Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Emiliáni Szent Jeromos hitvalló

2018. július 20. - Andre Lowoa

eszj.jpgA kaszárnyában és a harci zajban is viselheti az ember Isten fegyverzetét: a hit pajzsát, az igazság vértjét, az üdvösség sisakját és a Lélek kardját (Efez. 6,13-17). A katonáskodás és az életszentség nem ellenségek, s szép számmal vannak szent katonák. A szentek történetében azonban gyakoribb az az eset, hogy egy-egy vitéz katona egyszer csak búcsút mond a világnak s katonás elszántsággal szentté küzdi fel magát. Emiliáni vagy Miáni Jeromos is világias életű katonából lett „Krisztus Jézus jó katonája” (2Tim. 2,3)

1481-ben született Velencében. Atyja nemes ember volt és a hatalmas velencei köztársaság szenátora. Fiát a történeti és jogi tanulmányok felé irányította; a dicsőségre vágyó fiatal Jeromos azonban már 15 éves korában karddal cserélte föl a könyvet s 1495-ben vitézül harcolt Parma környékén VIII. Károly francia király serege ellen. Ifjú élete bizony komolytalan, könnyelmű, sőt bűnös élet volt.

1508-ban a cambrai-i ligában a pápa, a német-római császár, a francia és az aragon királyok Velence ellen szövetkeztek. Háborúra került a sor. A 27 éves Girolamo Miáni a signoriától azt a parancsot kapta, hogy védje meg Miksa császár seregével szemben a köztársasághoz tartozó Trevizó melletti Castelnuovo várát. Az elszánt parancsnok egy ideig sikerrel verte vissza a nagyobb számú ellenség ostromát. A végén azonban a császári sereg mégis csak bevette a várat, s Jeromos fogságba esett.

Fogsága alatt keményen bántak vele. Az edzett katona kezdetben bátran nézett farkasszemet a nehéz helyzettel. De csakhamar letört. Azelőtt a dicsőség sugaraiban sütkérezhetett s a legválogatottabb élvezetekben volt része, most pedig bilincsekbe verve sötét zárkában kínlódott. A percek óráknak, a napok éveknek, fogsága egész örökkévalóságnak tűnt fel. Gondolatai lassan-lassan az örökkévalóság Urára terelődtek, akitől eddig oly távol járt. Sorsában Isten büntetését látta. Töredelmes bánat kelt szívében. Hej, ha egyszer szabaddá válna, de másként élne! S „a tenger királynéjá”-nak büszke fia alázatosan fordult az egek Királynéjához közbenjárásért. Megfogadta, hogyha a Szent Szűz megsegíti, új életet kezd.

Egyik este egyszer csak felnyílt a börtön ajtaja, s halk lépésekkel egy lefátyolozott nő lépett be hozzá. Leoldotta bilincseit, egy kulcsot nyomott a kezébe s azonmód eltűnt. Jeromos nem tudta, mi történik vele. Azt hitte, hogy álmodik. Félálomban támolygott kifelé s nem akart hinni szemeinek, amikor egyszer csak börtönön, őrségen, ellenségen túl a szabadban találta magát. Azonnal Trevizbba sietett s hálája jeléül a magával hozott bilincseit a Boldogságos Szűz oltárára helyezte.

Hősi magatartásáért a signoria Castelnuovo podesztájává nevezte ki. Neki azonban Velencébe kellett visszatérnie. Közben t. i. elhunyt Lukács nevű testvére s a fennmaradt árvák nevelése reászakadt. A leglelkiismeretesebben felelt meg ennek a kötelességének. Emellett azonban igen keményen vezekelt s főleg a segítő felebaráti szeretet gyakorlásával akarta jóvátenni előbbi élete hibáit. Kedvenc fohásza lett: „Legédesebb Jézusom, ne légy bírám, hanem megváltóm”. Szorgalmasan látott hozzá a teológia tanulásához is. 1518-ban, 37 éves korában áldozópappá szentelték. Mint pap még inkább a betegek és szegények szolgája lett.

Felső-olaszország 1528-ban V. Károly császár hadjáratai után rettenetes helyzetben volt. Dögvész és éhínség dúlt. Termékenyebb rónái sínár pusztákhoz hasonlítottak, amelyeken farkas falkák kóboroltak. Az éhínség olyan nagy volt, hogy a lakosok a macska-, a kutya- s az egérhúst a legjobb falatnak tekintették. Az ínséges emberek tömegesen tódultak a gazdag Velencébe. Csakhogy éppen emiatt a tömeges és hirtelen bevándorlás miatt ott is nagy drágaság ütötte föl a fejét, s éhínség és pestis kezdett pusztítani.

Jeromos ebben a nehéz évben nőtt igazán hőssé. Még házának berendezését is pénzzé tette, hogy segítsen a nagy nyomorúságon. Nappal ápolt, éjjel csónakján a temetőbe szállította a halottakat, akik temetetlenül feküdtek a nyílt utcán. Ápolás közben ő is megkapta a kiütéses tífuszt. A súlyos betegség nagylelkű elviselésével még erősebben vezekelt s szenvedésben még jobban megtisztult.

De ez az idő más szempontból is jelentős volt életében. Amikor a császári csapatok 1527 májusban földúlták Rómát s rombolásuknak áldozatul esett a theatinusok kolostora is, a két rendalapító, Szent Kajetán (aug. 7) és Caraffa János, a későbbi IV. Pál pápa (+ 1559), Velencébe tette át a rend működési terét. Caraffa ettől kezdve Jeromos lelki atyja, további működésében pedig megértő vezére és önzetlen irányítója lett.

Felgyógyulása után lemondott még meglevő vagyonáról s koldusruhába öltözött, hogy teljesen a szegényeknek, főleg az árváknak éljen. Érezte, hogy neki is szól a 9. zsoltár szava „Rád hagyatkozik a szegény, s az árváknak istápolója légy”. A Szent-Rókus-templom mellett egy házat vett bérbe s azt árvaháznak rendezte be. Fölszedte az elárvult gyermekeket, akiknek száma ezekben a háborús időkben Velencében és egész Felső-olaszországban nagyon fölszaporodott. A kis árvák egyszerű ellátásban és vallásos nevelésben részesültek. Jeromosnak nagy szociális bölcsességgel külön gondja volt arra, hogy mesterségeket tanuljanak. Ő maga zsákkal a hátán járt koldulni árvái számára, azonban a világért sem akarta, hogy nekik koldusbot kerüljön a kezükbe. Munkára nevelte őket és sokszor ismételgette előttük az apostol tanítását: „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Tesszal. 3,10). Velence városa is buzgón támogatta ezt az életrevaló vállalkozást, Caraffa pedig, amikor látta, hogy lelki fia milyen nagyszerű eredménnyel dolgozik az árvákért, új szerzet alapításának útját egyengette. Jeromos neki köszönheti, hagy megkapta theatinusoknak egyik iskoláját, amelyben árvákat tanítottak s az ő buzdítására terjesztette ki működését egész Lombardiára.

1531-ben lelkes utánjárással rávette Veróna városát, hogy kórházat állítson föl. Bresciában még egy árvaházat sikerült alapítania. Az ezután következő állomás Bergámó volt. Amikor ideért, éppen arattak. Néhány beteg és szegény embernek nem volt elegendő munkása. Jeromos a legnagyobb hőség idején is kijárt a mezőre segíteni. Példája még társakat is toborzott. Nemcsak az érdekeltek hálája, hanem általános megbecsülés kísérte. Rövid időn belül Bergámóban egy fiú- és egy leányárvaház melengette a kis szerencsétleneket. Itteni működését megkoronázta a bukott nők számára alapított menedékház. Ez teljesen eredeti kezdeményezés volt, s alapítását ugyancsak indokolttá tette a háború teremtette erkölcsi fertő. Ezután Kómóban alapított két árvaházat. Ezeknek az intézeteknek vezetését buzgó világiakra bízta.

Alig néhány évi apostoli munka nyomán karitatív intézményei behálózták az egész Felső-olaszországot. Fölkínálkozott a gondolat, nem lehetne-e jövőjüket szerzetalapítással századokra biztosítani. 1532-ben Meronéban össze is jöttek Jeromos munkatársai, köztük két apostoli lelkű pap is, s beható tanácskozás után csakugyan a szerzetalapítás mellett döntöttek. Az anyaház székhelyéül a világtól távol eső Szomaszkát szemelték ki a Milánó és Bergámó közötti csendes völgyben. Itt írta meg Jeromos az új árvaházvezető-társulat szabályait.

A nagy mű megalkotását nem sokkal élte túl. Megvolt még az a nagy öröme, hogy intézménye Lombardia fővárosában, Milánóban is meggyökerezett. Halálát a felebaráti szeretet gyakorlása közben lelte. Bergámóban dögvész ütött ki. Jeromos Szomaszkából segítségül sietett. Ugyanúgy, mint kilenc év előtt szülőföldjén, most is a leghősibb önfeláldozással ápolta a betegeket. Megkapta maga is a pestist, mint annakidején a kiütéses tífuszt. De szervezete most már nem tudott ellenállni a gyilkos kórnak. 1537 febr. 8-án költözött el az örök hazába 56 éves korában. Halálos ágyán ezekkel a szavakkal búcsúzott a körülállóktól: „Ne búsuljatok, halálom által csak nyertek, mert odafönt jobban használhatok nektek”.

Onnan felülről valóban használt társulatának. 1540-ben III. Pál pápa megerősítette alapítását s később különösen Borromeó Szent Károly karolta föl. Ő adta fiainak Páviában a Szent Majóluszról nevezett templomot, amelyről végleges nevüket nyerték: A páviai Szent Majóluszról nevezett szomaszkai szabályozott papok.

A 16. század egyházi megújhodásának ezt az odaadó és alázatos munkását 1747-ben avatták boldoggá, 1761-ben pedig szentté. Valósággá tette ő és szerzete Jób szavát: „A fül, mely hallott, boldognak hirdetett, a szem, mely látott, bizonyságot tett felőlem: azért, mert megmentettem a szegényt, ha kiáltozott, s az árvát, kinek nem volt gyámola” (Jób 29,12).

 

Ugyanerre a napra esik: Szent Margaréta szűz és vértanú (+ 275 táján)

Aureliánus császár idejében maga atyja, pogány pap adta a bírák kezére tizenötéves gyönyörű lányát, mikor megtudta, hogy keresztény.

 

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Szent Illés próféta - EMILIÁNI SZENT JEROMOS

Szent Illés próféta

Egyházunk emberi testben angyalnak, a próféták kitűnőségének nevezi Illés prófétát. Az Ószövetség szentjei közül, a karácsony előtti atyák kivételével neki szentel külön ünnepet az egyházi év folyamán. Illés papi családban született krisztus előtt kb. 800 évvel. Aszkéta életet folytatott. Izrael országban, vagyis az északi királyságban élt. A bálványimádásba merült zsidó nép megtérítésére mindent elkövetett, amit Isten parancsolt neki. Amikor minden fáradozása hiábavaló volt, sőt őt is üldözni kezdték, imádságára Isten három és fél évig nem adott az embereknek esőt a földre. Ennek az időnek végén, Istenben bízva, próbatételre hívta fel a király előtt a bálványok papjait. A próbatétel fényesen sikerült, Izrael népe megismerte, hogy ki az igaz Isten, a bálványok papjait Illés kiirtotta. Életében üldözéseket szenvedve és menekülve, de nagy csodákat is téve, palástját és prófétai tehetségét tanítványára Elízeusra hagyva, tüzes szekér által elragadtatva a Jordán partjáról 810 körül az égbe vitetett. Életének tetteit az ószövetségi Szentírásban a Királyok I. és II. könyvében olvassuk.
       

EMILIÁNI SZENT JEROMOS
*Velence, 1486. +Somasca, 1537. február 8.
Azt a kort, amelybe a velencei patrícius-fiú, Girolamo (Jeromos) Miani beleszületett, szellemi téren a reneszánsz virágzása jellemezte, mely az antik kultúra értékeit új életre keltette. Az irányzattal a pápaság is szövetségre lépett, bár a vallási életnek ez nem mindig tett jó szolgálatot. A kor politikai arcát a gyakori, olykor vad háborúskodás szabta meg: a habsburg Spanyolország és Franciaország, vagy az Egyházi Állam és egyéb itáliai fejedelemségek, városköztársaságok és nemesi családok Észak-Itáliát ismételten lángba borították. A harcokba a tengereken uralkodó büszke Velence is alaposan belekeveredett. Az erkölcsök eldurvulása, egész országrészek kipusztulása, a nép elszegényedése, a közigazgatás, a jog és az egészségügy zűrzavara lett a következmény. Az apokaliptikus lovasok, a háború, az éhség, a pestis és a halál -- akiket Dürer Albert éppen akkoriban metszett látomásos erővel fába -- pusztítva járták be a messzi tájakat és népeket.
A harcra és kalandra éhes ifjú Jeromos korán belesodródott e véres viszályokba. Szülővárosa rábízta a Piave felett őrködő kis erőd, Castelnuovo védelmét a Velence és I. Miksa császár között kitört háborúban. S történt, hogy a császáriak egyik rajtaütése alkalmával, 1511 augusztusában alulmaradt és fogságba került. Ez bizony súlyos csapás volt magasan szárnyaló reményeire és evilági tettvágyára. A rabságban viszont mélyreható változás következett be lelkében. A börtön csendjében és magányában magába szállt, a kegyelem megragadta. Hasonló történt vele, mint tíz évvel később Loyolai Ignáccal, amikor sebesülése után a betegágyban magába szállásra és megtérésre használta föl idejét: a világias gondoskodású, harcias és hírvágyó katonából Krisztus szenvedélyes harcosa lett, telve az Isten és a felebarát iránti szeretettel. Egy hónapi fogság és a csodás, a Szűzanya által kieszközölt szabadulás elegendő volt arra, hogy átformálja őt: Annak követője lett, aki abban az időben is a szenvedő és gondok közt vergődő emberekben mutatkozott meg.
Jeromos egy ideig még önvizsgálatott tartott, és készülődött a hősi keresztény hivatásra. Három évig volt Castelnuovo községi elöljárója. Ez alatt sokat vezekelt és a felebaráti szeretetet gyakorolta. Azután határozottan, éretten és visszavonhatatlanul rálépett a Gondviselés által mutatott útra. Velencében fölkészült a papságra, és 1518-ban, harminckét évesen fölszenteltette magát. Most már megvolt minden föltétel karitatív életműve számára. Ettől fogva Isten szolgálatába állította önzetlen munkáját, fáradhatatlan buzgalmát és odaadását.
1528-ban, amikor hazájában éhínség és járvány tombolt, kézzelfoghatóan megnyilatkozott bátor áldozatkészsége. Minden holmiját az ínségeseknek ajándékozta, éjszaka eltemette az utcán heverő halottakat, és ápolta a betegeket, egész addig, amíg maga is megkapta a kiütéses tífuszt. Ha rabsága a szerzetesi élet előkészületi ideje volt, ez a betegsége a novíciátus lett a keresztény tökéletességre való törekvéséhez.
Fölgyógyulása után 1531-ben lemondott minden tulajdonáról. Teljesen a szegényeknek szentelte magát, mégpedig az árva gyermekeknek, akik -- szomorú képe ez a kornak -- csapatosan kószáltak mindenfelé. Otthont és munkát szerzett nekik. A Szent Rókus-templom melletti házba gyűjtötte őket, egyszerű élelmezést, vallásoktatást és a rendszeres munkára való fölkészítést kaptak. A velencei kormányzat támogatta fáradozásait, hiszen a közjót szolgálta, és 1531-ben az árvák rendelkezésére bocsátotta a ,,gyógyíthatatlanok ispotályát''.
Ez a siker arra ösztönözte, hogy működését kiterjessze Velencén túl egészen Milánóig. Több városban árvaházakat alapított, gondjába fogadta a veszélyeztetett leányokat, ápolta a betegeket, és hitoktatásban részesítette a falusiakat.
Példája más, nemes gondolkodású embereket is megmozgatott, akik segítették vállalkozásaiban. Együttélésük rendezésére és megalapozására, de azért is, hogy a kibontakozó szeretetműnek világos szabályozást adjon, leghűbb segítőit szerzetesi közösségbe fogta össze. Ebben támogatta őt Chieti püspöke, a későbbi IV. Pál pápa. Egy 1528-ban alapított, 1540-ben jóváhagyott, az ágostonos regulát követő férfirend jött így létre, amely Itáliában ma is működik, s amelyet anyaháza után szomaszkai rendnek neveznek. Árvaházak, szegény- otthonok, kórházak és diákotthonok fenntartása a munkaköre.
A pestis ismét dühöngeni kezdett, és a szeretetnek immár 51 éves apostolát semmi sem tarthatta vissza, hogy a szeretet csatájának első vonalában küzdjön. A szerencsétlen áldozatok ápolása közben őt is megtámadta a szörnyű ragály. Istenben remélő bizalommal fogadta el. Keresztény derűje, amely egész életén át lendülettel töltötte be, töretlen maradt, állandóan vidám arca most sem sötétedett el. Amikor már halálán volt, még egyszer lelkére kötötte társainak, hogy kövessék a keresztet, az evilági dolgokat kevésbe vegyék, a szegényeket, az elhagyottakat meg a betegeket szeressék, és egyetértésben, szeretetben éljenek együtt. Lényegileg a szellemi végrendelete ez, amely nemcsak szerzetestársainak szól. Szemét és kezét az ég felé emelve a ,,Jézus és Mária'' szavakkal halt meg 1537. február 8-án, Somascában.
Egy tisztán látó emberbarát és nagyszívű jótevő távozott vele a földről, de a katolikus reform apostolaként tovább sugárzott a hitújítás idején. Példakép lett, aki a maga korában és környezetében izzó szívvel és gyakorlati érzékkel közelítette meg az emberi nyomorúságot, és derűsen, feltétel nélkül Krisztusnak élt. A saját korára szabott, de minden időben érthető és követhető példát hagyott az Egyházra a szent és karitatív életről.
XIV. Benedek pápa 1747-ben boldoggá, XIII. Kelemen húsz évvel később
szentté avatta Emiliáni Jeromost. XI. Pius 1928-ban a szomaszkaiak négyszáz éves jubileuma alkalmából az egész Egyház számára az árvák és a szülői szeretetet nélkülöző gyermekek védőszentjévé emelte.
Ünnepét 1769-ben vették föl a római naptárba, július 20-ra. 1969-ben a halála napjára, február 8-ra tették át.
--------------------------------------------------------------------------------
Emiliáni Jeromos, mielőtt a 16. századi ,,árvák atyja'' lett, mint tettre vágyó obsitos már átélte a tulajdonképpeni megtérést.
Miután Castelnuovo elesett, a győztes ostromlók -- bátor ellenállása miatt földühödve -- egy mély pincezugba zárták és vasra verték. Ebben a nyomorúságos helyzetében, amikor élete is veszélyben forgott, a fiatal tiszt visszaemlékezett buzgó gyermekségére, és a Trevigiben tisztelt Szűzanyához könyörgött. Nem sokkal ezután e halottnak vélt ember egyszercsak föltűnt Trevigiben, kezében a bilincsekkel, és elbeszélte, hogy megjelent neki a Szűzanya, leoldotta bilincseit, és kivezette az ellenséges őrök között. A bilincseket a Szűzanya oltárára helyezte. Velencében, ahol ünnepélyesen fogadták, a Szent Márk téren nyilvánosan ismertette szabadulásának történetét.
Jeromos nemcsak katonai pályafutásának fordított hátat, hanem indulatosságának és nagyravágyásának is. Egy napon -- így beszélik -- neki kellett elintéznie egy fiatal rokonának valamilyen ügyét. Az üzletember, akivel tárgyalt, durván és szemtelenül viselkedett vele. Szidta, átkozta, és megfenyegette, hogy szálanként kitépi a szakállát. Az egyébként annyira hirtelen és forrófejű Jeromos, aki korábban fogával tépte volna szét az ilyen embert, teljesen nyugodt maradt, és derűs mosollyal ezt mondta: ,,Itt a szakállam, tégy vele, ahogy mondod, ha Isten is úgy akarja.''
Az 1528-as ínséges évben Jeromos azon fáradozott, hogy elűzze a szegények küszöbéről a halál kísértetét. Csónakja éjjel-nappal járta Velence csendes csatornáit, éhségtől haldoklókat vagy halottakat keresve. Azután lemondott szenátori méltóságáról. A tekintélyes férfit ócska ruhában látták az emberek, amint az utcákat járta. Ahol csavargó gyermeket talált, kinek arcáról lerítt az éhezés, magához vette az öreg házba, amelyet bérelt. Legtöbbüknek nem voltak szülei, koldulásból és lopkodásból éltek, s a patkányok között aludtak a keskeny rakpartokon. Tízből százan lettek, százból ezren, és a szent mégsem taszított vissza a nyomorba egyetlen gyereket sem, aki hozzá menekült. Kézműveseket alkalmazott, hogy mesterségre tanítsa őket. Szigorú házirenddel igyekezett pótolni az elmaradt nevelést. Védenceit hamarosan mindenütt ismerték és fölismerték, fehér ruhájukról, szentolvasójukról és keresztes zászlójukról.



--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, irgalmasság Atyja, aki Emiliáni Szent Jeromosban atyát és oltalmazót adtál az árváknak, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy híven őrizzük az istengyermekség lelkét, mely által a fiaidnak hívnak minket, és azok is vagyunk!

Páli Szent Vince hitvalló

pszv.jpg1649 jan. 14-én éjjel két lovas igyekezett ki Párizsból. Csak nehezen sikerült kijutniuk. Négy hónapja tartottak már az úgynevezett fronde-zavargások Mazarin bíboros adópolitikája miatt. Barikádok közt kellett menniük, s a polgárőrök nem egyszer megállították őket. De amikor egyikükben a mosolygó jó Vince tisztelendő urat, másikukban pedig lazarista titkárját ismerték föl, megsüvegelték őket s szó nélkül tovább engedték. A városon kívül az áradó Szajna a hidat is elöntötte, de a 73 éves aggastyán Vince mégis csak átgázolt rajta kísérőjével együtt, még ha bőrig áztak is. A királyi csapatoktól körülzárt és szörnyű éhínségre kárhoztatott Párizsért ezt is elviselte. A nyomor enyhítése érdekében saját elhatározásából ment Saint-Germain-be, ahová a párizsi lázadás kényszerítette az udvart.

A királyi palotában tévesen azt gondolták, hogy a bűnbánó fölkelők megbízásából jött. Azonnal a kiskorú XIV. Lajos anyja, Osztrák Anna elé engedték. „Asszonyom, kérdezte egyszerűen a régensnőt, igazságos-e, hogy éhhalállal pusztuljon el egymillió ember csak azért, hogy megbüntessenek húsz vagy harminc bűnöst? Gondol-e azokra a rettenetes bajokra, amelyek a háború nyomában járnak? Ha Mazarin miniszter a zavarok főoka, kötelessége őt elejtenie, legalább is egy időre.” Annak ajkáról hangzottak ez őszinte szavak, akinek karjai közt halt meg hat év előtt ebben a kastélyban Anna férje, XIII. Lajos. A királyné megígérte, hogy majd enged be élelmet a városba. Vince a mindenható miniszterrel is beszélt, s szava itt is nyílt és bátor volt, akárcsak amikor néhány éve Richelieu (+ 1642) bíborosnak sírva könyörgött, hogy békével ajándékozza meg az országot. Azt mondta Mazarinnek: „Engedjen Eminenciád az idő követelményeinek, vesse magát a hullámok közé, hogy lecsillapítsa a dühöngő tengert”.

Az udvar nem örült ennek a föllépésnek, a párizsiak meg azt hitték, hogy Mazarinnek sikerült még Vincét is megvásárolnia. A bátor közvetítő nem is térhetett mindjárt vissza a fővárosba. Mindez nem bántotta. Még csak az sem, hogy Mazarin nem mondott le. De nagyon fájt neki, hogy a régensnő ígéretének újabb bátorhangú sürgetés ellenére sem volt meg a kellő eredménye, s hogy Párizsban nőttön-nőtt a nyomor és az éhség.

A fronde-zavargásoknak (1648-1653) ez volt talán a legjelentősebb eseménye. De ez csak egy epizód abból a gazdag életből, amelyet Vince „Isten és a szegények” jelszó alatt végig élt.

1576 ápr. 24-én született Ranquines-tanyán Dax városa közelében a dél-francia Gascogne-ban. De Paul (döpól) családi nevét „páli”-ra fordította a magyar. Jámbor szülei földművesek voltak. Tehetséges fiukat szegénységük ellenére tizenkét éves korában a nyáj mellől a daxi ferencesek iskolájába küldték. Négyévi tanulás után tanítványokat vállalt s tovább folytathatta küzdelmes tanulóéveit. 1596 végén fölvette a kisebb rendeket. Atyja ekkor eladta két ökrét s az ifjú ezek árából elmehetett a szaragosszai, majd a toulouse-i egyetemre. Egyetemi évei alatt (1597-1604) javarészben magántanítással tartotta fönn magát. 1600 szept. 23-án áldozópappá szentelték. Az egyetemen megszerezte a hittudományból a borostyán koszorúsi (baccalaureatus), az egyházjogból pedig a licenciátusí fokozatot. Nincs kizárva, hogy hittudományi doktorátusa is volt, de oklevelét később alázatosságból megsemmisítette. Közben majdnem elnyerte szülőföldje egyik kis plébániáját. Mivel azonban pereskednie kellett volna miatta, inkább visszavonult s folytatta tanulmányait.

Anyagi nehézségei és adósságai között 1605-ben váratlanul 300 tallért örökölt egy jámbor özvegyasszony után. A pénzt az elhunytnak egyik marseille-i adósán kellett behajtania. Marseille-ből néhányadmagával boldogan indult hazafelé a tengeren.

Útközben azonban török kalózok támadták meg a bárkát, az utasok egy részét megölték, az életben maradtakat pedig Tunisz-ban eladták rabszolgáknak. A fiatal pap több mohamedán gazda - köztük egy alkimista - után egy nizzai renegáthoz került. A hitehagyottnak három felesége közül az egyik hallotta Vincét, amint kapálás közben énekelte a 136. zsoltárt („Babylonnak vizei mellett ültünk...”) és a Salve reginát. Annyira lelkébe markoltak a katolikus énekek, hogy régi vallására emlékeztette férjét. A nő eszköz volt Isten kezében, s a férfi megtérése tíz hónap alatt annyira megérlelődött, hogy 1607 nyarán Vincével együtt egy lélekvesztőn átkelt a Földközi-tengeren s Avignonban Montorio prelátus kezébe letette a hitvallást. Ezután Rómába mentek. A megtért renegát irgalmasrendi szerzetes lett, Vince pedig Montorio házában élt tanulmányainak és áhítatgyakorlatainak. A prelátus szenvedélyesen kereste az aranycsinálás titkát s nagyon megkedvelte Vincét, többek között rabsága alatt szerzett alkimista ismeretei miatt. Ő hozta össze védencét a francia királyi követtel is. Vince aztán ennek megbízásából 1609-ben valami jelentősebb küldetéssel Párizsba ment s több ízben tárgyalt magával IV. Henrik királlyal is. Ezután a francia fővárosban telepedett le.

Harmincéves volt már akkor. Nem tudta még, mit akar vele az Úristen, de annyit már látott, hogy szegényen és a szegényekért kell élnie. Udvari összeköttetéseit nem használta ki jó elhelyezkedésre. A külvárosi „Charité”-kórház közelében bérelt egyik földijével, egy fiatal bíróval együtt egy kis szobát. Idejének javarészét a szomszéd kórházban a betegek mellett töltötte s buzgó papok társaságába járt. Így ismerkedett meg Bérulle-el, a francia Oratórium alapítójával, aki csakhamar lelki atyja lett. Közben lakótársa szekrényéből eltűnt 400 tallér, s az ártatlan Vince a lopás gyanújába keveredett. Noha a vizsgálat semmit sem tudott rábizonyítani, lakótársa mégis széltében tolvajnak híresztelte. Fájdalommal, de nagy alázattal viselte ezt a súlyos rágalmat. Félév múlva aztán bocsánatkérő levelet kapott volt szobatársától: az igazi tolvaj lelkiismereti furdalások alatt önként jelentkezett.

1610 elején IV. Henrik volt feleségének, Valois Margitnak lett udvari papja. Valószínűleg Bérulle irányította reá a figyelmet. Itt ismerkedett meg a Sorbonne egyik tanárával. A tudóst szörnyű hitellenes kísértések gyötörték s bizalmasan föltárta azokat a rokonszenves házi pap előtt. Vince hősi elhatározással azt kérte Istentől, szabadítsa meg idős barátját ezektől a megpróbáltatásoktól és sújtsa velük inkább őt. Imádsága meghallgatást nyert s körülbelül négy évig járta a kísértek tövises útját. A keresztviselésnek ebben az idejében leírta egy papírlapra a Hiszekegyet, az írást szíve fölé helyezte és imádságos fogadást tett: Uram, ha a hitetlenség kísértései tombolnak is bennem, szívemre teszem a kezemet és ez azt jelenti majd: Hiszek, Uram, hiszek, hiszek! Azután még odaadóbban nekifeküdt a szegények és betegek gondozásának. Egy nap olyan heves rohamot kellett kiállnia, mint még soha. Akkor fogadalmat tett, hogy a szegények személyén keresztül teljesen az Úr Jézusnak szenteli életét. Az Úr ekkor levette válláról a. súlyos keresztet.

Lelki atyja 1612 tavaszán a Párizs mellett fekvő Clichy-ben plébánosnak; egy év múlva pedig a királyi gályarabok generálisánál, a derék Gondi grófnál helyezte el nevelőnek és házi papnak. A zajos főúri házban visszavonultan élt s nagy befolyással volt nemcsak a gyerekekre, hanem az egész családra és a személyzetre. A gróf pl. az egyik nap a kor bűnös divatja szerint párbajozni készült s előtte még szentmisét is hallgatott. Vince bevárta, míg gazdája a mise után egyedül maradt a kápolnában. Odament hozzá s térdenállva alázatosan, de határozottan ezt mondta neki: „Gróf úr, annak az Üdvözítőnek nevében, akit az imént mutattam föl s akit az imént imádott, kijelentem, hogy Isten ugyancsak érezteti majd igazságosságát a gróf úrral és családjával, ha nem ejti el bűnös tervét”. A generális megdöbbent, a párbajból semmi sem lett. A jámbor grófné Vince lelki vezetésére bízta magát s a szegényekért égő finom lelkével egyik legjelentősebb ihletője és segítője volt nagy művei megalkotásában.

1617 közepén a házi nevelő váratlanul otthagyta a grófi udvart. Messze a főváros zajától a lyoni egyházmegyében Châtillon-les-Dombes faluban elvállalta a plébánia vezetését. Ebben az elhanyagolt községben bontakozott ki először csodálatos szervező ereje és sokoldalú apostoli munkája. Fél évi működése alatt megújhodott a lelkiélet, megtért sok protestáns s megalakult Vincének első jótékonysági szeretet egyesülete. Azonban állandóan Párizsba hívta a kedves Gondi-család és a főváros nagy nyomora. Mindenét fölosztotta a szegények közt s régi helyére távozott. …. Nem is ment el tőlük mindaddig, amíg meg nem halt a grófné (+ 1625 jún. 23) s a gróf oratoriánussá nem lett.

Gondi generális keresztén részvéttel volt ugyan gályarabjai iránt, de mégis csak kemény tengerészkatona volt. Udvari papjának azonban ránehezkedett a lelkére ezeknek a szerencsétleneknek nyomorúsága. „Gróf úr, mondotta egyszer, miután a legelevenebb színekkel rajzolta meg életük poklát, ezek a szerencsétlenek önre vannak bízva, s felelni fog értük Istennél. Miért ne lehetne ezeknek is támogatásban és vigasztalásban részük?” A gróf azonnal fölhatalmazta Vincét, hogy vegye őket szerető gondozásába. Azóta a dohos zárkák nyirkos falai sokszor üdvözölték a gályarabok apostolát, sokszor voltak megrögzött bűnösök megtérésének tanúi, sokszor látták, hogyan hálálkodnak lakóik örömkönnyek között a hozott táplálékért, s tisztogatásért s főleg a lelki kenyérért. Ennek az áldozatos apostoli munkának híre eljutotta királyi udvarig, s XIII. Lajos 1619 febr. 8-án a gályarabok fő lelki vezetőjévé nevezte ki. Vince erre sorba járta a nagy francia kikötőket. 1622-ben Marseille-ben is. Talán ekkor történt vele a következő eset. Egyszer saját szemével látta, milye kegyetlenül tépik ki az egyik bűnöst felesége karjai közül s viszik gályára. Vince a szentek gyors elhatározásával és ügyességével a rab helyére ült, azt meg hazaküldte. Engedte magát odaláncoltatni a gályapadhoz s kezébe vette az evezőslapátot. Boldog volt, hogy ilyen vezeklésben is lehet része. De csakhamar észrevették a hősi cserét s Vince azonnal elhagyta a gályát és a várost. Később teljesen megszervezte a gályarabok gondozását s Marseille-ben még kórházat is sikerült állíttatnia számukra.

1625 ápr. 17-én a Gondi-házaspár 45 ezer franknyi alapítvánnyal életre hívta Vince elgondolása szerint a missziós papok (lazaristák) társulatát. Lelkes papok tömörültek Vince köré azzal a céllal, hogy emeljék a falusi nép lelkiéletét. Nevüket onnan kapták, hogy 1632 óta a Szent Lázárról nevezett priorságban (jelenleg börtön) laktak. Ez a ház volt azután Vince működésének középpontja egészen haláláig. Itt tartotta nagyhatású lelkigyakorlatait a különféle rendű és rangú emberek számára. Itt született ujjá a párizsi papság, különösen a híresekké vált szerdai konferenciákon. Meleg szívével innen szervezte meg a karitatív intézményeknek egész seregét. Innen irányította ez a szelíd ember a legkeményebb küzdelmet a janzenizmus ellen s itt edzette meg társait, hogy ezzel az eretnekséggel szemben ugyanazt a hivatást tölthették be, mint Loyolai Szent Ignácnak fiai a protestantizmussal szemben.

Hihetetlenül sokat tett a segítő felebaráti szeretet terén. Kimutathatóan 50 millió aranyfrankra rúg az az összeg, amely az ő kezén át karitatív célra ment. Különösen a háború sújtotta északi tartományokban és Párizsban tett igen sokat. Mindenfelé, először a vidéken, 1629 óta pedig Párizsban is, alapította a szeretetegyesületeket („Confréries de la charité”), amelyekben férfiak és nők karitatív munkára vállalkoztak. A fővárosban a szegénygondozást és a betegápolást főleg derék vidéki leányokkal végeztette. Ezeknek a buzgó leányoknak egy része 1633-ban de Marillac Lujza (+ 1660) főnöksége alatt közös életet kezdett. Így alakult meg a szeretet leányainak, vagy az irgalmas nővéreknek, illetve a szürke nénéknek az Egyházban korszakalkotó és a mai napig pótolhatatlan társulata. Vince mindig alázatosan elismerte, hogy e nagy műhöz a gondolatot lelki lánya, Chantal Szent Franciska (aug. 21) adta neki. Ezzel az alkotással szervezetet nyert az a sok intézmény, amelyet Vince a szegények, betegek, gyermekek, lelencek, bukott nők, gályarabok, vakok, tébolyodottak stb. támogatására alapított.

Amikor 1643 tavaszán XIII. Lajos utolsó napjait élte, a nyomorgók atyját kérette magához. Vince összesen tizenegy napig tartózkodott nála. A nagybeteg halála (máj. 14) előtt egyszer így sóhajtott föl: „Vince uram, ha Isten visszaadja egészségemet, nem nevezek ki püspöknek csak olyan papot, aki legalább három évig önnel volt”. A király özvegye talán ezekre a szavakra is gondolt, amikor az egyházi ügyek intézésére alakított „lelkiismereti” ötös bizottságba Vincét is kinevezte. Ennek a személyválogatást és melléktekinteteket nem ismerő papnak volt köszönhető, hogy Franciaország sok kiváló főpásztort kapott, hogy a javadalmak általában egyházi célokat szolgáltak s nem kerültek gyerekkézre. Vince csak magát a szent ügyet nézte s hajlandó volt ezért a legnagyobb kellemetlenségeket is elszenvedni. Egy udvarhölgy a jóhiszemű régensnővel püspökké neveztette ki fiát. Vincének kellett volna kiállítania a kinevező okmányt. Ő azonban, minthogy botrányos életi papról volt szó, üresen vitte be a blankettát a királynéhoz, hogy töltse ki maga. Fölvilágosítására Anna megsemmisítette a kinevezést s csak arra kérte tanácsadóját, adja tudtára az udvarhölgynek is a dolgot. Ő szívesen megtette azt mindjárt ott a palotában. Az anya elkeseredésében egy széket vágott a szent fejéhez. Vince elővette zsebkendőjét, törülgette a homlokáról patakzó vért s a fölháborodott kísérőnek mosolyogva csak ennyit mondott: „Csodálatos dolog, mily erős tud lenni egy anyában a fia iránti szeretete. Üdvös működését azonban erősen keresztezte Mazarin, aki a polgárháború kitörésekor meg is szüntette ezt a bizottságot.

1660 elején Vince testi ereje fogyni kezdett. 84 éves volt már s az utolsó félszázad alatt nem volt Párizsban jelentősebb katolikus megmozdulás, amelyből a legalaposabban ki nem vette volna részét. Sokat beszélt, sokat írt (csak leveleinek száma 30 ezer), sokat alkotott, sok önmegtagadást gyakorolt. Ennek az évnek tavaszán jobb hazába költöztek, akik legközelebb állottak szívéhez: első lazarista társa és a szeretet leányainak főnöknője. Érezte, hogy nemsokára ő is követi őket. Aug. 27-én utoljára maga köré gyűjtötte leányait s új főnöknőt adott nekik. Szept. 24-én szinte türelmetlen sürgetésére hordágyon hozták Toursból Párizsba a beteg Alméras atyát, akit halála után fölbontott levelében utódjának nevezett ki. Másnap még tárgyalt vele, sőt még levelet is irt, amely ugyanolyan szellemi frissességről tanúskodik, mint a 40 év előttiek. Szept. 26-án reggel fölöltöztette és szentmisére vitette magát. Rendes szokása szerint megáldozott. A nap folyamán álmosság vett rajta erőt s föladták neki az utolsó kenetet. A szertartás szavai fölébresztették székében. Áhítattal válaszolgatott a papnak. Szept. 27-én hajnali 4 órakor, abban az időben, amelyben 4o év óta naponként magára és szeretteire lehívta a Szentlelket, csendesen elhunyt. Utolsó szava ez volt: Confido, bízom.

1729-ben boldoggá, 1737-ben szentté avatták, XIII. Leó pedig 1884-ben őt tette meg az egész világ karitatív műveinek patronosává. Méltóbbra nem eshetett volna a választás. Ez a törékeny külsejű, földműves sorból való, okos és bátorszavú, kitűnő szervező, erőshitű és melegszívű szent nemcsak századának, hanem általában az újkornak legnagyobb alakjai közé tartozik.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

PÁLI SZENT VINCE

PÁLI SZENT VINCE
*Ranquine, 1581. április 24. +Párizs, 1660. szeptember 27.
Szülei, Jean de Paul és Bertrande de Moras szegényparasztok voltak, akik szerződéses szolgálattal keresték a kenyerüket. Ranquine-ban éltek. Ezt a Pouy melletti kis falut 1828-ban a szent iránti tiszteletből St. Vincent de Paul-nak nevezték el.
Vince gyermek- és ifjúkoráról semmi rendkívülit nem jegyeztek föl az életrajzírók, csak annyit tudunk, hogy szülei egészen kicsi korától fogva papnak szánták. Tizenöt éves lehetett, amikor a daxi kollégiumban megkezdte tanulmányait, mert itt akadt egy jótevő M. de Comet személyében, aki vállalta taníttatásának költségeit. Daxból áttelepült Toulouse-ba. A perigeux-i püspök 1600. október 12-én szentelte pappá Chateaul'Eveque-ben. Négy évvel később bakkalaureátust szerzett teológiában. Pályázott egy plébániára, s még Rómába is elment megszerzése érdekében, de valaki más kapta meg helyette a kívánt állást. Nagy szüksége lett volna valami javadalomra, mert nemcsak szegényen élt, hanem sok adóssága is volt. Ennek tulajdonítható, hogy 1605 elején két évre eltűnt, anélkül, hogy hitelezőit kielégítette volna.
M. de Cometnak 1607-ben és 1608-ban írt két leveléből tudjuk, hogy egy örökösödés kapcsán Marseille-be kellett utaznia. E két levélből kibontakozik előttünk egy fantasztikus történet, amelyet a történészek kétségbe vonnak: Tengeren indult el visszafelé, de kalózok támadták meg a hajót, elfogták, és Tuniszban eladták rabszolgának. Itt több gazdája is volt: először egy halász, majd egy alkimista, végül egy ferencesből mohamedánná lett úr. Ezt sikerült megtérítenie, és együtt szöktek meg egy csónakon Tuniszból. 1607-ben érkeztek meg Avignonba. Itt Vince megismerte Montario vicelegátust, akit azzal sikerült megnyernie, hogy alkimista titkokat fedett föl előtte. Rómába is elkísérte Montariót. -- A szakértők azonban az egész történetet kétkedéssel fogadják.
Mindazonáltal annyi való igaz, hogy az 1605 és 1608 közötti időről nincs hiteles anyag Vincéről. Ebben az évben Párizsba ment. Minden reménye abban volt, hogy sikerül kapnia valami jövedelmező egyházi hivatalt, s végre megszabadulhat gyötrő anyagi gondjaitól. Egyéves várakozás után 1610-ben végre kapott állást: IV. Henrik király első felesége, Valois Margit házikáplánja lett. Nem sokkal később elnyerte a saintes-i egyházmegyében lévő Saint Léonard-de-Chaumes-i ciszterci apátság javadalmát. Ugyanebben az időben ismerkedett meg Bérulle-lel, aki hamarosan megalapította az oratoriánusok francia ágát. Vince lelki fejlődése ettől fogva Bérulle irányítása alatt állt.
Lassanként feladta földies céljait. Amikor lopással vádolták, hősies türelemmel viselte a megaláztatást, s ez az esemény adta az utolsó lökést teljes megtéréséhez.
1612-ben Bérulle egyik társától, Bourgoinge-tól megkapta a Párizs közelében fekvő Clichy nevű plébániát. Kiváló lelkipásztornak bizonyult, apostoli buzgósággal egészen hívei szolgálatára szentelte magát. A következő év őszén azonban Bérulle kérésére nevelői állást vállalt Philippe-Emmanuel de Gondi gróf családjában, aki a királyi gályák parancsnoka volt. A Gondi család rövid idő alatt nagyon megkedvelte Vincét.
Három év múlva mégis lemondott nevelői munkaköréről, és elvállalta a lyoni egyházmegyében lévő Chatillon-les-Dombes nevű plébánia vezetését (1617). Itt alapította az első Szeretet-Testvérületet, amelynek feladata a szegény betegek gondozása lett. Majd ismét visszatért a Gondi családhoz, missziókat tartott, és a család birtokain lévő falvakban további Szeretet-Testvérületeket alapított. 1618 húsvétján kezdett el foglalkozni a gályarabokkal, és próbált könnyíteni kegyetlen sorsukon. 1619 februárjában kinevezték a gályarabok lelkipásztorává. Az Oltáriszentségről nevezett Társulattal karöltve meg tudta szervezni védencei anyagi és lelki támogatását.
Egyre több francia városban kezdett mutatkozni Vince karitatív tevékenységének hatása. Itt is, ott is megalakultak az általa kezdeményezett szegény és beteggondozó Testvérületek. Ő azonban fölismerte, hogy szorosabb kötelékben működő munkatársakra van szüksége, ha azt akarja, hogy a testvérületek valóban hatékonyak legyenek. A Gondi család 1625-ben jelentős összeget bocsátott rendelkezésére e célra, Gondi gróf pedig, felesége halála után belépett az oratoriánusok közé.
Vince közben megtalálta az első társakat, akik hozzá hasonlóan hajlandónak mutatkoztak a missziós tevékenységre. Először a Collége des Bons Enfants-ban (A Jó Gyermekek Kollégiuma), majd 1632-től a Szent Lázár priorátusban volt az otthonuk. Ez utóbbiról kapták később a Lazaristák elnevezést.
Az új kongregáció örvendetesen fejlődött: kezdetben csak a francia városokban, 1643-tól már külföldön is egymás után alakultak a házaik. Algírban, Tuniszban és Madagaszkárban is sikerült Vincének missziós állomásokat szerveznie.
Ugyanebben az évben alapította a Szeretet Leányai társulatot, amely külföldön Irgalmas Nővérek néven vált ismertté. Ebben az alapításban Marillac Lujza (1591--1660), egy szent özvegy volt segítségére, aki 1624-től Vince lelki vezetése alatt állt. Vele együtt először Párizsban alapította meg a Szeretet Leányainak Testvérületét. 1633-ban Marillac Lujza kezdte maga köré gyűjteni azokat a leányokat, akik szegények voltak, de készségesnek mutatkoztak arra, hogy életüket a szeretet szolgálatára szenteljék. Közös otthonban éltek, csak szolgálatuk végzése miatt jártak szerte a városban: fölkeresték és gondozták a szegényeket és a betegeket otthonaikban és a kórházakban.
A Missziós Papok Kongregációja és a Szeretet Leányai megalapításával Vince hatása igen széles körben terjedt. S a harmincéves háború számlálatlanul hozta az olyan szükséghelyzeteket, amelyekben csak a szeretet tudott segíteni. Egyik barátja, a Port-Royalból való Maignat de Bérniers segítségével jelentős mennyiségű alamizsnát gyűjtött a háború áldozatai javára. 1640-ben létrehozott egy újabb intézményt az árva gyermekek fölkarolására. Erre különösen nagy szükség volt, mert a sok hadiárva mellett Párizsban évente mintegy négyszáz gyermeket tettek ki az utcára!
Emellett Vincét foglalkoztatták a nép és a papság lelki problémái is. A Szent Lázár priorátusban szentelési lelkigyakorlatokat tartott teológusoknak; szegény fiúkat tanítottak és taníttattak, hogy pappá lehessenek. A számtalan papjelölt között a lazaristák nevelték Bossuét és Rancét is. 1633-tól keddi napokon a párizsi klérus műveltebb tagjai számára tartott előadásokat.
E vállalkozásaiban elsősorban szervező tehetsége és gyakorlati érzéke jelentett nagy előnyt. De hivatalos helyekről is kapott támogatást, különösen Ausztriai Anna királynőtől és Richelieu bíboros unokahúgától, az aiguilloni hercegnőtől. 1643-ban a királynő meghívta a ,,lelkiismereti tanácsadó'' hivatalára, ami azt jelentette, hogy az egyházi kinevezéseknél is volt tanácsadói szerepe. E minőségében Vince sok jó püspök kinevezését tudta elérni. Szerencsétlenségére azonban összeütközésbe került a gőgös Mazarin bíboros-kancellárral. A Mazarin- -Fronde vitában (a ,,Fronde'' a Mazarinnel ellenséges udvari párt neve volt) azt tanácsolta a királynőnek, hogy bocsássa el a kancellárt. Mikor azonban Mazarin néhány hónap múlva végleges győzelmet aratott, Vince tudta, hogy kegyvesztett lett. Nem is találta többé helyét az intrikákkal terhelt, csak szórakozásokat hajhászó királyi udvarban.
A buzgó hívők már életében szentként tisztelték. Szeretete és önmaga iránti szigorúsága különös erővel sugárzott belőle. Hatását tovább fokozta kiterjedt levelezése. Hallgatói pedig sokat följegyeztek az Irgalmas Nővérek és a Lazaristák számára tartott beszédeiből. Tanítása azért volt olyan hatásos, mert egyszerű, de megalapozott és mély volt.
Szüleitől örökölt, a vidéki életben megedződött, erős szervezete lassan fölmondta a szolgálatot. Hosszú ideig mocsárlázban szenvedett. 1655-től súlyos beteg volt, a végén járni is alig tudott. 1660-ra majdnem teljesen megbénult, szellemi erői azonban az utolsó percig épek maradtak. Rövid haláltusa után1660. szeptember 27-én halt meg. A temetés valóságos diadalmenet volt. 1729 augusztusában boldoggá, 1737- ben szentté avatták.
Ünnepét még ugyanebben az évben fölvették a római naptárba, július 19- re. 1969-ben a halála napjára helyezték át.
--------------------------------------------------------------------------------
A segítő szeretet nagy mesteréről, aki önmagáról úgy nyilatkozott, hogy ,,egy ilyen nyomorult emberről nem érdemes egy szót sem ejteni'', a tettei oly tanúságot tesznek, hogy egyenként is alkalmasak volnának neve halhatatlanságának megalapozására. Mert Szent Vince szentek lelki vezetője, szegények, betegek, foglyok, rabszolgák, öregek, koldusok, árvák, elmebetegek atyja, társulatok, szerzetesrendek, szemináriumok alapítója, misszionárius, a francia papság megújítója, a prédikáció mestere; a háború, a nyomorúság és az éhség leküzdője volt; s szinte litániaszerűen lehet sorolni, mi mindenben volt Isten dicsőségére és felebarátai üdvösségére.
Fiatal pap korában még távol állt a szentségtől. Eleinte egy jól jövedelmező egyházi állásra vágyott, hogy gondtalanul élhessen. Sikertelenségek sorozata után végre egyszer rámosolygott a szerencse: egy toulouse-i özvegy a végrendeletével ezerkétszáz frankot hagyott rá. Csakhogy ez az összeg egy adósnál volt, aki időközben Toulouse-ból áttelepült Marseille-be. Vince tétovázás nélkül eladta a nála kölcsönben lévő lovat, hogy a ,,semmirekellőnek'' utána mehessen. Addig kutatta, míg megtalálta, és gondolkodás nélkül az adósok börtönébe záratta, illetve arra kényszerítette, hogy háromszáz frankot azonnal fizessen ki neki. Ami utána történt, így beszéli el ő maga:
,,Az volt a szándékom, hogy elutazom, amikor egy nemesember, akivel egy szálláson voltam, rábeszélt, hogy hajón menjek vele Narbonne-ig. Azért álltam rá, hogy gyorsabban odaérjek, és valamit megtakarítsak a pénzemből; helyesebben szólva, hogy soha oda ne érjek, és elveszítsek mindent. Oly kedvező szelünk volt, hogy még aznap megérkezhettünk volna, ha Isten nem engedi meg három török kalózhajónak, hogy üldözőbe vegyenek és elfogjanak minket. Útitársaim közül kettőt vagy hármat megöltek, mindenki mást megsebesítettek. Engem is ért egy nyíllövés, amely aztán életem hátralevő részében óra gyanánt szolgált. Levetkőztettek minket, s mindenki kapott egy nadrágot, egy fejfedőt. Amikor partra szálltunk, lánccal a nyakunkban vonultak velünk végig Tuniszon. Hosszas menetelés után a piactérre vittek, ahol a többi hasonló foglyot árulták, úgy, ahogy a lovakat meg a marhákat szokás. Kinyitották a szánkat, hogy a fogainkat vizsgálgassák, nézegették a sebeinket, lépésben, majd futásban jártattak, terhet raktak ránk és figyelték, hogyan cipeljük, s egymással is birkóznunk kellett a vevők előtt. Engem végül egy halásznak adtak el.''
Később egy mohamedánná lett ferences rabszolgájaként a mezőn dolgozott. Vince munka közben zsoltárokat énekelt, s abban talált vigasztalást. Gazdájának három felesége is volt, akik kíváncsian figyelték az idegen rabszolgát, és az egyiknek föltűnt az éneke. Megkérte Vincét, hogy részletesebben beszéljen neki a vallásáról. Az elbeszélés megragadta, és utána heves szemrehányásokat tett a férjének, hogy egy ilyen vallást hogyan tagadhatott meg. Ez a szemrehányás felébresztette a gazda lelkiismeretét: szabadon bocsátotta Vincét, sőt vele együtt Franciaországba ment.
Visszatérése után Vince újra koldusszegényen élt egy kis párizsi padlásszobában, másodmagával. Betegen feküdt a szobában, amikor váratlanul egy gyógyszerészinas orvosságot hozott neki. Miközben Vince arccal a falnak fordulva gyötrődött a láztól, az inas valami üvegfélét keresett, hogy átönthesse bele a hozott gyógyszert. Egyszer csak keresés közben észrevette a lakótárs erszényét, zsebre vágta és eltűnt. Mikor a lakótárs hazatért, keresni kezdte a pénzét, és ordítva követelte Vincétől az erszényt. Ő hiába védekezett, az elrohant, és bíróságon emelt vádat ellene lopásért. Hat évvel később látta be, hogy alaptalanul vádaskodott, Vince számára pedig ez a meghurcoltatás alkalmat adott arra, hogy gondolatai mélyebb igazságokra irányuljanak.
Amilyen mértékben kezdett önmagáról megfeledkezni, úgy szerzett mind finomabb érzéket a mások bajai iránt. Ez mutatkozott meg lelkipásztorkodásában is. Chatillon-les-Dombes-ban egy nyári vasárnapon arról értesült, hogy az egyik közeli tanyán mindenki beteg lett: leírhatatlan nyomorúságban és teljes elhagyatottságban vannak a betegek. Prédikációjában fölszólította a híveit, hogy segítsenek. El is indultak asszonyok, hogy segítséget vigyenek, de annyi élelmet vittek magukkal, hogy legnagyobb része fölhasználatlanul megromlott és ki kellett dobni. Ez adta a fölismerést Vincének, hogy a szeretet tetteit okosan kell gyakorolni, különben csak kárt okozunk. Újra összehívta az asszonyokat, tanácskozott velük, s attól fogva minden nap más vitte a fazék ételt a tanyára. Így sikerült fölébresztenie híveiben a mások nyomorúsága iránti érzéket. És három hónappal később Vince megírta a Szeretet Testvérületének szabályzatát. Ezzel egy olyan fa magvát ültette el, amely nagyra nőtt és sok ágat hajtott.
Mint a gályarabok lelkipásztora hivatali jogával élve fölkereste a párizsi börtönöket, amelyekben embertelen körülmények között, vsszezsúfolva sínylődtek a gályarabságra ítélt foglyok. Kimeríthetetlen jósága és emberiessége ezeket az elkeseredett lelkeket is megnyerte. Egy alkalommal titokban Marseille-be ment. Az egyik gályán fölfigyelt egy kétségbeesett rabra, akit feleségétől és gyermekeitől szakítottak el. Hirtelen elhatározással helyet cserélt a szerencsétlennel: föloldotta az evezőpadtól, és magát láncolta oda. Csak néhány héttel később fedezték föl tettét, amikor az egyik bárónő kerestetni kezdte. Élete vége felé megkérdezték tőle, hogy a lábán lévő sebek nem a gályáról valók-e, de ő nevetve kitért a válasz elől és másról kezdett beszélni.
Hosszas vonakodás után -- az alapító harmincszor szólította föl -- vette át a Szent Lázár épületcsoportot, s ezzel egy új feladatot vállalt magára: az elmebetegek lelki gondozását. ,,Nem kerestük -- mondta --, ezt a Gondviselés bízta ránk.'' Mikor pedig később máshová akarták szállítani a betegeket, Vince szabályos pert indított értük, mert meg volt róla győződve, hogy mellette vannak a legjobb helyen. A papjainak azt mondta: ,,A mi regulánk maga az Üdvözítő, aki azt akarta, hogy megszállottak, bolondok, őrültek legyenek körülötte...'' Mindenhonnan hozták hozzá a betegeket, hogy gyógyítsa meg őket, és ő ezt nagy jósággal teljesítette is. ,,Miért vonakodnánk mi attól, hogy megkíséreljük az ő követését?'' Az intézmény Vince vezetése mellett úttörő szerepet vállalt, és mai orvostörténészek is méltatják Vince pszichiátriai tevékenységét. Egyikük így nyilatkozott: ,,Az elmebetegek gyógyítására való törekvés, jóval az úgynevezett fölvilágosodás és humanizmus korszaka előtt, valóságos fölszabadítás volt.''
Hasonló volt Vince magatartása a más vallásúakkal szemben is. Abban a korban, amikor a vallások között a türelmetlenség, a felekezeti gyűlölet és a vallásháború dúlt, hihetetlen ökumenikus gondolkodásról tanúskodott. A hugenottákban nem ellenséget, hanem testvért látott. Megértéssel, nagyrabecsüléssel, igazságossággal és szeretettel közeledett feléjük. Kongregációja papjainak megtiltotta, hogy támadó éllel beszéljenek a szószéken vitatott kérdésekről, bizalmatlanok legyenek az evangélikus pásztorokkal szemben, vagy hogy bármimódon megsértsék a protestánsokat. Megdorgálta a türelmetlen misszionáriusokat, és hangoztatta, hogy az ő feladatuk a katolikusok hibáinak javítása, és nem az, hogy a protestánsok hibáival foglalkozzanak.
Amikor megalapította az Irgalmas Nővérek kongregációját, egy egészen új típusú, laikus nővérekből álló közösséget hozott létre. Ezek a nővérek nem fátyolt viseltek, hanem csak fejkendőt, hogy a betegek láthassák az arcukat. Nem volt idejük a vezeklésre és a szemlélődésre... Azt mondta nekik: ,,A szegények a ti breviáriumotok és a ti litániátok! Ez elég.'' Nem éltek klauzúrában sem, hiszen állandóan úton kellett lenniük: ,,A ti kolostorotok a betegek házai, cellátok a betegszobák, kápolnátok a plébániatemplom, kvadrumotok a város utcái, klauzúrátok az engedelmesség. Jól bánjatok a szegényekkel, mert uraitok ők.''
Nagyon kényes feladattal bízta meg Szent Lujzát, amikor gondjaira bízta a kitett gyermekeket. Sok nő, aki hajlandó volt a karitatív munkára, megütközött, amikor arra került a sor, hogy ezekkel a gyermekekkel kell törődnie. A szent azonban lángoló hévvel harcolt ezekért a kicsinyekért, akik házasságon kívül születtek: ,,Párizs szégyene, hogy itt úgy bánnak az emberekkel, ahogy a barmokkal szokás. Ezek a kicsinyek valóban Isten gyermekei, mert nincs ember, aki atyaként teljesítené kötelességét irántuk. Számukra az édesapa és az édesanya Isten, aki gondoskodik róluk. Ő örömmel tekint az ő csacsogásukra is, szívesen figyel a kiáltásukra és sírásukra. Igen nagy tisztség Isten szeretett gyermekeit nevelni! Nagy kiválasztottság, boldogság, szent munka ez!'' De ismételten csak Vince személyes beavatkozása tudta megmenteni a kezdeményezést a széthullástól. Kérlelve kiáltotta az asszonyok felé: ,,A gyermekek élni fognak, ha ti szeretettel gondozzátok őket; de meghalnak, ha ti eltávoztok mellőlük!''
Anekdotákat mesélnek arról a természetes egyszerűségről, amellyel Vince a királyi udvarban forgolódott, amikor Anna királynő a gyóntatójává választotta. Az egyik napon Condé herceg fölszólította, hogy mellette foglaljon helyet. Vince megjegyezte: ,,Köszönöm, túlságosan nagy megbecsülés ez a disznópásztor fiának!'' Mazarin bíboros pedig, aki ellenségesen nézte Vincét, egy alkalommal kacagva mutogatta Vince kopott cingulumát az udvari embereknek: ,,Nézzék csak uraim, micsoda öltözékben jelenik meg Vince úr az udvarban!'' Mikor pedig az ellenségeskedés nyílt harccá fajult, Vince bátran szembeszállt a háború okozójával. Richelieu bíboros maga kérlelte Vincét: ,,Uram! Adjon nekünk békét! Legyen irgalommal irántunk! Adja vissza Franciaország békéjét!''
Amit a király és hatalmas miniszterei nem tudtak vagy nem is akartak véghezvinni, azt megtette ő -- nem az adó emelésével, nem törvényekkel és rendeletekkel, hanem szívének hatalmas szeretetével, amelyre a szívek százezreiben dobbant visszhang. Ez a jelentéktelen kis pap több pénzt gyűjtött össze a háborútól sújtott vidékek számára, mint amennyi Franciaország összes bankjában volt akkoriban. Gabonát és vetőmagot küldött, ekéket és szerszámokat szerzett be az elpusztult gazdaságok számára. Egész karavánokat indított útnak élelemmel és ruhával a nélkülözőknek. Párizsban megszervezte a menekültek ellátását: a Szent Lázárból menhelyet és raktárt alakított ki, népkonyhákat szervezett, melyek számára a nővérek egyre újabb recepteket találtak ki, hogy a nyomorultakat ízletes egytálételekkel táplálhassák. Röplapokat szerkesztett és nyomatott, hogy a népet tájékoztassák a járványok elleni védekezés módjairól. A kevesebbet szenvedett tartományokba megrendítő üzeneteket küldött, hogy fölébressze az emberek adakozó jóságát. Lazarista szerzetesei és az irgalmas nővérek az utcákon és a mezőkön heverő holttesteket temették. Ezen az általános zűrzavaron teljes nyugalommal lett úrrá: felügyelt és irányított, semmi sem hozta ki a sodrából, mindig és mindenhová időben érkezett a segítség.
Reá is érvényesek másoknak mondott szavai: ,,Nem kell kapkodással megelőzni a Gondviselést, de amint utat nyit előttünk, az ember már nem lépkedhet, hanem futnia kell!''; ,,Szeressük Istent, de a két kezünk munkája és arcunk verítéke árán!''; ,,Én soha nem gondoltam, hogy nagy dolgokat viszek végbe, hanem egyszerűen tettem, amit tennem kellett.''
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Vince áldozópapot apostoli erényekkel ruháztad föl, hogy a szegényeket gondozza és a papokat tanítsa, kérünk, segíts, hogy ugyanazzal a buzgósággal szeressünk, amellyel ő szeretett, és megtegyük, amire tanított!

FIATALABB SZENT MAKRINA szűz

FIATALABB SZENT MAKRINA szűz

*Cézárea, 327 körül +Irisz, 379/80 körül.
A 4. évszázad rossz hírű Kappadókiájában nőtt fel Makrina előkelő és tehetős, de a hitben is kipróbált nagyszülők és szülők kedvelt gyermekeként. Apai nagyanyja az idősebb Szent Makrina volt, akinek a Maximianus (245--310) alatti üldözés idején férjével együtt éveken át kellett ide-oda bujdosnia a pontusi erdőkben, és egy ediktum következtében elvesztette a vagyonát. Ennek az idősebb Makrinának az egyik fia, az idősebb Szent Vazul (Bazileiosz) eljegyezte Szent Emmeliát, aki az üldözések során elveszítette a szüleit, és eredetileg szűzi életet akart élni. Abban az időben az Istennek szentelt szüzek többnyire családjuk oltalma alatt éltek, és mivel a teljesen árva Emmeliának nélkülöznie kellett ezt az oltalmat, s emiatt ezerféle veszély leselkedett rá, férjhez ment a feddhetetlen Vazulhoz, hogy megtalálja benne élete védelmezőjét.
Ebből a házasságból született első gyermekként a fiatalabb Makrina. Anyjától kapta Makrina az elemi oktatást, tananyagul pedig az szolgált, ami a Szentírásból a gyermekkorához mérten felfogható volt, ,,mindenekelőtt Salamon bölcsessége''. ,,A Zsoltárok könyvéből sem maradt számára semmi ismeretlen; az adott időben mindenkor a Zsoltárkönyv egy részének szentelte magát: amikor fekvőhelyéről felkelt, ha tanulmányait megkezdte vagy befejezte, amikor táplálékot vett magához, és ha imádkozott''. Röviden: a Zsoltárkönyv lett az útitársa.
Makrina további képzését is valószínűleg a család rejtekében, a szüleitől kapta. Nem volt ez egyoldalú ismeretközlés, hangsúlyozottan nőies életre nevelték. Foglalatoskodott a szövőszék mellett és megtanult minden munkát, ami a háztartásban előfordult, anélkül, hogy ezzel megrövidítette volna a ,,tudományt''. Minden ismerete az életből fakadt és táplálkozott. Amikor Makrina felserdült, szépsége és műveltsége miatt sokan pályáztak a kezére. Apja a kérők közül kiválasztott egy fiatalembert, aki a rászorulók és szükséget szenvedők ügyvédje volt. Mielőtt azonban a házasságra sor került volna, jegyese meghalt, Makrina pedig elhatározta, hogy örökre lemond a házasságról. Minden további leánykérésnek ellenállt; felfogása szerint ugyanis a szülei által számára kijelölt vőlegény nem halt meg; aki az Istenben él már, az számára csupán egy másik országba költözött, nem halt meg, ő pedig jogtalannak tekintette, hogy ne tartsa meg hűségét távolba szakadt vőlegénye iránt.
Ettől kezdve Makrina élete teljesen összefonódott az anyjáéval. Csodálatos kétoldalú adás és elfogadás volt ez. Anyjával való közössége oltalmazta a lányt, a lány szerető szolgálata pedig mentesítette az anyát némely gondjától. Apja halála után lett csak igazán anyja nélkülözhetetlen segítsége Makrina. Munkájával gondoskodott megélhetésük egy részéről, és részt vett fiatalabb testvérei nevelésében. Fellelkesítette Krisztusért a testvéreit: Nagy Szent Vazult (lásd: A szentek élete, 25. o.), Naukratioszt, Nisszai Szent Gergelyt (lásd: 130. o.) és Szent(?) Péter szebasztei püspököt, aki abban az időben született, amikor az apjuk meghalt. Vazul élete nagy fordulatát köszönheti neki. Amikor ,,a retorikában és logikában szerzett ismeretei miatt erősen felfuvalkodva'' tért haza a főiskoláról, rövid idő alatt megnyerte a szerzetesi élet számára, ,,a bölcsesség élete'' számára, amint Nisszai Gergely mondja a Szent Makrináról szóló életrajzában. Legfiatalabb testvérének, Péternek pedig mindene lett Makrina: ,,apja, tanítója, nevelője, anyja, tanácsadója minden jóra'', és példáját követve, már korán a ,,vagyontalan életet'' választotta.
Makrina azután engedélyt kért anyjától, hogy megszokott életével felhagyva addigi rabszolganőiket és alattvalóikat ,,egyenlőkképpen tisztelt nővéreivé'' tehesse, s velük együtt éljen imádkozva és dolgozva Krisztus iránti szűzies odaadásban. Az Írisz melletti családi birtok kolostori élet színhelye lett. Amikor anyja a gyermekek ellátásának és nevelésének gondja alól felszabadult, lánya megnyerte, hogy mindenről, amit addig megszokott, lemondjon és ,,a szüzek nagy számával azonos fokon'' éljen, s megossza velük asztalukat, fekhelyüket és minden egyebet, ami az élethez szükséges. Emmelia örömmel választotta azt az életet, amely ,,az angyalokéhoz hasonló'', s a lány anyja vezetője lett; mindkettőjük lelki vezetője pedig Péter volt, a család legfiatalabb tagja.
Amikor anyja öreg korában hazatért Istenhez, halálos ágya két oldalán Makrina és Péter állt. Megfogta a kezüket, és imádkozott: ,,Neked adom át, Uram, zsenge adományomat és fájdalmaim tizedét. Zsenge adományom; íme: elsőszülött lányom, a tized pedig a fiam itt. Mindketten Neked vannak szentelve a törvény szerint, és tieid ők áldozati adományként is. Szálljon hát szent áldásod elsőszülöttemre és a tizedemre!''
Haldokló anyja áldásával Makrina az addiginál is jobban magával ragadó példája lett azoknak a szüzeknek, akik vele együtt mondtak le a világról. Amikor elérkezett a halála, Vazul már meghalt, Gergely pedig Nissza püspöke volt. Gergely nyolc éve nem látta már a nővérét. Valamiféle belső ösztönzésre útnak indult hozzá. Halálos betegen találta: egy földre tett deszkán feküdt, testi erejét csaknem teljesen felemésztette a láz, szelleme azonban töretlen maradt. Gergely ,,A lélekről és a feltámadásról'' című írása valószínűleg a nővérével folytatott utolsó beszélgetésének gyümölcse.
Minél inkább közeledett az elválás órája, annál jobban ujjongott Makrina. A fekhelye körül állók számára nyilvánvaló lett, hogy milyen isteni-szűzies szeretet izzik benne és hajtja ahhoz, akinek szegénységében és rejtettségében szolgált.
Makrina a fekhelyét kelet felé fordíttatta annak jeleként, hogy várja a soha többé le nem nyugvó nap felkeltét. A jelenlevőkkel nem beszélgetett már, hanem szüntelenül csak Istennel. Elimádkozta haldokló imáját: ,,Urunk, Te elvetted tőlünk a halálfélelmet. Evilági életünk végét az igazi élet kezdetévé tetted. Megmutattad nekünk a feltámadás útját, szétzúztad a pokol kapuit, és a sátánt, akinek hatalma van a halálon, megfosztottad erejétől. Örökkévaló Istenem! Anyám ölétől kezdve hozzád tartozom. Téged szeretett a lelkem minden erejéből. Neked szenteltem testemet és lelkemet ifjúságomtól fogva mind a mai napig: állítsd most mellém fényes angyalodat, hogy kézen fogva vezessen a felüdülés helyére, ahol a felfrissülés vize folyik, a szent ősatyák ölébe. Bűneim ne kerüljenek a szemed elé, ha bármiképpen is hibáztam természetünk gyengesége miatt szóval, cselekedettel vagy gondolattal. Te, akinek hatalma van a földön a bűnök megbocsátására, bocsáss meg nekem, és amikor lelkem elhagyja testemet, szeplő nélkül jelenhessem meg színed előtt. Hiba nélkül, szeplőtelenül vedd lelkemet a kezedbe, Neked szóló tömjénáldozatul!'' Miközben ezeket a szavakat mondta, szemét, ajkát és szívét kereszttel jelölte meg. A láztól kiszáradt nyelve ezután már egyetlen érthető szót sem tudott többé kimondani.
Amikor este bevitték hozzá a világosságot, felnyitotta a szemét, belenézett a fény ragyogásába, és megkísérelte, hogy elmondja az esti hálaimát. Hangja azonban cserbenhagyta. Csak szívével és keze mozgásával mondta el az imádságot, és szokás szerint a kereszt jelével fejezte be. ,,Azután mélyet lélegzett, és így imával fejezte be az életét.''
Hogy Makrina mennyire megvált minden tulajdonától, mutatja a következő eset is. Amikor kilehelte a lelkét, és holttestét eligazították, Gergely fénylő fehér vászonba akarta burkolni, és valami ékszert akart még rátenni. A szüzek karának elöljárónője, Lampadia azonban könnyek között mondta neki: ,,A szent számára az ékszer, amelyért fáradozott, a tiszta élet volt. Ez volt életének ünneplő ruhája, és halálában ez most a drága halotti lepel.'' Gergely megkérdezte: ,,A hagyatékában semmi sem található hát, amivel szebbé lehet tenni a temetést?'' -- ,,Miféle hagyatékában? -- hangzott a viszontkérdés. Itt van mindaz, amit hátrahagyott. Nézd hát, íme a ruhája, a fátyla és elnyűtt szandáljai! Ez volt a gazdagsága, ez a bősége. Gazdagságának csak egy gyűjtőhelyét ismerte: a mennyei kincseskamrát. Ott van mindene, a földön semmije sem maradt.''

BOLDOG ANNA ROSA GATTORNO szerzetesnő - Szent Diosz atya

BOLDOG ANNA ROSA GATTORNO szerzetesno, III. r. (1834-1900)
Genuában született. 21 éves korában férjhez ment. Elsoszülött lánya egy betegség következtében süketnéma lett. Három gyermeke közül az egyik fiú kiskorában meghalt. Bankcsod miatt szegények lettek, férje távol keresett munkát. Nemsokára megbetegedett és meghalt. A megpróbáltatások Annát Isten felé és a mélyebb lelki élet felé irányították. Elhatározta: életét egészen Istennek és felebarátai szolgálatnak szenteli. 26 éves korában belépett a ferences III. rendbe. Az evangéliumi tanácsok megtartására magánfogadalmat tett. Hamarosan megkapta Jézus sebhelyeit, de ezek: láthatatlanok maradtak. A genusi érsek rábízta az orsolyiták társulata (ez nem az orsolyita rend) elnökségét. 30 éves korában sugallatot kapott, hogy alapítson saját kongregációt. Sokat imádkozott, vezekelt, hogy világosságot és erot nyerjen. Végül a pápához fordult, azt remélve, hogy IX. Piusz elutasítja. A pápa azonban egy magánkihallgatáson bíztatta: „Ez az intézmény galambszárnyak gyorsaságával terjed majd el a világ különféle részein. Isten majd gondoskodik gyermekeidrol, te csak törodj Isten muvével!” Az új alapítás Piacenzá*-ban kezdte meg muködését (Szt. Anna Leányai kongregáció). Karitatív tevékenységet folytatnak a szegények, betegek, idosek, magányosok, veszélyeztetett fiatalok segítésére. 1879-ben nyertek végleges jóváhagyást a Szentszéktol. A siketnémák számára is alapítottak intézetet. 1900-ban, Anna Rosa halála évében a novérek sok országban, 368. házban 3500-an tevékenykedtek. II. János Pál avatta boldoggá 2000. ápr. 9-én.
A zsinat „Perfectae caritatis” (szerzetesekrol szóló) határozatából:
„A szerzetesek csak úgy lesznek képesek hivatásuknak megfelelni, annak, hogy kövessék Krisztust és szolgáljanak Krisztusnak és az o tagjainak, ha apostoli tevékenységük a Krisztussal való egészen bensoséges egyesülésbol fakad. Ez az egyesülés pedig növeli magát az Isten és embertárs iránt való szeretetet.”
Imádság:
Istenünk, te Boldog Anna Rózát az élet különbözo szakaszain át a misztikus élet magaslatára vezetted s általa a szegények és betegek gyámolítására Egyházadat új szerzetescsaláddal gyarapítottad, add, hogy a mulandó dolgok vonzásából mi is egyre jobban kiemelkedjünk és téged egyre igazabb szeretettel szeressünk. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.
Szent Arzén
           

Szent Aurea (Hajnalka)     szűz és vértanú, † 856       


Szent Diosz atya
Az atya a szíriai Antiochiában született. Keresztény szülei jámborságban neveltek. Ifjú korától szerzetes volt. Felsőbb utasításra Konstantinápolyba ment. Ott az őt nagyon tisztelő ifjú Teodóz császár költségén kolostort alapított. A kolostorban elöljáróként folytatta tovább a vezeklő életet. Ez annyira kedves volt Isten előtt, hogy kitüntette őt a csodatevés adományával. Amikor halálát közeledni érezte, bement a templomba imádkozni, utána összehívta szerzetestársait, elbúcsúzott tőlük, utasításokat adott nekik, imádkozott értük, és látomásban Isten angyalát látva örömmel ment át az örök életbe 430 körül.

Szent Emília


Szent Epafrás     vértanú, † 86

Szent Szimforóza és fiai vértanúk

szszimf.jpgSzent Szimforóza Getálius vértanúnak az özvegye volt. Mikor özvegységre jutott, Tivoliban fekvő birtokára költözött hét fiával együtt. Azelőtt Gábiban laktak s házuk mindig menedékhelye volt a keresztényeknek. Sőt Getúlius - egyébként császári katonatiszt - legbuzgóbb terjesztője volt az evangéliumnak. Ez okozta vesztét. Mikor Hadrián császár tudomására jutott, hogy egyik főtisztje a keresztényeknek vezető embere, kivégeztette.

Szimforózát nem ejtette kétségbe férje halála, csak magasabbra szította Isten szent szeretetét lelkében. Ő is a vértanúság koronájára vágyott. De az idő eléggé békességes volt. Hadrián nem akarta folytatni elődjének kegyetlenségeit. A szent özvegy tehát a keresztény szeretet gyakorlásával készült a halálra; nagy vagyona mindig rendelkezésére állt a szegényeknek. Reménykedése ellenére mégis sikerült elnyernie a vértanúságot hét fiával együtt (135 körül).

A császár éppen Tivoliban építtetett magának egy palotát. Nagy ünnepélyességgel akarta felavatni. A pogány papok ezt az alkalmat használták fel Szimforóza ellen. Azt üzenték a császárnak, hogy az istenek nem adnak jóslatot, csak panaszkodnak Szimforóza és fiai imádságai miatt. De ha a császár kényszeríti őket, hogy nyilvánosan áldozzanak az isteneknek, minden kívánságát teljesítik.

A császár erre maga elé idézte az özvegyet: Először barátságosan próbálkozott. De Szimforóza azt válaszolta: - Férjem, Getúlius és testvére, Amancius hű katonáid voltak. Mégsem áldoztak az isteneknek, inkább vállalták a kínokat Jézus nevéért. Az igaz hit megvallásáért haltak meg. Bátor harcosok voltak; győztek isteneid fölött. Hóhéraid megölték ugyan őket, s ez gyalázat a világ szemében. De most az égben, az angyalok között élvezik győzelmüket a halhatatlanság királyának örömeiben.
Erre már haragosan válaszolt a császár:
- A halhatatlan istenekre! Vagy áldoztok, vagy valamennyien meghaltok!
A vértanú özvegyét nem tudta megijeszteni.
- Örülök a szerencsének, hogy fiaimmal együtt Istenem kedvéért áldozat lehetek.
- Gondold meg, hogy megesküdtem - mondta a császár. De Szimforózának nem volt meg-gondolni valója.
- Azt hiszed, megijedek fenyegetéseidtől? Nem! Mindnyájan az után a békesség után vágyódunk, amiben most Getúlius van, akit te ölettél meg hitéért.

Ekkor Herkules templomába vitték. Talán az oltár előtt mégis sikerül megtörni ellenállását. Mikor ott sem volt hajlandó áldozni, ütlegelni kezdték, majd hajánál fogva felkötötték. Végül nehéz követ kötve a nyakába, vízbe fojtották.

Másnap fiaira került a sor. Mind a hét megmutatta, milyen nemzetségből való. Hét oszlop várt rájuk Herkules temploma előtt. Az oszlophoz kötözve kínozták őket. De minden kínzás megtört állhatatosságukon. Kivégezték hát őket is. Kreszcenciusnak nyakát szúrták keresztül, Juliánusnak a mellét. Tőrrel, dárdával, karddal végeztek Nemezissel, Primitívvel, Jusztinnal és Sztakteussal. A legkisebbet, Eugéniust, kettévágták. Testüket a császár parancsára egy gödörbe dobták.

Később Rómába kerültek, Szent Mihály templomába.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Szent Pámbó atya - BOLDOG CRISCI (CRESCI*) PÉTER

Szent Pámbó atya


Pámbó öreg koráig a nitriai puszta remetéje volt. Remete szent Antal kortársa volt, de egyben tanítványa is. Amit tőle látott és hallott, azt igyekezett az életében is követni. Élete imádságból és munkából állt, önmegtagadásokkal fűszerezve. A munka a kosarak fonását jelentette. Eladta, szerény megélhetésére fordított árából valamennyit, a többit szétosztotta a szegényebb testvérek között. Nagyon tudta a nyelvét fékezni. Mindent megtett, hogy Istennek szolgáljon. Szent Atanáz kérésére elment Alexandriába is, hogy védelmezze a hitet az ariánusok ellen. 385 táján mintegy 70 eves korában, elaludt az Úrban. Betegség, és az öregkor gyöngesége egyáltalán nem gyötörte.


BOLDOG CRISCI (CRESCI*) PÉTER III. r. (+1323)
A 13. század második felében Foligno*-ban született. Mint Szent Ferenc, o is gazdag kereskedo fia volt s fiatal éveiben világias életet élt. Bár szülei arra törekedtek, hogy jó keresztényt neveljenek belole, o léha életu társaival kicsapongó életet folytatott. Harminc éves korában gyökeresen megváltoztatta életét. Szüleit ebben az idoben veszítette el s ez mélyen megrendítette. Ekkor lépett be a ferences III. rendbe. Az isteni kegyelem hatása alatt belátta a földi élvezetek haszontalanságát. Eladta gazdag örökségét s a pénzt teljes egészében a szegényeknek adta. Munkájával szerzett keresetébol tartotta fenn magát, de annak nagy részét is a szükséget szenvedoknek adta, maga pedig nagyon szukösen élt. Sokszor hetekig kenyéren és vizen böjtölt. Nem lévén saját lakása, éjszakára rendszeresen a templom harangtornyában húzta meg magát. Gyakran elzarándokolt Rómába, Assisibe. Különösen kedves volt számára a Porciunkulai kápolna. A nép nagy része épült megváltozott élete példáján, de régi rossz barátai nem tudták neki megbocsátani, amiért elhagyta oket, megfosztva az ingyen evéstol-ivástól és szórakozásoktól. Egy helybeli bíróságnál eretnekséggel vádolták be. De ártatlansága hamar beigazolódott és magaviselete a legnagyobb dícséreteket érdemelte ki. Isten csodákkal is megmutatta, mennyire kedvét lelte Péter életében. 1323. júl. 18- án bekövetkezett halála után Foligno népe mindjárt mennyei közbenjáróként kezdte tisztelni. Hivatalosan VI. Orbán pápa erosítette meg tiszteletét 1385-ben.
A Ferences Martyrologium ezt írja róla:
„Folignoban Boldog Crisci Péter hitvalló a III. rendbol, aki egyszeruségével, bunbánatával, a könnyek adományával és csodáival tunt ki, kinek ünnepét apostoli engedéllyel ugyanott szentmisével júl. 19-én ünneplik meg.”
Imádság:
Istenünk, te Boldog Pétert a világias életbol Szent Ferenc atyánk követése útjára vezetted, add, hogy bunbánó és erényes élete példáját követve eljussunk a mennyei dicsoségbe. Krisztus, a mi Urunk által.



Szent Szimforoza és hét fia     vértanuk,