Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Atanáz és Cirill főpapok

2019. január 18. - Andre Lowoa

Szent Péter     székfoglalása, ~43       


Szent Atanáz és Cirill főpapok

Mindkét szent főpapnak az egyházi év folyamár külön ünnepe van. Szent Atanázt május 9-én ünnepeljük külön, Szent Cirillt pedig június 9-én ünnepeljük szintén külön. Mai ünnepük valószínűleg helyi kezdeményezés. Különleges érdemeik és szent életük miatt akarták őket még megünnepelni a mai napon.

Szent Antal apát

szantal.jpgEgyiptom Kóma nevű falujában született 251-ben. Szülei buzgó keresztények voltak, kiknek Isten jósága e világ javaiból is bőven juttatott. Boldog családi életet éltek, Úgyhogy gyermekük a szülői házon kívül nem szívesen időzött. Iskolába sem szeretett járni. A világi tudományok nem érdekelték, de annál inkább kedvelte a Szentírást; örömest hallgatta, ha felolvasták, s mivel csodálatos emlékezőtehetsége volt, idővel könyv nélkül tudta.

Tizennyolc éves lehetett, mikor szülei elhaltak és ő tekintélyes vagyon birtokába jutott. Az volt a szándéka, hogy vagyona kezelésének és húga nevelésének él. Alig múlt el azonban hat hónap, mikor a templomban a gazdag ifjúról szóló evangéliumot (Máté 19,17-23) hallotta. Szívére vette az Úr Jézus szavait: „Menj, add el, amid van, oszd a szegényeknek...” és 300 holdnyi birtokát szétosztotta. Eladta ingóságait is és ezek árát megharmadolva, egyik részét a szegényeknek adta, másikát húga nevelésére, a harmadikat saját fenntartására szánta. Kevéssel utóbb azonban hallotta a hegyi beszéd szavait: „Ne legyetek szorgoskodók a holnapról. A holnapi nap gondoskodjék önmagáról” (Máté 6,34); erre húgát a falubeli szüzekre bízta, önmaga pedig csekély maradék pénzét is elosztogatta, s teljesen szegényül a remeték közé ment, kik a környéken szétszórtan nagy számmal éltek.

Egy öreg bölcs remetét választott ki lelki vezetőül. Sovány élelmét és hitvány ruházatát, valamint a szegényeknek szánt alamizsnát kézimunkájával kereste meg. Dolga végeztével el-ellátogatott a szomszédos remetékhez s tanulékony lélekkel hallgatta tanításukat és szemlélte életmódjukat. Mindeniknél talált valami követnivalót; egyiknél a lelki vidámság, másiknál a szent komolyság fogta meg lelkét; ennek türelmét, amannak virrasztásait és önsanyargatásait csodálta; volt, kinek nyájassága, másnak tudomány- szeretete tetszett meg neki. Mint szorgalmas méh mindent összegyűjtögetett, s nagy lelki haszonnal szokott megtérni ezekről a jámbor kirándulásokról kunyhójába. Otthon azután szorgalmasan elgondolkozott azon, amit látott és hallott s minden jót türelmesen és gondosan utánozni iparkodott. Ilyenformán csakhamar oly nagy erényességre tett szert, hogy remetetársai Isten barátjának nevezték.

A gyors és könnyű előhaladás boldog korszakára csakhamar keserves idők következtek. A gonosz lélek ugyanis ádáz harcot kezdett ellene. Mindent megkísérelt, hogy haladását megnehezítse, őt magát elkeserítse, s ha lehet, tönkretegye. Először vágyat próbált benne kelteni az után, amit elhagyott: eszébe hozta birtokait, húgát, a világi fiatalemberek örömeit. Majd az erényes élet nehézségeivel ijesztgette; a bizalmatlanságot és kishitűséget keltegette benne: lesz-e eredménye erőfeszítéseinek? Bírja-e majd gyenge szervezete ezt az életet? Utóbb már éjjel-nappal tisztátalan csábító képeket varázsolt eléje és félelmetes látomásokkal gyötörte. Szent Antal mindezek ellen a kísértések ellen szívósan állta a harcot; munkának adta magát, szigorú böjtöket tartott, kákán vagy puszta földön aludt, a halálról és ítéletről elmélkedett.

A hosszú, heves harcban kimerülve, teljesebb magány utáni vágy fogta el. Elvonult egy régi, elhagyott síremlékbe. Egyik meghitt barátja hordott neki élelmet. Egy éjjel az ördög annyira megkínozta, hogy másnap barátja a földön elterülve félholtan találta. Nagy üggyel-bajjal a közeli faluba vitte rokonaihoz, kik szerető gondozásba vették. Mikor azonban éjnek idején a háznép aludt, Antal arra kérte mellette virrasztó barátját, hogy vigye vissza előbbi magányába. Barátja nem minden aggódás nélkül megtette kívánságát. S csakugyan újabb rettenetes kísértések támadtak rá. A gonosz lélek testi bántalmazásokkal és ijesztő torz alakok felvonultatásával kínozta. Egy alkalommal a legnagyobb küzdelem hevében lelkére hirtelen fénysugár vetődött, melyben az Úr Jézus jelenlétére ismert. „Hol voltál, édes Jézusom, hol voltál? Fohászkodik Szent Antal fáradt lelke az Úrhoz. Miért nem jöttél előbb, meggyógyítani sebeimet?” Az Úr ezt felelte: „Itt voltam, Antal, vártam küzdelmed kimenetelét. Mivel férfiasan tusakodtál és nem tágítottál, mindig segítségedre leszek”.

Tizenöt évet töltött volt már akkor szülőföldje határában. 35 éves korában útrakelt, hogy járatlan vidéken, háborítatlan magányt keressen. Útközben még néhány súlyos kísértéssel próbálta meg őt a gonosz lélek, de ezek már csak a részéről elvesztett harcnak végső erőlködései voltak. Szent Antal a Pispir hegységben egy várromot talált, itt húzta meg magát. Cellaszerű kis zugba befalazta magát s húsz esztendőt töltött itt szent elmélkedésben; az anyagot hozzá a könyv nélkül tudott Szentírás szolgáltatta. Eleinte csak nagy időközökben tévedt oda egy-egy ember, kiktől csekély táplálékát szerezte. Utóbb mind többen és többen vettek tudomást róla, egyre nagyobb számban keresték föl s így tartózkodási helye elvesztette magány jellegét. Előjött tehát és új életet kezdett.

A húsz évig tartó szent magány alatt Istenben elmerült élete, a folytonos imádság és elmélkedés egészen az Úr Jézus mintájára formálta a lelkét. életszentség és bölcsesség ömlött el külsején, az Istenben élő ember meghatottsága rezgett szavaiban. Mindenki gazdagodott, aki hozzá jött. Szelíden szólt, de igen komolyan. Mindenki figyelemmel, tisztelettel és áhítattal hallgatta; érezték, hogy Istentől jött. Messze földről fölkeresték e világ nagyjai is tanács végett, fejedelmek és püspökök; sokan hozzája szegődtek, lelki atyjuknak választották, letelepültek közelében, s így a Pispir hegy vidékén egész remetetelep alakult. Ez volt az első társas remeteség, első, kezdetleges formája a szerzetesi közösségnek (cenobiaság). Így lett Szent Antal a szerzetesség pátriárkája, ellentétben Remete Szent Pállal, ki egész életén át teljes magányosságban élt.

Mikor 311-ben tudtára esett, hogy Maximinus császár üldözést indított a keresztények ellen, így szólt tanítványaihoz: „Menjünk mi is testvéreink dicsőséges diadalünnepére; vagy küzdjünk magunk is, vagy legalább nézzük meg a küzdőket”. Fölkerekedtek tehát és elmentek Alexandriába. Szent Antal sorra járta a börtönöket, bíróságokat, vesztőhelyeket s lelkesítette a vértanúkat. Maga is igen vágyott meghalni az Úr Krisztusért. Fehérre mosta remeteruháját és feltűnő helyeken forgolódott, hogy észrevegyék és elfogják. De felőle más volt az Úr rendelkezése.

Visszatért tehát a pispiri remeteségbe. Mivel azonban mind többen jöttek, messze vidékről is, őt hallani és csodálni, a kevélység kelepcéjétől félve elhatározta, hogy Thebaiszba költözik. Azonban Isten sugallatára megváltoztatta útirányát, kelet felé ment és a róla elnevezett Szent Antal-hegyen telepedett meg. A hegyoldalban kis forrás mellett kertet készített, hol maga termelte táplálékát: kis szemet meg zöldséget. Vizéhez jártak inni a környék állatjai, köztük a zebrák is. Egy zebrafalka ismételten kárt tett a kertjében. Legközelebbi alkalommal a jámbor öreg megleste és szemrehányások közt jól elpáholta vezérüket: „Miért bántotok engem, hiszen én nem bántalak titeket? Menjetek Isten nevében és vissza ne jöjjetek!” Ettől fogva a zebrák nem merészkedtek kertjébe jönni.

Mivel Szent Antalnak igen nagy tekintélye volt, arra kérték az egyiptomi püspökök, hogy Alexandriában szálljon vitába az ariánus eretnekekkel. Isten dicsőségéért és az igaz hitért mindenre kész volt Szent Antal. Lement Alexandriába és a Szentírásból az eretnekeknek fényesen bebizonyította, hogy a Fiú-Isten nem teremtmény, hanem ugyanúgy Isten, mint az Atya. Ugyanakkor meglátogatta Alexandriában Didi must is, ki négyéves kora óta vak volt, mégis korának legkiválóbb hittudósai közé tartozott. Beköszöntött s ezt kérdezte „Didimus, sajnálod-e, hogy nem láthatod a világot?” Háromszor kérdezte, s Didimus harmadszorra felelt: „Sajnálom!” „Ne sajnáld, szólt Szent Antal, hogy híjával vagy annak, amivel hangyák, legyek és szúnyogok is dicsekszenek; hanem inkább örülj, hogy olyan látásod van, minővel a szent apostolok rendelkez-tek; többet ér a lelki szem, mint a testig.

Életének utolsó tizenöt esztendejében két tanítványa, Amathas és Makárius (lásd jan. 2) voltak mellette. Mikor közeledett halála órája, üdvös intéseket adott nekik, majd lelkükre kötötte, hogy sírját senkinek el ne árulják. Nem akarta ugyanis, hogy testét bebalzsamozzák és különösebb tisztelettel illessék. Dolgairól fogy rendelkezett, hogy egyik köpönyegét adják Szent Athanáznak, a másikat Szerágion püspöknek, szőrköntöse pedig az övék maradjon. „Isten hozzátok, fiaim, Antal már megy s e világon többé nem lesz veletek”. Ajkán e szavakkal mosolyogva adta ki lelkét 105 éves korában, 356-ban. Foga, látása és hallása haláláig ép volt.

Szent Antal életét Szent Athanáz alexandriai püspök (máj. 2) írta meg, s tanításaiból is közöl. Közülük való a következő is: „Bizonytalan a halál órája. Mikor fölkelsz, nem tudod, megéred-e a nap lenyugtat. Mikor lefekszel, nem tudod, nem halálos ágyadba feküdtél-e s meglátod-e még a kelő napot? Erre kell gondolni! Akkor nem nyugtalanítanak a tisztátalan gondolatok, sem a kincsek után való vágy, kibékülsz ellenségeddel, visszaadod az idegen jószágot”.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

DOLLENCZ ALFRÉD vértanú - REMETE SZENT ANTAL

DOLLENCZ ALFRÉD vértanú (1853-1920)
A Torontál megyei Nagyszentmiklóson született s 1876-ban lépett be a Ferencrendbe, a Mariana tartományba. 1882-88-ig mint ünnepélyes fogadalmas testvér Pozsonyban muködött sekrestyésként. Ekkor régi vágya teljesült: a Szentföldre került. Ain-Karemben, majd Jeruzsálemben volt a missziós atyák szolgálatára, utána két pap rendtársával a törökországi Mugiukderesiben, egy szilíciai községben szolgált. A Ferences Martyrologium szerint „a kereszténység atyjai, orvosai, tanítói, papjai voltak.” Árvagyermekeket is gondoztak. (E városban már a 19. században is muködtek ferencesek, 1895-ben itt szenvedett vértanúságot Boldog Lilli Szalvátor - lásd nov. 22. - és hét örmény keresztény). A környéken 1919 óta a. hatalom a franciák kezében volt. A mohamedánok szüntelenül lázongtak az európaiak s általában a keresztények ellen. Mikor fovárosuk is a franciák kezére került, bosszúból kétezer keresztényt gyilkoltak meg. Alfréd testvér és társai is aggódtak, mi lesz velük és árváikkal. A környéken már mindenfelé üldözték a keresztényeket. Egyik napon beállított hozzájuk egy Oglu Ali nevu férfi, és barátságot színlelve azt ígérte nekik, hogy házában elbújtatja oket az árvákkal együtt. Sajnos hittek neki és elmentek vele. Amikor Ali házába értek, az elovette pisztolyát s agyonlotte a három ferencest 1920. jan. 23-án. Egy misszionárius társa kevéssel Alfréd testvér vértanúsága elott ezt vallotta. róla: „Szerencsés vagyok, hogy együtt lehetek Alfréd testvérrel, mert azonfelül, hogy vigyáz a templomra, a hospiciumra (rendházra), segítségemre van még mint gyógyszerész, mint orvos, és gondozza mindazokat, akik csak betegként jelentkeznek a. misszióban.”
„Megaláztál minket a sakálok földjén,
ránk borítottad a halál árnyékát...
Teérted gyilkolnak mindennap bennünket,
és leölésre szánt juhoknak tekintenek.
Kelj fel, miért alszol, Uram,
kelj fel és ne taszíts el mindörökre.”
43. zsolt.


Imádság:

Istenünk, te Alfréd testvért, aki dicséretes szorgalommal tevékenykedett a misszió szolgálatában, a vértanúság dicsoségével tuntetted ki, add, hogy példája minket is ösztönözzön Krisztus követésére. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.



REMETE SZENT ANTAL

*Kome (Egyiptom), 251/52. +356.

Aki rászánja magát, hogy annak a Szent Antalnak az életét kutassa, akinek a kereszténység a legrégibb időtől fogva a ,,Nagy'' megtisztelő jelzőt adta, készüljön föl jónéhány meglepetésre. Még ha elutasítja is az egész csodás színjátékot, amely körülfonja az Antal-legendát, kénytelen lesz számos dolgot csodálkozással tudomásul venni. Tulajdonképpen már az is szinte érthetetlen, hogy több mint 1600 év után még mindig emlegetik a nevét. Hiszen Antal csak egy szegény közép- egyiptomi fellah, földműves volt, és nem vitt végbe semmiféle történelemalakító tettet, mint ahogyan nagy államférfiak vagy egyházi kiválóságok szokták. És mégis csak ,,csodára'' gondolhat az ember, amikor alaposabb vizsgálódás után látja, hogy neve milyen mélyen belevésődött az osztatlan kereszténység történetébe, hogy alakjából micsoda magával ragadó erő áradt, amely sok kortársát is elbűvölte; s amikor fölismeri, hogy ez a világtól futó remete, aki egyre nagyobb magányra törekedett, indította el a monasztikus élet hatalmas mozgalmát, amely a külső és belső támadások dacára sok-sok évszázadon át fennmaradt, és még ma is töretlen. És ha az ember azt is tudja, hogy éppen az európai kereszténység -- különösen a 14. és 18. század között -- a Szent Antal-tiszteletnek hányféle változatát hozta létre, akkor önkéntelenül szeretne közelebbit és pontosabbat tudni erről az emberről.

 

Antalt alakját a korai idők legtöbb szentjénél több legenda övezi, amelyből költők és más művészek merítettek ihletet; elég, ha csak a festő Matthias Grünewaldra (+ 1528) hivatkozunk. Ezek a legendák alkalmas irodalmi formák az érzékfeletti valóság megközelítésére.

 

Antalról azonban nemcsak a legendák elbeszélései állnak rendelkezésünkre, hanem cáfolhatatlan, történelmi súlyú tanúbizonyságok is, amelyeket nyugodtan összevethetünk régi korok más történelmi személyiségeiről tanúskodó forrásokkal. Ez ugyan nem állítható minden megszorítás nélkül arról az Antal-életrajzról, amelyet Alexandriai Szent Atanáz érsek 365 táján, tehát alig tíz évvel a nagy szerzetes atya halála után írt. Ez az antik regényformát követő életrajz ugyanis túlságosan célzatos irat ahhoz, hogy történelmi utalásaiban gyanútlanul meg lehessen bízni. Nagyon is világosan fölismerhető a szándék, hogy a szerzője keresztény hősi eposzt akart írni.

Rajta kívül vannak azonban megbízható tanúságtevők a 4. század szerzetesi irodalmából, különösen Pakhomiosz írásai. Ott van azután az a hét levél, amely Antaltól ránk maradt. Ezekben egyénisége természetesen háttérben marad a tárgyalt kérdések mellett. Mindenekelőtt az Atyák mondásai (Apophtegmata Patrum) címen ismert nagy gyűjteményben találhatók tetemes számban Antal mondásai, amelyekből jobb képet kapunk egyéniségéről, mint hosszú beszédekből vagy beszámolókból.

 

Amikor Antal 251-ben vagy 252-ben megszületett Koméban, Közép- Egyiptom egyik falujában, a régi kereszténység éppen talán legsúlyosabb megpróbáltatását élte át. Decius császár (249--251) restaurációs politikájának megfelelően keresztényüldözést indított, amely az egész Római Birodalomra kiterjedt. Egyetlen keresztény sem volt már biztonságban, függetlenül attól, hogy az Imperium Romanum melyik tartományában élt: ma vagy holnap a császári törvényszék elé hurcolhatták. És sokan bizonyultak gyengének. Annál fenségesebben ragyogott a hűségesek hitvalló bátorsága. A következő évtizedekben, egészen 313-ig, amikor Konstantin császár kiadta a milánói türelmi rendeletet, a kereszténység vállalása életveszélyt jelentett. Aki meg akart maradni kereszténynek, annak állandóan készen kellett lennie a vértanúságig való helytállásra.

Antal jómódú házban nőtt föl. Amikor húsz éves lett, meghaltak szülei, és ráhagyták a családi örökséggel való gazdálkodást és a húgáról való gondoskodást. De egyszer csak történt valami, ami egy csapásra véget vetett annak, hogy a fiatalember csak úgy békésen éldegéljen a világban. Egy alkalommal a szentmisén az igehirdetésre figyelve hirtelen belévágott a fölismerés, hogy neki szól az, amit a lektor Máté evangéliumából éppen olvasott: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között... Aztán gyere, és kövess engem!'' Az ige nem volt ismeretlen előtte, de az ifjú Antal úgy érezte, hogy akkor és ott hangzik el először, és egyenesen a szívébe kiált. Olyan ellenállhatatlan ereje volt a szónak, hogy követnie kellett. Úgy tett, amint hallotta: eladta a családi birtokot, és ami nem volt szükséges a húgáról való gondoskodáshoz, a szegényeknek adta. Azután megkezdte az új életet, amelyről még nem is sejtette, hová fogja őt vezetni.

 

Hogy miből is áll a ,,lelki élet'', teljesen ismeretlen volt előtte. Mi okosabbat tehetett volna hát, mint hogy utánozza azokat, akiket a keresztény közösségben különösen jámbor embereknek tartottak: az ,,aszkéták'' voltak ezek, akik Istennek tetsző életet akartak élni, ki- ki a maga módján. Hozzájuk hasonlóan Antal is visszavonult a hétköznapi élettől, és teljesen a vallásos gyakorlatoknak adta át magát, elsősorban a zsoltár-imádkozásnak. Kezdetben még a falu közelében lakott. Aztán hamarosan a líbiai sivatagban egy sziklasírban húzta meg magát, majd később egy omladozó kastély romjai között. Egy barátja hordta neki a nélkülözhetetlen szűkös eledelt. Ettől eltekintve minden összeköttetést megszakított a külvilággal. De minél inkább eltépte a földi ragaszkodások kötelékeit, annál elviselhetetlenebb lelki támadások érték. Ősi keleti elképzelések szerint -- aminek visszhangját Jézus megkísértésének történetében is megtaláljuk -- a sírok és az elhagyott helyek, mindenekelőtt pedig a sivatagok a démonok hazája voltak. Antal ebbe a birodalomba hatolt be, és ott épített ki magának szállást. Hogyan is történhetett volna másképpen, mint hogy a démonok támadást indítottak ellene. Antal pedig -- az apostol intelmének megfelelően -- ,,Isten teljes fegyverzetét'' öltötte magára, hogy ,,a sátán cselvetéseinek ellenállhasson'' (Ef 6,11). Így ő lett a győztes. Amikor végül húsz év után ismét az emberek közé ment, úgy jelent meg előttük, mint bölcs férfi, aki ,,ismeri a mélységes titkokat és telve van Istennel'' (Antal élete). A szigorú önsanyargatások ellenére nem tört össze a teste. Arcán azoknak a hatalmas tapasztalatoknak fénye tükröződött, amelyek bensőleg átalakították.

 

Nevét hamarosan fölkapta a hír. Mindenfelől özönlöttek hozzá az emberek, akik imáiba ajánlották magukat, vagy szerzetesi életet akartak élni az ő vezetése alatt. Antal nem tudta a kérők ostromát elhárítani. A közeli és távoli környéken mindenfelé remeteségek nőttek ki a földből. Így a világ elől menekülő remetéből a ,,szerzetesek atyja'' lett. Mindenesetre ez még nem volt a szerzetességnek az a formája, amely később Pakhomiosz kezdeményezéséből kialakult. Mert jóllehet számos tanítvány sereglett Antal köré, ő sohasem fogta össze őket olyan tartós közösséggé, amelynek közös szabályzata van. Az a szerzetesi szabályzat, amely a neve alatt ránk maradt, valójában későbbi korból származik.

 

Bármennyire szerette is Antal a sivatagot és az Istenben elmerült magányos életet, abban semmi sem akadályozta meg, hogy az emberek közé menjen, ha a kereszténység napi problémái úgy kívánták. Ez történt, amikor Maximinus Daja császár idejében (308 táján) az alexandriai börtönökben sínylődő hitvallókat erősítette a hitükért vívott harcukban. Egy másik alkalommal, élete vége felé, püspök-barátja, Atanáz kérésére ment a fővárosba, hogy nyilvánosan föllépjen az ariánusok ellen. De ezt igazolja a már említett vonzerő is, amelyet Antal a lakosság minden rétegére gyakorolt, föl egészen a magas klérusig és a császári udvarig. Maga Konstantin és gyermekei is leveleztek vele.

 

90 éves elmúlt már, amikor útra kelt, hogy szemtől szemben láthassa a másik nagy remetét, Pált (lásd január 15-én). Találkozásukat Szent Jeromos leírásából ismerjük.

 

356-ban halt meg Antal, 105 éves korában. A sírja -- mivel kérte testvéreit, hogy titokban temessék el -- 200 éven át ismeretlen volt. 561-ben megtalálták, ereklyéit Arles-ban, a Szent Julien-templomban őrzik. A koptok és a szírek remetéi Szent Antal fiainak tekintették magukat. Franciaországban a 11. században alapítottak egy betegápoló társulatot, melyből az antonita rend fejlődött ki. Két nemes férfi, apa és fia anyarozstól megbetegedett, és Szent Antal ereklyéjétől meggyógyult. Hálából kórházat építettek és ápolták a hasonló bajban szenvedőket. Mivel Szent Antal az anyarozs okozta gyulladás ellen hathatós közbenjárónak bizonyult, magát a bajt Szent Antal tüzének nevezték. Antalt a tizennégy segítőszent között is tisztelték.

 

Antal szellemi útját, vallás-erkölcsi törekvéseit a megalkuvást nem ismerő határozottság jellemezte, ugyanakkor minden volt, csak nem rajongó, vagy a valóságtól idegen álmodozó. Bár radikális követelményeket állított föl magával szemben, meggyőzően józan és szerény volt. Ismerte az ember előtt álló határokat: Isten titkainak és döntéseinek kifürkészése nem a mi dolgunk. Jobb beismerni tudatlanságunkat azokban a dolgokban, amelyek meghaladják az embert. Az a döntő, hogy az ember magára figyeljen. Még ha birtokolná is egy szerzetes a csodás gyógyítás adományát, saját üdvössége felől akkor is rettegésben kellene élnie. Az ördög cselvetéseivel szemben csak egy segít: az alázat.

 

Antal rendelkezett józan emberismerettel, érzékkel a helyes mérték iránt, valamint bölcsességgel, amellyel el tudott igazodni a dolgok között. Jámborságának lényeges vonása volt testvériessége. Nem véletlen, hogy a szerzetességben ismét új csengést kapott a szó: ,,testvér''. Az Egyházban régen elfelejtették Jézus evangéliumi figyelmeztetését (Mt 23,8), különbséget tettek a ,,lent'' és a ,,fent'' között. A szerzetesek Antalt követve vissza akartak térni a kezdeti kereszténységhez. Ezért nevezték magukat egymás közt ,,testvérnek'', és arra törekedtek, hogy testvérként is bánjanak egymással. Antal arra tanította övéit, hogy élet és halál a felebarát iránti magatartástól függ.

Meg volt győződve arról, hogy a szerzetest a saját fáradozásai nem jogosítják föl arra, hogy önmagában bízzék. Mert az embernek az az igazi nagy teljesítménye, ha Isten előtt elismeri a bűneit, és utolsó leheletéig kész a gonosz támadásainak elhárítására. Amikor egy napon az egyik szerzetes megkérdezte, hogy mit kell tennie, ezt a választ kapta: ,,Ne bízz igaz voltodban, ne aggasszon, ami elmúlt, és fáradozz azon, hogy nyelvedet és gyomrodat féken tartsad'' (vagyis hallgass és böjtölj).

A koptok, a szírek és a bizánciak január 17-én ünneplik Szent Antalt. Jeruzsálemben már az 5. században ugyanezen a napon emlékeztek meg róla. Rómában a 12. században vették át az ünnepét.



--------------------------------------------------------------------------------

Az Atyák mondásai tudósítanak Szent Antal jellemző mondásairól és viselkedéséről, amelyek az evangéliumból fakadó jámborságát és vallásos józanságát tanúsítják.

Egyszer egy szerzetest társai szerfölött dicsőítettek Antal jelenlétében. A szent hívatta és próbára tette őt, hogy képes-e a megbántás elviselésére. Amikor erre képtelennek bizonyult, ezt kellett hallania: ,,Olyan faluhoz hasonlítasz, amelynek házai kívülről díszesek, belülről azonban kifosztották a rablók.''

 

Valaki egyszer tanúja volt annak, hogy Antal a látogatóba érkező szerzeteseket milyen -- szerinte éppen nem aszketikus -- módon fogadta és vendégelte meg. Az az ember vadász volt. Antal fölszólította, tegyen nyilat az íjára és feszítse jól meg. Az ember úgy tett, de megjegyezte: ,,Ha túlságosan megfeszítem, eltörik.'' Erre az ősz Antal ezt mondta: ,,Így fognak járni a szerzetesek Isten művének végzése közben (a szerzetesek aszketikus gyakorlatait értették ezen abban az időben), ha mértéken túli erőfeszítést kívánunk tőlük.'' Máskor meg ezt mondta: ,,Sokan elemésztik testüket önsanyargatásaikkal, de mivel hiányzik belőlük az ítélőképesség adománya, messze járnak Istentől.''

A szent kiemelkedő testvéri magatartásáról ad hírt a következő történet: Egyszer egy szerzetes Abba Elias ,,kolostorában'' bűnbe esett, és kitaszították. Antalhoz jött, aki szívesen fogadta, aztán visszaküldte kolostorába. A szerzetesek azonban ismét elkergették. Visszatért tehát Antalhoz és elmondta: ,,Nem akarnak újra befogadni.'' Akkor Antal követet menesztett oda, s ezt üzente: ,,Egy hajó hajótörést szenvedett és rakománya elveszett. Csak nagy fáradtsággal tudott kikötőbe menekülni. Ti azonban azt is a tengerbe akarjátok szórni, ami megmenekült.'' Amikor a szigorú szerzetesek megértették Antal szavait, visszafogadták a testvérüket.



--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Remete Szent Antalnak megadtad, hogy a pusztában szolgáljon Neked, kérünk, segíts minket közbenjárására, hogy önmagunkat megtagadván Téged mindig és mindenek fölött szeressünk!



Szent Eleuzippusz     vértanú, † ~175       


Szent Júlián     remete, hitvalló,   † ~370       


Szent Meleuzippusz     vértanú, † ~175       


Szent Szpeuzippusz     vértanú, † ~175       


Szent Szulpiciusz     püspök, † 644      

Szent Marcellus pápa és vértanú

szmarc.jpgA Constantinus Chlorus halála után lábrakapott zűrzavarban, amikor a Római Birodalomnak átmenetileg hat császára is volt, nagyjából megmaradt az a helyzet, hogy Keleten tovább folyt az általános üldözés, míg Nyugaton inkább csak részletes üldözésről van szó.

Valószínűleg a bizonytalan helyzet s a folyton ki-kiújuló üldözés félelme okozhatta, hogy csak négy évvel Marcellinus pápa (296-304) után választottak új pápát Szent Marcellus személyében (308-309?).

Marcellusnak belső renegátoktól kellett szenvednie. Egy hithagyó keresztény azzal támadta meg, hogy az üldözés alatt hitüket megtagadott keresztényeket csak súlyos penitenciák (vezeklések) elvégzése után hajlandó visszavenni az Egyházba. Mint látjuk, éppen ellenkezője annak a vádnak, amit hatvan évvel azelőtt Novatius emelt Cornelius és István pápa ellen. A támadásnak visszhangja támadt, úgyhogy a keresztények között sajnálatos egyenetlenség kapott lábra, amely még utcai összeütközésekben is mutatkozott. Ezekért ellenségei Marcellust tették felelőssé s feljelentették Maxentiusnak, aki erre száműzte a pápát. A Priscilla-katakomba fölé épült Szent Szilveszter-bazilikában temették el. Sírfeliratát Szent Damazus pápa készítette.

(Forrás: Bangha Béla - Ijjas Antal - Borbély István: A keresztény egyház története I. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, Budapest, 1937. 269-270. old.)

Szent Leonilla és vértanútársai

Szent Leonilla és vértanútársai

Mindnyájan Galliában szenvedtek vértanúságot Marcus Aurelius keresztényüldözése alatt a II. században. Leonilla idősebb korában lett keresztény. Egy alkalommal 3 fiú unokája a bálványáldozatból származó húst vitt haza neki. A nagymama a húst a kutyáknak dobta, és az éppen ott tartózkodó Benignus pap előtt kérte az unokákat, hogy forduljanak el a bálványoktól és ismerjék meg az igaz Istent. A három unoka: Szpeuszippusz, Eleuszippusz, Meleuszippusz, egy különös álom után hajlottak nagyanyjuk szavára és megkeresztelkedtek. Összetörték a bálványszobrokat és lebeszélték az embereket a bálványimádásról. Ezért mindnyájukat megkínozták. Először fára feszítették, majd tűzben elégették őket, de a tűz nem károsította meg szent testüket. A három unoka után Leonillát karddal végezték ki. Jovilla akkor vallotta meg keresztény hitét, amikor látta a többi vértanúk állhatatosságát. A hóhérok hajánál fogva Felfüggesztették és sebesítették, aztán lefejezték. Szent Neón látta a vértanúk szenvedéseit és leírta azokat. Az írást átadta Turvonnak, Jovilla férjének. Ő is megvallotta keresztény hitét. Ezért addig ütötték, amíg vissza nem adta lelkét Istennek. Szent Turvon nemsokára szintén vértanúságot szenvedett, követve az előbbi szent vértanúkat.



Szent I. Marcell     pápa, vértanú, † 309        


Szent Othó     vértanú, † ~1220        


Szent Péter     vértanú, † ~1220     

CAPPENBERGI SZENT GOTTFRIED premontrei szerzetes

CAPPENBERGI SZENT GOTTFRIED premontrei szerzetes
*Cappenberg, 1097. +Ilbenstadt, 1127. január 13.

Csak harminc évig tartott a hatalmas, gazdag Cappenbergi Gottfried élete, aki öt évvel korai halála előtt lemondott minden hatalmi törekvéséről és birtokáról, s alázatosan ,,Krisztus szegényévé'' lett. Az éppen csak megalakult premontrei rendnek ajándékozott mindent, amit nemes nemzetsége birtokolt, és belépett a birtokain alapított kolostorba. Mielőtt Szent Norberttel (lásd: A szentek élete, 253. o.) találkozott volna, saját élménye és elhatározása alapján tért meg. Öccsét, Cappenbergi Boldog Ottót (+1171), mindkét nővérét és hitvesét, Juttát is sok akadály ellenére a világtól való elfordulás útjára vezette, és nagy hatású, szentként tisztelt mintakép lett sokak számára anélkül, hogy hivatalosan szentté avatták volna.

 

Mindez a pápaság és a császárság, az Egyház és a birodalom közti hosszú küzdelem, az invesztitúraharc végén történt, röviddel az 1122. évi wormsi konkordátum előtt, amely egy kompromisszumos béke által egyelőre lezárt mindenféle küzdelmet. Cappenberg grófja, akit már fiatalon jámbornak és szelídnek ismertek, harcosként is visszariadt a jogtalanságtól. És mégis elkerülhetetlenül belekeveredett ama küzdelembe, mely Németországban a királyság és a hatalomra törő fejedelmi nemesség között váltakozó sikerrel folyt.

 

Gottfried rokona volt Németország legjelentősebb fejedelmi és uralkodói nemzetségeinek. Ifjú korában nőül vette Arnsbergi Frigyes lányát, kinek nem volt testvére. Felesége gazdag dél-vesztfáliai öröksége a cappenbergieknek Münsterlandban, az Alsó-Rajnánál és Wetterauban messzire nyúló birtokával talán Északnyugat-Németország legnagyobb területévé nőtt volna össze, ha Gottfried le nem mondott volna róla; premontrei kolostort alapított az országos uralom és fejedelmi dinasztia helyett. Ősei váráról el lehetett mondani, hogy uralkodik Vesztfálián: Cappenberg a Dortmund és Münster közti erdős magaslaton fekszik; körös-körül tág kilátással a sík vidékre, mintha uralkodói székhelyeknek épült volna. Amikor Gottfried lemondott a világról, a münsteri püspök szerette volna megszerezni e várat püspöksége és uralma szilárd védőbástyájául. Gottfried azonban semmi áron sem egyezett bele ebbe, sem vételi, sem cserealapon. Várának és egész birtokának többé nem a hatalmat, a háborút, a világot és jogtalanságát kellett szolgálnia, hanem egyszer s mindenkorra ,,be kellett lépnie a mennyei engedelmességbe, Isten békéjébe''. Hogyan jutott el mindehhez?

 

Grófi sarjként hadakozás közepette nőtt fel. Apját korán elvesztette. 1120-ban Gottfried a császár képviselőjeként még közvetített Dortmundban a város és apósa, Arnsbergi Frigyes egy vitájában. A következő tavasszal azonban mindkét cappenbergi testvér már a császár ellenségeinek táborába állt. A Münster körüli csatában nagy részben felperzselték a várost. Régi dómja is lángok martaléka lett. Cappenbergben úgy tudták, hogy Gottfried gróf bűnösnek érezte magát a dóm felégetésében. Vezeklésül mélyen megrendülve lemondott a világi életről, de nemcsak saját lelki üdvössége miatt lett szerzetes, vagy alapított kolostorokat. Rábeszélte testvéreit és feleségét is a világtól való elfordulásra; egész nemesi nemzetségét ki akarta szakítani a hatalom világából. Lovagi szolgáit (105 volt a számuk) jól felszerelve kárpótlásul átadta a münsteri püspöknek.

 

1121 késő őszén, kilenc hónappal a münsteri dóm leégése után találkozott Szent Norberttel, aki vándorprédikátorként Krisztus szegénységét követő, apostoli életre vállalkozó férfiakat és nőket keresett a Laon melletti Prémontré közössége számára. Gottfried hallotta kölni prédikációját, s csakhamar az új rendnek ajándékozta egész kiterjedt földbirtokát; ott létesült az első három német premontrei kolostor: Cappenbergben, Varlarban és Ilbenstadtban, s később még egy női alapítás a Wesel melletti Averndorpban. Wormsban azon a napon, melyen megkötötték a konkordátumot, Norbert közbenjárására Gottfried császári menlevelet kapott a cappenbergi kolostor számára, amelyet Münster püspöke röviddel azelőtt szentelt fel. Norbert maga is odament első prépostként, és csak most vette fel rendjébe Gottfriedet és testvérét, Ottót, aki később ottani prépost lett.

 

Gottfried szokatlan elhatározása hallatlan nagy feltűnést keltett kortársai körében, de nem mindenütt csodálatot és tiszteletet. Némelyek eszeveszettnek tartották, amiért alázatosan a hatalomtól megfosztva akart élni, nem akarta többé grófnak és úrnak hívatni magát, hanem csak ,,Krisztus szegényének''. Mások gúnyolták és gyalázták; Arnsbergi Frigyes valósággal tombolt haragjában, mert veje lánya hozományát is ki akarta vonni mindenféle hatalomgyarapodás alól, és nem akart az ő örökségébe lépni. Elmondta Norbertet csalónak, árulónak, Gottfried megrontójának, akasztással fenyegette, és csapattal vonult Cappenberg ellen, amikor Norbert is ott volt. Tehetetlenül és megszégyenülten kellett azonban visszavonulnia, mert a fenyegetettek egyáltalában nem kívántak védekezni, hanem meggyóntatták egymást, és a halálra készülve imádkoztak. Az Arnsbergi gúny tárgya lett a birodalom fejedelmei szemében, akik kevésbé voltak vakok a ,,keresztény alázatosság e ragyogó példájával'' szemben, s akik saját előnyüket keresték, mint pl. a staufi herceg, Sváb Frigyes, aki megvette cappenbergi rokonaitól sváb váraikat, és értékes ereklyéken kívül olyan vételárat adott értük, amellyel ki tudták fizetni Prémontré új rendje pápai megerősítésének költségeit.

 

A Staufok -- mindenekelőtt Barbarossa Frigyes, akinek a keresztapja Gottfried testvére, Ottó volt -- a későbbiekben is támogatták és megajándékozták a cappenbergi kolostort. Gottfried lelkülete számára nehezen volt elviselhető, hogy testvére ügyes vezetésével hamarosan tehetős nemesi ház lett belőle; míg ő maga alkalmazkodott Norbert szigorú akaratához. Az ő kívánságára, de nehéz szívvel ment el szeretett hazájából Prémontrébe, hogy felvegye az alsóbb rendeket, azután pedig Magdeburgba, ahol Norbert az új császár, III. Lothár alatt érsek, birodalmi fejedelem és birodalmi kancellár lett -- kétségtelenül Gottfried fájdalmas csalódására. ,,Alig tudta elviselni, hogy szeme előtt lássa a világ pompáját és tolakodását.'' Betegen tért haza Magdeburgból, és mindössze harmincévesen halt meg az ilbenstadti kolostorban. Ott is, Cappenbergben is, ahová ereklyéinek egy részét átvitték, és ahol azóta szentként tisztelik, felállították síremlékét.



Szent Henrik     remete, † 1127        


Szent Honoratusz     püspök, hitvalló, † 420        


Szent Izidor     remete, hitvalló, † ~400        

SZENT BERÁRD ÉS VÉRTANÚ TÁRSAI - Szent Danaktosz vértanú

Szent Péter apostol bilincsei

Szent Péter apostol bilincsei

Heródes Agrippa zsidó király, mivel kedvében akart járni a népnek, karddal lefejeztette az idősebb Szent Jakab apostolt. Pétert is börtönbe záratta, hogy húsvét után ugyanezt tegye vele is. Isten angyala azonban leszállt a börtönbe. Az apostolt kettős lánccal bilincselték meg és 4x4 katona őrizte, hogy el ne meneküljön. Az angyal megjelenésekor a láncok lehulltak az apostolról, a börtön ajtai megnyíltak előttük, és mindketten feltűnés nélkül elhagyhatták a börtönt. Kimentek egy utcányit, az angyal eltűnt, Péter pedig a jeruzsálemi tanítványokat kereste fel. Utána elment egy más helyre, a hagyomány szerint Rómába. Így olvassuk ezeket az Apostolok Cselekedetei könyvében a Szentírásban. Az apostol bilincseit, mint drága kincset először Jeruzsálemben őrizték. Sok csoda történt általuk. Aztán Eudokia császárnő tulajdonába kerültek. Egy részét Konstantinápolyba, a másik részét Rómába küldte. Ez a láncdarab a hagyomány szerint összeforrt azzal a lánccal, amelyet Szent Péter a római fogságban viselt. A szent bilincseket ma is ott tisztelik.



Szent Adjútusz     vértanú, † ~1220        


Szent Akkarziusz     vértanú, † ~1220


SZENT BERÁRD ÉS VÉRTANÚ TÁRSAI (I. r. 1220.)

Szent Ferenc 1219-ben hat szentéletu társát a hitetlenek közé küldte, hogy hirdessék köztük Krisztus tanítását. Egyikük, Vitálisz testvér azonban Spanyolországban megbetegedett és nem tudta folytatni útját. Öten mentek tehát tovább: Berárd, Péter, Ottó, Akkurziusz és Adjutusz. Közülük az elso három pap volt. Coimbrában, a királyi városban néhány napot idoztek, aztán a mohamedánok megszállta Sevillában prédikáltak. Be akartak menni a mecsetbe is, de a mohamedánok kiabálva ütötték, verték oket. Így jutottak el az uralkodóhoz, ahol egyre bizonygatták, hogy az egyedül igaz vallás Krisztus vallása, Mohamed hamis próféta. A fejedelem halálra ítélte oket, de mégis úgy rendelte, hogy ha elhagyják az országot, életben maradnak. Ok elhagyták Sevillát, de nem vissza, hanem Marokkó felé vették útjukat és ott is hirdették a keresztény hitet. Börtönbe vetették oket. Az itt tartózkodó Don Pedro infáns kieszközölte az emírnél, hagy a hithirdetok az o foglyai legyenek. Berárdék azonban innen megszöktek, s a fovárosban, Marrakesch-ben ismét prédikálni kezdtek. Újból elfogták s börtönbe zárták oket. Az emír kegyetlenül megkínoztatta oket, s amikor látta, hogy a kínzással nem megy semmire, noket és pénzt ígért nekik, ha mohamedánok lesznek. A vértanúk ezt felelték: „Asszonyaid és pénzed nem kell nekünk, mert mindezeket Krisztus szerelméért szemétnek tekintjük.” Akkor az emír kegyetlen haragra lobbant, felkapta kardját és egymás után fejükre mért ütésekkel saját kezével végzett velük. Ez 1220. jan. 16-án történt. A szent rendalapító, amint meghallotta a vértanúság hírét, boldog elragadtatással felkiáltott: Most már van öt igazi kisebb testvérem. A vértanúk földi maradványait hamarosan Coimbrába vitték, ahol Isten csodákkal megdicsoítette oket. Vértanúságuk sok hivatást támasztott. Az elsok között volt Ferdinánd ágostonrendi kanonok, a késobbi Páduai Szent Antal. A Ferenc-rend elso vértanúit IV. Sixtus avatta szentté 1481-ben. Emberi okosság - isteni bölcsesség. Berárd és társai magatartását sokan - teológusok, történészek - oktalanságnak ítélték akkoriban és késobb is. Hithirdetésük teljesen eredménytelen volt, egyetlen mohamedánt sem térítettek meg, sot a keresztényekre haragították a moszlimokat. Isten azonban csodákkal megdicsoítette oket. „Isten azt választotta ki, ami a világ szerint oktalan, hogy megszégyenítse a bölcseket.” (1Kor 1, 27)


Imádság:

Istenünk, te Szent Berárd és vértanú tárcainak dicsoséges viadalával megszentelted a Kisebb Testvérek Rendjének kezdetét. Engedd, hogy amint ok készek voltak érted meghalni, úgy mi is állhatatosan tanúságot tegyünk rólad
életünkkel. A mi Urunk Jézus Krisztus által.



Szent Danaktosz vértanú

Szentünk az egyházközség felolvasója volt Avlon városában Makedóniában az Adriai tenger partjánál. Amikor a barbárok rátörtek a helységre, el akarta rejteni előlük a szent edényeket. Az ellenség azonban elfogta, és arra kényszerítette, hogy áldozzon Dioniziosz pogány istennek. Mivel Danaktosz erre nem volt hajlandó, lefejezték. Ez a II. században történt.