL MÁRIA - ATHOSZ-HEGYI SZENT ATANÁZ szerzetes

2021. július 05. - Andre Lowoa

ZACCARIA SZENT ANTAL MÁRIA

*Cremona, 1502. +Cremona, 1539. július 5.
Amikor Borromei Szent Károly 1565-ben Milánó érseke lett, már előkészített talajt talált a trienti zsinat által előírt reformok megvalósításához, annak ellenére, hogy elődei nem annyira a rájuk bízott nyájnak voltak a pásztorai, mint inkább hadakoztak és diplomataként tevékenykedtek.

Előtte ugyanis néhány évtizeden át a barnabiták (vagy másképpen Szent Pál áldozópapjai) működtek itt, akiket Zaccaria Szent Antal Mária alapított 1530-ban. Az alapító pap volt Cremonában, s mintegy előfutára a belső megújulás szolgálatában Borromei Szent Károlynak. A beszédeit és imáit átható belső tűz, a következetes szegénység, a vezeklés nyilvános és rejtett gyakorlása, valamint az evilági dolgok teljes megvetése terén mutatott példája, a lelkek szolgálatában tanúsított buzgalma, a Megfeszített hirdetése és szeretete, az eucharisztikus áldozat bemutatásában megnyilvánuló áhítata, az a szentpáli lelkület, amellyel a hittérítő munkát végezte, végül lendületessége és a benne feszülő tömérdek szellemi energia -- mindez előkészítette az utat Milánó új apostola számára.

Antal 1502-ben született, valószínűleg decemberben, Cremonában. Apja, Lazzaro egy genovai patricius családnak volt a sarja. Anyja, Antonietta Pescaroli már tizennyolc éves korában özvegyen maradt, s nem ment újra férjhez, hogy egészen fia nevelésének szentelhesse magát.

Antal Mária még egész fiatal volt, amikor szüzességi fogadalmat tett. Leginkább a könyörületesség, a szeretet és az anyagi javakról való lemondani tudás jellemezte: minden gondolkodás nélkül odaajándékozta értékes köpenyét egy koldusnak; 1520-ban közjegyző előtt visszavonhatatlanul lemondott apai örökségéről, s még ebben az évben beiratkozott a páduai egyetemre, az orvostudományi karra. 1524- ben doktorrá avatták és visszatért szülővárosába, szilárd hittel, erkölcsileg feddhetetlenül, élettapasztalatokban gazdagon.

Szellemi képességein kívül vállalkozókedvével is kitűnt mint apostoli lelkületű modern világi keresztény: érzékelte kora kívánalmait, s meghallotta a hívó szót. Teljesen alárendelte magát Marcello domonkosrendi szerzetesnek és Battista da Cremának, akit ,,isteni atyjá''-nak nevezett. Ezek bevezették a teológia tudományába, a Szentírás ismeretébe, az apostoli és Krisztus-központú lelkiségbe. Így az Egyházban az Ige szolgálatára szentelte magát: a Szent Vitál- templomban hittanórákat, előadásokat, konferencia-beszédeket tartott. Témája főként a Szentírás, mindenekelőtt pedig Szent Pál leveleinek megismertetése volt.

1528-ban pappá szentelték. Lelkesen folytatta apostoli munkáját, egyszersmind nagy előrelátásról is tanúságot tett: a város előkelő rétege felé fordult, és jámbor társulatokba szervezte őket.

A honfitársai által ,,földre szállt angyal''-ként és ,,a haza atyja''-ként tisztelt fiatal pap reformeszméitől teljesen áthatva minden javadalomról lemondott, nem kívánt ,,egyházi karriert'' befutni, megvetette az irodalmat és a művészetet, a szépnek azt a kultuszát, amely X. Leo és Ludovico Ariosto korát jellemezte, csak hogy feddhetetlennek bizonyuljon, és erejét maradéktalanul latba vethesse a szeretet minden téren való érvényesüléséért. Nem sokkal később Milánóban Giastalla grófnő kíséretében találjuk, akinek később a káplánja lett.

A lombard fővárosban Antal kapcsolatba került az ,,Örök Bölcsesség'' oratóriummal, amely az európai biblikus mozgalom szellemében működött, és egyike volt a trienti zsinat előtti, Giovanni Antonio Belotti által szorgalmazott milánói szellemiségű központoknak.

Ebben az aszkéta életet élő közösségben, amelynek számos jelentős ember a tagja volt -- köztük két későbbi pápa, IV. Pius és V. Pius is --, Antal megismerkedett két milánói nemessel, Giacomo Antonio Morigiával és Bartolomeo Ferrarival, akik barátok voltak. Csakhamar ő lett a vezetője a konfraternitásnak. Ebből nőtt ki a barnabiták kongregációja, amely nevét Szent Barnabás templomáról vette, amely első otthonuk volt. A kongregációt 1533. február 18-án VII. Kelemen pápa hagyta jóvá Szent Pál áldozópapjai néven.

A kongregációnak az volt a fő törekvése, hogy elsősorban tagjai példája révén segítse a klérus és a nép erkölcsi fölemelkedését. Minden rendű és rangú hívőt felszólítottak, hogy csatlakozzék hozzájuk, és segítsen ,,elvezetni az embertársát az élő Lélekhez és a megvetett Krisztushoz, a megfeszítetthez'' (1537. május 26-án kelt levél). Működésük során a ,,devotio moderna'' és a keresztény humanizmus programját valósították meg, összhangban azzal, amit Erazmus hirdetett: ,,A vallásból több élet fakad, mint a tudományos vitákból''.

A reform-papoknak ez a csoportja Szent Pál nevét vette fel, az ő lelkiségét is magáévá téve: a nemzetek apostola lett a patrónusuk, tanítómesterük, vezetőjük és példaképük az életükben és az apostolkodásban egyaránt. Az új szerzetesi család Szent Pál zászlaja alatt kívánt küzdeni azért, ,,hogy a keresztény szellem megújhodásának szántóföldje és oszlopa legyen'' (1538. november 3-án kelt levél).

Egy olyan korban, amikor a háború réme fenyegetett, és a teljes kizsákmányolás eredményeképpen nagy volt a szegénység és az erkölcsi hanyatlás, Antal társaival együtt meg volt róla győződve, hogy a hit és erkölcs megszilárdítása csak energikus fellépésnek és olyan módszereknek lehet az eredménye, amelyekre a nép felfigyel, és amelyek magukkal ragadnak.

Ennek jegyében a barnabiták a tereken prédikáltak, nyilvános vezeklést vállaltak, és szembetűnő módon alázták meg magukat: keresztet vettek a vállukra, kötél volt a nyakukon, mezítláb jártak -- maga az alapító is így járta Milánó utcáit.

Nem feltűnni akartak, s nem is a népszerűséget hajszolták, ahogy azt a pápaság történetének egyik ismert búvára gondolta, hanem tudatosan arra törekedtek, hogy -- magukat és az emberi tekinteteket megvetve -- ,,a lélek más nagy hibáival egyetemben ne csak kiirtsák, hanem le is győzzék a megfeszített Krisztus legnagyobb és igen veszedelmes ellenségét: a lustaságot, amely a modern korban úgy elhatalmasodott'' (1537. május 26-án kelt levél). De mint ez oly gyakran előfordul, akadtak ellenlábasaik, kivált a kléruson belül, akik ahol érték, üldözték, fenyegették, nyíltan támadták és eretnekséggel vádolták őket.

Két alkalommal, 1534-ben és 1537-ben az inkvizíció törvényszéke, Milánó érseke és szenátusa elé állították Antalt, de fölmentést kapott. Ez az igazolás fokozta apostoli buzgalmát és elérte, hogy sok hívő figyelme a kereszténység központi misztériumai felé forduljon.

Igen nagy szolgálatot tett számos ,,új'' eszme megvalósításával, amelyek zömükben még ma is gyakorlatban vannak az Egyházban. Így pl. az Oltáriszentség 40 órás nyilvános és ünnepélyes imádása, amelyet sorra átvettek az egyházmegyék (1537); a harangozás bevezetése pénteken délután 3 órakor Krisztus kereszthalálának emlékére; a papság és a műveltebb világi hívők szellemi irányítása és továbbképzése konferenciák révén; a gyakoribb szentáldozás; a kolostorok reformjának előmozdítása missziós beszédekkel; a népmisszió, a házaspárok összefogása a családok megújulása érdekében.

Odaadó és nyitott lélekkel fáradozott Antal az Angelikák rendjének megalapításán és képzésén is. Ez volt az első olyan női rend, amelynek megengedték, hogy az apostoli munka érdekében elhagyják a klauzúrát. A rendet III. Pál hagyta jóvá 1535-ben. Az alapításban Guastalla grófnő volt a társa, bár maga nem öltözött be.

Egy levélben, amelyet lelki leányaihoz intézett, olyan programot fogalmazott meg, amely a maga korában úttörő jelentőségű lehetett: ,,Bontsátok ki zászlótokat, amelyet a Megfeszített küld majd nektek, hogy hirdessétek mindenütt a Lélek elevenséget és az eleven Lelket'' (1537. május 26-án kelt levél).

A barnabiták és az angelikák, akik a Szent Pál szellemétől áthatott, lánglelkű apostol buzgalmának örökösei lettek, nem maradhattak sokáig alapítójuk keze alatt: Antal 1539. július 5-én, harminchét éves korában eltávozott övéi köréből. Amikor kezdte érezni, hogy erői fogyatkoznak, megkérte, vigyék haza szülővárosába. Ott halt meg édesanyja karjai közt, leghűségesebb tanítványai körében. Nagy vigaszára volt, hogy látomásban megjelent neki Pál apostol.

Milánóban temették el, de maradványairól sokáig nem lehetett tudni, hol vannak. Csak 1891-ben találták meg őket újra, akkor kerültek a Szent Barnabás-templom kriptájába, ahol ma is nyugszanak.

A barnabiták alapítójának nem maradt rá ideje, hogy tanítását összefoglalja és pontos szabályzatot állítson össze a rendje számára. Egy tucatnyi levél, hat beszéd, amelyek a parancsokról szólnak, és egy rendi szabályzat vázlata őrizte meg egyénisége vonásait, ezek jelentik szellemi hagyatékát. A barnabitáknak Borromei Szent Károly lett második atyjuk és védelmezőjük, aki folytatta és betetőzte az elkezdett reformot is.

Antal Máriát VIII. Urbán 1634-ben boldoggá avatta, XIII. Leó 1890- ben ezt megújította, majd 1897-ben a szentek sorába iktatta.

Ünnepét még szentté avatása évében, 1897-ben felvették a római naptárba, július 5-re.


--------------------------------------------------------------------------------

E szent reform-pap életéről -- aki olyan korban élt, amikor közszájon forgott: ,,Ha valaki el akar kárhozni, annak elég, ha pap lesz'' -- saját levelezése és a kortársak véleménye ad képeket.

Azt, hogy a vallási megújulás érdekében készen áll minden erejének latba vetésére, Antal egy 1531-ben kelt levelében fogalmazta meg, lelkes felhívás formájában: ,,Fel, fel, testvérek! Ha eddig volt is körünkben némi bizonytalankodás, most szakítsunk vele, ugyanúgy a hanyagsággal is, és mint a bolondok rohanjunk nemcsak az Istenhez, hanem embertársunkhoz is!''

A Zaccaria Szent Antal Mária köré gyűlt férfiak és nők különös látványt nyújtottak a milánóiaknak: egy orvos, egy jogász, egy ismert gavallér és egy grófnő hirtelen lemondtak mindenfajta státusszimbólumról, hogy új módon hirdessék az evangéliumot. S amikor a szószékról ,,a városban pusztító pestis''-ként beszéltek róluk, a felizgatott tömeg pedig fel akarta gyújtani a házukat, Antal Szent Pál szavaival biztatta társait: ,,Esztelenek vagyunk Krisztusban.''

A barnabiták munkájáról ezt jegyezte föl az életrajzíró: ,,Látni őket a templomokban, amint Isten vigasztalásáért könyörögnek, látni őket szegényes öltözékben adományokat gyűjtve. Némelyek rendet tartanak a székesegyházban, mások a kórházakat látogatják. Ismét mások egészen szerény szolgálatokat vállalnak, elmennek házi szolgának vagy halárusnak. Mindegyikük talál valami módot a maga megalázására, hogy ösztönözze a népet, és segítsen neki élete megváltoztatásában.''

Szokatlan megjelenésük, az utcákon rögtönzött prédikációik és elszánt vezekléseik oly mértékben érintették a hivatalos Egyházat, hogy Antal ügye az inkvizíció elé került. Ám Crivelli inkvizítor nem tehetett egyebet, mint hogy megállapítsa: ,,Egyszerű, egyenes ember'', III. Pál pápa pedig védelmébe vette a közösséget: ,,Pontosan ilyen emberekre van az Egyháznak szüksége. Tudósok és diplomaták vannak elegen.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, kérünk, add meg, hogy Szent Pál apostol szeretetével törekedjünk Jézus Krisztus mindent felülmúló ismeretére, amint Zaccaria Szent Antal is e megismerés birtokában hirdette Egyházadban fáradhatatlanul az üdvösség igéjét.

Példája:
    Mindenkinek mindene lenni, nincs ennél csodálatosabb érzés!


ATHOSZ-HEGYI SZENT ATANÁZ szerzetes
*Trapezusz, 925/930. +Athosz-hegy, 1002 körül.
Athosz szent hegyének ezredéves ünnepsége 1963-ban távoli körök érdeklődését is újból ráirányította a keleti szerzetességnek erre az ősrégi központjára. Egyúttal nagy alapítóját, Szent Atanázt is újból kiemelték a feledésből, amelyben -- legalábbis a római egyházban -- teljesen elmerült.

A Fekete-tenger melletti Trapezuszban született a 10. század első felében, tehetős és tekintélyes szülők gyermekeként, s a keresztségben az Abraamius nevet kapta. Korán elvesztette szüleit, és anyjának egy rokona fogadta örökbe. Abraamius alapos nevelést és jó kiképzést kapott a világi tudományokban is. Szerencsés választással még fiatal éveiben a császári városba, Bizáncba (Konstantinápoly) került. Nagyon tehetséges tanítókra bízták, ők azután az élénk és rendkívül tanulékony fiút derék ifjú tudóssá képezték. Alighogy felnőtt, maga is tanszékhez jutott és igen keresett tanítóvá lett. Nyitva állt előtte a sikeresen felfelé ívelő tudós pálya. Az aszketikus életre való hajlandósága azonban erősebb volt mindenféle világi becsvágynál, és gazdag rokonai, akiknek házában otthonra talált, megrökönyödve vették észre, mint merül bele titokban a szigorú aszkézisbe.

Amikor Abraamius egy utazása során megpillantotta a sűrű erdővel benőtt Athoszt, mélységes vágyódás fogta el, hogy ott, a vadonban telepedjen meg. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, először találkozott élethivatásával. Hazatérése után Bizáncban megismerte a híres Maleinasz Mihályt, Bithünia egy akkoriban virágzó kolostorának, Küminasznak igumenjét, és felfedte neki régi, most újból fellobbant vágyát, hogy szerzetes legyen. Éppen ilyen jelentős volt későbbi fejlődésére, hogy megismerkedett egy hadvezérrel, a későbbi bizánci császárral, Niképhorosz Phokasszal, Maleinasz Mihály unokaöccsével. Alig hagyta el Maleinasz Mihály Bizáncot, hogy visszatérjen kolostorába, Abraamius is -- köd előtte, köd utána -- elmenekült onnan. Küminaszba ment, s beöltözésekor egykori tanítójának, Atanáznak nevét kapta. Így kezdte el régóta vágyott szerzeteséletét egész akkori szigorúságában. Először persze meg kellett tanulnia az alapelveket: az imádságot, hallgatást, alázatosságot és engedelmességet. Küminaszban az élet olyan volt, mint a remetéké; a kolostori iskola is csak a remeteéletre való előkészítést szolgálta. Szabad idejét Atanáz könyvek másolásával töltötte.

A begyakorlás négy éve után elöljárói ,,a csendesség nagy harci állapotába'' bocsátották, vagyis ezentúl a lavrától bizonyos távolságban remeteként élhetett egy parányi cellában kenyéren és vízen, kemény lemondásban; de továbbra is engedelmességre volt kötelezve elöljárója iránt.

Nem tartott sokáig ez az állapot; Atanázt is elérte a zavartalan istenkeresés sok nagy kedvelőjének sorsa: ismertté és híressé vált. Elöljárója nemcsak testvéreket, hanem mindenhonnan származó magas állású látogatókat is küldött hozzá, hogy az üdvösség szavát hallják tőle. Niképhorosz Phokasz is, aki Atanáznak egész életében rendkívüli tisztelője maradt, azok között volt, akik felkeresték csendes remetelakában. Akkor vallotta meg először Atanáznak Niképhorosz azt a szándékát, hogy lemond a világról és szerzetes lesz, mihelyt meg tud szabadulni a császári szolgálattól. A kolostorban az a hír kelt szárnyra, hogy Meleinasz Mihály Atanázt szeretné utódjának a lavra vezetésében.

Atanáz másodszor is elmenekült, ezúttal az Athoszra, hiszen már régóta az volt titkos vágya, hogy a magányban kizárólag Isten számára legyen csak jelen. Ám épp itt ragadta meg Isten karja a mit sem sejtő Atanázt.

Már akkoriban is voltak a szent hegyen szerzetesek, de csupán szervezetlen remeteséget alkottak, s pontosan ez a nyers egyszerűség felelt meg ,,a szökevény'' eszményének. Ott éltek, ahol szegényes cellájukat felállították, regula nélkül, szétszórva a hegyen. Bizonyos fajta szerzetesi tanács a ,,protosszal'' az élén gondoskodott a közös kérdések elengedhetetlen szabályozásáról.

A szerzetesek egyikéhez, aki tudott egy kevéssé olvasni és írni, csatlakozott Atanáz álnéven, állítólagos hajótöröttként, s úgy alárendelte magát vezetésének, mintha kezdő és írástudatlan lett volna. De nem sokáig rejtőzködhetett. Niképhorosz Phokasz, aki akkorra a kelet- római birodalom csapatainak legfőbb parancsnoka lett, nyomoztatott az eltűnt után; egy ideig eredménytelenül, mert Atanáz mindig értett a rejtőzködéshez. Az analfabétának vélt azonban elárulta magát húsvét ünnepén az Írás egy olvasmányának szép előadásával, de sikerült a protoszt rávenni, hogy őrizze meg titkát. Amikor azonban Niképhorosz testvére, Leo Phokasz a szkítákon aratott nagy győzelme (958--959) után az Athoszra érkezett, hogy győzelméért hálát adjon Istennek, felfedezte a keresettet; Atanáznak vissza kellett térnie cellájába. A folyamat megismétlődött: megint áramlani kezdtek hozzá az emberek, s ő ismét csak kerülte a dicsőséget és a tiszteletet, és ezúttal az Athosz sűrű erdeibe menekült. Melanának, ,,Feketeföld''-nek hívták ezt a vidéket; a hagyomány pedig hozzácsatolja ehhez a névhez a fiatal vezeklő nagy és talán döntő kísértését: elfogta a letörtség, az a csaknem ellenállhatatlan kísértés, hogy ott hagyjon mindent, a belső kedvetlenség, a megunás, a csaknem minden istenkereső, különösen pedig a remeték nagy réme. Egy teljes évig tartott kínos vergődése, mígnem azután Isten megszabadította tőle, s visszaadta hivatásának örömét és biztonságát. Ebben az évben saját magán tapasztalhatta meg Atanáz a remeteélet veszélyes voltát, ezzel pedig megnyílt a szeme a szerzetesség közösségi életének fontosságára. Lépésről lépésre kérlelhetetlenül érte ezután az Istentől elrendelt sors a még mindig vonakodót. Azzal kezdődött, hogy Niképhorosz Phokasz, aki Szicíliában a szaracénok elleni döntő hadjárata előtt állt, néhány Athosz-hegyi szerzetest, mindenekelőtt pedig Atanázt sürgősen magához kérette. A szükséges pénzzel is ellátva megbízta, hogy az Athoszon lavrát építsen templommal együtt; ő maga, Niképhorosz is oda szándékozott később szerzetesként belépni. Atanáz még egyszer védekezett, mert -- mint maga írja -- ,,szabadon és egyedül akar élni'', menekül az emberek sokasága és a vele járó szétszórtság elől; nem fogadta el sem a megbízatást, sem a pénzt, és visszatért cellájába, a szent hegyre. Nem sokkal később -- bár még mindig kényszeredetten -- mégis meg kellett adnia magát Niképhorosz utána küldött követeinek. Ez volt életének döntő fordulata.

A 962. év vége felé meg kellett kezdődnie az Athoszon az első építő tevékenységnek. Először a ,,kathiszmát'', a remetelakot állíttatta fel Atanáz, nagy barátja, Niképhorosz számára egy kis oratóriummal együtt, majd hozzáfogott a Szűzanya tiszteletére emelendő kereszt alakú főtemplom építéséhez. Az építkezés gyorsan haladt, és a munka megkezdésétől számított négy hónap múlva a fele már elkészült; ekkor 963-ban érkezett a hír Bizáncból, hogy Niképhorosz a katonaköpenyt felcserélte a keletrómai császár bíborával.

Atanáz számára ez nem jelentett mást, mint az Isten iránti hűség megszegését, hiszen Phokasz szerzetesi életet fogadott. Megszakította a templom építését, és elindult a császárváros felé, hogy a császári felség lelkére beszéljen. A császár megadóan és alázatosan hallgatta barátja gondolatait; megesküdött, hogy tervét egyszer végre fogja hajtani, és nagy fáradsággal sikerült Atanázt annyira megnyugtatnia, hogy az visszatért Athoszra, és folytatta művét. Atanáz visszatérése után az építési munkálatok a szent hegyen folytonosan és igyekezettel haladtak, ilyképpen pedig az Athosz arculata és sorsa döntően megváltozott. A nagy templom elkészült, és két kis oratóriumot illesztettek hozzá; a templom körül kialakultak a cellák, s a templom ,,mint valami szem tekintett rájuk minden irányba''. Következtek a malmok, konyhák, a refektórium, kórház, vendégotthon és fürdő a betegek számára. Fáradságos munkával kellett kiirtani az erdőket, s a fölszaggatott terepet elegyengetni. A vizet messziről, az Athosz magaslatáról vezették le. A munka láttára mindenfelől áramlott az építkezőkhöz a segítség, és sokan közülük maguk is szerzetesek lettek. Atanáz szilárdan kézben tartotta a fiatal alapítást, s hozzáértő vezetésével gyorsan és szüntelenül nőtt a szerzetesek közössége; a hegyi lakók közül is sokan csatlakoztak hozzá. A császár terület- és pénzadományai, amelyek okmányai még ma is megvannak, s más pártfogók pénz- és természetbeli adományai biztosították külső fennállásukat. E munka végtelen fáradságát azonban -- így vall később maga a szent -- csak Isten ismeri, ,,aki mindent könnyűszerrel vezet a semmiből a létbe.

Amikor 969-ben Niképhorosz Phokasznak, aki a keletrómai birodalom császáraként is szerzetes módon élt, gyilkos kéz kioltotta életét, Atanáz Isten rendelésének látta, hogy szándéka megvalósulását -- azt, hogy az Athoszon szerzetesi ruhát öltsön -- ,,vértanúhalállal'' pótolta. A trónon Phokaszt gyilkosa, Tzimiszkész János követte (969-- 976). Ugyanabban az időben az Athoszon régóta parázsló nyugtalanság lobbant fel. A szent hegy régi lakóinak, különösen a protosznak, szemében szálka volt Atanáz eljárása; a régi szerzetesi hagyományok lerombolását látták ugyanis benne. A szerzetesi élet két különböző eszménye, a remeteség és a közösségi élet került szembe e vitában.

,,Miért tűritek el Atanázt?'' -- tüzelték egymást az új irányzatból való ellenfelek. ,,Költséges épületeket emelt, vízvezetéket és kikötőt épített; a világot hozta fel az Athoszra, és szétrombolja a régi erkölcsöket. Még kerteket és szőlőket is telepít.'' Az a kísérlet azonban, hogy az új császárt Atanáz ellen ingereljék, meghiúsult. Amikor Atanáz Konstantinápolyba utazott, hogy önmagát és művét igazolja, Tzimiszkész császár nagyvonalúan támogatta az építkezés folytatását.

Minden ellenségeskedés és fondorlat ellenére, amely itt-ott a későbbi években is fellobbant, Atanáz hivatásának biztonságával haladt végig a számára kijelölt úton. A külső építkezést hasonló célratöréssel és energiával követte a belső. Ő, aki szenvedélyesen szerette a zavartalan csendet, aki kezdetben nem akart mást, mint hogy a saját ,,lelkét megmentse'', és lehetőleg mások vezetésére bízta magát, az események folytán a közösségi szerzetesi élet úttörője és élharcosa lett az Athoszon.

Regulájában, amely nem sokkal a császári pártfogójának halála után keletkezett, teljesen a közösség áll a középpontban. Számára a közösség, amint ismételten mondja: ,,ekklészia'', s ennek belső egysége, az alapító legfőbb kívánsága nem más, mint Krisztus testének egysége. Az igumen szerzetesének atyja és testvére. ,,Testedet és lelkedet és minden egyebet a szeretet egyenlőségében szét kell osztanok valamennyi lelki gyermeked, testvéred és atyád között'' -- vési jövendő követőinek lelkébe. A testvéreknek mindenük közös: a házuk, az asztaluk, mindenekelőtt pedig az istenszolgálatuk. Tökéletes engedelmességgel és mély alázattal viseltetnek elöljárójuk iránt. A szeretet mindnyájuk egyesítő köteléke. A testvérek létszámát 120 személyben állapította meg. Közülük csak öten vonulhattak vissza időnként elöljárójuk engedélyével a környező cellákba ,,hészükhaszta''- ként, hogy szemlélődéssel és imádsággal foglalkozzanak. Ebben még egyszer felismerhető Atanáz régi izzó szeretete a zavartalan csend iránt. Vallomása szerint azonban nagyon jól ismerte saját tapasztalatából a magány veszedelmeit, és ,,hosszú évek sok fáradságával felismerte, hogy leghelyesebb, ha közösen élnek a testvérek, hogy a koinobiumban egy szív, egy akarat, egy vágy és egy test legyen sok tagból összeillesztve; csak így valósul meg a testvéri közösség teljessége''. A közösség teljességét szolgálta a néhány remete is ,,lelki útbaigazításával, tanácsával és imádságával''.

Atanáz így békítette össze egymással termékeny feszültségben életének két pólusát. A szentnek három írása maradt ránk, amelyekben behatóan szabályozza kolostorának felépítését és lelkiségét.

Hátralevő napjait teljesen életművén való munkálkodásának szentelte. Tekintélye mindinkább nőtt. Mindenfelől áramlottak az Istent keresők a szent helyre; érkeztek Rómából, Itáliából, Calabriából, Amalfiból, Ibériából, Arméniából. Mindegyikük tanácsra és segítségre lelt. Az utókor emlékében úgy élt tovább a szent, mint Krisztusnak mindenkor szeretetre méltó, vidám és mindenekfölött alázatos szolgája.

Egyfajta önkéntes engesztelő halálnak látták tanítványai Atanáz hazatérését. A templom egyik bővítésekor feltétlenül saját kezével akarta lezárni a kupolát. Hat más testvérrel együtt lezuhant, s a rázúduló omladék maga alá temette. Nem könnyű a hagyomány teljességéből kihámoznunk a szent belső útját. Végrendeletében azonban talán a hitvallás fényét vetítik szenvedéssel teli nekigyürkőzésére a következők: ,,Fölötte nagy fájdalomban töltöttem életemnek minden napját, hiszen pontosan tudtam, hogy lelkem gyengeségében teljességgel képtelen volt mások vezetésére.'' Hogy hitében, mély alázatosságában és nagy szeretetében mégis engedelmesen magára vette az Isten által rárótt terhet, ezzel sok évszázadra megmutatta az utat az Athosz-hegyi szerzetesség számára, azt nagysága és szentsége idézte elő.



Szent Domiciusz     vértanú, † 363       

Szent Tivadar felszentelt vértanú - Szent Teodót és Teodóta vértanúk - AUGSBURGI SZENT ULRIK püspök

2021. július 04. - Andre Lowoa

Szent Tivadar felszentelt vértanú

Tivadar vértanú: Dioklécián császár idejében élt. A líbiai Ciréne püspöke volt, ahonnan cirénei Simon is származott. Szépen tudott könyveket írni. E tudását művészi szintre vitte. Az egyházra sok, általa kézzel irt könyvet hagyományozott. Feljelentés alapján Diviliánus helytartó a könyvek kiszolgáltatását kérte, de Tivadar ennek ellenállt, de annak is, hogy megtagadja Krisztust. Ezért nagyon megverték, fára függesztették, testét égették, sebeibe ecetet és sót öntöttek, nyelvének kivágása után a börtönbe zárták. Végül 310-ben lefejezték. Vele szenvedtek és lefejezve haltak meg az általa megkeresztelt nők: Lucia, Aroia és Ciprilla.


Szent Teodót és Teodóta vértanúk

Mindkettőjüket Traján császár idejében fogták el, és bálványáldozatra akarták kényszeríteni. Amikor ők ezt megtagadták, különféle kínzások után börtönbe zárták. Ugyanitt szenvedett szent Jácint vértanú is, aki lefejezése előtt bátorította őket. Kivégzése után őket is megkínozták és kard által ugyanolyan módon vették el életüket.



AUGSBURGI SZENT ULRIK püspök
*Augsburg, 890. +Augsburg, 973. július 4.

993-ban került első ízben sor arra, hogy a Lateráni bazilikában a pápa nyilvánosan szentté avasson valakit; addig az egyházmegyék és a kolostorok maguk emelték oltárra szentjeiket. Ettől kezdve a Kúria igyekezett a szentté avatás jogát a kezébe venni, a különféle egyházak pedig arra törekedtek, hogy egy-egy szent tiszteletéhez megszerezzék Róma jóváhagyását. Az első, aki így került a szentek sorába, Augsburg püspöke, Szent Ulrik volt. ,,Miután segítségül hívta a Szentlelket a zsinat -- a szentszék és az egybegyűltek egyetértésével --, úgy határozott, hogy a tiszteletre méltó Ulrik augsburgi püspököt Isten templomaiban mindig megünnepli, és ezzel is gyarapítja a fölséges Isten dicséretét'' -- hirdeti a pápai bulla, amelynek Gallia és Germánia püspöki kara volt a címzettje. Ulrik harmadik utóda, Liutolf érte el, hogy húsz esztendővel azelőtt elköltözött előde, akit mindenütt szerettek és már előbb szentként kezdtek tisztelni, a kanonizált szentek sorába kerüljön. Így az augsburgi egyházmegyének a saját püspöke lett a patrónusa Szent Afra vértanú mellett, akinek templomában Ulrikot -- saját kérése szerint -- eltemették. (A Szent Ulrik és Szent Afra templom -- mai alakjában a kései gótika és a reneszánsz alkotása - - a dómon kívül Augsburg leglátogatottabb zarándokhelye lett.) Az augsburgi szent neve csakhamar ismertté vált a német határokon túl is. Otloh Sankt Emmaram-i szerzetes 1050 körül azt írta, hogy Ulrik szentségének ,,jó illata'' az egész keresztény világot betöltötte. A kései középkorban gyakran folyamodtak hozzá segítségért mindenféle gondban, bajban.

Ulrik életéről részletes és megbízható beszámolót a Vita Udalriciben találunk. Ezt az életrajzot bizalmasa, Gerhard kanonok írta, minden bizonnyal a szentté avatás előkészítésére. Ulrik egy sváb nemesi nemzetségből származott, amelynek Wittislingen körül voltak birtokai, és amely egészen a 13. századig fennmaradt; az utolsó sarj Hartmann augsburgi püspök volt. Anyai részről rokonságban állt a sváb hercegekkel és Szent Adelheid (lásd: 625. o.) császárnővel.

Miután az előkelő Sankt Gallen-i kolostorban tanulmányait befejezte, az augsburgi püspök kamarása lett, akinek föltehetően rokona is volt. Amikor a püspök meghalt, Ulrik visszavonult, és özvegyen maradt édesanyja birtokait vette kezébe. 923-ban a családnak sikerült elérnie, hogy Ulrikot meghívják augsburgi püspöknek. Élete vége felé maga is gondolkodott azon, hogy unokaöccse, Adalbero javára lemond a püspökségről; a császárt sikerült is tervének megnyernie, de a német püspöki kar Ingelheimben nemet mondott az agg püspöknek, s bár egyébként tiszteletet nyilvánítottak iránta, nepotizmusát nem engedték érvényesülni.

 

A birodalom szolgálatában Ulrik püspök két kiemelkedő sikert ért el. Az I. Ottó elleni utolsó nagy felkelés idején, amelyben I. Ottó fia, Liudolf sváb herceg is részt vett, a püspök 954-ben elérte, hogy apa és fia, akik már készen álltak az ütközetre, fegyverszünetet kössenek. Ez az ország belső békéje szempontjából igen nagy jelentőségű tettnek számított. A következő évben a magyarok ellen lépett fel Ulrik, akik meg akarták támadni Augsburgot; irányította a védelmet, ellenőrizte a védő falak építését és könyörgéseket tartott. Bár a 955. augusztus 10-i lechmezei csatában nem vett részt, mint ahogy a legenda tartja, mégis jelentős része volt a győzelemben, mert ha a város védelme nem járt volna sikerrel, a birodalmi sereg sokkal kedvezőtlenebb helyzetbe került volna.

Egyéb kedvezmények mellett azt a kiváltságot is elnyerte a püspök jutalmul a királytól, hogy saját pénzt verethessen, amit akkor csak kevesek tehettek. Számos törvénynapon részt vett, és gyakran ő hitelesítette az okiratokat. A birodalom lelki fejedelmeként becsvágy nélkül igyekezett feladatainak megfelelni.

952-ben az Augsburg közelében megtartott nagy zsinaton a püspökök a papság és a szerzetesség megreformálását határozták el. Augsburg tekintélyes főpapját később püspökszentelésekre is felkérték. Már 934- ben az ő tanácsára választották meg a szomszédos konstanzi egyházmegye püspökévé Konrádot (900--975).

 

Ulrik ötven esztendőn át volt egyházmegyéjének és városának buzgó főpásztora és atyja. Beiktatása idején a sváb és a bajor földön sok gondot okoztak a külső ellenség támadásai és a belső bajok. Amit a püspök huszonöt esztendő alatt épített, az Liudolf felkelése és a magyarok betörése idején elpusztult. Újra nekilátott a dóm, az Afra- kolostor, a város és a városfalak újjáépítésének, és országszerte előmozdította a templomépítést, de nem tartozott a művészetek nagy mecénásai közé. Pályafutását intézőként kezdte, s ennek püspök korában is hasznát vette, hiszen mint püspök is hatalmas birtok ura volt. Ha a szükség megkívánta, igénybe vette a püspöki javakat. Legtöbbet azonban az egyházi élet megújításáért tett: rendszeresen összehívta az egyházmegyei zsinatot, ellátogatott a legeldugottabb helyekre is, bérmált, személyesen vezette a káptalant és hozott döntést egyházjogi ügyekben, s ilyenkor sem időt, sem fáradságot nem sajnált, hogy az igazságot kiderítse és érvényre juttassa. Hatásos prédikációival küzdött a visszásságok és a babonaság ellen is. Előmozdította a papság képzésének ügyét, papjaival szoros kapcsolatban állt és a szerzetességet is támogatta. Az akkori nehéz időkben fontosnak tartotta, hogy a kolostorok a püspök keze alá kerüljenek, így akarván biztosítani, hogy Szent Benedek regulája szerint éljenek.

 

Ulrik életében az aszketikus gyakorlatok is helyet kaptak, vonzotta az imádság és a zsoltározás, s föltehető, hogy titokban a szerzetesi szabályok szerint élt. De lényéhez az is hozzátartozott, hogy ünnepi alkalmakkor tudta kedvelni a vidám társaságot is; volt szeme a természet élvezéséhez. Vidámsága nemegyszer jelentett erőt és vigaszt környezete számára. Szoros barátság fűzte Szent Konrád konstanzi püspökhöz, Boldog Eberhard einsiedelni apáthoz (934--958) és Szent Wolfgang (lásd: 567. o.) regensburgi püspökhöz. Másfelől barátja volt a szegényeknek is, akiktől soha nem tagadta meg bőkezűségét; az asztaláról étkeztek és bizonyos alkalmakkor ajándékokat is kaptak, a róluk való gondoskodást pedig saját alkalmazottai egyik fontos feladatává tette. Amikor egyházmegyéjét látogatta, csapatostul követték a szegények, s ezeknek a háborúk utáni nehéz időkben mindig többet juttatott az okvetlenül szükségesnél. Kísérőit, valamint azokat a papokat és világiakat, akik a környezetébe kerültek, jól megválogatta, s nemcsak a kormányzásban számított szolgálataikra, hanem ha kellett, reprezentált is. Az ünnepélyes formáknak a liturgiában is igyekezett teret adni Isten dicsőségére és a szentek tiszteletére.

A földi élethez hozzátartozik az emberi tevékenység, a munka és a kormányzás öröme vagy az öregség és annak méltósággal és alázattal való elviselése is. S Augsburg püspöke e téren is elöl járt jó példával. Harmadik római útján (971--72) már vinni kellett, a már említett ingelheimi zsinaton pedig már nem védekezhetett személyesen. Unokaöccse, Adalbero halála után az agg Ulrik törődött annak házával; még egyszer gazdagon gondoskodott a papokról és a szegényekről, és külön gondja volt arra a nyomorékra, aki Kemptenben a temetőben élt.

Megindító, ahogy a források Ulrik haláláról beszámolnak. A haldokló azt, ami személy szerint az övé volt, már jóval előbb szétosztotta a szegények és a szolgái között. Egy nap, miután a szentmiseáldozatot bemutatta, kereszt alakban hamut szóratott a földre, ráfeküdt és Nagy Szent Gergely (lásd: A szentek élete, 511. o.) műveiből felolvastatta a másik életről szóló fejezetet. A hatalmas egyházfejedelem koldus módjára halt meg, a puszta földön fekve. Regensburg püspöke, Wolfgang temette el, aki a betegágyához igyekezett, de mire odaért, Ulrik már halott volt.

Szent Márta anya

2021. július 04. - Andre Lowoa

Szent Márta anya

Márta antiochiai származású volt. Fiatal korától vonzódott s szerzetesi élethez, de szülei akaratából házasságra lépett. Férje hamar meghalt, egyetlen fia maradt, a későbbi oszlopos Simeon atya, akiről szeptember 1-én emlékeztünk meg, anyjával együtt. Sok erénnyel volt élete ékes, tisztes özvegységben élte le életét. Előre megtudva halála idejét, 551-ben halt meg. Fia oszlopa mellé temették. Szeptember 1-én is olvashatunk róla.


Szent Ózeás     próféta    

Szent Erzsébet királyné, özvegy

2021. július 04. - Andre Lowoa

psze.jpgPortugáliai Szent Erzsébet, vagy ismertebb nevén Izabella, nagyanyja, Jolánta királyné, II. Endre királyunk és Courtenay Jolánta leánya révén az Árpádok királyi nemzetségéből sarjadt. Ezt mutatja neve is, melyet nagynénjének, Thüringia szent fejedelemasszonyának emlékére kapott. Az Árpádok mellett a Hohenstaufok büszke vére csörgedezett ereiben, amennyiben anyja, Konstancia királyné a hatalmas II. Frigyes császár unokája volt.

Szent Erzsébet 1271-ben született és mindjárt születésével jótékonyan nyúlt bele hazája történetébe. Atyja, Péter aragoniai trónörökös és nagyatyja, Jakab király ugyanis épp akkor elkeseredett harcban állottak egymással; de a nagyreményű gyermek születésének mindketten annyira megörültek, hogy őszintén kibékültek és azontúl a legjobb egyetértésben éltek. Különösen az öreg király nem tudott betelni az unokája születése fölött érzett örömmel. Udvarába hozatta az aranyhajú csöppséget és attól a pillanattól kezdve, hogy értelme nyiladozni kezdett, maga vette át nevelésének irányítását; mondhatatlan örömmel szemlélte szép lelke bontakozását és büszkén szokta volt mondogatni, hogy Erzsébet, ha megnő, szépség és jóság dolgában túltesz az aragoniai ház valamennyi asszonyán. De nem érte meg jövendölésének teljesedését, mert 1276-ban befejezte hatvanhárom évi dicsőséges és sikerekben gazdag uralkodását. Ekkor Erzsébet ismét atyja, most már III. Péter király (+ 1285) udvarába került és itt még feltűnőbb haladást tett a jámborságban, szelídségben és az irgalmas felebaráti szeretetben. Hét év múlva szülei akaratának megfelelően jegyesének, Dénes portugál királynak lisszaboni otthonába költözött át.

Lisszabonban is ugyanaz maradt, aminek Aragoniában indult: a jámborság és emberszeretet mintaképe. Sőt mint hitves, anya és királyné újakkal tetézte eddigi erényeit. Eleinte sokat kellett szenvednie, mivel kicsapongó férje lépten-nyomon vétett a házassági hűség ellen. Erzsébet ritka türelemmel és odaadással viselte a kemény megpróbáltatást s lázadozás és pörlekedés helyett inkább szeretettel és gyöngédséggel iparkodott férjét jobb belátásra bírni; sőt páratlan önmegtagadással házasságon kívül született gyermekeit is magához fogadta s ugyanolyan szeretettel gondozta és nevelte őket, mint tulajdon édes fiát és leányát. Kitartó állhatatosságával sikerült is elérnie, hogy Dénes király lassanként kitisztult bűneiből és élete második szakaszában mintaképe lett a keresztény fejedelemnek. Legjobb bizonyság erre az „igazságos” melléknév, mellyel alattvalói már életében illették. Hosszú és szerencsés uralkodása után szent hitvese érdeméért a szentek boldog halálával máit ki 1325 jan. 6-án.

Hasonló odaadással teljesítette királynéi hívatását. A szó legigazibb értelmében édesanyja volt alattvalóinak. Coimbrában és Torres Novasban saját költségén kórházat és lelencházat alapított; szívesen és szeretettel ápolta a betegeket; meg nem engedte, hogy undorító sebeiket más kötözze be. Szabad idejében udvarhölgyeivel drágamívű miseruhákat hímzett vagy a szegények számára szőtt-font. Na az ország valamely részében ínség fenyegetett, mindig ő volt az első, aki nagylelkű adományaival segítségére sietett a szegény szűkölködőknek. Hasonló bőkezűséggel nagy számban házasított ki szegény leányokat, hogy így megoltalmazza őket a bukás veszedelmétől.

De legáldásosabb királynéi tevékenységét mégis páratlan arányé békeszerző működésével fejtette ki. E tekintetben igazán joggal alkalmazhatjuk rája a bibliai erős asszony dicséretét: amit hatalmas fejedelmek, nagyeszű államférfiak és diplomaták nem tudtak elérni, azt ő, a gyenge nő keresztülvitte, s okosságával és lényének ellenállhatatlan varázsával ismételten elhárította a kitörni készülő véres háborúk veszedelmét. Így az 1297. évi alcagnizari kongresszuson és az 1304-i badajozi találkozón sikeresen közvetített Portugália és Kasztília közt; az 1305, évi campillói békében viszont Kasztília és Aragonia viszályát segített elsimítani. 1317-ben XXII. János pápa kérésére többévi fegyverszünetet közvetített bátyja, Frigyes szicíliai és Róbert nápolyi király közt. 1299-ben férjét és lázadó öccsét, Alfonz herceget, 1321-ben és 1323-ban pedig férjét és fiát békítette össze.

Erzsébet férje halála után sem hagyott fel áldásos tevékenységével. Hogy világi gondok ne zavarják, a maga alapította coimbrai klarisszazárdába vonult vissza; a szerzetesi fogadalmakat azonban csak közvetlenül halála előtt tette le, mert nem akarta, hogy alamizsnálkodásában gátolják. Özvegységének tizenegy esztendejét a legtökéletesebb istenszolgálatban és emberszeretetben élte le. Ezért Isten megengedte neki, hogy, önmagához méltóan, békeszerzésben fejezze be életét. Mikor ugyanis fia, IV. Alfonz háborúba keveredett XI. Alfonz kasztíliai királlyal, a jámbor királyné öreg kora és a rekkenő nyári hőség ellenére azonnal a harctérre sietett, hogy a gyilkos testvérharcnak véget vessen. És íme közeledésének puszta híre elegendő volt, hogy fegyverszünetre indítsa a harcoló feleket. A végleges béke létrejöttét azonban már nem érte meg a szent békeszerző, mert a határmenti Estremozban súlyos lázba esett, mely rövid napok alatt felemésztette életerejét. 1336 júl. 4-én hunyt el menye és fia karjaiban. Tetemét az általa annyira szeretett coimbrai klarisszazárdában temették el. Mikor századok múlva, 1612-ben felnyitották sírját, testét még egészen épnek találták. VIII. Orbán pápa az 1625. évi jubileum alkalmával ünnepélyesen szentté avatta.

Abból az időből, mikor Izabellának még rengeteget kellett szenvednie férje hűtlensége és féltékenysége miatt, maradt fenn a következő legenda: Egy alávaló rágalmazó a király előtt hírbe hozta Erzsébetet egy apróddal. A király hamar elkészült sötét tervével. Egy mészégetőnek meghagyta, hogy tüzes kemencéjébe dobja az első apródot, aki a király üzenetével jön majd hozzá. Megállapított napon a király elküldte a megrágalmazott apródot. A jámbor fiú útközben naponkénti szokása szerint betért misét hallgatni, A türelmetlen király közben elküldte másik apródját, éppen a rágalmazót, megtudni, végrehajtotta-e a mészégető a parancsát. Minthogy ez volt az első apród, aki királyi üzenettel odaért, a mészégetők habozás nélkül bedobták a tüzes kemencébe. Nemsokára odaért a misehallgató apród is és a meghökkent királynak meghozta a hírt, hogy parancsa alaposan végre van hajtva. Az apródot megmentette mindennapi szentmise-hallgatása, miként fejedelmi úrnője is ebből merített erőt áldozatos szent életéhez.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Krétai Szent András főpap - PORTUGÁLIAI SZENT ERZSÉBET özvegy

2021. július 04. - Andre Lowoa
Szent Aggeus     próféta


Krétai Szent András főpap

András Damaszkuszban született. Hétéves koráig néma volt, és csak akkor szólalt meg, amikor Krisztus Szent Titkaiban részesült. 14 éves korában, Jeruzsálemben lett szerzetes. Itt hamar kitűnt jámborságával és tudományával. A pátriárka felfigyelt rá, és jegyzőjévé tette. 679-ben, mint a pátriárka helytartója ment el a VI. egyetemes zsinatra. A zsinat után hamarosan a Nagy Egyház diakónusává szentelték, és az árvák gondozója tisztségét töltötte be. II. Jusztinián császár alatt Kréta püspökéve szentelték. Tudományát főleg arra használta, hogy megvédje a katolikus hit igazságait a képrombolók és monofiziták ellen. Mint szónok és költő is kiváló volt. Sok kánont, sztichirát költött egyes nagy ünnepek napjára és a Nagyböjti énektár számára. Az ő nevéhez fűződik a nagyböjtben énekelt hosszú bűnbánati nagy kánon, amely kitűnik azzal, hogy a bűnös lelkeket bűnbánatra hangolja. Meghalt 712-ben.


Szent Berta     özvegy, † 725       


PORTUGÁLIAI SZENT ERZSÉBET özvegy, III. r. (1271-1336)

*1277. +Estremoz, 1336. július 4.
Erzsébet II. Endre magyar király dédunokája, Árpádházi Szent Erzsébet másodfokú unokahúga. Apja III. Péter aragóniai király, anyja Konstanza, Manfréd szicíliai király leánya. A keresztségben a harmincöt évvel korábban szentté avatott nagynénjéről, Erzsébetről kapta a nevét.

Tizenkét éves volt, amikor férjhez adták Déneshez, Portugália királyához. Két gyermekük született: Alfonz, aki trónörökös lett, és Konstanza, akit később IV. Ferdinánd, Kasztília királya vett feleségül.

A házasság politikai meggondolások alapján jött létre, és Erzsébetet nem tette boldoggá. Dénes király, a férje kicsapongó életet élt, több gyermeke is született a házasságán kívül. Erzsébet azonban mindent türelemmel viselt, és úgy imádkozott és vezekelt férje megtéréséért, mintha szerzetesnő lett volna. Önmagáról teljesen megfeledkezve csak férje bűneit siratta, melyekkel Istent bántja. Jóságában odáig elment, hogy férje törvénytelen gyermekeit is anyai szeretettel nevelte.

Mikor utódlásra került a sor, Alfonz föllázadt, mert atyja egyik törvénytelen fiát helyezte előtérbe vele szemben. Erzsébet ekkor a béke angyala lett a viszálykodó apa és fia között. A férje megneheztelt emiatt, sőt azzal vádolta, hogy Alfonz pártjára állt, ezért száműzte egy faluba. Csak később látta be tévedését, és hívta vissza maga mellé Erzsébetet. Dénes súlyos betegsége idején Erzsébet végig mellette volt, és a legnagyobb szeretettel ápolta. Nem engedte át másnak a férje halálos ágya melletti szolgálatot. És elérte, hogy a férje 1325-ben megtérve, szentként halt meg.

Özvegyen maradva Erzsébet teljesen az irgalmasság cselekedeteinek szentelte életét. Vagyonát és ékszereit eladta, és az árát szétosztotta a szegények és a kolostorok között. Magára öltötte a ferences harmadrendiek ruháját, és zarándoklatokra indult. Gyalog ment el Szent Jakab sírjához, Compostellába, majd visszavonult Coimbrába, az általa alapított klarissza kolostorba. Fogadalmat csak a halálos ágyán tett, hogy a jótékonyságban ne akadályozza a szegénységi fogadalom.

A kolostort utoljára akkor hagyta el, amikor békét közvetíteni ment a fia, IV. Alfonz és a veje, kasztíliai Ferdinánd között. Az út és a testvérháború miatt érzett fájdalom felőrölte maradék erejét. Estremozba érve magas láza lett, és itt érte a halál 1336. július 4- én, lánya és menye karjai között. Holttestét Coimbrába vitték, és sírja hamarosan zarándokhellyé vált, mert ereklyéi körül csodák történtek. Szentté avatását 1576-ban indították el. 1612-ben nyitották fel a sírt, és épségben találták a testét! VIII. Orbán pápa 1626-ban avatta szentté. Ünnepét még ebben az évben felvették a római naptárba, július 4-re. 1694-ben áthelyezték július 8-ra, hogy kivegyék Szent Péter és Pál ünnepének oktávájából. Mivel az oktáva megszűnt, 1969-ben visszahelyezték július 4-re.


--------------------------------------------------------------------------------

A hagyomány úgy tudja, hogy Dénes király megtérésében jelentős szerepe volt a következő esetnek:

Erzsébetet az irgalmasság gyakorlása közben egy apród szokta kísérni, aki szükség esetén a segítségére volt. A király meggyanúsította azzal, hogy bűnös viszonya van a királynővel, ezért halálra ítélte. Elküldte mészégetők ellenőrzésére az apródot, a kemencénél dolgozóknak pedig megüzente, hogy egy meghatározott órában érkezik majd egy apród, azt fogják meg, és vessék a kemencébe.

Az apród el is indult a királyi megbízatással, de útja közben betért egy templomba, misére. Ez a késedelem mentette meg az életét. A király ugyanis majdnem vele egy időben útnak indított egy másik udvari embert, hogy nézze meg, végrehajtották-e ítéletét. Ám a kemencéhez az előre jelzett órában csak az ellenőr érkezett meg, akit a munkások megragadtak, s abban a hiszemben, hogy ő a kiszemelt áldozat, bevetették a tüzes kemencébe. A király megértette a jelet, amellyel Isten megmentette az ártatlan apródot, és bűnbánatot tartva megtért.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki a béke forrása és a szeretet kedvelője vagy, és Szent Erzsébetet a viszálykodók megbékítésének csodálatos kegyelmével ékesítetted, add meg nekünk az ő közbenjárására, hogy békét teremtsünk magunk körül, s ezért Isten fiainak hívhassanak minket.


Példája:

    A szeretet kitartó csendessége hatékonyabb, mint a látványos "fellángolások!"
süti beállítások módosítása