Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

2018. október 17. - Andre Lowoa

  A következő kép nem jeleníthető meg, mert hibákat tartalmaz: „http://www.jfcamina.es/rutas/038-jfc-Sagra/0100-sagra.jpg”.http://www.elhalconperegrino.com/files/images/Torre-de-San-Sebasti%C3%A1n-de-Garabandal.jpghttp://www.stjosephpublications.com/images/memoires_book_image.jpghttp://static.panoramio.com/photos/large/55658824.jpghttp://i88.servimg.com/u/f88/11/68/94/90/numari15.jpg

SZENT ZSUZSANNA (SUSANIK) vértanú asszony

SZENT ZSUZSANNA (SUSANIK) vértanú asszony

+Grúzia, 475.(?) október 17.
A grúz irodalom legrégibb ránk maradt művében, a ,,Szent Susanik vértanúságá''-ban gyóntatóatyja, Csurtavi Jakab tudósít ennek az örmény fejedelmi nemzetségből való nőnek az életéről.
Örményországot 429-ben meghódították a perzsák. A keresztény örmények Zsuzsanna apjának, Szent Vardan Mamikoniannak vezetésével fellázadtak, de 451-ben leverték őket. Ettől kezdve a perzsa elnyomás még erősebb lett, sőt a Zarathusztra-vallást is rá akarták kényszeríteni az örményekre. Több fejedelem hajlott a kényszer alatt, mert úgy vélte, hogy kíméletet és bizonyos előnyöket biztosíthat területe népe számára.
Ehhez a megalkuvó irányzathoz tartozott Zsuzsanna férje, a grúziai Varsken fejedelem is, aki a perzsa király katonai parancsnokaként a Tbiliszitől délre fekvő Csurtaviban ütötte fel székhelyét. Varsken, aki Arsusa fejedelem keresztény családjából származott, kijelentette, hogy elfogadja Zarathusztra tanítását, és megígérte, hogy feleségét és gyermekeit is megnyeri a perzsák vallásának. Ez a szándéka azonban meghiúsult hitvese tántoríthatatlan hithűségén.
Zsuzsanna az örmény főnemességből származott. Apja, Szent Vardan Mamikonian 451-ben életét áldozta keresztény hitéért és Arménia szabadságáért. Róla nevezték el a lányát Vardennek (Rózsának); beceneve azonban Susanik (Kis liliom) vagy Zsuzsanna volt. Varskennel már több év óta házasságban élt; házasságukból három fiú és egy leány származott. Amikor Zsuzsanna értesült férje szégyenletes elbukásáról, elhagyta csurtavi palotáját, és gyermekeivel együtt a templomba ment, s könnyek között imádkozott férjéért, a maga számára pedig erőért könyörgött, hogy az előre nem látott nehézségeket el tudja viselni. Aphot, Varsken udvari püspöke és Csurtavi Jakab, a fejedelemnő gyóntatóatyja és életrajzírója értesült Zsuzsanna súlyos helyzetéről, és meglátogatták a templom közelében lévő kunyhójában, ahová visszahúzódott. Három nap múlva hazaérkezett a férje, s elküldte a papokat, hogy Zsuzsannát vigyék vissza a palotába. Különösen Dsodsik, Varsken fivére, a felesége és Aphot udvari püspök kísérelt meg mindent, hogy Zsuzsannát rábeszélje a férjéhez való visszatérésre. Hosszú ellenállás után engedett. Magával vitte az evangéliumoskönyvet és a vértanúk könyveit, de nem saját lakrészébe indult, hanem a palota egy kis kamrájába. Két nappal ezután Varsken a testvérével és annak feleségével együtt lakomát tartva ünnepelte meg hazatérését, és Zsuzsannát is odavitette. Amikor ő megtagadta, hogy helyet foglaljon, a sógornőjének pedig szemrehányást tett, amiért a férfiakkal együtt étkezik, Varsken önuralmát elvesztve úgy megütötte a feleségét, hogy az összeesett, majd megkötözve bezáratta a kamrájába. Miközben Varsken vadászatra indult, Jakab pap titokban a fejedelemnőhöz ment, és bátorságot öntött belé. Sámuel érsek és János püspök is igyekezett enyhíteni a sorsán.
A perzsa király ekkor Varskent meglepetésszerűen a hunok ellen küldte. A következő böjti időt Zsuzsanna egy kunyhóban töltötte imádsággal és szigorú böjtöléssel. Húsvét hétfőjén Varsken visszatért a hun csatározásból, és még egyszer megkísérelte, hogy feleségét visszavigye a palotába. Amikor ezt Zsuzsanna állhatatosan megtagadta, háromszáz ostorcsapást méretett rá, és megkötözve a palota egy mély pincéjébe vettette. Nemsokára végleges fogságába vitték. Varsken lovon kísérte a szomorú menetet, elzavarta az együttérző nézőket, és hitvesének szemébe mondta, hogy ezt a fogságát nem hagyja el többé élve.
Egy erődítmény föld alatti helyiségében tartották Zsuzsannát megkötözve, szigorú fogságban. Néha sikerült gyóntatóatyjának, Jakabnak felkeresnie. Hat évet töltött börtönében. Eközben volt még ereje vallási gyakorlatokra: tartós böjtölésre, éjszakai virrasztásra, fáradhatatlan imádkozásra és a Szentírás ismételt elolvasására. Szent életének híre elterjedt egész Grúziában és Örményországban, és sok hívő zarándokolt börtönéhez, hogy ügyeiket imádságába ajánlják. Ekkor egy új, súlyos csapás érte: gyermekei, akik mindaddig hozzá tartoztak, engedtek apjuk késztetésének, és a perzsák vallására tértek. Férje még egyszer megkísérelte, hogy áttérítse, de most is amikor minden hozzátartozója elhagyta -- állhatatos maradt.
Időközben már hat börtönév volt mögötte. A fogság nélkülözései és önkéntes vezeklési gyakorlatai lassanként összetörték elgyengült testét. Sógora, aki többször védelmébe vette Varskennel szemben, a családjával együtt meglátogatta még utoljára, megvallotta a bűneit, és kérte a pártfogását. Sámuel érsek és János püspök is felkereste még egyszer. Amikor Zsuzsanna érezte, hogy közeledik a halála, magához hívatta Aphot udvari püspököt és gyóntatóatyját, Jakabot, s közölte velük, hol akarja, hogy Csurtaviban eltemessék, majd a jelenlétükben meghalt. Nyughelyét kívánságának megfelelően Csurtavi templomában találta meg, grúz vidéken, ahol a misét még hosszú évekig örmény nyelven mondták, s ahol grúzok és örmények egyaránt tisztelték közös szentjükként. Később átvitték testét a tbiliszi Netechi-templomba.

Alacoque Szent Mária Margit szűz

alacoque_szent_ma_ria_margit_szu_z.jpgA francia Bourgogne-ban az ősi Clunytól nem messze egy körszínházszerű völgykatlanban fekszik Verosvres falucska. A tisztavizű patakokban gazdag völgyet köröskörül hatalmas gránit-sziklák, fenyvesek és tölgyerdők övezik. Az erősen szétszórt község egyik tanyáját Leuthecourtnak hívják. Itt állott az Alacoque-család nemesi kúriája. Alacoque Kolos királyi jegyzőt és feleségét Lamyn Filibertát Isten hét gyermekkel, négy fiúval és három leánnyal áldotta meg. Ötödik gyermekük, Margit 1647 júl. 22-én született.

Élénk, pajzán és élvezeteket szerető lánykának indult. Azonban már két-hároméves korában is jobb belátásra tudták bírni, valahányszor arra hivatkoztak, hogy cselekedetével megbántja az Istent. Ötéves sem volt, amikor keresztanyja, a szomszéd Corcheval úrnője, magához vette. A főúri kastély háromszázados gyertyánfái alatt szerette a magános zugokat. Itt vezették be az elemi ismeretekbe s itt tette le szüzességi fogadalmát egy Úrfölmutatás alkalmával - olyan korban, amikor mindössze csak azt tudta erről a fogadalomról, hogy az teljes önátadást jelent az édes Üdvözítő számára. 1655-ben meghalt keresztanyja s újra a családi otthonba vitték. Még ugyanabban az évben elhunyt édesatyja, alig 41 éves korában. Anyja öt élő gyermekével igen nehéz anyagi helyzetbe került. Négy fiát részint a rokonoknál, részint intézetben helyezte el, Margitot pedig a közeli Charolles városkába adta a klarisszákhoz.

A kislány az apácák szigorú életének láttára úgy érezte, hogy Isten őt is a szerzetesi életre hívja. Itt járult kilencéves korában első szentáldozásához is. Lelkének ez a nagy eseménye eddigi apró gyerekességeiből kigyógyította. Sajnos, csak két évig maradhatott a kolostorban. Súlyos betegsége miatt haza kellett vinni. A betegség alatt még közelebb jutott Istenhez. Akkor kezdődtek látomásai is. Pl. maga az Úr tanította őt a belső imádságra s olthatatlan vágyat oltott belé a szentáldozás és a szenvedés iránt. Betegségében a Szent Szűz szolgálatára ajánlotta föl magát s az ő közbenjárására kérte gyógyulását. Csakugyan nemsokára teljesen talpra állott.

16-17 éves koráig igen sokat kellett szenvednie. Anyjának nem sikerült rendbe hoznia anyagi ügyeit, s a vagyonra egyik rokonuk volt kénytelen rátenni a kezét. Az anya és leánya valóságos rabszolgasorban éltek saját házukban. Engedély nélkül semmit sem tehettek. Kulccsal zártak előlük mindent: ruhát, ételt, szerszámot. Margitnak nem egyszer nagy megalázással idegenektől kellett kérnie kis tejet vagy gyümölcsöt. Ha nagynehezen sikerült engedélyt kapnia, hogy templomba mehessen, azzal gyanúsították, hogy találkákra megy. Legnagyobb kínja azonban az volt, hogy látnia kellett édesanyját szenvedni és nélkülözni. Elsősorban az eucharisztikus Úr Jézusnál keresett vigasztalást s azon volt, hogy a templomban egész közel férkőzzék az oltárhoz. Gyakran húzódott meg kertjük mögött egy gránittömb aljában s onnan fohászkodott a közeli templom felé, vagy pedig esténként örömmel köszöntötte a templom ablakából kiszűrődő örökmécses világosságát. A legnagyobb vigasztalást a szenvedő alakban meg-megjelenő Üdvözítő hozta neki.

Amikor a férfikorba lépő bátyjai átvették a birtok vezetését, anyjával együtt újra elfoglalhatta az őt megillető helyet. A családi házban akkor élénk társadalmi élet indult meg. A fiúk házasságkötésre gondoltak. Margit is eladólány számba ment. A tizenhét éves hajadont kezdték körülrajongani a fiatalemberek, s csakhamar jelentkeztek a kérők is. A megalázottságból hirtelen fölemelkedett leánynak megszédült kissé a feje, még ha egyáltalán nem gondolt is férjhezmenésre. Kezdett tetszeni neki a világ, s ő is tetszeni akart a világnak. Csinosította magát, kereste a szórakozást, megrövidítette imádságait, halogatta gyónásait. Amikor azonban a lelkébe nézett, érezte az isteni szeretet tüzes nyilait s bánta viselkedését. De újra és újra visszatért a világi hiúságokhoz. Nem voltak ezek súlyos dolgok, de mégis hűtlenségek annak a lelkiismerete számára, ki idejében meghallotta az isteni szeretet magasabbra hívását. Valamikor ötéves korában farsangkor a világért sem akarta fölvenni egyik bátyjának kis katonaruháját és kardját, hogy megijessze a béreseket, mert hátha alakoskodásával megbántja az Istent. Most pedig egy farsangi mulatságra is elment álarcban. Igaz, hogy még aznap este, mikor letette „a sátán átkozott ruháit”, az Úr dorgáló szavaira kínzó eszközeivel a legkegyetlenebbül összemarcangolta testét s a hiúsággal szemben ezzel nyert ügye volt. Azonban utána még nehezebb küzdelem indult meg benne. Az anyai szeretet kelt viaskodásra az Isten szeretetével. Anyja kezdte unszolni, hogy menjen férjhez. Egymásután három legidősebb fia meghalt, s unszolása még erősebb lett. Úgy látszott már, hogy három-négy évi vergődés után Margitban győz az anyja iránti gyöngédség. De mégsem! 1667 táján újra föléledt benne a szerzetesség vágya, s nemsokára egyik szentáldozása után ellenmondást nem tűrő módon bejelentette hozzátartozóinak végső szándékát. Hiába próbálták lebeszélni, hiába küldték rokonokhoz, 1671 aug. 25-én Paray-le-Monial-ban fölvette Szalézi Szent Ferenc és Chantal Szent Franciska (lásd. aug. 21) leányainak ruháját.

Akkor 23 éves volt. Ismerte a klarisszákat, ismerte az orsolyitákat; választása mégis a Sarlós Boldogasszonynak előtte ismeretlen szerzetére esett. Teljesen el akarta hagyni a világot s azért olyan rendet keresett, ahol senkit sem ismer és senki sem ismeri. Nevét Mária-Margitra változtatta. Újoncéve nagy boldogságban és feltűnő kegyelmekben telt el. Azonban az elöljárók és társak sehogy sem értették rendkívüli útjait. Órák hosszat térdéli a szentségház előtt, arca közben lángolt, szemei pedig könnyárban úsztak. Úgy járt, mintha nem a földön élne. Mindent elfelejtett, s a házi teendők végzésében nagyon ügyetlen volt. A noviciátusi év végén nem is engedték fogadalomra. Azt csak 1672 november 6-án tehette le. A fogadalom után saját vérével írta le, hogy teljesen az Üdvözítőnek szenteli életét. Az írást így fejezte be: „Istenben mindent, magamban semmit! Istennek mindent, magamnak semmit! Istenért mindent, magamért semmit!”

Ennek a programnak értelmében folyt további élete. Ez az élet gazdag volt rendkívüli jelenségekben. Három kinyilatkoztatása pedig az egész Egyházra nézve nagy jelentőségűvé lett.

Az első 1673-ban Szent János evangélistának ünnepén történt. Szentséglátogatása alkalmával Jánosként az Úr keblén pihenhetett. Aztán látta az isteni Szívet. „Minden oldalról ragyogott; tündöklőbb volt mint a nap, és átlátszó mint a kristály. A kereszten kapott seb tisztán látszott rajta. Töviskoszorú övezte, s fölötte kereszt állott” S hallotta az Úr szavait: „isteni Szívem olyan szenvedélyesen szereti az embereket, hogy nem bírja tovább visszafojtani hő szerelmének lángjait. Általad szétárasztja azokat az emberekre, hogy gazdagítsa őket drága kegyelmeivel. Ezekre szükségük van, hogy megmeneküljenek a kárhozat örvényéből. Mint a méltatlanság és tudatlanság megtestesülését téged választottalak nagy szándékom megvalósítására, hogy annál inkább nyilvánvaló legyen az én hatalmamra. Aztán elvette Margit szívét, saját imádandó szívébe tette s mint valami égő lángot helyezte vissza, Ettől kezdve a gyenge szűz az isteni Szív fájdalmát érezte szívében. Ez a sajgó fájdalom különösen első péntekenként jelentkezett. Akkor mindig azt hitte, hogy hamuvá ég.

A második nagy látomás 1674-ben volt. Margit a kitett Oltáriszentség előtt elmélkedett. Az Üdvözítő nagy dicsőségben jelent meg neki: teste lángokat lövellt, s öt szent sebe öt tündöklő napként ragyogott.

Fölpanaszolta az emberek hálátlanságát. Ez az emberi háládatlanság még a kínszenvedésnél is jobban fáj neki. Legalább Margit szerezze meg neki azt az örömet, hogy kárpótolja az általános hálátlanságért. Két dolgot kért tőle: minden első pénteken járuljon a szentáldozáshoz s minden csütörtök és péntek közötti éjjel, 11-12 egy óráig arcra borulva engesztelje az isteni Szívet azért az általános mellőzésért, amelyhez képest az apostolok álmossága az Olajfák kertjében semmi sem volt.

Ez a jelenés annyira megrendítette, hogy súlyos betegségbe esett. Már halálát várták. De amikor főnöknője parancsára egészségéért kezdett imádkozni, mindenkinek nagy ámulatára hirtelen meggyógyult. Főnöknője most már nem nézte különcnek, hanem haladék nélkül összeköttetésbe hozta a Szent Szív tisztelet későbbi nagy apostolával, De la Colombière Szent Kolossal (+ 1682; ünnepe febr. 5). A tapasztalt jezsuita atya megnyugtatta Margitot s arra biztatta, hogy mindenben a jelenések szerint járjon el.

Az utolsó jelenés 1675. jún. 16-án, az Úrnap utáni vasárnap történt. A szentségimádását végző Margitnak az oltáron megjelent az Úr, föltárta szívét s ezeket mondotta: „Íme a Szív, amely annyira szerette az embereket, hogy nem kímélt semmit. Kimerítette s fölemésztette magát, hogy szeretetét kimutassa. S viszonzásul legtöbbjüktől csak hálátlanságot kapok ama tiszteletlenségekben, szentségtörésekben, hidegségben és megvetésben, amellyel ebben a szentségben bántanak. A legjobban pedig az fáj, hogy ezt olyanok teszik, akik szolgálatomra szentelték magukat. Azt kívánom tőled, hogy az Úrnap nyolcadára következő első péntek külön ünnepül Szívem tiszteletére legyen szentelve. Áldozzanak akkor s nyilvános megkövetéssel nyújtsanak neki kárpótlást az okozott bántalmakért. Ígérem neked, hogy Szívem kitárul s bőven osztja majd szerelme árját mindazokra, akik neki ezt a tiszteletet megadják vagy megadatják”.

A következő pénteken Margit lelki atyja tanácsára fölajánlotta magát a Szent Szívnek. Ugyanazt tette Kolos atya is. Ez volt a Szent Szív ünnepének első megülése.

Kínos tíz esztendő következett ezután. Egészsége tönkre ment. Ha nem is voltak látható stigmái, érezte a töviskoszorú, az Isteni Szív s a szent kereszt minden kínját. Egyszer meg, amikor a kútból vizet merített, a vödör kicsúszott kezéből s a kútostor vasnyele fejbe vágta: néhány fog elvesztése árán megmenekült a haláltól. Ezekhez járult, hogy a környezet is gyanús szemmel nézte. Kinyilatkoztatásai csak 1684 után kezdtek először a kolostorban, aztán másutt is hitelre találni. Azután újonc-mesternő lett s megérte még a Szent Szív tiszteletének nagyarányú elterjedését.

1690. okt. 17-én 43 éves korában költözött isteni jegyeséhez. Halála után arcán soha nem látott szépség ömlött el. Az ágya előtt a nővérek közt térdeplő orvos nagy meghatottságában csak ennyit tudott mondani: „Szeretetből élt, nem csoda, ha szeretettől halt meg”.

1864 óta a boldogok, 1920 óta pedig a szentek közt foglal helyet.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Szent Ózeás próféta

Modénai Boldog Márk     hitvalló, † 1498.       


Szent Ózeás próféta.
Az ószövetségi Szentírásban első helyen szerepel a 12 kis próféta között. Isszakár törzséből származott. Jövendölt Oziás, Joatám, Acház és Ezekiás júdeai királyok idejében, és II. Jeroboám izraeli király uralkodása alatt. Jövendöléseit leírta, és ezzel például szolgált a többi prófétáknak is. Isten segítségével, mint aki a jövendőt úgy látta mintha az jelenvaló lenne, megjövendölte, hogy Istennek igaz ismerete elterjed az egész földön, megszűnnek az ószövetségi áldozatok Áron papságával együtt és a gyermek Jézus visszatér Egyiptomból. Hosszú élet után halt meg a Megváltó születése előtt 820 évvel.

Szent Rudolf

BOLDOG CONTARDO FERRINI hitvalló - ANTIOCHIAI SZENT IGNÁC - Arábiai Szent Kozma és Damján orvosok

BOLDOG CONTARDO FERRINI hitvalló
*Milánó, 1859. április 4. +Suna, 1902. október 17.
,,Az ő állásában és napjainkban gyakorolt hite és keresztény élete valóságos csodának tűnik számomra'' -- jelentette ki Contardo boldoggá avatási perében az Ambrosiana Könyvtár akkori vezetője, msgr. Ratti, a későbbi XI. Pius pápa (1922--1939). Az Itália egyesítése utáni évtizedek folyamán a politikában, a sajtóban, az irodalomban, az iskolákban, különösen a főiskolákon éles egyházellenes szellem uralkodott. Contardo apja a milánói műegyetem tanára volt. Legidősebb fia ragyogó tehetségű tanulónak mutatkozott, bár gyermekként nem volt mentes a szokásos gyermeki csintalanságoktól. Életében a fordulatot, vagyis a teljes, korlátozás nélküli Istenhez fordulást első szentáldozása idézte elő, tizenkét éves korában. Kilenc évvel később ezt írta Antónia húgának első áldozása alkalmával: ,,Egy örök, kimondhatatlan szövetség napja ez, s ennek következtében nem akarunk többé mást, csak a jót, mindig csak a jót és mindenféle jót. Egy múlhatatlan szeretet igénye ez, egy szegény teremtett szív feláldozása, amely másként nem tudja viszonozni Teremtőjének szeretetét.''
Gimnazista korában Contardo a Szentírás iránti szeretetből héberül tanult. Az Ambrosiana Könyvtár vezetőjénél tanult szírül, valamint koptul és szanszkritül is. Kimondhatatlan adottsága volt a nyelvek iránt; később olvasott a fontosabb modern nyelveken, s könnyedén írt németül, latinul és görögül. A papi hivatás terhétől és felelősségétől való bizonyos félénk visszahúzódás hatott pályaválasztására. Döntő volt számára Isten akarata, ez pedig tudósként akarta őt világába helyezni; nem a papságra érezte magát hivatottnak. Egyik anyai nagybátyja a római jog professzora volt, s ez a szakterület Contardót különösen érdekelte. Tizenhét évesen kezdte meg jogi tanulmányait Páviában. A Borromei kollégiumban lakott. A kollégium tanulószobáiban léha szellem uralkodott. Contardónak rendkívül éber volt a lelkiismerete. A hitetlenség, erkölcstelenség és lelki sivárság egymással versengve őt tette gúnyolódásának céltáblájává. Következménye: vallásos igyekezete annál erősebb lett, minden szabad percét a tanulásnak szentelte; megragadta az a gondolat, hogy környezetének apostola legyen, de még nem tudta ennek pontos formáját. 1880-ban benyújtotta doktori értekezését, amelynek ez volt a címe: ,,Haszon, amit a jogtudós húzhat Homérosz és Hésziodosz költészetéből a büntetőjog történetére nézve''. Görögül fogalmazta meg, és professzora kívánságára latinra fordította. Az egyetem költségén kinyomtatták, s ez berlini ösztöndíjat hozott számára. Két éven át ott tanult.
Berlinben volt akkor a legjelentősebb egyetem a római jog és jogtörténet tanulmányozása számára. Professzorai biztatták, hogy adja ki Theophilosznak, egy régi bizánci jogtudósnak Jusztiniánusz császár törvényeihez írt magyarázatát kritikai kiadásban, mégpedig latin fordításban. Ezután következtek később a római-bizánci jogforrások kiadásai. Éppen a bizánci jog nem ritkán csak szír fordításban volt elérhető, palimpszeszt[18] kéziratokban. Érthető, milyen fáradságos munka volt ezt az olvashatatlanná tett írást egy kvarclámpa segítségével többé-kevésbé ismét láthatóvá tenni. Éppen az ilyenféle kisilabizálásokról mondta XI. Pius, aki a Vatikáni Könyvtár későbbi vezetőjével, Mercatival együtt az Ambrosianában segített Contardónak ebben a munkában: ,,Olyan fáradságos munka volt, amelyet csak az tud méltányolni, aki tapasztalatból ismeri; olyan munka, amelyet valódi és állandó vezeklőövhöz lehet hasonlítani... Könnyen elolvasta a nehéz, ismeretlen szövegeket az elmúlt századok olvashatatlannak tűnő írásaiban: latinul, görögül, szírül; azonnal felfogta értelmüket, és száguldó tollal írta le latin vagy olasz fordításukat.'' Ferrini 1882- től húsz éven át volt a római jog és jogtörténet professzora Páviában, Messinában, Modenában, majd (1894-től) ismét Páviában. Ezekben az években több mint kétszáz tudományos munkát tett közzé.
Előadásaiban sikerült pedagógiai okossággal alkalmazkodnia hallgatóihoz, úgyhogy órái nagyon látogatottak voltak. Messzemenően segítőkész volt, és támogatta diákjait munkájukban. Professzori tevékenysége -- anélkül, hogy ezt a látszatot keltette volna -- valódi apostolság, s az általa gyakran megvallott hit védelme volt. A jog története és fejlődése, s a törvényalkotás az ő számára csak az Istenben és Isten által megalapozott erkölcsi törvény alkalmazását jelentette. Bár szenvedélyes kutató volt -- szívesen nevezte a tudományt menyasszonyának --, fő szenvedélye, ha szabad így mondanunk, Isten volt, aki minden jog forrása és minden jó végső oka. Hozzászokott, hogy mindennap a szentmise előtt egy negyedórát imádkozzon, munkája közben gyakran emelje szívét Istenhez, és ha jutott rá ideje, órák hosszat is tudott imádkozni a Legszentebb előtt, s éjszakákat is képes volt imádságban átvirrasztani. XI. Pius elmondta, hogy nemegyszer térdelt Ferrini mellett ugyanabban a padban, és benne megvalósulni látta azt a gyakran hallott kifejezést, hogy angyalként imádkozik. A szentségház előtti imádkozása némelykor eksztázishoz hasonlított. Amikor egy vasárnap beszélni akart vele valaki, a portás így válaszolt: ,,Vasárnap nehezen lehet megtalálni a professzor urat, mert a templomban van, és ott mindig sok a tennivalója.''
Lelkivezetője engedélyével már 1881-ben letette a tisztasági fogadalmat. 1886-tól Szent Ferenc harmadrendjébe tartozott.
A Ferrini családnak volt a Lago Maggiore mellett egy kis nyaralója. Az apa és a fiú íróasztala egymással szemközt állt benne. Apjával, aki a legjobb barátja volt, szívesen ment úszni a közeli tóba. Egyéb felüdülést csak a hegyi sport jelentett számára. A hegyek nagyon vonzották. Egy ilyen hegyi túrán ivott egy patakból, amelyről nem tudta, hogy frissen trágyázott réten folyt keresztül. Tífuszba esett. Lázálmaiban öntudatlan imákat mormolt az ajka. Ha a közeli kikötőben megszólalt a hajóharang, ezt suttogta: ,,Misére harangoznak.'' Gyakran tette fel a kérdést: ,,Teljesítettem a kötelességemet?'' Békésen és nyugodtan halt meg Sunában, a Lago Maggiore mellett. Harminc éven át itt töltötte csaknem minden szünidejét. Társai kezdetben gúnyból Szent Alajosnak nevezték. Lassanként aztán így hívta mindenki, de már nem gúnyból. És amikor a lakosság általános részvéte mellett eltemették, csak a legközelebbi ismerősei tudták, hogy a neve valójában nem Alajos, hanem Contardo volt.
XII. Pius pápa 1947. április 13-án avatta boldoggá Contardo Ferrinit, ,,korunk katolikus férfi mintaképét''. [18] Palimpszeszt: ,,újra írt'', azaz másodszor is felhasznált pergamen. A korábbi, jelentéktelennek ítélt szöveget eltüntették, a pergament elsimították és újra írtak rá. Különféle eljárásokkal az eltüntetett szöveg újra előhívható.
ANTIOCHIAI SZENT IGNÁC
*Szíria, 50 körül +Róma, 110--115 között
Ignác püspököt, akit Theophorosznak, azaz Istenhordozónak is neveztek, joggal számláljuk az apostoli atyák közé. Nem csupán azért, mert még személyesen ismerhetett több apostolt is, hanem mert kiemelkedik azok közül, akik az apostolok után következő nemzedékben folytatták az Egyház alapjainak építését. Ignác nemcsak oszlop volt az épülő Egyházban, hanem levelei által századokon át, egész a mai időkig megvilágosítja a hívők szívét. Igaz, mindössze hét levele maradt ránk, de ez a csekélynek látszó örökség cáfolhatatlanul bizonyítja Krisztus követése útjának járható voltát.
Ignác az igazi püspök példaképe volt. Benne a jó pásztort lehetett látni, aki Mestere példája szerint életét adta a juhokért. ,,A püspököt úgy kell tekinteni, mint magát az Urat'' -- mondja az efezusiaknak írt levelében (6,1). Életével és halálával adott példát arra, hogyan kell ennek az igen magas követelménynek eleget tennie egy püspöknek.
Életrajzi adataiból nem sokat ismerünk. Az 1. század közepe táján született, valószínűleg Szíriában. Vértanúsága körülményeiből arra következtethetünk, hogy rabszolga származású volt. Szent Péter és Evodiosz után harmadikként volt Antiochia városának püspöke. Antiochia a római birodalom keleti részének és a hellén kultúrának volt a központja, ugyanakkor Jeruzsálem mellett az egyik egyházi centrum is lett. Ebben a városban alakult ugyanis az első pogányokból megtért keresztény közösség. E közösség mellett, tőle meglehetősen elkülönülten, zsidó-keresztény közösség is élt a városban. Ez utóbbiak szigorúan ragaszkodtak a mózesi törvény szokásaihoz, a pogányokból megtértek pedig velük szemben már a keresztény szabadság szellemében formálták életüket. Emiatt az antiochiai egyház kormányzása nagyon kényes feladat volt (vö. ApCsel 15. fejezet).
Ignác püspöknek egész életében harcolnia kellett a gnosztikusok ellen, akik a Jeruzsálem pusztulása miatt csalódott és kiábrándult zsidók között terjesztették tévtanaikat.
Lelkipásztori gondját súlyosbította a Domitianus császár által elrendelt üldözés, amely elvileg a lázadozó zsidók ellen irányult, de alig tett különbséget a zsidók és keresztények között, azzal a megindoklással, hogy a kereszténység nem önálló vallás, hanem csupán egy zsidó szekta.
Domitianus halála után egy kis ideig békesség volt, Traianus császár alatt azonban Asia provinciában ismét üldözni kezdték a keresztényeket. A császár ugyan a bithiniai helytartó, az ifjabb Plinius kérdésére úgy válaszolt, hogy nem kell nyomoztatni a keresztények után, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a feljelentettekkel szemben eljárást kell indítani, s ha valakire rábizonyul a kereszténység és nem hajlandó megtagadni a hitét, azt el kell ítélni.
E császári rendelet értelmében jártak el Antiochiában is a keresztények ellen, egy pontosan meg nem határozható évben, 110--115 között. A püspököt is elfogták és felelősségre vonták. Mivel az egész városban tisztelték, letartóztatása felháborodást keltett, nemcsak a keresztények, hanem a zsidók és a pogányok, sőt az eretnek gnosztikusok körében is.
Ignácot megbilincselték és katonai őrizet alatt hajón Rómába indították. A halálos ítéletet, mely úgy szólt, hogy vadállatok elé kell vetni, Rómában hajtották végre. Mivel azonban a hajó, számunkra ismeretlen okok miatt kitérőt tett és érintette az Asia provinciabeli kikötővárosokat, alkalom nyílt arra, hogy a keresztények felkeressék a fogoly püspököt. Szmirnában különösen hosszú ideig vesztegeltek, itt felkereste Ignácot a város püspöke, Polikárp (lásd február 23-án), de járt nála az efezusi, magnésziai és a tralleszi egyház küldöttsége is. E látogatásokra válaszolva Ignác leveleket intézett ezekhez az egyházakhoz. Figyelmüket szeretettel megköszönte és élt az alkalommal, hogy atyai intelmeket intézzen a hívekhez, mert mint a tartományi főváros püspöke felelősnek érezte magát a többi város híveiért is.
Ugyancsak Szmirnából levelet intézett a római egyházhoz, s ebből láthatjuk, milyen kegyetlenül bántak vele útközben a katonák: ,,Szíriától Rómáig, szárazon és vízen, éjjel és nappal vadállatokkal küzdök, tíz leopárdhoz (azaz egy katonai osztaghoz) kötözve. A jótékonyságra ezek csak rosszabbakká válnak. Sértegetéseik közepette még inkább tanítvánnyá válok...'' (5,1). Ebben a levélben Ignác felfedi szívének izzó vágyakozását, amellyel átadja magát a vértanúságnak. Ír egy titokzatos benső hangról, amely az Atyához hívja. Könnyek között kéri a rómaiakat, ne tegyenek semmit a kiszabadításáért, mert: ,,soha többé nem lesz ilyen lehetőségem arra, hogy Istenhez jussak''. Mert -- írja Isten tanúja -- ,,szép dolog eltávozni ebből a világból, eltűnni belőle, és Istenhez menni, hogy benne feltámadjunk''. Egyébként ez a levél az első dokumentum arról, hogy a keleti területek egyik püspöke nyilvánvalóan elismeri a római egyház elsőbbségét.
Troász kikötőjéből Ignác még három levelet írt: a filadelfiai és a szmirnai egyháznak és Polikárp püspöknek.
E hét levélnek ma is igen nagy jelentősége van (magyarul olvashatók az Ókeresztény írók sorozat 2., Apostoli atyák kötetében a 161--197. oldalon), mert világosan szemünk elé állítják a püspöki hivatal jelentőségét az Egyházban. Ignác az akkoriban mindenfelé terjedő eretnekségekkel szemben egyetlen menedéket lát: a hívő közösség szoros kapcsolatát a püspökével. Boldognak mondja azt az egyházközséget, amely olyan szoros kapcsolatban áll a püspökével, ,,mint az Egyház Jézus Krisztussal, és mint Jézus Krisztus az Atyával, hogy az egységben minden összhangban legyen'' (Ef 5,1).
A szmirnai híveknek ezt írta: ,,Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan ahol Krisztus van, ott van a katolikus Egyház'' (8,2).
Elsőként beszél a katolikus Egyházról, és a katolikus nála egyetemest jelent, és a püspökkel közösségben lévő egyházra gondol. Nyomatékosan felhívja a figyelmet, hogy ennek a püspökkel való egységnek elsősorban a közös imádságban és az Eucharisztia közös ünneplésében kell megnyilvánulnia. Megerősíti: ,,Senki ne legyen tévedésben! Aki nincs az oltár kerületén belül (azaz az áldozatbemutatás helyén), az megfosztja magát Isten kenyerétől. Ha egyik vagy másik imádságnak oly nagy ereje van, mennyivel több a püspök és az egész egyház imája!'' (Ef 5,2). ,,Arra törekedjetek, hogy Eucharisztiátok egy legyen. Egy ugyanis a mi Urunk Jézus Krisztus teste, és a kehely az ő vérének egységére, egy az áldozati oltár, ahogyan egy a püspök a papsággal és a diákonusokkal, hogy Isten szerint cselekedjétek, amit cselekedtek'' (Fil 4).
Nagyon jellemző a szent püspökre az alázatosság, amellyel a diákonusokat, akik hűséges segítségei voltak Rómába vivő útján is, ,,szolgatársak''-nak nevezi.
Mikor végre megérkeztek Rómába, sietve vitték az amfiteátrumba, mert egy ünnep alkalmával gladiátorokra volt szükség. A tömött színház szeme láttára Ignácot felfalták a vadállatok.
Ami a testéből megmaradt, azt a keresztények magukhoz vették, és eljuttatták Antiochiába. Az ereklyéket később különböző helyeken őrizték, míg végül a fiatalabb Theodóziosz császár idejében egy régi Fortuna-szentélyből kialakított keresztény bazilikában találtak nyugvóhelyet.
A római martirológium úgy tudja, hogy az ereklyéket Antiochiából átvitték Rómába és a Szent Kelemen-bazilikában helyezték el.
A latin egyház korábban a vértanúság napján, december 20-án ünnepelte Antiochiai Szent Ignácot. Később, nyilvánvalóan másolási hiba következtében általánossá vált a február elsejei megemlékezés. Az új római naptár a szír egyháztól vette át az október 17-i ünnepet.
--------------------------------------------------------------------------------
A mintaszerű püspök, aki még az apostoli időkben építette minden erejével az Egyház alapjait, és akit lángoló hitéért ,,Istenhordozónak'' neveztek, hét levelében képet hagyott ránk önmagáról is. De a legendája azt is elmondja róla, hogy nem csupán az egyik apostol, nevezetesen Szent János tanítványa, hanem egyenesen az evangéliumokban szereplő személy! E legenda szerint ugyanis Ignác volt az a kisgyermek, akit Jézus a tanítványok körében magához vont, és azt mondta nekik: ,,Ha olyanok nem lesztek, mint ez a gyermek, nem mentek be a mennyek országába!''
A legenda részletes leírást ad a szent utolsó órájáról is. Mikor az ősz püspököt a hosszadalmas és keserves utazás után Traianus császár elé állították, a császár megkérdezte tőle: ,,Ignác! Miért térítetted az antiochiaiakat a keresztény hitre, és miért lázítod őket ellenünk?'' Ignác erre így válaszolt: ,,Milyen szívesen megtérítenélek téged is, hogy elnyerhetnéd az örök birodalmat!'' Traianus felszólította: ,,Áldozz isteneinknek, és megteszlek első főpapnak a papjaink között!'' Erre Ignác: ,,Nincs szükségem tőled kapott méltóságra. Tedd, amit tenni akarsz, a hitemet nem változtatod meg.''
Akkor Ignácot az arénába vezették. Amint meghallotta az éhes vadállatok ordítását, megismételte azokat a szavakat, melyeket korábban a római egyháznak írt: ,,Én Isten gabonája vagyok, és a vadállatok foga őröl, hogy tiszta kenyér lehessek. Ösztökéljétek a vadállatokat, hogy azok legyenek a sírom, és semmit meg ne hagyjanak belőlem, nehogy bárkinek a terhére legyek!''
Mikor a vadállatok széttépték a szentet, Traianus elismeréssel így nyilatkozott: ,,Nagy a keresztények bátorsága! Hol van egy görög, aki így tudna meghalni a maga isteneiért?''
Levelei némi betekintést nyújtanak a jó pásztor lelkébe, és láthatjuk hitének izzását, amely miatt a vértanúságtól sem riadt vissza. Újra meg újra felbukkan leveleiben a gondolat: ,,Váltságdíj vagyok értetek... engesztelő áldozat leszek helyettetek... feláldozom az életemet értetek!''
A rómaiaknak ezt írta: ,,Szívesebben meghalok, hogy megnyerjem Krisztust, mint hogy király legyek az egész föld felett.'' A szmirnaiakat pedig biztosítja: ,,A kardhoz közel Istenhez vagyok közel. A vadállatok között Isten környezetében vagyok: egyedül Jézus Krisztus nevében... mindent elviselek, hogy vele együtt szenvedjek, mert Ő tesz képessé rá, aki teljesen emberré tett'' (4,2).
Mindazonáltal tudatában volt gyöngeségének, és tudta, hogy a halál pillanatáig meginoghat a szenvedések előtt, ezért kérte a tralleszieket, imádkozzanak érte, hogy a próbatétben üdvösséget találjon: ,,Imádkozzatok értem, nehogy olyannak találtassam, aki nem állta ki a próbát. Még veszélyben vagyok. Hűséges azonban az Atya Jézus Krisztusban, hogy beteljesítse az én kérésemet és a tiéteket'' (13,3).
Miközben a vértanúság felé hurcolták, a láncait ,,lelki gyöngyöknek'' nevezte és haldokolva a vallási eltévelyedésekkel teli világba kiáltotta: ,,Mindazok, akik nem Jézus Krisztusról beszélnek nekem, számomra csak síremlékek és sírkövek!''
--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható, örök Isten, ki Egyházadat vértanúid halálával ékesíted, kérünk, engedd, hogy Szent Ignác ma ünnepelt szenvedése, mely neki örök dicsőséget szerzett, legyen számunkra szüntelen oltalom!
Bajban ne ess kétségbe! Az élet nem állhat meg! Reménykedj!
Arábiai Szent Kozma és Damján orvosok.
Édestestvérek voltak, Arábiából származtak. Felnőve, kitanulták az orvosi mesterséget, és sokféle betegséget gyógyítottak. Helységről helységre vándorolva, nem annyira füvekkel és ezekhez hasonlókkal gyógyították a betegségeket, hanem Jézus Krisztus erejével. Gyógyításaik közben hirdették az Evangéliumot is. Miután gyógyító és igehirdető tevékenységük messzire elterjedt, Dioklécián és Maximián császárok alatt őket is elfogták. Ciliciába vitték őket és Licius helytartó elé kellett állniuk. Mivel nem akartak áldozni a pogány isteneknek, a helytartó megverette őket, majd megkötözve a tengerbe dobatta. Isten angyala feloldotta kötelékeiket és a szárazra vezette. Ezek után a börtönbe kerültek. Újabb kínzások után kard által nyerték el a vértanúi koronát. Velük együtt szenvedtek még: Leontin, Antim és Eutróp vértanúk a III. század végén, vagy a IV. sz. elején. Rajtuk kívül még két hasonló nevű ingyenes gyógyító orvospár emlékét ünnepeljük.

Krétai Szent András vértanú - CLAVARIOI BOLDOG BALTAZÁR

Krétai Szent András vértanú.

Krétai születésű volt, és a képromboló Konstantin Kopronimosz császár uralkodása alatt élt. Először Kréta szigetén a pusztalakók szent életét élte, és mindnyájan tisztelték, akik ismerték. Tudomást szerezve a szentképek elleni üldözésről, Konstantinápolyba ment, hogy a császárt jobb belátásra bírja a szentképek iránt. Útközben megkínzott főpapokat, megbilincselt és börtönbe vetett híveket látott, akik a szentképek miatt szenvedtek. A fővárosba érkezve, Szent Mamász templomába ment. Ott a jelenlevő császárt bátran leleplezte cselekedetei miatt. A katonák megkötözve Andrást, ütlegelni kezdték, de a császár leállította, és palotájába hivatta. A szent pusztalakó bátran kifejtette a császár előtt a szentképek tiszteletének helyességét. Rávilágított, hogy, ha büntetés jár a császári szobrok megsértésért, mennyivel Isten ellenesebb dolog üldözni Krisztust az Ő szent képeiben. A császár megkínoztatta ezért Andrást és börtönbe záratta. Majd kivitték a városon át a vesztőhelyre és megkövezték. Egy eretnek baltával támadt rá és megölte. Ez 767-ben volt.
CLAVARIOI BOLDOG BALTAZÁR (1419-1490)
Családi neve: Ravaschieri*. Gazdag grófi családból született a liguriai tengerparti Clavario*-ban. Életrajza kiemeli, hogy édesanyja vallásosan nevelte s különösen a szent tisztaság szeretetére, úgyhogy - tanúk állítása szerint - egész életében nem vétett a tisztaság erénye ellen. Ennek alapján ot ferences Szent Alajosnak nevezhetjük. Családi körülményeik is hasonlók voltak. A gazdagság, foúri udvar nem kedvez az ártatlanság megorzésének.. Szent Alajos is kiskorában illetlen szavakat tanult el a katonáktól, melyeket egész életében siratott, mintha bunök lettek volna. A tisztaság megorzése nála is küzdelmet kívánt: az érzékek fékezését, imát, önmegtagadást. S aki ilyen módon tiszta marad, annál a szerzetesi, papi hivatás jó talajra talál. Szent Alajos jezsuita lett, Baltazár ferences. Egész biztosan hatással volt hivatása kialakulására az akkoriban bontakozó obszerváns mozgalom. Sienai Szent Bernardin és Sarteanoi Albert éppen Baltazár ifjúsága idejében járt észak-Itáliában. Kiváló szellemi képességekkel rendelkezett: pappá szentelése után évekig a teológiát tanította a genuai rendtartományban, majd tartományfonök lett. Természetesen o is az obszervancia híveként vezette tartományát, s olyan erényekkel is ékeskedett, melyek nem voltak magától értetodok egy grófi sarjnál. Keményen böjtölt, zöldségen, fozeléken, kenyéren és vízen; kopottas ruhában járt, s nem uraskodott, hanem úgy szolgált a testvéreknek, mint aki a legutolsó. Mint más, korabeli ferences szónok, o is fényes sikereket ért el, a nép özönlött szószékéhez, s csak Isten a tudója a gazdag aratásnak, mely munkája nyomán termett. A tartományfonökség letelte után egy eldugott helyet választott magának Binasco* közelében, mely még a genuai provinciához tartozott; s ott folytatott benso életet, de amellett igét hirdetett, gyóntatott, ezt még akkor is tette, amikor betegsége miatt már a templomba se tudott elmenni. A hagyomány tud róla, hogy egyszer az erdoben, ahol imádkozott, havazás közben rá nem esett hó, egyszer pedig cellájában a Boldogágos Szuz megjelenésével tuntette ki. 73 évesen hunyt el: halálakor magától megszólalt a rendház harangja. Mindjárt szentként kezdték tisztelni: épségben maradt holttestét a templomban márványsírban s a földtol felemelve tisztelik. Tiszteletét XI. Plusz pápa 1930- ban erosítette meg.
„Igehirdetésünk nem megtéveszto vagy hamis szándékból ered, és csalással sem jár, hanem úgy beszélünk, mint akiket Isten alkalmasnak ítélt, hogy rájuk bízza az evangélium hirdetését.” (1 Tessz 2, 3-4.)
Imádság:
Istenünk, te botladozó szolgáid elott az üdvösség útját szentjeid példájával és közbenjárásával egyengeted. Add meg jóságosan, hogy Boldog Baltazár példája közelebb segítsen minket hozzád. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

SZENT ORSOLYA és TÁRSNŐI vértanúk

SZENT ORSOLYA és TÁRSNŐI vértanúk
+Köln, 304 körül
Kölnben, a Szent Orsolya templomban van egy 4. vagy az 5. századból származó felirat, mely szerint egy Clematius nevű ember ezen a helyen, ahol szüzek vértanúságot szenvedtek, templomot építtetett az ő tiszteletükre egy korábban meglévő, de leégett és rommá lett szentély helyén. Szent Orsolya tiszteletének első bizonyságai a 8--9. századból valók. -- Legendájának több változata ismert.
Az egyik, amely Orsolyáról és társnőiről: Aureliáról, Corduláról, Cumeráról és Kunigundáról hírt ad, elmondja, hogy Orsolya egy brit király leánya volt. Szüzességet fogadott és egy pogány királyfit elutasított, amikor az feleségül kérte. Társnőivel együtt hajón menekült el Angliából, és a kontinensre érve a Rajnán Kölnig hajóztak. Itt a pogányok, akik éppen ostromolták a várost, elfogták és megölték őket.
E legenda elterjedésére és elfogadására nagy hatással volt Schönaui Szent Erzsébet (1129--1164) ,,kinyilatkoztatása''. Orsolya tisztelete Kölnből kiindulva szinte egész Európában elterjedt. (Hogy 11.000 társát említik, ez egy középkori olvasási hibából ered, mert a legenda csak ,,11 M'' azaz tizenegy mártír társáról beszél. Ezt az M-et -- ami mint római szám ezret jelent -- olvasták ezernek.) A 16. században Merici Szent Angéla (lásd: A szentek élete, 63. o.) az általa alapított rendet Szent Orsolya oltalma alá helyezte, ezért később orsolyitáknak nevezték őket.

GÁZAI SZENT HILÁRION szerzetes - BOLDOG STREPA* JAKAB érsek

GÁZAI SZENT HILÁRION szerzetes

*Tabatha, 291. +Ciprus szigete, 371.
Amikor Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) a 386. év elején Jeruzsálembe ment, hogy a Krisztus élete és halála által megszentelt helyeken szerzetesként fejezze be életét, még elevenen élt Hilárion emlékezete, aki a szerzetesi életformát hazájából, Egyiptomból átültette Palesztinába és Szíriába. Alakja köré időközben számtalan legenda szövődött, úgyhogy nem könnyű elválasztani a történeti eseményeket a legendától. A régieknél azonban az ilyenféle fontolgatások nem, vagy csak alig jöttek számításba; még az olyan kritikus szellemnél sem, mint Jeromos, aki Szent Epifániosz (315 körül- -403) püspök egy ma már elveszett, de akkor még meglevő levele szerint, és a helyi szóbeli hagyomány alapján lendületes dicsőítő beszédben írta meg a szent életét. Csaknem határtalan tiszteletet élveztek abban az időben a szerzetesek, akik Krisztusért mindent elhagytak, és nagyvonalú, gyakran csodálatra méltó lemondásban egyedül a Megfeszítettet akarták követni. Nem csoda tehát, hogy az első nagy palesztinai szerzetes emlékéhez a maga teljességében kapcsolódott mindaz, ami a kor felfogása szerint hozzátartozott az igazi szerzeteshez.
Szent Hilárion külső életútja nagyon mozgalmas volt, a belsőről viszont csak sejtelmünk lehet. Amikor Hilárion a dél-palesztinai Gáza melletti kis Tabathában megszületett, Remete Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.), az egyiptomi szerzetesség megalapítója éveinek és tevékenységének virágkorát élte. Az ifjú Hilárion, miután pogány szülei Alexandriába küldték retorikát tanulni, kapcsolatba került a kereszténységgel és nemsokára Antallal is. Legföljebb tizenöt éves lehetett, amikor megkeresztelkedése után a nagy szerzetes atyától átvette a fehér ruhát. De nem tartott ki sokáig Antal társaságában, aki köré az emberek már csapatosan sereglettek. Hilárion -- nem egészen jogosulatlanul -- úgy vélte: Antal külső tevékenysége éveit évtizedekig tartó csend és magány által készítette elő; hogy tudná azonban egy tizenöt éves ifjú ilyen nyüzsgésben megtanulni a szerzetesi életet?
Így hát Hilárion már két hónap múlva visszatért hazájába. Szülei időközben meghaltak, gazdag örökségét szétosztotta testvéreinek és a szegényeknek, s elindult a Gáza kikötővárosa, Majuma mellett levő puszta homokdűnékhez. Itt gyakorolta magát egyedül, félig még gyermekként, tanító és vezetés nélkül az Antalnál és tanítványainál látott módon az erényekben, az imádságban és a Szentírás olvasásában, böjtökben és éjszaki virrasztásokban, teste megfékezésében. Kemény munkával teremtette elő szűkös táplálékát. Egy sásból és kákából készült parányi kunyhóban talált menedéket, amelyet folyton változó, kóbor rablóktól fenyegetett lakóhelyein emelt, később pedig egy kis szilárd cellában, amely Szent Jeromos idejében még látható volt. Itt küzdötte végig a sötét hatalmak elleni harcot, mint ahogy csaknem minden nagy istenkereső tette.
Huszonkét évig élt Hilárion vezeklőként tenger és mocsár közti tanyáján. Időközben elterjedt a híre egész Palesztinában, s felkeresték mint tanácsadót és csodatevőt. Legendája számos gyógyulásról beszél, amelyek egyre híresebbé tették a szegény és magányos remetét. Életét egyre többen utánozták; számtalan ,,kolostor'' keletkezett a környékén, és a ,,szerzetesség'' gyorsan elterjedt Dél-Palesztinában.
Ha elfogulatlanul olvassuk Szent Jeromosnak erről a folyamatról szóló közlését, nem tudunk szabadulni attól a benyomástól, hogy azt próbálta itt ki mindenki, amit éppen helyesnek tartott. Szervezettségnek nyoma sem volt. Ha Szent Hilárion ,,kolostorairól'' beszélünk, a legtöbb esetben remeteségekről van szó, amelyekben az egyes szerzetesek úgy gyakorolták magukat az erényekben, ahogy tudták. Hilárion viszonylag laza kapcsolatot tartott fenn a testvérekkel; legalább egyszer egy évben, a szüret idején felkereste őket, imádkozott velük és oktatta őket. Ilyenkor a remeték egész raja kísérte. Úgy látszik, egyes remeték kevésbé önmegtagadóan éltek, mint Hilárion. Voltak köztük olyanok is, akik szőlőheggyel rendelkeztek, azt megmunkálták, és így a szőlőhegyükre látogatókat meg tudták vendégelni. A szent nagy nemtetszésére egyesek túlságosan is gondoskodtak jövőjük biztosításáról.
Ebben az időben történt egy esemény, amely jelentős volt a palesztinai egyház számára. Hilárion egy vándorlása alkalmával eljutott a még csaknem teljesen pogány Elusza városba, s ott sikerült megalapítania az első keresztény közösséget.
Hilárion közben hatvanéves lett. Egy sok testvért befogadó nagy kolostor és számos remeteség alakult ki a magányosságot kedvelő szerzetes körül, és minden égtáj felől áramlottak hozzá az emberek. Mélységes vágy fogta el korai éveinek csendje és magányossága után, s egyben félelem is attól, hogy a feléje áramló tisztelet miatt elveszti szerzetesi életének gyümölcsét. Két év múlva végre megvalósíthatta vágyát: elhagyta Palesztinát.
Ezzel megkezdődött a szent vándorélete; helyről helyre menekült a minduntalan jelentkező dicsőítés elől. Először néhány hitvallót keresett fel egyiptomi száműzetésében, utána pedig az egy éve (356) elhunyt Antal ,,hegyére'' ment, majd tisztelettel elzarándokolt a szent életének helyeire. Ezután elhagyta a vele együtt érkezett testvéreket, és csupán két kísérőjével együtt megkísérelte, hogy a vágyott csend életét élje a pusztában. Hiába, egy esőcsodája után újból elhalmozták tisztelettel. Ez elől kitérve Alexandria egyik külvárosának egy kis kolostorában talált búvóhelyet. Ám már a megérkezése utáni éjszakán tovább kellett menekülnie, mert elért hozzá a hír, hogy elhatározták a halálát, és rendőrileg nyomoznak utána.
A még csaknem teljesen pogány Gáza lakói ugyanis már régóta nyugtalansággal szemlélték az eleven keresztény élet kibontakozását Palesztina déli pusztai sávjában, és miután a hitehagyott Juliánusz bizánci császár (361--363) lett, kihasználták az alkalmat, hogy véget vessenek ennek. Hilárion kolostortelepét a földdel tették egyenlővé, a szerzeteseket megölték vagy elűzték, Hilárion után pedig nyomoztak az állam rendőri szervei. Az üldözött még idejében kisiklott a kezük közül, s a Líbiai-sivatagban levő Juppiter Ammon oázisban várta ki Juliánusz császár halálát. Egy év elég volt ahhoz, hogy ismertté váljék. Amikor a birodalom új, keresztény császárt kapott, egy gázai tanítványával Szicíliába távozott. A sziget belsejében tűzifát gyűjtöttek, s annak eladásából éltek.
Itt sem sikerült hosszabb ideig ismeretlennek maradniok. Így Hészükhiosz, a szent kedvelt tanítványa, aki időközben három éven át kereste eltűnt mesterét a római birodalomban, rátalált az emberek leírása alapján. Amikor Hilárion kinyilvánította hűséges kísérőjének, hogy nem akar sokáig Szicíliában maradni, ez az idős embert a dalmáciai Epidauruszba vitte. De itt sem maradt sokáig; Ciprus szigetére ment, s ott végre megtalálta a régen óhajtott nyugalmat.
Ez a nyugalom azonban nem lett azonnal osztályrésze. Még két éven át kellett tanító- és csodatevőként kitartania az odaözönlő tömeg közepette. Hészükhiosznak sikerült mélyen a sziget belsejében felfedeznie egy csaknem hozzáférhetetlen, elhagyatott gyümölcsöskertet. Ide már csak néhány gyógyulást kereső ment utánuk. Élete utolsó öt évét viszonylagos nyugalomban töltötte a szent, bár még mindig nem a vágyott csendben és egyedüllétben. Epifániosz ciprusi püspök is a barátai közé számította.
Nyolcvanéves korában, halálát közel érezve saját kezűleg írt végrendeletében felsorolta hagyatékát. Az éppen Palesztinában, a testvéreknél tartózkodó Hészükhioszra hagyta ama Evangélium kéziratát, melyet maga másolt fiatal éveiben, a tunikáját, kukulláját és köpenyét. Ezután békében meghalt. Kívánságára a kertjében temették el. Nyolc hónappal később azonban Hészükhiosz egy ködös éjszakán életét veszélyeztetve Majumába vitte a szent holttestet, és a régi kolostor helyén hantolta el.
A szent utolsó szavai így hangzottak: ,,Távozz, mitől félsz? Távozz lelkem, miért késlekedel még? Csaknem hetven évig szolgáltál Krisztusnak, és még félni mersz a haláltól?'' Akár valódiak e szavak, akár csak a legendához tartoznak, beteljesült életének titkát fejezik ki. Amit az emberek kívülről megismerhettek belőle, az a szelídsége, barátságossága és életének műve volt: a bámulatos önmegsemmisítés műve, a tanító bölcsesség és gyógyító erő csodája, amelyek messzire kisugároztak anélkül, hogy hordozójuk az ilyenféle hatásra ügyelt volna. Ami azonban mindebben megnyilvánult, valami nagyobb dolog volt. Mivel ő maga égett, másokat is lángra tudott gyújtani; így a szerzetesi élet egyik megalapozója lett.
Hilárion rendeltetése az volt, hogy az Egyiptomban kialakult új keresztény életformát elsőnek vigye át Palesztinába. Hogy mennyire megérett rá az idő, mutatja az a lélegzetelállító gyorsaság, amellyel a következő évtizedekben és évszázadokban egész Keleten elterjedt a szerzetesség.
BOLDOG STREPA* JAKAB érsek (1350-1411)
1350 körül született lengyel fonemesi családból. Egészen fiatalon lépett be a Ferenc-rendbe. Hamarosan kitunt tudásával és apostoli buzgóságával. Ebben az idoben Oroszország missziós területnek számított: sokan pogányok voltak, mások szakadárok. Néhány évig Jakab is ezen a területen muködött mint misszionárius, szép eredménnyel. Utána Lemberg gvárdiánja lett, majd kinevezték az orosz missziók fo elöljárójává. Tíz évig látta el ezt a feladatot és sok misszionáriust küldött orosz területre. Hatékonyan támogatta a 13. században alapÍtott mozgalmat: a „Zarándoklat Krisztusért” nevu társulatot. Ferencesek és domonkosok együttmuködése volt ez különösen a szakadárok s hitetlenek: oroszok, lengyelek, litvánok, moldvaiak között A misszionáriusokat zarándok prédikátoroknak nevezték. Amikor meghalt a halicsi érsek, IX. Bonifác a lengyel (Jagello) király kérésére Jakabot nevezte ki az érsekségre, amit nagy nehezen, az engedelmesség nevében fogadott el. 1392-ben szentelték püspökké. (Késobb az érsekség Lembergbe került át.) Ettol kezdve teljesen egyházmegyéje megújítására, a vallásos élet fellendítésére szentelte életét. Templomok építését szorgalmazta mindenekelott, mivel a nagy távolság sokakat akadályozott a vasárnapi szentmisén való részvételben. Új plébániákat létesített, ahova buzgó papokat küldött. Szerzetházak, kórházak építését is támogatta, gondja volt a szegényekre. Különös buzgalommal ápolta a Szuzanya tiszteletét. Családi címerébe, érseki gyurujébe az o képét vésette, s mindenhol, ahol tartózkodott, a Szuzanya tiszteletére esti ájtatosságot szervezett. Lembergben bevezette az örökös szentségimádást. Évek folyamán egyre jobban változott meg egyházmegyéje arculata. Ferences ruhában látogatta egyházmegyéje városait, falvait, mindenütt hirdette az igét. Amellett a szigorú vezeklést sem hagyta el. Híveinek ideiglenes javáról is igyekezett gondoskodni. Az állam vezetoinek oly hasznos tanácsokkal szolgált a tatárok betörései kivédésére, hogy „az ország védelmezoje” címet adták neki. 19 évig tartó érseksége után 1411. jún. 1-én hunyt el s a lembergi ferencesek templomába temették. VI. Piusz erosítette meg tiszteletét. Szent Ferenc „Jézus anyját mondhatatlan szeretettel vette körül, mivelhogy testvérünkké szülte a fölséges Urat. Külön dícséretet költött tiszteletére, buzgón könyörgött hozzá, és olyan forró szeretettel adózott neki, amilyet és amennyit emberi nyelv ki sem tud fejezni.” (Celano: Vita II. 198.)
Imádság:
Istenünk, te Boldog Jakabot, a Szuzanya kiváló tisztelojét mint jó pásztort adtad Egyházadnak, hogy tanító szavával vezesse és példájával nevelje népedet. Közbenjárására orizd bennünk kegyelmedet, s tarts meg azon az úton, melyet példájával megmutatott. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Dásziusz, Gajusz és Zotik vértanúk

Szent Celina


Szent Dásziusz, Gajusz és Zotik vértanúk.

Mindhárman Dioklécián császár udvarában teljesítettek szolgálatot Nikomédiában. Egy alkalommal egy bálványtemplomba lépve, szétrombolták az oltárokat. Ezért mindenféle gyötrelmek és kínzások alá vetették őket. Testüket lóvakaróval gyötörték és teveszőr ruhával törölgették. Kínzóik látták, hogy a kínzásokat semmibe veszik, kinevetik a bálványokat és Krisztus Istent dicsőítik, nyakukra követ kötöttek és a tengerbe vetették őket. Ott lelték halálukat a 303. évben.