Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Thalaleosz vértanú

2019. május 20. - Andre Lowoa

Szent Thalaleosz vértanú

Szentünk egy libanoni hadvezér fia volt. Kitanulta az orvosi mesterséget és ingyenesen gyógyította a betegeket. Ezért ingyenes orvosnak nevezik. 18 éves korában a pogányok Kisázsia egyik helytartója elé állították. A helytartó a jó megjelenésű ifjút először rábeszélésekkel igyekezett rávenni arra, hogy mutasson be áldozatot a bálványoknak, de sikertelenül. Ezért a tengerbe dobták, vadállatok elé vetették, és más kínzásokkal gyötörtek, de az ifjú mindezek közt sértetlen maradt, Ekkor a helytartó arra ítélte, hogy fúrják keresztül lábait, és fejjel lefelé függesszék fel. A katonák az ifjú helyett egy fával tették meg ezt, á helytartó ezt gúnynak vette, azért őket kínoztatta meg, Sándor és Aszteriosz katona kereszténynek vallotta magát, azért megölték őket. Mivel a helytartó Thalaleoszt varázslónak tartotta, megparancsolta, hogy fullasszák a vízbe. Alighogy jelentették a helytartónak a parancs teljesítését, Thalaleosz újra megjelent előtte. A nép látva ezt a csodát, ámulatba esett. A helytartó végül 284 körül lefejeztette.

Sziénai Szent Bernardin hitvalló

szszb.jpg1408-ban történt. Ferreri Szent Vince, a páratlan evangélium hirdető (lásd ápr. 5) beszél. Ezren és ezren hallgatják. Egyszer csak abbamarad a prédikáció. A szónok látnokká lett és elmondja látomását: hallgatóságában van egy fiatal ferencrendi, az különb szónok lesz mint ő és nagyobb dicsősége lesz az Egyháznak. Akkor még senki sem tudta, az Úr azonban már kiválasztotta: Sziénai Szent Bernardin volt az a fiatal barát.

1380 szept. 8-án született a szienai köztársaság főhatósága alá tartozó Massa-Carrara városkában. Apai és anyai részről egyaránt előkelő és tekintélyes családból származott. Mivel szüleit már hétéves korában elvesztette, apai nagynénjeinek, Piának, Bartolomeának és Dianának szerető gondozása alatt nőtt föl. A nagynénik szigorúan vallásos irányban vezették kis öccsük nevelését s lelkébe korán beleplántálták az Úr félelmét és a Boldogságos Szűz iránti gyöngéd gyermeki ragaszkodást. Így a kis Bernardinnak a prédikációhallgatás és a ministrálás lett a legkedvesebb időtöltése. A későbbi nagy szónok már ekkor jelentkezett benne: az istentisztelet végeztével maga köré gyűjtötte kis pajtásait és bámulatos emlékező tehetségével szóról-szóra elismételte előttük a templomban hallott igéket.

Mikor tizenegyéves korában magasabb tanulmányok végzésére Szienába ment, tanítói nem győzték bámulni gyors felfogását és kitartó szorgalmát. De még jobban csodálták szerénységét és angyali tisztaságát. Mert e tekintetben Bernardin csakugyan messze föléje emelkedett társainak. A legkisebb illetlenség hallatára fülig elpirult. De nem is tűrte, hogy valaki jelenlétében akár csak kétértelmű szót is mondjon. ilyenkor a szelíd fiú haragvó oroszlánná változott. Egyszer pl. egyik iskolatársát egy pajkos megjegyzéséért egyszersmindenkorra kizárta baráti köréből; máskor meg egy felnőttet utasított rendre olyan keményen, hogy annak egész életére elment a kedve trágár beszédekből.

A felebaráti szeretetben sem maradt el. Akárhányszor a maga szájától vonta meg az ételt, hogy legyen mit adnia a szegényeknek. Elsősorban ez a tevékeny szeretet indította őt arra, hogy tanulmányai befejeztével a Miasszonyunkról nevezett kórház betegápoló testvérületének tagjai közé lépjen. Itt érte őt az 1400. évi borzalmas pestis, mely egész Olaszországon végigszántott és csupán a szienai kórházban naponként átlag húsz áldozatot kívánt. Bernardin minden képzeletet felülmúló heroizmussal ápolta, vigasztalta és erősítette a szörnyű járvány áldozatait; ha pedig állapotuk reménytelenre vált, előkészítette őket a nagy útra s gondoskodott eltemetésükről. Valamennyi társa elhalt mellőle; ő rendületlenül kitartott őrhelyén; sőt magára vállalta a kórház vezetésének minden gondját s viselte mindaddig, míg csak a halálos kimerültség le nem verte lábáról.

A borzalmas járvány elvonulása után Bernardin komolyan kezdett foglalkozni jövőjével. Hogy semmi se zavarja, néhány hónapra magányba vonult. A szent csendben aztán hamarosan elhatározássá érett lelkének régóta szunnyadó vágya: a szigorított vagy más néven obszerváns Ferencesek közé vétette fel magát. Miután tekintélyes vagyonát utolsó fillérig a szegényeknek osztotta, 1402 szept. 8-án a sziénai S. Francesco-kolostor novíciusai közé lépett. 1403 szept. 8-án ünnepélyes fogadalmat tett; egy évre rá áldozópappá lett. A következő évben elöljárói megbízásából a várostól háromnegyed órányira eső S. Onofrio remeteségben új obszerváns zárdát alapított. Ebben az új zárdában kezdte meg csodálatos szónoki működését, mely csakhamar ismertté és ünnepeltté tette nevét egész Olaszországban. Pedig eredetileg nem termett szónoklásra. Hangjának gyengesége és állandó rekedtsége nagy mértékben akadályozták, hogy a tömegekhez szóljon. Ő azonban nem esett kétségbe. Mint minden ügyes-bajos dolgában, most is a Boldogságos Szűz közbenjárását kérte s addig könyörgött hozzája, mígnem hangja és előadása fokozatosan olyan tökéletessé lett, hogy mindenki megcsodálta.

Bernardin kisebb megszakításokkal valami tíz esztendeig maradt S. Onofrioban. 1417-ben Fiesoléban lett gvárdián, 1419-ben pedig Lombardiában indult apostoli kőrútra és ettől kezdve úgyszólván megszakítás nélkül járta Olaszország legkülönbözőbb tájait. Tennivalója akadt bőven. Hiszen Olaszország akkor még nyögte az avignoni pápaság és a nagy egyházszakadás nyomában járó vallási, erkölcsi és társadalmi eldurvulást. A városokban és falvakban úgyszólván állandó pártharcok dühöngtek, s a lelkeken fölburjánzott önzés és élvezetvágy csirában elfojtott minden magasabbra vivő indulatot. A műveltebb társadalmi körök erkölcseit pedig a mind öntudatosabban jelentkező pogány reneszánsz mételyezte meg. Napról-napra jobban növekedett azoknak a száma, akiket szentünk így jellemez: „Legtöbben olyanok, hogy csak annyi hit van bennük, hogy a hitnek nem mondanak ellen; hívőknek nevezik magokat, de nem a hit megvallása miatt, hanem a megszokott élet miatt. Ilyenekben ugyanis a hívés meg van kötözve, mintegy álomba van merülve; s ezért az ilyen hit világosságot nem nyújt nekik, sem életükre nincs befolyással, sem erejük megmozgatására nem elégséges.”

Bernardin az egész vonalon felvette a harcot a bűn és a romlottság ellen. II. Pius pápa szavával élve, mint egy második Szent Pál járta az olasz városokat. És ahol megjelent. az emberek tíz-, húszezer-számra özönlöttek hozzája, úgyhogy a legnagyobb templomok is elégteleneknek bizonyultak befogadásukra. Ezért legszívesebben kint a szabadban beszélt. Beszédeit erőteljesség, bátor szókimondás, népies zamat és sodró ékesszólás jellemezte. Minden szava mélységes meggyőződésből és átélésből fakadt és legtöbbször készséges meghallgatásra talált. Hiszen hallgatói a szónokon túl mindig ott látták benne a szigorú aszkétát és a csodatevő szentet. Beszédei nyomán csodálatos hatást kelt. Férfiak és nők egész máglyákat halmoztak fel kártyákból, kockákból és piperecikkekből és százával tértek meg.

A jóakaratú emberek mellett azonban nem maradtak el alattomos és rosszhiszemű ellenségei sem. Mikor Lombardiában hevesen kikelt Vercelli Manfréd ellen, aki a világ végének elközelgését hirdette, eretneknek bélyegezték őt és először Zsigmond császárnál, majd V. Márton pápánál vádat emeltek ellene. A pápánál sikerült is annyit elérniük, hogy egy időre megtiltotta Bernardinnak a prédikálást. Bernardin azonban egy nyilvános vitatkozás keretében fényesen igazolta magát, mire a pápa azonnal visszaadta neki az igehirdetés jogát. Sőt később felajánlotta neki a szienai püspökséget, amit azonban az alázatos szerzetes visszautasított. De IV. Jenő utasítására készségesen elment az 1439. évi firenzei zsinatra és ott eredményes munkát fejtett ki a görögökkel való unió érdekében.

Bernardin azonban nemcsak szónoknak, hanem szervezőnek és tanítónak is nagy volt. Az obszerváns irányzat elterjesztése és népszerűsítése érdekében senki nálánál többet nem tett. Munkájának sikerére jellemző, hogy halálakor már 250-en felül járt az obszerváns kolostorok száma. Ebben az eredményben jelentős része volt annak a gazdag és sokoldalú tanítótevékenységnek is, melyet Bernardin missziós elfoglaltsága mellett kifejtett. Mint tanító egyáltalában nem volt elfogult vagy rövidlátó; a teológia mellett felismerte és megbecsülte a profán tudományok jelentőségét is, és amint maga több humanista tudóssal összeköttetésben és levelezésben állott, azonképpen rajta volt, hogy rendjének tudományos színvonalát minél magasabbra emelje. Tanítói rátermettségének legjobb bizonysága, hogy Kapisztránói Szent János és Márkai Szent Jakab mellett egész sereg szentéletű és nagyhatású népszónok került ki keze alól.

Emellett a Boldogságos Szűz és Szent József tiszteletének terjesztésében és fokozásában mindenki másnál hathatósabban munkált közre. De legnagyobb odaadással mégis Jézus szentséges neve kultuszának terjesztésén fáradozott. Ezzel egy ifjúkori szerzeményét gyümölcsöztette. Ti. mint fiatalember vállalta egy súlyosan beteg teljesen elhagyott nőrokonának gondozását. A megvakult, ágyhoz kötött asszony csodálatos hősiességgel és szent megadással viselte keresztjét. Beszélni nem bírt, egyetlen szót tudott kimondani: Jézus nevét. Ebben volt minden imádsága és ereje. Tőle tanulta Bernardin a szent név iránti mélységes áhítatot. Hogy állandóan hallgatóinak szeme elé állítsa, rendesen egy táblát vitetett maga előtt, melyen fényes körbe rajzolva e három betű volt olvasható: JHS (Jesus hominum Salvator = Jézus az emberek megváltója.)

Bernardint sokoldalú munkássága közepett 64 éves korában, 1444 máj. 20-án érte utol a halál, mikor éppen Nápolyba készült prédikálni. Nagy tanítványának, Kapisztránói Szent Jánosnak önfeláldozó fáradozására V. Miklós pápa már 1450 máj. 24-én a szentek sorába iktatta. 1862-ben mozgalom indult meg egyházdoktorrá nyilvánítása érdekében. Mivel azonban műveiből mindezideig hiányzik a megfelelő kiadás, a szorgalmazás eddig eredménytelen maradt.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

 

Szent Aszkalon vértanú - SZIÉNAI SZENT BERNARDIN

Szent Aszkalon vértanú

Aszkalon Egyiptomból származott. Keresztény hite miatt a thébai Antinoé városában, szenvedett 287-ben. Vasakkal szaggatták, tűzzel égették, és végül a Nílus folyóba fullasztották. Amint előre megmondta, három nap múlva holttestét a parton megtalálták, és a keresztények eltemették.
SZIÉNAI SZENT BERNARDIN*Massa (Sziéna mellett), 1380. +Aquila, 1444. május 20.
Bernardin Massa Marittimában, Sziéna közelében született ugyanabban az évben, amelyben Sziénai Szent Katalin meghalt. Családja gazdag volt, atyja egy bányát vezetett, de Bernardin még nem volt egészen négy éves, amikor szüleit elvesztette. Az árván maradt egyetlen gyermeket sziénai rokonok vették magukhoz, s így lett e város Bernardin hazája.
A sziénai egyetemen tanult. Barátságos természetéért és apjától örökölt birtoka nagyvonalú kezeléséért igen kedvelték. Amikor húsz éves lett, kitört Sziénában a pestis. A gazdagok vidéki birtokaikra menekültek; Bernardin azonban ott maradt a városban. Ő maga nem írt jelentést a pestisről, a város levéltára azonban megörökítette akkori tetteit. Eközben a pestis őt is megfertőzte. Halálos betegen olyan ismeretekre tett szert a lélek dolgairól, amilyeneket csak érett emberek szoktak elnyerni sok fáradozás és csalódás árán. Ám Bernardin visszanyerte egészségét. Vagyonát szétosztotta a szegények között, és 1402-ben fölvételét kérte egy minorita kolostorba. A pestises betegek szolgálata és betegsége indította arra, hogy Krisztus követésének e formáját válassza Szent Ferenc fiai között. Kevéssel utóbb az obszervánsokhoz, a franciskánus rend legszigorúbb ágához csatlakozott. 1404-ben pappá szentelték. Utána hosszú ideig egy magányos kolostorban élt, fenn a hegyek között. Egy véletlen esemény emelte ki a csendből a nyilvánosság fényébe. Egy hitszónokuk hirtelen megbetegedett, és Bernardinnak kellett kisegítenie. Ez a beszéde olyan mély benyomást keltett, hogy a nép viharosan követelte milánói nagyböjti szónoknak.
Attól fogva (1417) diadalmenetben járta be Itáliát. Isten üzenetének hirdetője erősebb volt, mint a herceg a maga sok katonájával, erősebb, mint Velence vagy Bologna magisztrátusa. A jogtudósoknak és a ,,jogtekerőknek'' ez a városa (,,ahol megtanulják, hogyan kell a jogot kijátszani, és a jogtalanságból jogot csinálni'') lett az a harcmező, ahol Bernardin bátran kimondta az igazságot. Ugyanígy tett a velencei doge előtt is, hiszen nem élvezte annak sem hűbéradományát, sem pártfogását, sem támogatását. Bernardin csak Isten előtt érezte magát felelősnek. A keresztes hadjáratok nyomán kibontakozó korai kapitalizmus nemcsak pénzt hozott Itáliába, hanem nyomorúságot is. Bernardin -- születésénél fogva gazdagon, de saját akaratából szegényen -- az assisibeli Szegény fiaként élvezte a szegények és a jogfosztottak bizalmát, de képes volt a hatalmasokat is megindítani.
Foglyokat szabadított ki, súlyos adósságok elengedését sikerült elérnie. Szükség esetén magát ajánlotta föl váltságdíjul. De ami még többet jelent: Istenhez tudta vezetni az embereket. Házasságtörők új életet kezdtek, nyilvános bűnösök visszatértek az Egyházba, szegények is árvák fölvételt nyertek ispotályokba, háborúk és viszálykodások szűntek meg, rend és nyugalom vonult a falvakba és a városokba. ,,Olyan volt, mintha tavasz köszöntött volna a világra'' -- jelentik a krónikák.
Áldásos működése közben Bernardinnak óriási csalódást kellett megélnie. Rágalmazók följelentették Rómában. V. Márton pápa maga elé idézte és eltiltotta a további prédikálástól. ,,Hogy mit szenvedett a pápai kegyvesztés és a szószéktől való eltiltás idején, arról egy szó sem jutott ki cellájából. Bernardin, aki nagyszerűen beszélt, most még nagyszerűbben hallgatott. Nem dacos hallgatás volt ez. Látták az emberek, hogy nyugodtan misézik. A zsoltárokban gyakorta előforduló iniquitas (igazságtalanság) szó keserűség nélkül hagyta el ajkát, jóllehet a megalázott és megbántott ártatlanság, a szószék utáni vágy végtelenül kínozta. Cellája hallatlan harcok színtere lett, míg a hiúság maradéka is kihalt belőle, és Bernardin ismét oly boldogan tudott mosolyogni, mint egy gyermek.''
Nehéz helyzetében barátot talált Kapisztrán Szent János személyében. Az ő segítségével tisztázta magát 1427 és 1431 között. A pápa elismerte Bernardin ártatlanságát, és fölajánlotta neki a sziénai püspökséget, Bernardin azonban elhárította.
Nem sokkal utóbb V. Márton meghalt és IV. Jenő lett a pápa. Akkor újabb csapás érte Bernardint. Prédikáció közben -- a teljes nyilvánosság előtt -- másodszor is letartóztatták. Menthette volna a becsületét, hiszen egész Itáliában nem volt hozzá fogható jelentőségű szónok. Befolyása volt a császárnál, a hercegeknél és a pénzembereknél. A nép körülrajongta, hősként ünnepeltethette volna magát. Bernardinnak azonban meggyőződése volt, hogy vallási dolgokban a lázadáson nincs áldás, sőt átok az, ha az Egyház szavát nem fogadjuk engedelmesen.
Bernardin tehát engedelmeskedett. Amikor tisztázta magát és hősiesen viselt hallgatás után ismét szószékre lépett, szavai utat találtak az elkeseredett emberekhez is. Amit a tulajdonnal bírók szociális kötelességeiről mondott, azt addig senki sem ismerte föl s mondta ki oly világosan. Gyakran újszerű magatartásra bírta rávenni az embereket.
Bernardin állt pápák előtt, tisztelettudóan, de szabadon és ügyében biztosan. Állt a császár előtt is. Zsigmond király 1432-ben hónapokon át Sziénában tartózkodott. Naponta ott volt Bernardin miséjén, hallgatta prédikációit. Bernardin elkísérte őt Rómába a császárkoronázásra.
Tényleg úgy látszott, hogy Bernardin híd a békíthetetlennek tűnő ellentétek között: gazdag és szegény, pápa és császár, ég és föld között. Amint az óbor a hosszú érés által finomabbá és tüzesebbé válik, úgy lett Bernardin az öregkor küszöbén még hatalmasabb, de még jóságosabb is. És akkor elérte, amire oly régóta vágyott: Nápolyba hívták. A hit ott ,,megkövesült, mint a Vezúv lávája, az erkölcsök szenvedélyektől izzottak és lezüllöttek''. Ám a nápolyi úton megbetegedett, s 1444. május 20-án, áldozócsütörtök vigíliáján meghalt. V. Miklós pápa már hat év múlva szentté avatta. Ünnepét 1657- ben vették föl a római naptárba, május 20-ra.
--------------------------------------------------------------------------------
A ,,sziénai harsoná''-ról, a szeretetreméltó és nagy erejű népszónokról, a reneszánsz Itália vallási megújítójáról és szociális jótevőjéről sok esetet idéznek. Mielőtt Bernardin a nyilvánosság elé lépett volna, a spanyol prédikátor, Ferreri Szent Vince az országot járva egyszer ezt a prófétai kijelentést tette: ,,Van köztetek egy minorita testvér, hála Istennek, aki egész Itáliában úgy fogja hirdetni Isten igéjét, ahogyan még nem hallottátok.''
Azután Bernardin megkezdte prédikációit, amelyek csodás erővel fogták meg a szíveket. Olykor oly szelíden hangzottak szavai, mint egy anyáé, máskor úgy csaptak le a szószékről, mint metsző szélvihar. Gyakran a szabadban kellett fölállítani a szószéket, mert a dómok és a templomok nem voltak képesek befogadni a hallgatók tömegét. Mennydörgő és villámló szavaiból azonban megérezték mélységes jóságát. Komoly, prófétai beszédei közben hallgatói alig mertek lélegzetet venni. Aztán hirtelen egy vidám példát mesélt el nekik, vagy valami tréfát csinált, amin szívből nevettek. Sok nő elvörösödve hajtotta le a fejét, amikor hajfestésről, borotvált szemöldökről vagy magas sarkú cipőkről mennydörgött. Sok kereskedő a mellét verte, amikor Bernardin az uzsorát és a meg nem engedett kamatot ostorozta. Számos nemesembernek megszólalt a lelkiismerete, amikor az utcai harcokat, az ököljogot és a családok közötti háborúskodásokat mint az ördög műveit bélyegezte meg. Korának erkölcstelenségei ellen nemcsak a pokolról és az ítéletről szóló beszédekkel harcolt, hiszen nagyon is kedélyes olasz volt, aki szerette hazáját és magasztalta szépségeit. Firenze lakóinak egyszer ezt mondta: ,,Költőitek, Dante, Petrarca és Collucio csodálatos műveket alkottak. Igen, a mi Itáliánk a világ legműveltebb országa!'' Prédikációit mindig ugyanúgy zárta.
Egy táblát vagy zászlót vitetett maga előtt. Rajta tizenkét napsugár koszorújában kék alapon három arany betű állt: IHS. Jézus nevének a címere ez (a latin Iesus Hominum Salvator első betűiből). Olyan korban, amikor Itália fejedelmei és csapatvezérei nevükkel büszkélkedtek, Bernardin Jézus nevének jelvényét mutatta föl, amelyben egyedül lehet megtalálni az üdvösséget, a békét és a diadalt. Előfordult, hogy hallgatói összetörték saját jelvényeiket, és Jézusét tették föl házukra. És a prédikációk után gyakran gyúltak kis máglyák, mert az emberek a hallottak nyomán elszórták és a lángokba vetették kártyáikat, díszruháikat, rossz könyveiket és képeiket.
Egy napon Visconti milánói herceg, akinek a szószékről kemény szavakkal szemére hányta kevélységét és kegyetlenségét, egy kelyhet ajándékozott Bernardinnak, színültig telve aranypénzzel. Az ajándékkal akarta elhallgattatni a kellemetlen leckéztetőt. Ő elfogadta a pénzt, nagyszámú szerencsétlen foglyot kiváltott rajta, és másnap ismét a herceg ellen szónokolt. Visconti tombolva utasította ki a városból, de Bernardin hamarosan visszatért.
Crema kis helység Milánó közelében. Lakosainak egy részét elűzték otthonukból, mivel eladósodtak. Házaikat azonnal kifosztották kapzsi szomszédaik. Bernardin odament, prédikált és tanácskozást hívott össze. Minden házért, minden emberért külön harcolt. És sikerrel. Az elűzöttek visszamehettek, az uzsorakamatot, ami az eladósodás oka volt, visszavonták. És az elűzöttek ellenségei minden eltulajdonított holmit visszavittek: az ágyakat és székeket, szerszámokat és ezüstneműket. A megsegített parasztok alig tudták fölfogni váratlan szerencséjüket.
Bernardin semmire sem becsülte a méltóságokat és megtiszteléseket. De szívesen mulatott azon, ha testvéreit tréfásan próba elé állította. Egyszer kolostorának a kertészét is kényelmetlen helyzetbe hozta:
A kolostor zöldséges kertjében találkozik a testvérrel, és azt mondja neki: ,,Ó, Angeluccio testvér, püspökké akarnak tenni engem.'' Erre a testvér: ,,Atyám, húzd szorosabbra magadon a kordát, és ne egyezz bele.'' Rövid hallgatás után: ,,Angeluccio testvér, érsekké akarnak tenni engem.'' A kertész testvér fölegyenesedik: ,,Mit akar ez jelenteni? Aki kertész, az kertész, aki pedig prédikátor, az prédikátor!'' Bernardin aggodalmasan fölnéz: ,,Még nem mondtam meg mindent: pátriárkává akarnak tenni.'' A kertész össze-vissza csapkod kapájával, mintha azt akarná mondani: ,,Nem, nem, nem!'' Bernardin folytatja: ,,Bíborossá akarnak tenni.'' A jó barát ismét fölegyenesedik, végignéz Bernardinon tetőtől talpig: ,,Ha így van, dobd el a kordát!'' ,,Bolond -- szakítja meg őt Bernardin --, te bolondos Angeluccio, engeded, hogy a bíbor vöröse megkísértsen, pedig az a pokol tüzének vöröse. Tudd meg, ha e nélkül a szürke csuha nélkül látsz engem, nyugodtan mondhatod, hogy az már nem én vagyok.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Bernardin áldozópapot Jézus Szent Nevének különleges szeretetével tüntetted ki, az ő érdemeiért és könyörgésére engedd, hogy szereteted Lelke gyújtson lángra minket!

Szent Bernát


Chartres-i Szent Ivó     püspök és hitvalló, † 1115.

CORTEI* SZENT TEOFIL

CORTEI* SZENT TEOFIL (1666-1740)

Korzika szigetén Corte városban született. Gyermekkorában vallásos, tiszta erkölcsu volt. Fogadalomtétele és pappá szentelése után elöljárói engedélyével Civitellába (Bellegra) ment, ahol Cori Szent Tamás vezetésével magáévá tette azt az életmódot, melyet Tamás honosított meg az általa alapított remeteségben, megtartva Szent Ferenc Reguláját eredeti szigorúságában. Mint igehirdeto, mesteréhez, Tamáshoz hasonlóan Közép-Itáliában, késobb Korzika szigetén hirdette az igét. Már külseje, fellépése is prédikáció volt, aszkéta alakja, a keresztre feszített Úr Jézus szeretete, mely szavaiból áradt, megtették hatásukat. Az igehirdetés mellett a gyóntatás volt másik fo elfoglaltsága, ezek mellett gyakran felkereste a szegényeket, betegeket, haldoklókat. Rendi elöljárója parancsára elhagyta Itáliát és Korzikába ment, hogy ott remetezárdát (ritiro) alapítson a civitellai mintára. Kezdetben nem fogadták szívesen. A helybeli szerzetesek felizgatták ellene a népet: „Nem kellenek nekünk a remeték - kiabálták -, a mi szerzeteseinket akarjuk!” Teofil akadályt nem ismerve, hajthatatlan kitartással és türelemmel mondta: „Hagyjuk Istenre a dolgot, Istennek gondja van ránk.” Egyik kolostorból elutasítva ment a másikba, mérföldeket járt a hegyeken, völgyeken, mezítláb, esoben és hóban, végül sikerült megalapítania a remetekolostort Zuaniban. Négy év múlva, már hetvenévesen ugyanezt megtette Toscanaban* is a firenzei érsek segítségével. A Genova és Korzika közti háborúban, a Genova szolgálatában álló német tábornok Zuani ellen vonult. Teofil elébe ment és kérte, hogy kímélje meg a várost és a kolostort. A tábornok azt mondta: Itt a visszavonultak (ritiri) laknak, vonuljunk hát mi is vissza. Egyszer egy haldoklóhoz vivo útja során pocsolyába esett. Így vigasztalta magát: „Szóra sem érdemes! Nem hagyhatjuk magára Urunkat kereszthordozása közben, vele együtt kell hordozni keresztünket.” Csodatételek, jövendölések sem hiányoztak életébol. A Firenze közelében általa alapított Fucecchio* kolostorban halt meg. XIII. Leó boldoggá, XI. Piusz szentté avatta.
Szent Ferenc sziénai végrendeletébol:
„Megáldom összes testvéreimet... Gyöngeségem miatt csak röviden három mondatban adom tudtára akaratomat testvéreimnek: mindig szeressék egymást; szeressék és orizzék meg úrnonket, a szent szegénységet; és legyenek mindig huségesek az Anyaszentegyház elöljárói és minden klerikus iránt.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Teofil hitvallódnak megadtad a kegyelmet, hogy szeráfi atyja példáját kövesse. Közbenjárására add meg nekünk, hogy szeretetedben növekedjünk, és a hozzád vezeto úton állhatatosan kitartsunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Patrik püspök, és vértanútársai

Szent Patrik püspök, és vértanútársai

Patrik, a bithiniai Prussza püspöke buzgón hirdette Krisztus evangéliumát és sok pogányt nyert meg a keresztény hitnek. Ezért a pogányok elfogták három papjával, Ákos, Menander és Poliénosszal együtt. Július városparancsnok arra ítélte őket, hogy elevenen dobják be egy hőforrás vizébe. Mivel sértetlenek maradtak, fejvesztésre ítélte mindnyájukat. A IV. század közepén nyerték el a vértanúságot május 19-én.



Morónei Szent Péter     hitvalló, † 1296.           


Szent Púdens     hitvalló           


Szent Pudenciána     szűz           

Szent János a gótok püspöke - Szent Kalut vértanú

Szent Ivó     hitvalló, † 1303.           


Szent János a gótok püspöke

János a Krím félszigetéről származott. Istenfélő szülei sok imádság után nyerték el Istentől őt, Nagy utazást tett Jeruzsálembe és 3 év alatt minden szent helyet felkeresett. Onnan visszatérve az igazhitű gót keresztények kérték őt, hogy legyen püspökük, Grúziába ment felszenteltetni magát. Visszatértében fogságba esett és 4 évig Amasztridában élt. Előre megtudván halála idejét, a VIII. században hunyt el.


Szent Kalut vértanú

Kalut az egyiptomi Théba városából származott. Keresztény hitének megvallása miatt a helytartó a nyakára követ köttetett és fejjel lefelé felfüggesztette, Megveretés után levették a fáról, és mivel nem alkart a bálványoknak áldozni, tűz által nyerte el a vértanúságot 300 körül.

Celesztin Szent Péter pápa és hitvalló

cszp17.jpgSzigorú szent remeteségben élt Moróne hegységében, 1292-ben megüresedett a pápai szék, és a bíbornokok választása több mint kétévi széküresedés után őreá esett. Megrendült e hírre. Elszökött egy társával. Mikor utolérték, már nem térhetett ki. V. Celesztin néven pápa lett; de szigorú remete- ill. szerzetesi életét a trónon is folytatta. Mikor látta, hogy szigorú élete és elvei sok ellenkezéssel találkoznak, a leghíresebb hittudósokat megkérdezte, van-e joga a pápának lemondani méltóságáról. Az igenlő felelet után a bíborosok és a nápolyi király fényes jelenlétében letette pápasága jelvényeit és örömtől sugárzó arccal visszatért szerzetesi magányába. A celesztinus, szigorított bencés szerzet alapítója. V. Kelemen 1313-ban szentté avatta.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

 

SZENT V. CELESZTIN pápa - SZENT DUNSTAN püspök

SZENT V. CELESZTIN pápa *Isernia, 1215 körül. +Castello di Fumone, 1296. május 19.
,,Csak egy cellát kívántam magamnak ezen a világon, és egy cellát adtak nekem.'' E keserűség nélkül kimondott szavakkal hajolt meg kemény sorsa előtt az ősz Pietro da Morrone, miután leköszönt mint V. Celesztin pápa. A cellát utóda, VIII. Bonifác készítette számára, amikor Fumone várában haláláig fogva tartotta.

IV. Miklós pápa 1292. április 4-én halt meg Rómában. Ezután több mint két év telt el az új pápa megválasztásáig. A Colonnák és Orsinik hatalmas, mindig ellenségeskedő nemzetsége ilyen sokáig nem tudott megegyezni az új egyházfő személyében, mert bíboros képviselőik inkább magukkal törődtek, mint hogy Krisztus nyáját legeltették volna.

Anjou II. Károly nápolyi király, Árpád-házi V. István királyunk Mária leányának férje élénken érdeklődött a jövendő pápa iránt. A maga módján meg is kísérelte, hogy a választást előrelendítse. Fiával, Martell Károllyal, Magyarország későbbi királyával együtt az Abruzzókban levő Sulmonába utazott a messze földön ismert remetéhez, Pietro da Morronéhoz, a Szent Damjánról nevezett remeték alapítójához, akiknek IV. Orbán pápa (1261--1264) adta a bencés regulát. II. Károlynak sikerült a remetét arra indítania, hogy Latinus Malabrancához, Ostia érsekéhez levelet intézzen, s ebben arról a látomásról értesítette, amely szerint az Egyház veszedelembe kerül, ha a pápaválasztást november 1-ig sikeresen be nem fejezik.

1294. június 5-én a bíborosok ismét összegyűltek Perugiában. Két megrendítő esemény hatása alatt álltak: Rómában és az egyházi államban ismét nyugtalanságok törtek ki, továbbá Napoleone Orsini bíboros öccse lezuhant lováról és életét vesztette. Latinus Malabranca, a bíborosi testület dékánja megmutatta a bíborosoknak a Morrone hegy remetéjének látomását tartalmazó levelet, és elsőként adta le szavazatát a nyolcvan év körül járó aggastyán javára. Pietro da Morronét ezután egyhangúan az Egyház legmagasabb méltóságába emelték. Három püspököt bíztak meg azzal a feladattal, hogy az Abruzzókban élő remetével közöljék megválasztását. Az ősz aszkéta először a leghatározottabban tiltakozott: csak a vezeklésnek akar élni, hogy lelke üdvösségét munkálja. Csak annak nyomatékos közlése tudta rábírni a választás elfogadására, hogy további vonakodása esetén súlyosan vétkezik Isten akarata ellen.

II. Károly és fia haladéktalanul az új pápa köszöntésére sietett Sulmonába. A két király között lovagolt V. Celesztin szamárháton Aquilába, s ott akarata szerint, illetve II. Károly tanácsára megjelentek a bíborosok. Beláthatatlan tömeg gyűlt össze, hogy a szokatlan színjátékban gyönyörködjék. A nép ujjongott. Mindenki arra gondolt, hogy régóta várt angyali pápájuk van, tiszta, feddhetetlen ember, aki erőszak nélkül támaszt majd egy új aranykort, s megalapítja az általános béke birodalmát. Egy istentelenséggel teli világ várta egyetlenegy embertől az üdvét. Ez az álom azonban nemsokára szertefoszlott. Mélységes csalódás lépett a helyébe.

Amit II. Károly várt, bekövetkezett: a pápa tőle függő viszonyba került. Már közvetlenül az augusztus 23-i koronázás után a nápolyi király bizalmi emberei foglaltak el minden fontos helyet a kúriában és az egyházi államban, sőt még a pápa személyes környezetét is II. Károly határozta meg. Ezenkívül kineveztette magát minden jövendő konklávé védnökének. V. Celesztin a bíborosok kinevezésében is az ő kívánsága szerint járt el; tizenkét bíborosból hét francia volt. II. Károly alig huszonegy éves fia megkapta a jövedelmező lyoni érsekséget. 1294 őszén V. Celesztin Rómába akart utazni. Mint pápa azonban sohasem láthatta meg az örök várost; a nápolyi király ugyanis rábeszélte, hogy Nápolyban állítsa fel rezidenciáját és a kúria székhelyét. November 5-én a legtöbb bíboros akarata ellenére a pápa felkereste II. Károly székvárosát, majd Castelnuovót választotta lakóhelyévé.

Az Egyház belső igazgatása V. Celesztin alatt nagyjából a felmentések, kiváltságok és búcsúk megfontolás nélküli adományozására korlátozódott. Bárki bármilyen kéréssel érkezett, megkapta, amit akart, anélkül, hogy kérésének igazolására jogalapot kellett volna szolgáltatnia. Különleges jóakarattal halmozta el saját rendtestvéreit, akik most celesztinusoknak nevezték magukat, és akiket válogatás nélkül árasztott el lelki és világi jótéteményekkel.

Mindezek mellett mély kedvetlenséget tapasztalt magában. Nem érzett belső hivatást az Egyház legfőbb szolgálatára. Kínozta az aggódás saját lelkéért, mert nem tudta már kiszabni magára az addigi mértékben kemény vezeklési gyakorlatait. Így hát legalább az ádvent idején akart a megszokott módon előkészülni a karácsony ünnepére. Megvalósíthatatlan tervet akart véghezvinni: rezidenciájának egyik dísztermében cellát építtetett, s oda akart visszavonulni. Három bíborosnak kellett volna ebben az időben vezetnie az Egyházat. Vállalkozása meghiúsult Matteo Rosso Orsini bíboros ellenállásán. Az agg pápa egy gondolata mind határozottabb alakot öltött. Már régóta észrevette, hogy milyen bizonytalanul érzi magát a magabiztosan viselkedő bíborosok jelenlétében. Átlagos teológiai műveltsége, a latin nyelv ismeretének hiánya meglehetősen elfogódottá tették. Naivitásra korlátozódó hivatalvezetésének iránytalansága és célnélkülisége sok-sok zavart keltett. Ez nem maradhatott rejtve előtte. A bizonytalanság érzése mindjobban szorongatta.

V. Celesztin ekkor önmaga fölé nőtt. Az öregkor makacsságától mentesen, belső magányosságában és bizonytalanságában világos következtetésre jutott; olyan következtetésre, amelyet előtte még egyetlen pápa sem valósított meg önként. Az a pápa, aki alig tudta, hogy mit jelent pápának lenni, bejelentette közeli visszalépését. II. Károly heves ellenkezése hatástalan maradt ebben a döntő pillanatban. Még a nápolyiak ügyesen megszervezett kérő felvonulásai sem érték el a kívánt hatást. A pápa nem hagyta magát szándékától eltéríteni. A nápolyi király véglegesen elvesztette irányában minden befolyását.

1294. december 13-án V. Celesztin magához hívatta valamennyi bíborosát, és felolvasott nekik egy írást, amely kíméletlenül feltárta a legfőbb pásztori hivatalra való képtelenségét mint visszavonulásának okát. Ezután letette pápai hatalmának jelvényeit, majd fehér öltönyére gyorsan ráhúzta durva szerzetesi ruháját és fekete csuklyáját. Morrone hegyén levő cellájának magányossága iránti vágya vett rajta erőt, és Nápolyból Sulmonába űzte. Utóda, VIII. Bonifác mégis skizmától félve elfogatta és Fumone várába vezettette. Ott halt meg 1296. május 19-én. Szép Fülöp francia király sürgetésére V. Kelemen pápa 1313-ban szentté avatta.

A Morrone hegy szent remetéje felmorzsolódott az önző politikát folytatók és a fanatikusan reménykedők között. Számára Szent Péter széke az elkerülhetetlen tragikum helye lett, s ez egyúttal ráirányítja tekintetünket Celesztin emberi nagyságára. Ez a nagyság keményen űzte az emberi szakadék peremére, és egyben elvezette a szentség magaslatára.


SZENT DUNSTAN püspök
*Wessex, 909 körül +Canterbury, 988. május 19.
Jámbor keresztény családból származott, amely rokonságban volt a wessexi királyi házzal. Wells közelében született, amely a születése körüli időkben püspöki székhellyé emelkedett. Közelében volt a legtekintélyesebb angol kolostor is: Glastonbury.

Dunstan születése idejében hiúsultak meg a vikingek egész Anglia meghódítására irányuló kísérletei, Edward király alatt pedig Wessexből indult el a vikingek által megszállt területek visszahódítása. Amikor Dunstan férfisorba került, rokona, Ethelstan király egész Angliát meghódította, alattvalóitól pedig megkapta egész Britannia első uralkodójának címét. A vikingek által előidézett kulturális és szellemi hanyatlást nem volt könnyű átvészelni. A kolostorokat mindenfelé lerombolták, kincseiktől megfosztották. Azok az apátságok, melyek megmenekültek a fizikai pusztulástól, katasztrofális erkölcsi mélységbe süllyedtek. Az angol műveltség és Anglia szellemi-vallási élete mélypontra jutott. Valamivel jobb volt a helyzet Dunstan fiatalabb korában. Ő maga is megfelelő nevelést és képzést kapott Glastonburyben.

Kezdettől fogva látszik, hogy Dunstan az angol egyház vezető helyére volt hivatott. 923-ban nagybátyját, Wells addigi püspökét Canterbury érsekévé nevezték ki, Dunstan pedig hozzá került székvárosába. Az új érsek közvetítésére Dunstant megismerte az új király, Ethelstan, s az ő udvarában töltötte következő éveit. A királyi udvar egy papja, Szent Elfheah pap és szerzetes volt az első angol, aki a bencés szabályzatot megújító clunyi reformmozgalomhoz csatlakozott. 934-ben kinevezték Winchester (Angliának Canterbury után a második püspöki székhelye) püspökévé, és engedélyt kapott a reform szellemében való munkálkodásra.

Kiválóságai és jellembeli adottságai irigységet és rosszakaratot keltettek ellene a királyi udvarban, és varázslattal vádolták meg. A király annyira meg volt győződve mindezek helytálló voltáról, hogy eltávolíttatta Dunstant közvetlen környezetéből. Dunstan Elfheah winchesteri szerzetespüspök házában talált menedéket. Elfheah fölismerte Dunstanban azt a férfit, aki a szerzetesi reformot végre tudja hajtani Angliában, ezért igyekezett rábeszélni a tonzúra felvételére. Dunstan eleinte vonakodott, később azonban beleegyezett, és 936-ban megkapta a tonzúrát Elfheah püspöktől. Bár Ethelstan király jóváhagyta a reformtörekvéseket, a következő időszakban nem támogatta sem Dunstant, sem Elfheaht. Miután Dunstan a tonzúra felvételével szerzetes lett, nem kételkedett és nem vonakodott többé, s életének hátralevő részében rendkívüli tiszteletet tanúsított Szent Benedek (lásd: A szentek élete, 339. o.) iránt, és hűségesen ragaszkodott a regulához.

Úgy látszik, Elfheah püspököt az a vágy sarkallta, hogy megreformálja Glastonbury nagy apátságát, és valószínű, hogy kezdettől fogva Dunstant tartotta a reform véghezvitelére legalkalmasabb férfinak. Az apátság azonban teljesen a király ellenőrzése alatt állott, ő pedig nem értett egyet a reformmal. 939-ben testvére, Szent Edmund követte a trónon. Edmund is kevés rokonszenvet mutatott a reformmozgalom iránt. Kezdetben barátságosan viselkedett Dunstan iránt, de csakhamar elfordult tőle, és Dunstan ellenfeleire hallgatva, száműzetésbe küldte. Edmund ezután vadászatra indult, és -- úgy látszik -- csodás módon menekült meg a haláltól. Hálából a megmenekülésért, és megbánva, hogy Dunstant száműzte, visszahívta és Glastonbury apátjává tette.

A tekintély, melyet Szent Benedek regulája az apátra ruházott kolostorközösségével szemben, az angol szerzeteseknek ez idő szerint nem volt sem tetszetős, sem elfogadható. Hozzászoktak, hogy megosszák egymás között a kolostor bevételét, mindegyikük élje a maga életét, esetleg meg is nősüljön. Mivel a királyt nem lehetett megnyerni annak, hogy kötelezően vezesse be a bencések reguláját valamennyi angol kolostorban, Dunstan számára nem maradt más hátra, mint hogy saját kolostorában hasson rábeszélés és meggyőzés által. Csakhamar megnyerte néhányukat, és kialakított egy magot igazi, állapotukhoz és hivatásukhoz ragaszkodó szerzetesekből; az ő feladatuk lett, hogy a következő időkben kiterjesszék a reformot Anglia régi apátságaira és székesegyházaira.

946-ban meggyilkolták Edmund királyt. Utódja testvére, Eadred lett; beteges, gyenge ember volt, de tehetséges uralkodónak bizonyult. Eadred nagyon rokonszenvezett Dunstannel, és igazi érdeklődést tanúsított a szerzetesi reform iránt. Dunstan megnyerte a királyt tanítványa és glastonburyi szerzetestársa, Szent Ethelwold (lásd: 417. o.) kérésének. Ethelwold és az új szerzetesek közül a legbuzgóbbak egy kis csoportja azt kívánták, hogy tökéletesen megreformált szerzetesközösségben élhessenek. Eadred nekik adta Abingdon kolostorát, ahol ők megvalósították a 10. század reformmozgalmának első, teljesen bencés értelemben vett kolostorát.

955-ben meghalt a betegeskedő király; unokaöccse, a tizenöt éves Eadwig követte a trónon, aki Dunstant száműzte. Eadwig korai halála után, 959-ben Szent Edgar lett egész Anglia ura; első ténykedése abból állt, hogy Dunstant Canterbury érsekévé tette. 961/962-ben Szent Oszvaldot Worcester, 963-ban Dunstan tanítványát, abingdoni Ethelwold apátot Winchester püspökévé nevezte ki. A három szerzetes most már hozzáfogott az egész angol egyház megreformálásához. A reformmozgalom haladását Edgar király személyes buzgósága határozta meg. Nem lehetett kételkedni abban, hogy személyesen érdeklődik a szerzetesi reform alapelvei iránt, mégis, mivel az új szerzetesközösségek önhatalmú létesítését -- amely a kolostorok tulajdonára és az apátválasztásokra vonatkozó hagyományos magánbefolyásokat kikapcsolta -- a világi nemesség sok tagja nagyon nehezen fogadta el, végül arra kényszerült, hogy óvatosabban járjon el.

970-ben Edgar király Dunstan segítségével nagy zsinatot tartott Winchesterben, s ezen a szerzetesreform eredményeit szabályokba foglalták. Számos férfi- és női kolostor volt már. Alapjában véve valamennyien Szent Benedek reguláját követték, de felfogásuk és értelmezésük kolostoronként eltérő volt. Egységes rendet teremtettek a regula magyarázatában, s valamennyi angol szerzetesre és nővérre nézve kötelezővé tették. Egyúttal megszüntették a szerzetesek és birtokaik fölötti világi ellenőrzés maradványait, legalábbis törvény szerint; ezenkívül az apátokat és apátnőket attól kezdve a regula alapelvei szerint kellett megválasztani; a királynak kellett ellátnia a választások legfőbb felügyeletét, és gondoskodnia arról, hogy a választások rátermettség és személyes érdem alapján történjenek, és hogy a hatalmas nemesi családok mindennemű beavatkozását kikapcsolják.

973-ban Dunstant nagy öröm érte; barátját és szövetségesét, Edgart angol királlyá kenhette fel és koronázhatta meg. Dunstan Ordója, amint Edgar koronázási rítusát nevezik, még ma is az angol koronázási szertartás alapja.

Anglia és a reform kárára Edgar nagyon korán, 975-ben meghalt. A sok hatalmas nemes, akiknek érdekeit a szerzetesi reform megnyirbálta, most bosszút állt. Számos kolostort elpusztítottak, szerzeteseiket szétszórták. 978-ban Edgar idősebb fiát, vértanú Szent Eduárdot, a szerzetesek készséges támaszát megölték, és öccsét, Ethelredet tették meg királynak. Dunstan semmi fáradságot sem sajnált, hogy ismét helyreállítsa Angliában az egységet és a békét. Kezdetben Ethelred részéről érdektelenséget tapasztalt, a szerzetesek jogait illetően pedig elutasítást. Dunstan intelmei azonban nem maradtak hatástalanok. Az apátok visszatérhettek az udvarba, a király pedig különféleképpen jóvátételt nyújtott azoknak a kolostoroknak, amelyekkel szemben uralkodása kezdetén jogtalanul járt el.

Dunstan 988. május 19-én halt meg papjai körében. Az egész középkoron át Anglia kedvelt és népszerű szentje volt. Hírnevét és tiszteletét az elsők között állította helyre a 19. századi katolikus megújulás Angliában.



Boldog Emilián özvegy, † 1246.          

Húsvét utáni 4. vasárnap – „Cantate”

cantatevas.jpg

A mai liturgia gondolatai és érzelmei három alapra vezethetők vissza. Mint alaphangulat húzódik végig még a húsvéti öröm, mely most az Atya hatalmát dicsőíti az énekekben, aki Fiát kiragadja a halál hatalmából. De ebbe az örömbe már üröm is vegyül, közeledik az Úr mennybemenetelének napja és ez fájdalmas hangulatot kelt a tanítványok szívében. Ezt a szomorúságot azonban eloszlatja a Megváltó jövendölő ígérete, hogy az Atya küld majd másvalakit, a Vigasztalót. Ezeket az érzelmeket keltsük fel mi is magunkban, követvén az Egyház imádságait.

A mai csendes imádság (secreta) világosan rámutat arra a cserére, mely a szentmiseáldozat lényegéhez tartozik. Mi a szentmisében Krisztussal egyesülve feláldozzuk emberi életünket, és az Atyaisten a Fia áldozatával egyesített áldozatunkat el is fogadta. Feláldozott emberi életünkért ezért cserébe adja az isteni életet, midőn a szentáldozásban magát adja nekünk. Ezért, ha még nem végeztük el a húsvéti kötelességünket, tudatára ébredve ennek a szent cserének, még ma egyesüljünk Istenünkkel és vegyük az ő életét.

Szentlecke. (Jak 1,17-21)

Szeretteim: Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről vagyon, leszállván a világosság Atyjától, kinél nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak. Mert szabad akaratjából szült minket az igazság igéjével, hogy némi zsengéi legyünk az ő teremtményeinek.Tudjátok, szeretett atyámfiai! Legyen minden ember gyors a hallásra, de késedelmes a szólásra, és késedelmes a haragra. Mert az ember haragja nem cselekszi azt, mi Isten előtt igazságos. Azért elhagyván minden tisztátalanságot és a terjedező gonoszságot, szelídséggel fogadjátok a beoltott igét, mely üdvözítheti lelkeiteket

Evangélium. (Jn 16,5-14) 

Abban az időben: Jézus így szólt tanítványaihoz: Most ahhoz megyek, ki engem küldött; és senki közőletek nem kérdi tőlem: Hová mégy? hanem mivel ezeket szólottam nektek, szomorúság tölti be szíveteket. De én igazságot mondok nektek: Hasznosabb nektek, hogy én elmenjek; mert ha el nem megyek, a Vígasztaló nem jő hozzátok. Ki mikor eljövend, megfeddi e világot a bűnről, az igazságról és az itéletről: a bűnről ugyan, mert nem hittek énbennem; az igazságról pedig, mert az Atyához megyek, és már nem láttok engem; az itéletről pedig, mert e világ fejedelme már megitéltetett. Még sokat kellene nektek mondanom, de most el nem viselhetitek. Mikor pedig eljön amaz igazságnak Lelke, megtanít titeket minden igazságra; mert nem szól ő magától, hanem a miket hall, azokat mondja, és a jövendőket hirdeti nektek. Ő engem megdicsőít; mert enyémből veszi, és hirdeti nektek.