Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Pünkösd utáni 12. vasárnap (Szent István király nyolcada)

2018. augusztus 19. - Andre Lowoa

puv.jpgA hit, remény és szeretet erényeiért imádkozunk ma, és ezeknek jelentőségét akarja lelkünkbe vésni a mai liturgia. A szentlecke az újszövetségi hit nagyságát tárja elénk, az evangélium a szerető Üdvözítőre mutat rá és az ének a reményünket fejezi ki. A mai szentleckét az első olvasásra nehéz megérteni, szét kell szednünk és át kell elmélkednünk. Arról szól Szent Pál, hogy a mózesi törvény nem tudta megadni a léleknek az igazi életet és a megváltást. Tehát Mózes törvénye nem az Ábrahámnak adott ígéret megvalósítása, sem nem annak eltörlése. Az ígéret érvényben maradt és Krisztusban teljesedett, aki halálával megszerezte minden embernek az üdvösségét.

Szentlecke. Atyámfiai: Bizodalmunk van Krisztus által az Istenhez, nem mintha elegendők volnánk valamit gondolni magunktól, mint magunktól, hanem a mi elégséges voltunk az Istentől vagyon, ki minket az új szövetség alkalmas szolgáivá is tett, nem a betű, hanem a lélek szerint; mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. Ha már a halálthozó, s betűkkel kövekre írt szolgálat oly dicsőséges vala, hogy Izrael fiai nem nézhettek Mózes orczájára az ő ábrázatának fényessége miatt, mely mulandó vala: mennyivel inkább dicsőséges leszen a Lélek szolgálata? Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges: sokkal inkább bővelkedik dicsőséggel az igazság szolgálata. (2 Kor 3,4-9)

Evangélium. Abban az időben: Így szólt Jézus tanítványaihoz: Boldogok a szemek, melyek látják, a miket ti láttok. Mert mondom nektek, hogy sok próféták és királyok akarták látni, a miket ti láttok, és nem látták; és hallani, a miket hallotok, és nem hallották. És ime egy törvénytudó fölkele, kisértvén őt, és mondván: Mester! mit cselekedjem, hogy bírjam az örök életet? Ő pedig mondá neki: A törvényben mi vagyon írva? mikép olvasod? Amaz felelvén, mondá: Szeressed a te Uradat Istenedet teljes szivedből és teljes lelkedből, és minden erődből és minden elmédből; és felebarátodat, mint tennenmagadat. És mondá neki: Igazán feleltél; ezt cselekedjed, és élni fogsz. Amaz pedig magát igazolni akarván, mondá Jézusnak: De ki az én felebarátom? Felelvén pedig Jézus, mondá: Egy ember méne Jerusalemből Jerikóba, és rablók közé juta, kik meg is foszták őt, és megsebesítvén, félholtan hagyák őt, és elmenének. Történék pedig, hogy egy pap jött le azon az úton, és látván őt, elméne mellette. Hasonlóképen egy levíta is; midőn azon helyhez ért, és látta őt, elméne mellette. Egy szamaritánus pedig arra utazván, feléje jöve, és látván őt, könyörűletre indúla. És hozzája menvén, beköté sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és föltévén őt barmára, a szállásra vivé és gondját viselé. És másnap két tízest vőn elé, és a gazdának adá, mondván: Viseld gondját ennek, és a mit ezen fölül költesz, mikor visszatérek, megadom neked. E három közől, kiről véled, hogy felebarátja volt annak, ki a tolvajok közé jutott? Amaz pedig mondá: A ki irgalmasságot cselekedett vele. És mondá neki Jézus: Menj, s te is hasonlóképen cselekedjél. (Lk 10,23-37)

Szent Sztraton és vértanútársai - Szent Tirzus és vértanútársai

Szent Szervusz     szubdiakonus és vértanú, † 484


Szent Sztraton és vértanútársai

Szent Sztraton, Fülöp, Eutichián és Ciprián vértanúk Mindnyájan nikomédiaiak voltak. Eljártak a színjátékokra, és közben tanították az embereket Krisztus hitére. Mivel a pogányok közül sokan megtértek a keresztény hitre és már nem látogatták az előadásokat, a város parancsnoka elrendelte, hogy kötözzék meg a szent vértanúkat és kínzások után dobják őket tűzbe. Ez valóban így is történt.



Szent Tirzus és vértanútársai

Ezekről a szent vértanúkról bővebben, december 14-én hallunk.

Szent Jácint hitvalló

szjacint.jpgKonszki Ivó grófot 1218-ban krakkói püspökké választották. Megválasztása után nemsokára Rómába indult különféle egyházi ügyek intézésére. Nagyhatalmú úr volt, nemcsak mint Krakkó főpapja, hanem mint az Odrovonzs (Odrovarius) nemzetség sarja is. Lengyelország legősibb, legelőkelőbb és legvagyonosabb családjait egyesítette magában ez a nemzetség. Hosszú útján sokan kísérték. A kíséretben ott volt két unokaöccse is: Cseszlausz és Jácint. Mindketten kanonokok és Konszki Eusztách grófnak fiai voltak. Jácint volt a fiatalabbik; 1185 körül született a családnak Lanka nevű várában. A római út idején 35 év körül járhatott. Akkor már szép múlt állott a háta mögött. Korán szánta rá magát az Úr szolgálatára. Tanulmányait Krakkóban kezdte, Prágában folytatta s a bolognai és párizsi egyetemeken fejezte be. A hittudományok és az egyházjog doktorátusával került vissza hazájába, ahol pappá szentelték s a szandomierzsi káptalan tagjává nevezték ki.

Amikor a püspök nagybácsi a két Odrovariust maga mellé vette a római útra, nagy terveket forgathatott lelkében. Talán arra számított, hogy Rómában sikerül majd számukra nagy összeköttetéseket és befolyásos pártfogókat szereznie; talán remélte, hogy III. Honorius (1216-27) kegye valami jelentős javadalommal, vagy fontos hivatallal, vagy bizalmas kiküldetéssel tünteti ki őket. S ezekkel a tervezgetésekkel nem méltatlan emberek szekerét akarta előbbre tolni.

Két unokaöccse életének alakulására ez az út csakugyan döntő jelentőségű volt. Csak nem olyan irányban, mint ezt ő gondolta.

Cseszlausz és Jácint a római tartózkodás alatt megismerkedtek az új domonkos renddel és sokat hallottak a rendalapító egyéniségéről. Domonkos fiainak rendháza akkor már ott állott a Santa Sabina temploma mellett. Mindketten egész lelkükkel az igehirdető rend tagjai szerettek volna lenni, csakhogy nagybátyjuk teljes erővel ellenezte ezt a szándékukat. Nem erőszakoskodtak, hanem nyugodtan vártak. Már közel egy éve időztek az örök városban, s Ivó püspöknek már komolyan kellett foglalkoznia a hazatérés gondolatával. A két testvér azonban csak kérte a nagybácsit, maradjon még egy ideig Rómában, maradjon addig, amíg meg nem érkezik az igehirdetés és apostolkodás után áhítozó fiatalság körülrajongott atyja, Domonkos. Ivó nem akarta elrontani unokaöccsei kedvét s tovább maradt. Nemsokára megérkezett a rendalapító. A vele való érintkezés még jobban megerősítette mindkettőt a hivatásában.

Egyik nap a püspök és unokaöccsei Apuleon bíboros vendéglátó házából szállásukra akartak térni. Az utcán azonban szomorú menetbe ütköztek. A bíborosnak rokonát, Istvánt, egy jámbor özvegy egyetlen fiát vitték - holtan. Leesett lováról és szörnyet halt. Az anya keserves sírása mindenkit meghatott. Egyszer csak szembejön egy tiszteletreméltó fehérruhás szerzetes. A tömeg tiszteletteljesen utat nyitott Domonkosnak, aki szembetalálta magát a lesújtott anyával. Az özvegy fájdalmas hangon könyörgött neki: „Atyám, kérd Istent, adja vissza fiamat. Isten meghallgatja kérésedet”. A szent aggastyán egy ideig nagy zavarban volt és habozott, azután pedig térdre borult, égre emelte szemét és kezét s imádkozott. Imádsága meghallgatást nyert: megismétlődött az Úr naimi csodája. Ivó püspök mindezt saját szemével látta. Most már kénytelen volt fölhagyni minden eddigi ellenkezéssel; Domonkos Isten embere, mellette az ő rokonai a legjobb helyen lesznek. 1220 febr. 12-én Domonkos, a volt spanyol kanonok, a Santa Sabina templomában beöltöztette rendjébe a két lengyel kanonokot. S azok akkor a fölvett fehér ruhával sokkalta többet kaptak Rómában, mint amiről Ivó püspök álmodozott.

A próbaév eltelte után a pápa és Domonkos áldásával a prédikátor testvéreknek egy kis csapata indult el az északi tájak felé. Jácint testvér volt a vezér. Már Karinthiában megalapíthatta a friesachi zárdát. Azután egymásután vetette meg a prágai és olmützi rendházak alapját. A cseh-morva-sziléziai vidék számára ott maradt bátyja, Cseszlausz, aki buzgó apostolkodás után 1240 körül halt meg s az Egyházban a boldogok közt foglal helyet (ünnepe júl. 16). Jácint hazája fővárosa felé vette faját, s a krakkói lakosság legnagyobb örömére megalapította az ottani rendházat. Ennek az új háznak segítségével virágzó hitéletet tudott teremteni a városban, új igehirdetőket toborozhatott a lengyel fiatalság között, s Krakkó volt a legalkalmasabb központ a megindult nagyarányú missziós tevékenység számára.

Jácintban Szent Pál térítő buzgósága és fáradhatatlansága támadt föl. Az 1224-36 évek szakadatlan apostoli utak, örökös vándorlások láncolata, s az azután következő időszak is javarészben a missziók szolgálatában áll. Bejárta a hazájával szomszédos országokat mind, Magyarország kivételével. A Keleti- és a Fekete-tenger közt elterülő végtelen rónaság volt az ő missziós területe. Hirdette az Isten igéjét a lengyelek, dánok, pomeránok, poroszok, svédek, oroszok, tatárok és más népek között. A történetírók szeretik őt „az észak apostola” néven emlegetni. S ha ez a név nem volna már lefoglalva Szent Anzgár (febr. 3). számára, Jácintnál méltóbb viselője nem igen lehetne.

Hithirdető útjain két hathatós eszköz állott rendelkezésére. Az első: fegyelmezett és önmegtagadó élete volt. A legelőkelőbb lengyel nemzetség nagytehetségű és képzett fia életével a legnagyobb egyszerűséget, igénytelenséget és önmagával szemben a legelszántabb keménységet képviselte. Ez ellenállhatatlanul vonzott. A másik eszköz csodatevő hatalma volt. A bollandistáknál csak csodáinak elősorolása 35 nagy fólió lapot tesz ki. Tagadhatatlan, hogy a középkornak ebben a szakában az egyszerű népies hit szeretett sok jelenséget Isten közvetlen beavatkozásával magyarázni, és csodának minősíteni; viszont semmi kétség nem fér hozzá, hogy Jácintot az Úristen kegyelme különös hatalommal áldotta meg. E két eszköz segítségével óriási tömegeket toborzott a szent kereszt zászlója alá.

Apostoli munkája nem akadályozta rendjének terjedését. Ellenkezőleg: ahol csak megfordult, rajta volt, hogy a domonkosok ott letelepedjenek. Egyik legjelentősebb alapítása Kijevben történt 1337 körül. Elindult társaival együtt az új működési állomás felé. Egy kiáradt folyó útjukat állta, s nem akadt senki, aki átszállíthatta volna őket.

Jácint keresztet vetett a folyóra s a fehérruhás csapat a túlsó parton várakozó nép legnagyobb ámulatára száraz lábbal kelt át a vízen. A kijevi fejedelem a legnagyobb örömmel segítette őket a zárda fölépítésében. Az új telepről könnyen apostolkodhattak a környéken táborozó tatároknál. Jácint néhány évi priorkodás után Danzigba távozott. Itt is letelepítette rendjét. Működési helyei közül Figyelemre méltó még Szandomierzs. Ez a városka látta őt annak idején fiatal kanonok korában, s falai közt tisztelhette a 70 felé járó, apostoli munkában megőszült aggastyánt.

Életének utolsó szaka Krakkóban folyt le. Szerzetes testvérei és a főváros népe nem sokáig örülhetett az első krakkói domonkos atyának. 1257 aug. 14-én azzal a kijelentéssel lepte meg társait, hogy másnap, Nagyboldogasszony napján elbúcsúzik tőlük. Csakugyan a Szent Szűz mennybevitelének ünnepén este az ő lelke is elszállt az örök Bíró elé.

VIII. Kelemen pápa 1594-ben a szentek sorába iktatta. Földi maradványai a mai napig az általa alapított krakkói domonkosok templomában pihennek. Nyugvóhelye, a Szent Jácint-kápolna, fényével és állandó látogatottságával bizonyság reá, hogy rendje és nemzete ma is a legnagyobb kegyelettel hódol legnagyobb szentjének.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Szent Miron vértanú - Szent Patroklosz vértanú

Szent Bonifác     diakónus és vértanú, † 484           


Szent Jácint     szerzetes, † 1257           


Szent Liberátusz     apát és vértanú, † 484           


Szent Maximusz     novícius és vértanú, † 484           


Szent Miron vértanú

Miron vértanú Achájából származott nemes és gazdag családból. Nagyon szelíd ember volt, szívében nagy szeretet égett Isten és az emberek iránt. Istennek tetsző életet élt. Décius császár idejében lett a város papja. Amikor egy karácsony alkalmából Antipater helytartó eljött a templomba, hogy elfogja a keresztényeket, az istentiszteletet végző Miron félelem nélkül elmarasztalta a helytartót kegyetlensége és bálványimádása miatt. Ezért elfogták őt és kínzások alá vetették. Fára függesztették, vasakkal szurkálták, tűzzel égették, és végül tüzes kemencébe dobták. Szentünk sértetlen maradt a tűz a hóhérokat égette meg. A helytartó végül vadállatok elé dobatta. Mivel a vadállatok nem bántották a szentet, a dühös helytartó önmagát ölte meg, A vértanút ezután Kizik városába vitték és ott lefejezték 251-ben.


Szent Patroklosz vértanú

Szentünk a Galliai Trikosszina polgára volt. Gazdag és tiszteletre méltó ember, aki a szüleitől örökölt házban lakott a város szélén. Istennek tetsző életet élt, szerette a böjtöt és segítette a szegényeket és rászorulókat. Szent életéért Isten a gyógyítás kegyelmével ajándékozta meg. Emiatt mindenki előtt ismeretes lett. Aurélián császár, amikor a városba jött, magához hivatta és próbálta meggyőzni, hogy tagadja meg Krisztust. Patroklosz szilárdan kereszténynek vallotta magát, és ezért karddal fejezték le 275 körül.


Szent Rogátusz     szerzetes és vértanú, † 484           



Szent Rusztikusz szubdiakonus és vértanú, † 484          

BOLDOG SZANKTESZ

BOLDOG SZANKTESZ (kb. 1340-1390)
A Marche tartomány Montefabro városában született nemesi szüloktol, akik magasabb tanulmányok végzésére Urbinoba küldték. Húszévesen visszatérve szülovárosába egyszer egy társa, aki távolról rokona is volt, kivont karddal támadt rá. Szanktesz a jogtalan támadó ellen védekezett, s nála is kard lévén a támadó combját akaratlanul úgy megsebesítette, hogy az pár nap múlva sérülésébe belehalt. Az eset igen mélyen érintette, s hogy tettét jóvátegye, elhatározta, hogy belép a Ferenc-rendbe, és ott vezeklo élettel éli le életét. A laikus testvérek közé jelentkezett, fel is vették. A novíciát éve után fogadalmat tett, majd fegyelmezett életével oly példaadó szerzetesnek bizonyult, hogy megbízták a novícius laikus testvérek képzésével. Amikor ezt a hivatalt letette, minél nehezebb és alantasabb munkákat vállalt, s buzgó imaéletével, gyakori böjtölésével, virrasztrásaival, egyéb önmegtagadásaival kivált rendtársai közül. Az Oltáriszentség és Jézus szenvedése iránti tisztelet is jellemezte. Ismételten kérte Istent, hogy bocsásson rá hasonló szenvedést, mint amit o okozott ellenfelének. Kérése meghallgatásra talált: combján nyílt seb keletkezett, mely megmaradt élete végéig, ezt viselte nagy türelemmel s vezeklo lelkülettel. A mindenható sok vigasztalással és rendkívüli kegyelmekkel halmozta el, az emberek részérol is elismerésben, tiszteletben volt része. Halála 1390 körül történt. Mindjárt szentként tisztelték, s tisztelete - a közbenjárására történt csodák nyomán egyre nott. Ezt a tiszteletet XIV. Kelemen pápa erosítette meg 1770 körül. Az alábbi történet emlékeztet a Fiorett-i legendájára (Szent -Ferene és a farkas) vagy még inkább Szent Korbinián esetére, kinek öszvérét széttépte egy medve, mire o átrakta a medvére a málhát és az szolgált neki az öszvér helyett: Egyik kolostor közelében egy erdobol fát szállított Szanktesz egy szamaras kordéval. Egy farkas támadt a szamárra és széttépte. Mire a testvér: „Hohó, farkas koma. Ne szaladj el! Te kárt okoztál a kolostornak. Ki fogja most húzni a kordét? Gyere csak ide!” S átrakta a hámot a farkasra, befogta. S az engedelmeskedett neki. Azt is mondja a legendás történet, hogy a farkas továbbra is a rendház szolgálatában maradt.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Szankteszt bunbánó életre indítottad, közbenjárására alakíts minket is tetszésed szerint, hogy egykor örök dicsoségednek részesei lehessünk. Krisztus, a mi Urunk által.



Szent Titusz     vértanú, † 410

Szent Rókus hitvalló

szrokus.jpg1320 táján egy különös vándor érkezett a felső-olaszországi Piacenzába, ahol akkor rettenetes dögvész tizedelte a lakosságot. Alig volt 25 éves, de jóval idősebbnek látszott: Sok fáradozásnak és önmegtagadásnak félreismerhetetlen nyomai látszottak meg rajta. A szomorú városban senki sem sejtette, hogy a szegényes ruha alatt egy előkelő és gazdag montpellieri családnak 1295 körül született egyetlen fia rejtőzik, s hogy ez a jövevény az Isten különös küldöttje. Rókus - így hívták az idegent - már sok helyütt megfordult Itáliában, ahol abban az időben dühöngött a dögvész. Vándorútjának főbb állomásai voltak a toszkánai Aquapendente, majd Cesena, Róma, Rimini és Novara. Mindenütt ápolta a fertőző betegeket, imádkozott értük és hozzátartozóikért és sokakat gyógyított meg azzal, hogy a szent kereszt jelével jelölte meg homlokukat. A dúló vésznek ezen a legújabb helyén is a régi hősies és természetfölötti szeretettel fogott hozzá az ápolás munkájához s csodás sikerekben most is bő aratása volt.

Piacenzában azonban betegeitől maga is megkapta a végzetes betegséget. Gyakorlott szeme rögtön megállapította, hogy a halál fia. A maga számára nem kérte Istentől azt a gyógyulást, amelyet néhány év alatt annyiszor eszközölt ki másoknak. De nem is akart másnak terhére lenni. Aki eddig annyi embert ápolt, senkinek ápolását nem vette igénybe. Összeszedte minden erejét s kivánszorgott a városból. A közelben a Trebbia folyó partján fekvő Sarmato falucska erdejébe vonszolta beteg testét. A vadonban egy elhanyagolt kunyhóra akadt. Itt húzódott meg. Így nem terjesztette a fertőzést s nyugodtan várhatta a halált. De a halál késett, s helyette megérkezett a váratlan segítség. Eszméletlen állapotából egyszer csak arra ébredt, hogy valaki melengeti és simogatja. Egy kutya nyalogatta halódó testét. Gotthardnak, a szomszéd földbirtokosnak vadászkutyája volt. Amint megpillantotta a beteg kinyíló szemeit, azonmód eliramodott s nemsokára egy falat kenyérrel a szájában tért vissza. S azóta minden áldott nap megismétlődött ez a gondoskodás. A kutya révén a derék földesúr is ráakadt a pestises betegre s gondjaiba akarta vermi. Rókus azonban elhárította magától ezt a jószívű ajánlkozást azzal a megokolással, hogy másoknak inkább van szükségük a támogatásra, mint neki. A kutya hűséges látogatásai s a közelben levő forrás vize megmentették az életnek.

Fölgyógyulása után tovább ápolta a betegeket mindaddig, míg csak Isten irgalma meg nem szabadította a várost az emberölő nyavalyától. Azután visszatért szülővárosába, a dél franciaországi Montpellierbe. Azonban „tulajdonába jött, de övéi őt be nem fogadák” (János 1,11). Nem csoda! Amikor néhány év előtt jámbor szüleinek, Jánosnak és Liberának elvesztése után nagy vagyonát a szegények közt szétosztotta s zarándokbottal a kezében Róma felé indult, húsz esztendős daliás ifjú volt. Most meg a sok viszontagságban agyonsanyargatott, rongyokba burkolt testével, 27 évével a vállán is aggastyánnak látszott. Rokonai és régi ismerősei közül senki sem ismerte föl, ő pedig nem árulta el kilétét. Amint kimerültségében egy kőpadon megpihent, a városi őrség elfogta. A vezetőség veszedelmes kémnek nézte s a vizsgálatot ellene éppen nagybátyja, folytatta le. A szigorú és igazságtalan vizsgálatnak az volt az eredménye, hogy börtönre ítélték. Egy árva szót sem szólt az ítélet ellen.

Az elfogott kémekkel sohasem bántak valami kíméletesen. Rókus élete is a sötét, nyirkos börtönben keserves élet volt. Gondolt azonban arra, aki még nagyobb kínokat szenvedett el ártatlanul bűneinkért s zokszó nélkül viselte az önként vállalt szenvedéseket. Ötévi földalatti élet után érezte, hogy időben rövid, de keresztviselésben hosszú földi zarándokútjának végére ért. Papot kéretett. Mit mondott el Rókus előbbi életéből az Isten szolgájának, mit nem, nem lehet tudni. Bizonyos azonban, hogy a pap mélységesen megrendült: a börtön lakója nem kém, hanem szent volt. Azonnal érintkezésbe lépett a város kormányzójával s kérte, vizsgáltassa fölül a fogoly bűnügyét. A kormányzó megmosolyogta ugyan a papnak naivságát, azonban mégis csak belement a felülvizsgálatba. De a kiküldött bizottság már későn érkezett: a rab a megérkezésük előtti éjjel, augusztus 16 és 17 között 32 éves korában elszállott Urához. Holtteste mellett egy ismeretlen kézzel írt táblácska feküdt a következő döbbenetes írással: „Aki meg akar szabadulni a döghaláltól, hívja bizalommal Szent Rókus nevét”. Tehát a halott szent és Rókus, a kormányzó unokaöccse? Azonnal értesítették a kormányzót, de az nem hitte el a hírt. Feleségével együtt mégis elment a holttesthez. Nem volt nehéz megtalálniuk a halott mellén azt a vörös keresztet, amellyel született a kis Rókus. A holttest azonosságához semmi kétség nem fért többé.

A legnagyobb ünnepélyességgel temették el a székesegyházban. Földi maradványait 1372-ben Arles városába vitték s innen kerültek el aztán mindenfelé. Halála után mindjárt szentként kezdték tisztelni. Különösen a pestis és a járványok ellen hívták sok sikerrel segítségül. A konstanzi zsinat (1414-18) atyái is tanúsíthatták, mint szűnt meg egy járvány Szent Rókus közbenjárása által. Ez a körülmény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tisztelete világszerte elterjedt. A 15. század közepétől kezdve mindenfelé búcsújáró helyek, templomok és kórházak hirdették dicsőségét. Tiszteletének rohamos terjedésével lépést tartott a legendaköltészet. A kegyeletes képzelet kitöltötte azokat a hézagokat, amelyekre a történelem nem tudott feleletet adni. Ez a költészet azonban sohasem gazdagította volna életét új vonásokkal, ha a történeti Rókusban nem lobogott volna oly hősi fokban az Isten és a szenvedi emberek szeretete.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

SZENT RÓKUS

SZENT RÓKUS

*Montpellier, 1345 körül +Angera, 1376 körül
A halála után hatvan évvel keletkezett életrajza a következőket mondja el:

Montpellier nagy és híres város volt Franciaországban. A város ura egy nemes lovag, János, a király rokona volt. Nemes volt származása, de még inkább erényei miatt. Felesége, Libera szintén nemes és szép asszony volt. Imádságaikkal és jó cselekedeteikkel mindketten Isten kedvében jártak, de gyermekük nem született. Ezért fogadalmat tettek, hogy ha Isten gyermekáldásban részesíti őket, gyermeküket Krisztus szolgálatára szentelik. Egy napon, amikor Libera imádságba merülten Krisztust és az ő Boldogságos Anyját erre kérlelte, angyali hangot hallott: ,,Libera, Isten meghallgatta imádságodat, kegyelmet nyersz az Úrtól.''

Libera fiút szült, akit a keresztségben Rókusnak neveztek. Mellkasának bal oldalán kereszt látszott, mely már ekkor Krisztus előtt kedvesnek mutatta. A szülők nagyon csodálkoztak a dolgon és áldották érte az Urat, s épp emiatt anyja nem bízta dajkára, ahogy akkoriban szokás volt, hanem ő maga szoptatta és dajkálta. Libera asszony hetenként kétszer böjtölt, ugyanakkor a kis Rókus is tartózkodott a tejtől, s csak egyszer szopott. Feltűnő volt azonban, hogy ezeken a napokon a gyermek elevenebb és vidámabb volt, mint máskor.

Rókus öt éves korában már engedelmes és erényes gyermek volt, oldalán a kereszt megmaradt és vele együtt növekedett. Amikor iskolába kezdett járni, kitűnt tudásával; közben böjtölt, imádkozott és jótékonykodott. Amikor 12 éves lett, megkezdte vezeklési gyakorlatait.

Ebben az időben atyja halálos beteg lett. Közel érezve a halált, magához hívta a fiát és így beszélt hozzá: ,,Rókus, egyetlen örökösöm, látod, én hamarosan bevégzem életemet. Végrendeletben az örökséggel együtt négy dolgot bízok rád. Először: miként tanultad, szüntelenül Jézus Krisztusnak szolgálj. Másodszor: ne feledkezz meg a szegényekről, az özvegyekről és az árvákról. Harmadszor: rád bízom vagyonomat, hogy jó célra használd. Negyedszer: adj otthont a nyomorultaknak és a szegényeknek.''

Rókus mindezt készséggel megígérte, s ezután atyjának, Jánosnak, halhatatlan lelke elhagyta a halandó testet. Amikor Rókus tizenöt éves lett, édesanyját is eltemette, és hozzáfogott, hogy atyja végrendeletét maradéktalanul végrehajtsa. A szent helyek mellett fölkereste a szegények házait, s a nyomorultakat, elnyomottakat és betegeket a szükséges javakkal és jó szóval támogatta; az özvegyeket és árvákat vigasztalta, a szegény leányokat férjhez adta. Ily módon szétosztotta a szegények között atyja vagyonát.

Ezután elhatározta, hogy elhagyja hazáját és fölkeresi a kereszténység nagy zarándokhelyeit. Zarándokruhát öltött, s bűnbánó lélekkel útra kelt Róma felé. Amikor Piacenzába érkezett, látta, hogy igaz, amit útközben hallott: a városban súlyos járvány aratott. Az egyik kórház gondnokát, Vincét kérlelte, engedje meg, hogy ápolja a betegeket. Az eleinte tiltakozott, mert féltette az egészséges fiatalembert a betegségtől. Végül azonban engedélyt adott.

Rókus a betegek között szokása szerint előbb mindent és mindenkit megáldott Jézus Krisztus nevében, és utána látott munkához. Félelem nélkül gondozta a betegeket, akik szentként fogadták, mert tapasztalták, hogy gyógyulást hoz nekik. Amikor a kórházban elvégezte a napi munkáját, megkereste a betegeket a városban is. Megjelölte őket a szent a kereszt jelével, majd megemlékezvén Jézus Krisztus szenvedéséről érintésével meggyógyította őket.

Piacenzától búcsút véve Cesenába vitte útja. Itt szintén járvány tombolt, s mint előbb, rövid idő alatt ezt a várost is megszabadította a bajtól. Rómába érve látnia kellett, hogy a járvány elborította az egész várost. Élt abban az időben Rómában egy bíboros, aki szintén megbetegedett. Amikor Rókus a házába lépett, csodálatos vigasztalás és remény költözött a bíboros lelkébe, mert azonnal megérezte, hogy Rókus Isten nagyon kedves embere. Ezért segítségét kérte, s íme, Rókus az ujjával keresztet rajzolt a homlokára. A kereszt látható lett és maradt a bíboros homlokán, és a beteg meggyógyult. Amikor azonban arra kérte Rókust, hogy vegye le homlokáról a kereszt jelét, mert nem akar látványosságul szolgálni, Rókus buzdította, hogy az Úr szenvedésére emlékezve viselje csak teljes tisztelettel a keresztet a homlokán, hiszen az szabadította meg a pestistől.

A bíboros elvitte Rókust a pápához, aki Rókus homlokán mennyei fényességet látott ragyogni. Rókus teljes búcsút nyert a pápától. Amikor azonban a bíboros hazája és családja felől érdeklődött, mivel Rókus semmi mulandó dicsőséget nem keresett, eltitkolta származását. A pápa megáldotta, hazatértek és Rókus három évig a bíborosnál lakott. Gondozta a szegényeket és a járványtól sújtottakat.

Három év múlva a bíboros, aki már nagyon öreg volt, meghalt. Rókus ekkor elhagyta Rómát és Riminibe ment, majd Novarába, s mindkét várost, mint a korábbiakat, megszabadította a pestistől. Novarából Piacenza felé vette útját, mert hallotta, hogy ott a járvány erősebben dühöng, mint másutt. Mindig arra törekedett ugyanis, hogy Jézus Krisztus nevében és szenvedésének erejéből segítséget nyújtson a járvány ellen. Mindenütt először a szegények házait és kórházait kereste meg, hiszen ott nagyobb szükség volt a segítségre.

Amikor már hosszú időt töltött a piacenzai kórházban, s szinte minden beteget meggyógyított, az egyik éjszaka álmában angyali szót hallott: ,,Rókus, Krisztus híve, kelj föl, mert a pestis most benned van, keress gyógyulást!'' Ő azonnal érezte testében a betegség mérgezett nyilát és hálát adott Istennek. Olyan fájdalom fogta el, hogy jajgatására a körülötte alvók mind fölébredtek. Ezért elhagyta a hálótermet és a küszöbön várta a hajnalt. Reggel a polgárok az ajtó előtt találták. Szemrehányást tettek a kórház igazgatójának, aki mentegetőzött, hogy nem ő tette ki Rókust. Amikor azonban a polgárok fölismerték, hogy Rókus beteg, kiűzték a városból, nehogy megkapják tőle a bajt.

A pestis okozta fájdalmak ellenére mindent türelemmel viselt és mindenért áldotta Istent. Egy közeli völgy erdejébe húzódott vissza, ahol itt egy kicsi kunyhót csinált magának. Majd megemlékezve Jézus nevéről, így imádkozott: ,,Hálát adok neked, üdvözítő Jézus, hogy most, amikor a betegség kínoz, ezen az elhagyatott helyen kegyelmeddel felüdítesz engem!'' Alig fejezte be imádságát, egy kis felhő szállt le az égből, s a kunyhója mellett a földre ereszkedve forrást fakasztott, mely oltani kezdte Rókus szomját. A forrás mind a mai napig megvan.

Volt a közelben egy falu. Ott élt egy Gotthárd nevű istenfélő ember, kinek nagy birtoka és nagy családja volt. Vadászkutyái közül az egyiket különösen kedvelte, s ennek megengedte, hogy az asztalról egyen kenyeret. Amikor Rókus éhezett, ez a kutya vitt neki kenyeret. Egyik nap, amikor különlegesen finom kenyér került az asztalra, s a kutya szokása szerint elindult vele, Gotthárd a kutya után indult és rátalált Rókusra. Amikor látta, hogy a kutya neki adja a kenyeret, szent félelemmel köszöntötte és leült melléje. Rókus azonban figyelmeztette: ,,Barátom, menj el innen, mert betegségem nagyon veszedelmes.''

Gotthárd hazatérve így gondolkodott magában: Ez a szegény ember, akit ott hagytam az erdőben, biztosan Isten embere, mert a kutyám, az értelmetlen állat kenyeret vitt neki. Mennyivel inkább kell ugyanezt tennem nekem, aki értelmes ember és keresztény vagyok! Ezen gondolatokkal visszatért hozzá, és azt mondta: ,,Segíteni akarok neked, szent zarándok, s többé nem akarlak magadra hagyni.''

Rókus hálát adott Istennek és kezdte Gotthárdot Krisztus törvényére oktatni. Egy ilyen együttlét alkalmával, mivel a kutya már nem hozott kenyeret, Gotthárd kezdett élelemről gondolkodni, s mivel egyre éhesebb lett, segítséget kért a szenttől. Ő az Úr szava szerint (,,Arcod verítékével eszed a kenyeret'') buzdította: térjen vissza a faluba, mondjon le mindenéről, kövesse Jézus Krisztus útját és az Ő nevében kolduljon. Gotthárd azonban -- mert közismert és gazdag ember volt -- azt mondta, hogy ő ezt szégyenli. Később azonban, miután Rókustól sok tanítást hallott, bement Piacenzába, ahol szintén sokan ismerték és koldulni kezdett. Bezörgetett egyik ismerőse ajtaján és alamizsnát kért. Az keményen megszidta, amiért nevetségessé teszi magát azzal, hogy okos és gazdag létére koldul, s haragosan elűzte. Gotthárd másokhoz fordult alamizsnáért, de sokan megtagadták tőle az alamizsnát. Mindezeket még aznap megtámadta a ragályos kór. Amikor visszatért az erdőbe, elbeszélte Rókusnak a történteket, Rókus pedig megmondta, hogy a barátja hamarosan meg fog halni. Így is történt.

Jóllehet Rókust még mindig gyötörte a betegség, az erdőben hagyva Gotthárdot a járvány sújtotta városba ment. Jézus nevében megáldotta, megérintette és meggyógyította a betegeket, majd -- még mindig betegen és sántán -- visszatért az erdőbe. Akik hallottak róla, sokan fölkeresték, s Rókus szükségleteik szerint csodákat tett velük.

Kis idő múltán Gotthárd bement a városba, s Rókust egyedül hagyta az erdőben. Rókus imádkozni kezdett, hogy Isten szabadítsa meg a betegségtől, s ekkor álomba merült. A visszatérő Gotthárd a kunyhó közelébe érve angyali hangot hallott: ,,Rókus, Isten barátja, az Úr meghallgatta imádságodat, íme, meggyógyultál betegségedből. Az Úr parancsa, hogy indulj haza.'' Gotthárd elámult a hang hallatára, már csak azért is, mert addig nem tudta Rókusnak a nevét.

Amikor Rókus gyógyultan ébredt az álomból, elmondta neki, amit hallott. Rókus nagyon megkérte, hogy el ne árulja a nevét, mert nem akar földi dicsőséget. Néhány nap múlva elbúcsúzott Gotthárdtól és társaitól, és zarándokként hazafelé indult. Amikor Lombardiában Angera közelében járt, a vidék urának katonái épp háborúskodtak és elfogták Rókust. Mint kémet vitték uruk elé, az pedig anélkül, hogy kivizsgálta volna a dolgot, börtönbe vetette. Rókus Jézus nevét segítségül híva türelemmel vállalta a börtönt, s éjjel és nappal Istennek ajánlotta magát. A börtön otthona lett, mert vezeklésként és remeteségként fogadta.

Így telt el öt év. Akkor -- mivel Isten akarata az volt, hogy a szent férfiú lelke a szentek körébe kerüljön -- az az ember, aki élelmet szokott vinni Rókusnak a börtönbe, látta, hogy a börtönből csodálatos fény sugárzik. Rókus térden állva imádkozott és mindent az Úr kezébe ajánlott. A dolognak híre ment, s a városból sokan a börtönhöz siettek, s mind látták a csodát. Dicsérték Istent és kárhoztatták a börtön urát kegyetlenségéért.

Amikor Rókus fölismerte, hogy Isten akaratából be fogja végezni ezt a halandó életet, szólította a börtönőrt és kérte, Isten és a Boldogságos Szűz nevében engedje meg, hogy pap jöjjön és meggyóntassa őt. Miután meggyónt, azt kérte, hogy három napra hagyják magára, hogy igazán fölkészülhessen halálára. Tudta ugyanis, hogy a város polgárai mennyire ki akarják szabadítani a börtönből. A gyóntató ezt elmondta urának, aki gondoskodott három zavartalan napról. A harmadik nap végén az Úr angyala ezzel az üzenettel jött: ,,Rókus, az Úr a lelkedért küldött engem. Mondd meg, mi az utolsó kívánságod?'' Rókus akkor áhítatos imádságban arra kérte a mindenható Istent, hogy azok a keresztények, akik Jézus nevében áhítattal megemlékeznek róla, szabaduljanak meg a járványos betegségtől. Amikor imádságát befejezte, kilehelte lelkét.

A harmadik nap elmúltával a város ura elküldte embereit, hogy kiszabadítsa Rókust a börtönből. Ám azok már holtan találták. Az egész börtön csodálatos fényben sugárzott, amiből megérthették, hogy Isten barátja volt az, aki ott meghalt.

Rókus fejénél és lábánál egy-egy nagy gyertya égett. A feje alatt egy táblát találtak, melyen arany betűkkel írva állt: Isten meghallgatta, amit a betegek számára kért. Az írásból megtudták Rókus nevét és nemes származását. Amikor a város urának anyja meghallotta a hírt, fölismerte, hogy az unokája volt, s amikor a temetésre előkészítették, a keblén látható keresztről ráismert a rokonság is. Fájdalommal és bűnbánattal telve temették el.

Ennyit tudhatunk meg Rókusról életrajza alapján. Tisztelete 1420 körül Montpellier-ben kezdődött, s nagyon hamar egész Észak-Itáliában, főleg Piacenza környékén elterjedt. 1477-től sorra alapították a Szent Rókus társulatokat betegápolásra, főleg járványok idején. A 15. század végétől a tizennégy segítő szent között járványok ellen hívták segítségül. A 16-18. században az egyik leginkább tisztelt szent volt Európában.


Magyarországon sok helyen fogadott ünnepként ülték meg napját, mert tapasztalták segítségét. Szent Rókus oltalma alatt áll az 1796-ban épített pesti járványkórház is.

Szent Joakim, a Boldogságos Szűz Mária atyja (II. oszt. duplex ünnep)

sjoa.jpgA 2. századig visszamenő hagyomány nevezi meg a Boldogságos Szűz Mária szüleit: Annát és Joakimot. Ez az úgynevezett Jakab-ősevangélium elbeszéli, hogy mivel nem volt gyermeke, egy férfi megakadályozta Joakimot az áldozat bemutatásában. A szégyentől visszavonult. Ezután imával, jótékonykodással, böjttel kérték Istent a gyalázatuk elvételére.

Sok könny, keserűség és várakozás után született meg gyermekük, Mária. A várva várt gyermeket hároméves korában a templom szolgálatára ajánlották fel. Szent Joakim tekintélyes idős korban hunyt el, Szent Anna és Szűz Mária karjaiban.

Szent Joakim tisztelete az újkorban fejlődött ki. 1584-ben vették fel ünnepét a Római Naptárba. Szent Annával együtt a házastársak védőszentje és segítője.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)