Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Trofim és Eukarposz vértanúk

2019. március 18. - Andre Lowoa

Szent Trofim és Eukarposz vértanúk

Mindketten a keresztényüldözések idején éltek. Katonák voltak és a keresztény hit ellenségei. Sok keresztényt elfogtak, megkötözték, és a börtönben éheztették őket. Egy alkalommal újra keresztényeket akartak elfogni. Az égből felhő ereszkedett le és belőle hang szólt hozzájuk. A földre esvén elhatározták, hogy Krisztus szolgái lesznek. Minden börtönbe zárt keresztényt szabadon engedtek, megcsókolván őket, mint testvéreket. Nikomédia városparancsnoka máglyahalálra ítélte őket. Szabadon léptek fel a meggyújtott máglyára 300 körül.

HORTAI SZENT SZALVÁTOR

Szent Sándor     püspök és vértanú, † 252.   



HORTAI SZENT SZALVÁTOR (1520-1567)
Barcelonától nem messze Colomba di Farnesben, egy kis faluban született szegény szüloktol. Egy ideig juhász volt, majd szüleivel együtt a falu kórházában lakott. Írni, olvasni nem tanult. Szülei halála után húgával, Bláziával Barcelonába ment s ott cipészinasnak állt, hagy húgáról gondoskodni tudjon. Mikor húga férjhez ment, akadálytalanul léphetett be Szent Ferenc rendjébe Barcelonában (1541). Nagy alázat, önmegtagadás, engedelmesség és imádságos lelkület jellemezte. A novíciátban Isten az o tudta nélkül csodát muvelt: annyira elmerült az imában, hogy elfeledkezett átadni a gvárdiánnak a konyhakulcsot, amit a szakács testvér rábízott - közben angyalok készítettek el mindent a reggelihez az érkezo vendégek számára. A gvárdián elküldte volna, ha a csoda meg nem történik. Tortosa-ban egy beteg kisfiú gyógyult meg Szalvátor testvér imájára, emiatt a nép szentként kezdte tisztelni - ez elég ok volt arra; hogy tartományfonöke még eldugottabb helyre helyezze. Ez újra és újra megismétlodött. 1547-ben helyezték Hortába, ahol kb. 12 évig maradt, itt történtek azok a tömeges csodás gyógyítások, melyhez foghatót nem ismerünk az Egyház történetében: naponta százával, néha ezrével jöttek az ország minden részébol a betegek (vagy hozták oket); a templomban Szalvátor testvér buzdította oket a bunbánatra, a szentségekhez járulásra, a Szuzanya tiszteletére, aztán a Szentháromság nevében megáldotta oket, mire bekövetkezett a tömeges csodás gyógyulás.
Életírói a legnagyobb csodatevo szentnek tartják, ami nem túlzás. Itt ragadt rá a „Hortai” jelzo. És itt kellett elviselnie a legnagyobb megaláztatást: tartományfonöke a közösség elott a kolostori rend súlyos megzavarásával, felforgatásával vádolta s megkorbácsoltatta. Majd titokban, nevét is megváltoztatva (Alfonz) Reusba irányította, ahol egy keménykezu gvárdián lett a fonöke. Itt is megismétlodtek a csodák, de már nem olyan gyakran, mint Hortában. Innét Barcelonába helyezték, azzal a szándékkal, hogy majd az inkvizíció kideríti róla, hogy csaló, vagy a gonosz lélek által tesz csodákat. Az ellenkezoje történt. Fényesen beigazolódott csodáinak hitelessége. Híre eljutott II. Fülöp királyhoz is, aki látni akarta. Majd Gandia hercege (Borgia Ferenc, a késobbi jezsuita szent) találkozott vele. Elöljárói azonban nem turték Spanyolországban, Szardínia szigetére, annak fovárosába, Cagliariba* helyezték, ott két évig muködött mint alamizsnagyujto testvér, s itt is halt meg szent halállal márc. 18-án - ahogy azt hetekkel elobb megmondta. 1606-ban a Szentszék jóváhagyta, hogy Szalvátort boldogként tiszteljék, szentté avatása azonban csak 1938-ban következett be.
A két vak:
Hartában egyszer két vak kérte a szent segítségét. Szalvátor elküldte oket a montserrati Mária-kegyhelyre, ott kérjék a Szuzanya közbenjárását. Miután elmentek, közölte a mellette lévokkel: „A két vak közül az egyik meg fog gyógyulni, mert hisz, a másik nem gyógyul meg, mert nem hisz.” (Úgy is történt.)

Imádság:
Istenünk, te Szent Szalvátort imádságos lelkülettel, alázattal, a Szuzanya iránti gyermeki tisztelettel s a csodatevés karizmájával tuntetted ki. Add, hogy pártfogására s erényeit követve eljussunk az üdvösségre. Krisztus, a mi Urunk által.



Boldog Szibilla     szerzetes, † 1367.

Jeruzsálemi Szent Ciril püspök, hitvalló és egyháztanító

jszc.jpg

Szent Ciril Jeruzsálemben, vagy annak környékén született 313 körül. A keresztény családból származó ifjú korán a szentírás tanulmányozására adta magát. Hosszú és eredményes tanulmányai végén 343-ban az akkori a jeruzsálemi püspök, II. Maximus áldozópappá szenteli. Alig öt esztendőre reá fölszentelő püspökének utódja lesz s a cezáreai érsek, Akácius, akinek érseki tartományához tartozott Jeruzsálem, püspökké szenteli.

Az érsek és az új püspök között azonban csakhamar súlyos ellentét támadt. Akácius ugyanis az ariánus eretnekségnek volt híve, amely szerint az Úr Krisztus is csak teremtmény s legföljebb hasonló Istenhez. Mint ilyen, hevesen küzdött a 325-i első egyetemes niceai zsinat ellen, amely az arianizmust elítélte. Ezzel szemben Ciril az igaz katolikus hit követője; hozzá még érvényesíteni akarja azokat a tiszteleti jogokat, amelyeket a niceai zsinat megadott a jeruzsálemi püspöknek, s amelyeket Akácius nem akart elismerni. Így érthető, ha Akácius és ariánus gondolkozású társai rossz szemmel nézték a hithű, szentéletű, egyháza jogait védelmező püspököt s keresve kerestek ürügyet, hogy Cirilt püspökségéből kiforgassák.

357 körül Jeruzsálemben és környékén rossz termés volt; éhínség ütött ki. Az evangélium szellemében élő Ciril értékesebbeknek tartotta az Isten élő templomait, a szűkölködő szegényeket, mint kőtemploma szőnyegeit és egyéb kincseit. Mindent pénzzé tett, hogy segítsen az éhezőkön. Akácius emiatt zsinatja elé idézte. Az egyházi kincsek eladása miatt és egyéb koholt vádak alapján az ariánus zsinat megfosztotta püspökségétől s számkivetésbe küldte. Két év múlva sikerült ugyan visszatérnie székhelyére, azonban 360-ban az ariánus érzelmű konstantinápolyi zsinat a hasonló gondolkozású Konstancius császár hozzájárulásával megint csak száműzte. Ezúttal azonban nem kellett sokáig ennie a számkivetés keserű kenyerét. Konstanciust a hitehagyó Juliánus követte a trónon; ez tisztára az elődje iránti gyűlöletből visszahívta Cirilt.

Visszatérése után alkalmat adott neki az Úr Krisztus, hogy az egész világ és a történelem színe előtt igazolva lássa az ő szavait: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak” (Máté: 24,35).

A hitehagyó császár élete föladatának tekintette, hogy véres üldözés nélkül kiirtsa a kereszténységet s a keresztény eszmék kisajátításával új életerőt öntsön a halódó pogányságba. Ezért kizárta a keresztényeket a magasabb iskolákból és a hivatalokból, iparkodott anyagilag tönkretenni az egyes egyházakat, szította az egyenetlenséget a katolikusok és ariánusok között, a zsidóságot pedig a kereszténység ellen akarta fölhasználni. Összefogott a birodalomban szétszórtan élő gazdag zsidókkal s elhatározta, hogy újraépíti az elpusztult Jeruzsálemi templomot. Nyíltan megvallott célja volt a zsidóságot rásegíteni, hogy megint ősi törvényei szerint áldozhasson; fő célját azonban elhallgatta: meg akarta hazudtolni az Úr Krisztus jövendölését, amely szerint kő kövön nem marad a jeruzsálemi templomból.

Hosszas gyűjtés és nagymennyiségű építőanyag összehordása után megkezdődtek a munkálatok. Mindenekelőtt a romokat takarították el. Julián együtt örült a zsidósággal; Jeruzsálem püspöke pedig rendületlenül hitte, hogy az Úr igéi nem vallhatnak kudarcot, s teljes határozottsággal megnyugtatta híveit, hogy ez a munka meddő törekvés. A romok eltakarítása után hozzáfogtak az alapozáshoz, azonban a Juliánért lelkesedő pogány Ammianus Marcellinus (+400 körül) történetíró szerint „az alapvetésnél rettenetes lángok törtek elő s többször megölték a munkásokat, úgyhogy föl kellett hagyni a vállalkozással”. Más történetírók tudnak még pusztító földrengésekről, dühöngő viharokról, továbbá a zsidók ruháin éjjelenként megjelent fénylő és ijesztő keresztekről. Philostorgius, 6. századi egyháztörténet író egy különösen csodálatos esetről számol be. A romok eltakarítása közben egy üregre akadtak. Köteleken lebocsátottak a mélyére egy munkást, aki a vizes fenék közepén egy oszlopon irattekercset talált. Az írástudók fölbontották s megrettenve olvashatták benne Szent János evangéliumának elejét: „Kezdetben vala az Ige, s az Ige Istennél vala, s Isten vala az Ige”. A többször hiába megkísérelt építést végre is egyszer s mindenkorra abba kellett hagyniok és így kénytelen-kelletlen bizonyságot szolgáltatniuk a testté vált igéről: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak”.

Cirilnek és híveinek e szent öröme néhány év múlva megint szomorúságra vált. Válens császár 367-ben az ariánusok ádáz mesterkedései miatt megint száműzte. Ezúttal teljes tizenegy évig kellett távol maradnia féltve őrzött, szeretett nyájától. A császár halála után (378) visszatérhetett, s élete hátralévő napjaiban minden tévtanítással szemben óvta hívei hitét s minden konkolyhintés ellenére ápolta bennük az egyetértést. Tevékeny részt vett a Konstantinápolyban tartott második egyetemes zsinaton (381), amely újólag elítélte az arianizmust s a Szentlélektagadó eretnekséget. Az Úr 386 márc. 18-án 73 éves korában szólította magához hűséges és sok viszontagságon átment szolgáját.

Szent Ciril az egyháztanítók (doktorok) közt foglal helyet. E kitüntetést annak a 24 katechézisnek (hitelemzés) köszöni, amelyeket püspöksége elején tartott a Nagy Konstantintól épített jeruzsálemi Szent Sír templomában, s amelyek a legbecsesebb régi keresztény irodalmi emlékek közé tartoznak. A keresztség előtt álló hitjelölteknek a nagyböjt folyamán 19 beszédben fejtette ki a rájuk váró nagy kegyelem páratlan értékét, majd a hitvallást - azt, amelyet a pap a szentmisében mond - magyarázta ágazatról ágazatra. Ezután a jelöltek húsvét éjjelén fölvették a keresztséget, a bérmálást s magukhoz vették az Oltáriszentséget. Erre húsvét hetében újabb 5 beszéd beavatta őket e három szentség titkaiba. Több mint másfélezer esztendeje hangzottak el ezek a hitelemzések, és a ma gyermeke megilletődve olvassa ki mindenestül a maga katolikus hitét a jámbor és tudós jeruzsálemi püspök elsárgult írásából.

Jelentősebb ránk maradt írása még az a levél, amelyben Konstancius császárnak megírta a 351 május 7-i jeruzsálemi jelenést. Reggel 9-kor hatalmas fénylő kereszt jelent meg a Kálvária és Olajfák hegye között, amely megdöbbentette egész Jeruzsálemet. Hívők és hitetlenek siettek a templomba dicsőíteni azt, aki a kereszt által megváltotta a világot.
Szent Ciril egész élete ennek a keresztnek dicsőítése volt.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Jeruzsálemi Szent Cirill főpap

Jeruzsálemi Szent Cirill főpap

*Jeruzsálem, 313 körül +Jeruzsálem, 387.
A régi zsidó Jeruzsálem helyén a rómaiak új várost alapítottak: Aelia Capitolina volt a neve. A templom helyét a Capitolium foglalta el, amely három római istennek volt szentelve: Jupiternek, Junónak és Minervának. Maradványai ma is láthatók. Ott, ahol a keresztények Jézus keresztre feszítésének és eltemetésének helyét tudták, Vénusz temploma emelkedett. A keresztények azonban -- nem törődve e változásokkal -- továbbra is összegyűltek Aelia templomában, ott, ahol az Úr az utolsó vacsorát ünnepelte. Cézáreai Euszébiosz püspök Palesztina vértanúi című írásában leírja azokat a megpróbáltatásokat, melyeket e közösségnek, különösen a diocletianusi üldözések alatt, el kellett szenvednie.

A helyzet azonban 313-ban a milánói rendelet következtében megváltozott. Valószínűleg ebben az évben született Cirill Jeruzsálemben. Családja, neveltetése és tanulmányai felől csak keveset tudunk. Csiszolt beszéd-művészetéből azonban arra következtethetünk, hogy kitűnő iskolai képzésben részesült.

Cirillt Jeruzsálemben pappá szentelték, s ékesszólásának hamarosan híre támadt. Egyszerű pap létére böjti időben ő helyettesítette a püspököt a hitújoncok keresztelési előkészítésében. Katekézisei, amelyek szerencsés módon ránk maradtak, igazolják hírét. 350 táján, Maximosz püspök halála után a metropolita hozzájárulásával jeruzsálemi püspökké választották.

Nemsokára azonban viszálykodások kezdődtek Cirill és metropolitája, a cézáreai Akakiosz között. Minden jel arra mutat, hogy a rang kérdése volt a tét. Ezt a niceai zsinat homályosan határozta meg, s úgy látszik, nem is akarta igazán eldönteni. Ha hihetünk Szozomenosz történetírónak, Cirill nem volt kellemes alárendelt. Püspöki székének apostoli eredetére hivatkozott, amikor kivonta magát Akakiosz tekintélye alól. Ez viszont azt vetette Cirill szemére, hogy az éhínség idején egyházi javakat adott el, hogy árából a híveket segítse. Láttak ugyanis a színházban egy színésznőt, akinek ruhája abból az anyagból készült, amelyet annak idején Konstantin császár ajándékozott Makariosznak, Cirill elődjének. De ez csak koholt vád volt, és végeredményben Cirill becsületét szolgálta.

A viszály valódi oka az volt, hogy Akakiosz egy követ fújt az ariánusokkal, az udvarnál jól állt a szénája, s e helyzetét arra használta föl, hogy összehozzon egy zsinatot, amely Cirillt le is tette. Cirill azonban nem olyan ember volt, aki szó nélkül elfogadta volna ezt. Tiltakozott az intézkedés ellen, amelyet jogtalannak tekintett és fellebbezett. Erre Akakiosz egy csapat katonával jelent meg, elűzte a püspököt a székéből, és katonai védelem alatt ariánus püspököt ültetett a helyébe (357). Cirillt száműzetésbe küldték.

Az elűzött jeruzsálemi püspök először Antiochiába menekült, aztán Tarzuszba. Püspöktársa, Silvanus, bár vonzódott az ariánusokhoz, barátságosan fogadta, sőt azt is megengedte, hogy gyakorolja püspöki tisztségét és prédikáljon. Beszédeit hamarosan megkedvelték Tarzuszban. Egy szeleukiai zsinat rehabilitálta Cirillt, de a nem sokkal utána, Akakiosz elnökletével tartott konstantinápolyi zsinat újból letettnek nyilvánította. Julianus császár uralkodásának kezdetén Cirill kihasználta a fordulatot arra, hogy Atanázhoz hasonlóan visszatérjen püspöki városába. Szenvedései azonban ezzel még nem értek véget. Valens császársága alatt ismét elűzték, ami nyilván mutatja, hogy az arianizmus esküdt ellenségének számított. Csak 378-ban foglalhatta el véglegesen püspöki székét. A 381. évi konstantinápolyi zsinat, amelyen részt vett, minden formában elismerte jog szerint való püspöknek. Cirill a hitért vállalt üldöztetést derekasan kiállta.

Hazatérése után a püspöknek elsőként azokat a visszásságokat kellett fölszámolnia, amelyek a szakadások és pártoskodások következtében támadtak. Nisszai Szent Gergely szerfölött sötét leírást ad ezen évek Jeruzsáleméről. ,,Nincs itt -- írja 378-ban -- egyetlen olyan gonosz bűn, amely nagy orcátlanul föl ne ütötte volna a fejét: perverziók, házasságtörés, rablás, bálványimádás, mérgezés, rágalmazás és gyilkosság, egyszóval a bűntettek minden fajtája elterjedt itt, és tartja magát nagy makacssággal.'' A város ezenkívül két táborra szakadt az ariánusok és ellenfeleik között. Cirill maga is a harcok tüzében állt. Szemrehányásokkal illették a fél-ariánusokhoz fűződő kapcsolata miatt. Pedig a konstantinápolyi zsinat kifejezetten a ,,nagyon tiszteletreméltó és jámbor Cirill'' személyéről megállapította, hogy ,,sokat harcolt az ariánusok ellen''. Kétségtelen tény, hogy Cirill mértéktartó és másokat mérsékletre vezető szellem volt, s hogy az ortodoxia szeretete sohasem feledtette vele a keresztény szeretet törvényét és az egységre törekvést.

Élete utolsó éveit arra fordította, hogy helyreállítsa a békét és gyógyítgassa a harc fájdalmas esztendeinek sebeit. Állandó gondja volt az egység a hitben. ,,A tévedés -- szerette mondani -- sokarcú, de az igazságnak csak egy arca van.''

Cirill 387-ben halt meg. Püspökségének 38 évéből tizenhatot száműzetésben töltött. XIII. Leó 1893-ban egyháztanítónak nyilvánította.

Jeruzsálem püspöke erősen belefolyt az ariánusok elleni harcba. Inkább a külső körülmények, mint személyes vérmérséklete tették őt harciassá. Az Akakiosszal folyó küzdelem heves reakciókat váltott ki belőle, és a békeszerető embert keménnyé és olykor sértővé tette. Ez a keménység azonban inkább abból a szándékból származik, hogy a hitet megvédje, mintsem a maga igazának kereséséből. Jelleme mégis inkább merevnek, mint simulékonynak, inkább nyersnek, mint gyöngédnek látszik. Ezek a tulajdonságok megmutatkoznak prédikációiban is.

Cirill leginkább mint katekéta vált ismertté huszonnégy katekézise révén, melyekben a hitigazságokról és a három beavató szentségről, a keresztségről, a bérmálásról és az Eucharisztiáról tanít. Utasításai értékes tájékoztatást adnak a kor jeruzsálemi liturgiájáról.

Erőteljes, konkrét és mindig a Szentíráson alapuló oktatást adott. Katekézisét a belső kiegyensúlyozottság jellemzi. Nem esik korának oly gyakori túlzásaiba, amellyekkel a házasság vagy a test ellen támadtak. Nem gyalázza a testet, hanem a teremtés csodáját látja benne. Egész tanításából derűlátás sugárzik, költői szárnyalásba kezd, amikor a virágokról vagy a tavaszról beszél.

A jeruzsálemi püspök a Szentírásból táplálkozott, amelyet önkéntes magányának virrasztásai alatt alaposan végigelmélkedett, amint erre alkalomadtán maga is céloz. Emellett a bibliai idézetek teljes természetességgel és mintegy maguktól jönnek ajkára. ,,Mit kell hát tenni? Mik a töredelem gyümölcsei? Az, hogy akinek két köntöse van, adja az egyiket annak, akinek egy sincs.''

Sajnálatos, hogy semmi sem maradt ránk Cirillnek a Jeruzsálembe való végleges visszatérése után folytatott prédikációs munkásságából. Bizonyosan rajta hagyták nyomaikat az évek. Bőségesen volt alkalma, hogy megvallja azt a hitet, amelyet máskor hitjelölteknek fejtegetett, és amelyért üldözéseket szenvedett. Hite megszilárdult, szelleme hajlékonyabb lett. A tapasztalat megtanította rá, hogy az igazság szeretet nélkül félig vak.

Amint maga fogalmazta, Isten megtisztította ,,minden szennyezőtől''. Túlságosan sokat szenvedett ahhoz, hogy ne tudjon más szenvedővel együttérezni. A megpróbáltatás ugyanis elkeseríti a gyengét, de megacélozza az erőset. Jeruzsálembe, Jézus városába visszatérve megtanulta, hogy a föltámadás helye milyen közel esik a Kálvária hegyéhez.

Ünnepét Jeruzsálemben már az 5. században megülték, március 18-án. A római naptárba 1882-ben vették át.


--------------------------------------------------------------------------------

A nagy püspököt és a 4. század kitűnő katekétáját saját szavai jellemzik a legjobban. Világos, közvetlen és erőteljes beszédstílusa volt, gyakran alkalmazott képeket és hasonlatokat.

,,Ne várd meg, hogy megvakulj, mielőtt orvoshoz mégy.''

,,Lelkedet ki kell kovácsolni. A hitetlenség merevségét kalapáccsal kell verni, hogy a salak lehulljon, és megmaradjon, ami tiszta; hogy a rozsda lepattogjon és csak a tiszta acél maradjon.''

,,Befogadlak, bár nem jószándékkal jöttél. Nekem mégis az a jó reményem, hogy megmenekülsz. Talán nem tudtad, hová kerültél, és milyen háló fogott meg. Az Egyház hálójába estél. Engedd, hogy élve kifogjon, és ne menekülj. Jézus tart a hálóban, nem azért, hogy megöljön, hanem hogy megadja neked az életet, miután engedte, hogy meghalj. Az ő műve, hogy meghalj és újra föltámadj. Hallottad, hogyan mondta az Apostol:

ťMeghalva a bűnnek, de élve az igazságnak.Ť Halj meg tehát bűneidnek, és élj az igazságnak; mégpedig a mai naptól kezdve.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Jeruzsálemi Szent Cirill püspököd által csodálatosan elvezetted Egyházadat az üdvösség misztériumának mélyebb megértésére, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy egyre jobban megismerjük Fiadat, és így életünk mind gazdagabb legyen!




Szent Ede (Eduárd)     hitvalló, † ~980.   

Szent Patrik püspök és hitvalló

spatr.jpg

Szent Patrik napján az ír nemzet fia, ha a világ bármely részében van is, zöld rekettyelevelet tűz kalapjára és gomblyukába s így köszön: Áldjon meg az Isten és Szent Patrik. Ide ez a szép szokás csak egy mozzanat abból a sokoldalú tiszteletből, amelyben az ír nép részesíti a maga nagy apostolát. Közel 1500 éve, hogy templomokat épít tiszteletére, életét meg nem elégedve a történettudománynak akárhányszor csak tapogatódzó megállapításaival gyönyörű legendakoszorúval fonja körül; nevét a férfi keresztnevek közt leggyakrabban szerepelteti s Szűz Mária után mindjárt a szentek élére állítja. Nincs még katolikus nemzet, amely az Isten igéjének első magvetőjére oly nagy kegyelettel néz föl, mint ahogy ezt az írek teszik Szent Patrikkal szemben.

A legnagyobb valószínűség szerint 389-ben született a skóciai Kilpatrickban. Apja, Kalpurnius, némelyek szerint római katonatiszt, mások szeríni szerpap volt. Jámbor édesanyja, Konkessza, úgylátszik a híres toursi Szent Márton családjából származott.

A vallásos és tehetséges ifjút, akinek püspökké szentelése előtt Szukát volt a neve, 16 éves korában magukkal hurcoltak a kalandozó pogány írek, akiknek hazájában hat évig rabszolgaként nyájat kellett őriznie. E pásztorkodás alatt is erősen készült a későbbi lelkipásztori munkára: kora hajnalban kelt, hogy hó, fagy, eső ellenére is elvégezze hosszú imádságát. A rabságból különös álom szabadította meg. Azt álmodta, hogy el kell hagynia az írek szigetét s a legközelebbi kikötőben horgonyzó hajó majd hazájába szállítja. Az álom nem hazudott: a hajó csakugyan ott volt, s a pogány legénység könyörületből fölvette a keresztény rabszolgát. Hazájuk helyett azonban teljesen ismeretlen földre vetődtek, ahol az éhínségtől csak az Úristen irgalma mentette meg őket. Végre hazaértek. De Patriknak nem volt nyugta. Újabb álom az írekhez hívta. Álmában egy hírnök levelet hozott neki, amelyet el akart olvasni, de közben az ír partok felől szózatot hallott: „Jöjj, szent ifjú, jöjj hozzánk, légy újra köztünk!” Ez a hívás megérlelte benne az elhatározást, hogy akármilyen áron hithirdetővé lesz s visszatér Írországba.

Nagy buzgalommal látott hozzá tanulmányaihoz, amelyeket Franciaország legnevesebb hittudományi iskoláiban (köztük a híres dél-franciaországi Lerinumban) végzett. Mesterei közül legkiválóbb volt Szent Germán (+ 448) auxerrei püspök, akit elkísért angliai útjára is (423-426). Vele együtt küzdött ott az eredeti bűnt, a megváltást s a kegyelmet tagadó pelagianizmus eretneksége ellen. Sok tapasztalatra, nagy tudományra tett szert s kemény, önmegtagadó életet élt. Amikor végre arról értesült, hogy meghalt Szent Palladius ír misszionárius, fölvette a püspöki rendet s Szent Celesztin pápa megbízásából az írekhez sietett.

A következő 30 esztendő a magvetés és a százszoros termés verítékes és sikeres munkája volt. E munkára egyébként az ókor egyik legnagyobb pápája, Nagy Szent Leó (lásd ápr. 11) is ösztökélte.

Egy régi legenda beszél egy botról, melyet szentünk az Üdvözítőtől nyert s amelynek segítségével sikerült az írek szigetéről elűznie a mérges kígyók seregét. A történelem ennél többet tud: Patrik az Üdvözítő igéjének hirdetésével a bálványimádás szigetét „a szentek szigetévé változtatta.

Rengeteg embert keresztelt meg; hatása alatt sok-sok hajadon és özvegy adta rá magát az evangéliumi tanácsok követésére s igen sok ifjú hajtotta fejét a krisztusi papság édes igája alá. Megszervezte az ír egyházat, megalapította az armagi érsekséget s fölszentelte az ország első püspökeit. Egyik kezével rombolta a pogány világot, a másikkal építette az Isten országát. Beszédeinek hatása Szent Péter első pünkösdi beszédére emlékeztet. Megérkezik pl. a szigetre. A környék földesura tengeri rablónak nézi és fegyveres csapattal fogadja. Azonban elég néhány szót váltaniok, s a jövevény apostol már az úr vendége, az úr pedig rövidesen Krisztus híve.

Egyszer meg egy festői forrás mellett pihen meg s társaival együtt énekli a papi zsolozsma reggeli imáját. Az ének odacsal két leányt. Mindketten királylányok. Megdöbbenve látják a fehérruhás jövevény férfiakat könyvvel a kezükben. Kérdezik: vajon az égből vagy a földről valók-e. Patrik mindjárt kezd nekik a keresztény hitről beszélni. A leánykák tájékozatlanok ugyan és az érdekli őket, hol lakik az Isten, a hegyekben-e vagy a völgyekben, a tavakban-e vagy a folyókban? Nemsokára azonban tisztába jönnek a legfontosabb keresztény igazságokkal s ugyanabból a forrásból születnek újjá az örök élet számára, amelynek vizét annyiszor itták. Máskor egy fejedelemválasztás alkalmával nemcsak az új királyt és öccsét nyerte meg a kereszténységnek, hanem ugyanakkor megtért 12 ezer ember.

Ennek a bő aratásnak okai az aratás Urának áldásán kívül szentünk csodálatos imaélete és hősies áldozatossága.

Ez az állandóan el foglalt apostol az imaéletnek egyik legkiválóbb szentje. A papi zsolozsmában lefektetett hagyomány szerint nappal elmondotta a 150 zsoltárt 200 imádsággal s éjjelének kétharmad részét is imádságban töltötte. Az Úristennel való ez az állandó bensőséges együttlét teszi érthetővé, miért alkothatott nagy dolgokat s miért tudta oly hamar megtéríteni az Istenre szomjúhozó lelkeket.

Áldozatossága megint Szent Pált juttatja eszünkbe, aki mondotta ugyan másoknak, hogy aki az oltárnál szolgál, az oltárból is élhet (1Kor. 9,13), maga azonban sátorpokrócszövéssel kereste mindennapi kenyerét. Szent Patrik sem fogadott el senkitől semmit, hanem az apostolok módjára kézimunkából élt. Önfeláldozására jellemző az is, hogy bármennyire szólította is a vér szava szeretett rokonai és hazája látogatására, új hazáját nem hagyta el többé, nehogy távollétében nyája lelkiekben hiányt szenvedjen.

A legnagyobb valószínűség szerint 461-ben halt meg Glanmorganshireban.

Működésének hatása Írországon túl is érezhető volt az egész középkor folyamán. Az a barlang a Szentszigeten (Holy-Island, a Derg tó nyugati részén), amelyben ő valamikor a jámbor hagyomány szerint megmutatta a hitetleneknek a gonoszok pokoli kínját s az igazak mennyei örömér, a középkort vezeklésnek leglátogatottabb helye volt. Elzarándokolt ide több neves magyar is, így pl. Nagy Lajos jeles vitéze, Kriszafánfia György, majd Tar Lőrinc és mások. Sok-sok lélek tisztult meg ott s azért Szent Patrik Purgatóriumának is nevezték.

Legnagyobb hatása azonban az ír népre volt s van egész a mai napig. Hogy az ír nemzet a történelemben páratlanul álló angol protestáns üldözés ellenére megmaradt a szentek szigetén és másutt hithű katolikusnak, hogy pl. Amerikában ír és katolikus egyet jelent és hogy az északamerikai papság túlnyomó része ma is írekből kerül ki, annak főoka, hogy az írek hitének alapjait oly nagy apostol vetette meg, amilyen Szent Patrik volt.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932) 

Szent Marin vértanú - SZENT PATRIK

Szent Marin vértanú


Marin keresztény ember volt. Amikor látta, hogy a pogányok áldozatot mutatnak be egy ünnep alkalmával a bálványoknak, szétrombolta az oltárokat és a rajtuk levő áldozatokat lábbal taposta. Ezért a pogányok elfogták, ütlegelték és a parancsnok utasítására karddal levágták fejét a III. században.


SZENT PATRIK
*Britannia, 385 körül +Írország, 461. március 17.
Írország már a korai középkor óta mint a ,,szentek szigete'' ismert, mégis Patrik az egyetlen szent, aki az Egyház egyetemes kalendáriumában Írországot képviseli, és ő sem született ír. Ünnepét csak 1200 évvel halála után vették föl az egyetemes naptárba, de mivel mindig a nagyböjtre esik, az Egyház nagy részében alig gondolnak rá.

Szent Patrik életének és tevékenységének képét megrajzolni ma nehezebb, mint bármikor. Már úgy látszott, némi nyugalom áll be az ír katolikusok és protestánsok közt folyó, több szempontból terhelt vitában -- ez utóbbiak gyakran egy Rómától független ír egyház alapítóját látták a Szentben --, amikor a legújabb kutatás megingatta a hagyományos képet, elsősorban kronológiai alapjaiban. Ez a kép különböző életrajzok nyomán alakult ki, amelyek egy része jóval a szent halála után jött létre. Az 1500 éves évforduló egyházi ünneplése alkalmával a legfelsőbb körök a fent közölt dátumokat ismerték el a legmegfelelőbbeknek.

Szerencsére Patrik önvallomásokat hagyott ránk írásaiban, elsősorban Confessiójában. Patrik nem volt tudományosan képzett ember, jóllehet apja diákonus és hivatalnok volt Britannia római fennhatóság alatt álló felében, nagyapja pedig áldozópap volt (az egyház nagy részében a papi nőtlenség akkoriban még nem volt kötelező). Hogy ennek ellenére meglehetősen jól írt latinul, az mutatja, mennyire talpraesett volt az élet dolgaiban. Patrik családja nyilván jómódú volt, hiszen ír tengeri rablók akkor fogták el és hurcolták el rabszolgaként a tizenhat éves fiút, amikor nyári szállásukon tartózkodott vidéken. Patrik később elhurcoltatását jogos büntetésnek tekintette azért, mert ,,elfordult Istentől, parancsait nem tartotta meg, és nem hallgatott a papokra, akik az üdvösségre intették''. Már csak azért sem átkozta elhurcolóit, mert jól tudta, hogy azok a kor -- durva -- szokásai szerint cselekedtek, és ezrek szenvedtek el hasonló sorsot, amint Patrik mondja. Nagy hitének kellett lennie, mert az idegen fogságban ,,bűneire gondolt és teljes szívből megtért'', s kérte Istent, hogy ,,gyakoroljon kegyelmet ifjúságával és tudatlanságával''.

A szülői ház biztonságából és jólétéből kiragadva, a fogolynak birkákat kellett őriznie Írország nyugati partvidékének hegyein. Mindmáig semmi másra nem alkalmasak ezek a terméketlen hegyek, mint birkatartásra. Bár, amint Patrik elmondja, erdő borította akkoriban a hegyeket, az nem sokat védett a szél és az eső ellen, amely végigszáguldott a tájon a nyílt óceán felől. Írország éghajlata viszonylag enyhe, ezért a juhok a szabadban telelnek, úgyhogy a pásztorok esetenként fagyban és hóban kénytelenek a munkájukat végezni. A körülmények és készületlensége ellenére Patrik kitartott a megtérésben. Minden reggel napkelte előtt kelt, hogy imádkozzék. Egészsége nem látta kárát, mert amint mondta, ,,a bennem lévő Lélek fölmelegített''.

Hatévi fogság után Patrik egy éjszaka álmában hangot hallott, amely azt mondta neki: ,,Jól teszed, hogy böjtölsz. Nemsokára visszatérsz hazádba.'' Rövid idő múlva még ezt mondta a hang: ,,Lám, a hajód készen áll!'' A hang indítására Patrik elmenekült, és az ismeretlen, ellenséges földön hosszú menetelés után elérte a tengert, nyilván a sziget keleti partvidékén. Úgy látszik, a fogságban kapott valami kevés pénzt, amit fölkínált egy kapitánynak, ha magával viszi. Ez először elutasította őt, mert valószínűleg észrevette, hogy szökevénnyel áll szemben, végül mégis úgy döntött, hogy magával viszi a fiatalembert. Gyaníthatóan azért változtatta meg elhatározását, mert meglátta, hogy Patrik bánni tud az agarakkal, márpedig a hajó rakományának jelentős részét azok tették ki. Az utazás célja Gallia volt. Ott még egy ideig Patriknak a hajó legénységét kellett szolgálnia. Közben megszerezte megbecsülésüket, amikor hitét férfiasan megvallotta. Végül aztán visszatérhetett Britanniába szüleihez.

Eleven hite most arra ösztönözte, hogy apjának és nagyapjának példáját kövesse és előkészüljön az egyházi pályára. Egy éjszaka álmában az írek hangját hallotta: ,,Kérünk, jöjj és élj közöttünk.'' Józanul nem követte azonban vakon a hangot, hanem várt, amíg további jóváhagyást nem kapott hivatásához. Azután kérte fölvételét az egyházi rendbe, így akarta követni a hívást, amelyet ő úgy értelmezett, hogy missziós munkát kell végeznie az írek között. Először visszautasították, mert egy régi barátja visszaélt bizalmával: kibeszélte egy gyermekkorában elkövetett bűnét, amely alól Patrik már régen föloldozást nyert. Mindez jellemző viszont Patrik igazmondására és lelkiismeretességére.

Az otthoni visszautasítás után Patrik úgy látszik Galliában folytatta tanulmányait. Elöljáróinak Britanniába küldött jelentései kedvezőek voltak. Ezért rá esett a választás, amikor Celesztin pápa tervei szerint egy püspököt kellett Írországba küldeni, hogy az addig szórványosan kezdeményezett térítést elvégezze. Kiképzése alatt Patrik különösen a Szentírásban tett szert jártasságra. A Biblia ismerete később is különleges ismertetőjele lett az ír egyháznak.

Patrik írországi missziója páratlanul sikeres volt. Nemcsak a törzsfőket nyerte meg, hanem magát a népet is, amelyet a sziget legeldugottabb zugaiban is fölkeresett. Az írek részéről szokatlan készséggel találkozott. Ennek a ténynek köszönhető, hogy Írország kereszténnyé válása vértanúk nélkül ment végbe. Patrik fölfogása a maga feladatáról azon a tényen alapult, hogy a lelkében hallott isteni szó a gyakorlatban és az Egyház által -- bizonyos egyháziak ellenállása ellenére is -- meglepő igazolást és megerősítést nyert. Ebből a tényből eredt személyes felelősségtudata, amely alapjául szolgált -- vezetői jogai gyakorlásához szükséges -- tekintélyének. Természetesen ez nem maradt ellentmondás nélkül, Patrik azonban nyugodt határozottsággal érvényre juttatta akaratát, amint ezt láthatjuk néhány ránk maradt leveléből. Bizonyára még fogsága idejéből emlékezett rá, hogy az élénk ír temperamentumnak szüksége van arra, hogy szilárd keretek közé szorítsák. A papok és a világiak életét világos rendelkezésekkel fékezte meg, és ezzel megvetette alapjait annak a szokatlanul kemény fegyelemnek, amellyel az ír egyház századokon át kitűnt, és amely képessé tette, hogy kiálljon egy rettenetes üldözést.

Amint saját életében kiegészítette egymást a mély, személyes meggyőződés és a közösség megkövetelte rend, Patriknak gondja volt rá, hogy az írek kereszténnyé válása ne maradjon külsőleges. Megkövetelte, hogy a megtérés legyen példaszerűen valódi és gyökérig ható. Azokra az ezrekre gondolva, akiket megkeresztelt, nyugodtan jelenthette ki: ,,Isten a tanúm, hogy közülük egyet sem tévesztettem meg, de nem is volna értelme Isten vagy az Egyház kedvéért félrevezetni valakit, hiszen akkor a hitjelölteket magam ellen ingerelném, magunkat (misszionáriusokat, papokat és keresztényeket) üldözésnek tenném ki és vétkemmel ártanék az Úr nevének.'' Sikere nyilván annak a körülménynek tulajdonítható, hogy bár egykor az írek foglya volt, aki egy püspök teljes hatalmával tért vissza, sohasem viselkedett győzőként. Az íreknek mindig megvolt a finom érzékük az emberi őszinteségre és a természetes hála az iránt, aki a rosszat jóval viszonozza nekik.

Patrik érezte feladatának nehézségeit. Írországot gyakorlatilag nem érte el a római civilizáció. A barátságtalan éghajlatot és a magasabb fejlettségű gazdasági alakulatok hiányát ismerte fogsága idejéből. Biztosan már akkor tapasztalta, milyen nehéz az íreknek egymás mellett élniök a törzsi villongások, az irigység és az időnként előtörő erkölcsi zabolátlanságok következtében. Másrészt Patrik a kereszténység számos tanítását -- különösen a gyengék, a nők és az öregek megbecsülését, valamint a szellemiek értékelését -- ráépítette az ír jellem bizonyos alapvonásaira.

Hogy Patrikot bízták meg Írország misszionálásának befejezésével, azt jórészt annak köszönhette, hogy fogsága alatt megismerte az országot. Hatéves írországi tartózkodása után kétségtelenül kifogástalanul beszélte az ország kelta nyelvét. Írország lett az első ország az Alpoktól északra, amely saját egyházi nyelvet és irodalmat fejlesztett ki. Mindössze néhány alapfogalmat vettek át a latinból, amelyek hiányoztak az írből.

Az elismerés, amelyet munkája aratott, azért is figyelemre méltó, mert Patrik nem volt ír származású. Mind neki, mind az íreknek elismerés jár azért, hogy ennek ellenére el tudta végezni feladatát. A feléje megnyilvánuló ellenérzés időnkénti kitöréseit indulat nélkül vette tudomásul. Még amikor életére törtek, akkor sem fordult el gyűlölettel. Patriknak az a képe, amely saját írásaiból rajzolódik elénk, egyszerűbb azoknál a képeknél, amelyeket a későbbi hagyomány alakított ki róla, de világosabban viseli a történeti és személyes valóság jegyeit is. A halál színe előtt írt Confessiója a világirodalom nagy önéletrajzai közé tartozik.

Írországnak a korai középkorban az egész keresztény Nyugat-Európa életében játszott nagy szerepe ellenére Szent Patrik tisztelete Írországon kívül szinte alig terjedt el. Az Írország anyagi és szellemi javai között feszülő aránytalanság Patrik népszerűségének terjedésében is nyomot hagyott. És ez figyelemre méltó példája annak, hogy a hit győzelme nem mérhető a világ mértékeivel.

Ünnepéről az 5. század óta tudunk. A római naptárba 1631-ben vették föl, március 17-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Miután Patrik több éves írországi fogsága után hazaérkezett britanniai otthonába, egy éjjel megjelent neki álmában egy ember, akit ruhája alapján írnek ismert föl. Több levél volt nála, s közülük egyet átadott Patriknak. A levél felirata ez volt: ,,Az írek hangja.'' Amikor el akarta olvasni a levelet, Írország partjai felől ezt a kiáltást hallotta: ,,Jöjj, szent ifjú, jöjj hozzánk, és légy ismét köztünk!'' Erre fölébredt, és az álmot annak jeléül fogta föl, hogy Isten a szomszédos ország megtérítésére választotta ki őt.

Később, amikor Patrik missziós útjait járta Írországban, egyszer egy forrás mellett töltötte az éjszakát. Reggel társaival együtt énekelve végezte a reggeli imát. Akkor odajött egy törzsfő két leánya fürödni. Elcsodálkozva azon, hogy fehér ruhás férfiakat látnak ott kezükben könyvekkel, megkérdezték, hogy a földről vagy az égből jöttek-e? Patrik Istenről kezdett nekik beszélni. A lányok érdeklődtek, hogy ez az Isten hol van, a hegyekben vagy a völgyekben, a tengerben vagy a folyóban? Akkor Patrik Krisztusról és az evangélium üzenetéről beszélt nekik. A két nővér olyan készségesen fogadta, hogy kérték, keresztelje meg őket rögtön ott a forrásnál.

Egy alkalommal Patrik egy király előtt állt és Jézus szenvedéseiről beszélt neki. Közben a szent véletlenül a király lábára tette botját és úgy ránehezedett, hogy a bot hegye átjárta a király lábfejét. Mivel a törzsfő azt vélte, hogy szándékosan sebzi meg a misszionárius, mert csak akkor veheti föl a keresztény hitet, ha fájdalmakat szenved el Krisztusért, ezért csendben maradt türelmesen. Amikor Patrik észrevette, hogy mit tett, nagyon megijedt, és imádságával tüstént meggyógyította a királyt.

Sok hálás megtért akarta elhalmozni őt földi javaiból ajándékaival. Patrik azonban a haszonlesés legcsekélyebb látszatát is kerülni iparkodott, nehogy rossz hírbe keveredjék szent hivatala. A sok embertől, akiket megkeresztelt, a legkisebb ajándékot sem fogadta el. Ha valaki ajándékot hozott neki vagy az oltárra, inkább vállalta, hogy az adományozót megbántsa a visszautasítással, mintsem hogy bárkinek alkalmat adjon a megszólásra. Ő maga annál bőkezűbb volt bárkivel szemben, ha akadt ajándékoznivalója.

Különösnek hat a legenda, amely arról beszél, hogyan mutatta meg Patrik az embereknek a tisztítótüzet. Úgy foghatjuk föl, mint a keresztség, a bűnbánat vagy a halál képét:

Egy bizonyos vidéken már hosszabb ideje prédikált a szent, és csak keveseket tudott megtéríteni. Akkor olyan jelet kért Istentől, amely az embereket hitre tudja indítani. Isten egy helyet mutatott neki, és felszólította, hogy botjával rajzoljon keresztet oda. És íme, a föld köralakban megnyílt, és egy mélységesen mély szakadék tárult föl. Egy hang megmagyarázta, hogy az a tisztítótűz bejárata, és aki önként leszáll oda, megszentelődik, meggyógyul, és bűneiért semmi más vezeklést nem kell elszenvednie. Nem mindenki fog azonnal visszajönni. Ezt Patrik megmondta a népnek, és igen sokan leszálltak a mélybe. Nagy részük már másnap reggel visszatért.

A Szent Patrik emlékezetére tartott Lough Derg-i kemény bűnbánati zarándoklathoz ma is hozzátartozik, hogy a jámbor zarándokok egész éjszakákat imádságban töltenek. Nem alhatnak, hanem egész éjjel szakadatlanul imádkoznak a bazilikában, akár közösségben, akár egyedül, és ha úrrá akarnak lenni a fáradságon, körüljárják a bazilikát. Így aztán reggel mintegy az üdvösség jeleként üdvözlik a napot, amikor a tengeren túl fölkel. Csak a második éjszakán alhatnak egy keveset.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Patrik püspököt arra rendelted, hogy az írek körében hirdesse dicsőségedet, érdemeiért és közbenjárására add meg kérünk, hogy akik kereszténynek vallhatjuk magunkat, hirdessük csodálatos tetteidet az emberek előtt!

SZENT GERTRÚD - BOLDOG SARKANDER JÁNOS pap, vértanú

SZENT GERTRÚD
+12. század

Sziléziai Szent Hedvignek hét gyermeke született, de közülük hatot eltemetett. Egyedül Gertrúd maradt életben. 1202-ben megalapították a trzebnicai ciszterci apácakolostort, ahova Gertrúd belépett és apátnő lett. Hedvig férje halála, 1238 után ebbe a kolostorba vonult vissza.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Gertrúd Henrik sziléziai fejedelem és Szent Hedvig leánya volt. Édesanyjának, Szent Hedvignek életét ismerve láthatjuk, hogy Gertrúd milyen jámborságban és életszentségben nevelkedett. Felnövekedvén kérte anyjától, hogy elhagyhassa a világot és egészen Istennek szentelhesse magát. Anyja a kérést szívesen hallotta, és bőkezű adománnyal kolostort alapított, hogy leánya hasonló szüzekkel együtt apáca lehessen. Az új kolostor lakói rövid idő alatt az erények és az életszentség nagy reménységeiként ragyogtak. A kolostor apátnőjének Gertrúdot választották, aki úgy kormányzott, hogy semmit nem írt elő addig, míg saját maga azt meg nem tette. Inkább a példájával, mint parancsokkal kormányzott. Édesanyját, Szent Hedviget, aki akkor már 30 éve tartózkodott a húsevéstől, amennyire tudta, utánozta, és nem testi, hanem aszketikus életének anyjaként tisztelte. Vallotta, hogy többel tartozik neki erkölcsös és jámbor életéért, mint azért, hogy a világra hozta. Anyja halála után Gertrúd a legnagyobb kincseként őrizte azt a fátylat, amelyet Hedvig Szent Erzsébettől kapott. Hogy mindkettőjük erényes életét kövesse, Gertrúd az alázatra, önmaga megvetésére a vezeklésre, a szűkölködők megsegítésére törekedett mindaddig, míg bevégezve a halandó élet pályáját, el nem távozott, hogy az égben mindkettőjüknek társnője legyen. Emlékezetét március 17- én üljük.


PÁRMAI BOLDOG JÁNOS (1209-1289)
Pármai nemesi családból származott. Vallásos nevelésben részesült. Belépve a Ferenc-rendbe pappá szentelték. Példaadó életével és tudásával tunt ki. Teológiát tanított Bolognában, Nápolyban és Párizsban. Az I. Lyoni Zsinaton beteg rendfonöke képviseletében vett részt. Kevéssel utána, 1247-ben elodje lemondása (vagy lemondatása) után ot választották miniszter generálissá. Sokan azt remélték, hogy vele szent Ferenc hosi kora elevenedik fel. Rendfonöksége elso három évében gyalog bejárta szinte az összes országot, ahol ferencesek voltak, igyekezett megszuntetni a visszaéléseket és visszaállítani a szerzetesi fegyelmet. IV. Ince 1249-ben Konstantinápolyba küldte az egység elomozdítására - ami a görögökkel meg is történt a II. Lyoni Zsinaton 1274- ben, de csak rövid idore. Az o rendfonöksége alatt kezdett a rendben terjedni a Joachim a Fiore apát (+1202) által hirdetett eretnekség (apokaliptikus eretneksége), mellyel János is rokonszenvezett. Részben emiatt kényszerült lemondani a rendonökségro1 1257-ben. Az általános káptalanon o maga ajánlotta utódjául Szent Bonaventurát erényei és nagy tudása miatt. 1259-ben - valószínuleg IV. Sándor pápa akaratéból egyházi bíróság elé idézték eretnekség vádjával. Aligha kerülte volna el a börtönt, ha egy jóakaró bíboros, Ottoboni (a késobbi V. Adorján pápa) védelmébe nem veszi. Egyesek János testvér meghurcolásáért méltánytalanul Bonaventurát vádolták (lásd Fioretti 48. f.). O csak „hivatalból asszisztált” az eljárásnál. Ezek után János testvér a greccioi remeteségbe vonult, s élete hátralévo részét itt töltötte imában, elvonultságban. Amikor arról értesült, hogy a görögök újra elszakadtak a rámai egyháztól, a 80 éves aggastyán elindult, hogy újra az egységet szolgálja. De nem jutott el Konstantinápolyig; útközben megbetegedett és Camerinonál, Assisitol nem messze bevégezte életét. VI. Piusz (1775-1799) avatta boldoggá. Ottoboni bíboros tanúsága Pármai Jánosról: (Részlet a bírákhoz írt levelébol.) „Kezeskedem Pármai János erényérol és hitérol. Nem ismerek nálánál jámborabb és katolikusabb embert; János testvér hite ugyanaz, mint az enyém. A bánásmód, amelyben részesül, mintha engem érne. Ha ot elítélik, engem is elítélnek.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Jánost lelki erovel és buzgósággal ruháztad fel, hogy rendje és egyháza javára fontos feladatokat lásson el. Közbenjárására segíts bennünket, hogy kötelességeinket a legnagyobb igyekezettel megtegyük s tetszésedet kiérdemeljük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


BOLDOG SARKANDER JÁNOS pap, vértanú
*Skoczów, 1576. december 20. +Olmütz, 1620. március 17.
Sarkander János atyja egyszerű ember lehetett, édesanyja azonban a Kornice lovagi családból származott. Házasságukból Jánoson kívül három fiú és egy leány született. 1589-ben az apa meghalt, az özvegy gyermekeivel együtt átköltözött a morvaországi Priborba. János itt kezdte meg tanulmányait. Négy évvel később a bátyja után ő is az olmützi jezsuita kollégium növendéke lett. 1597-ben megkezdett filozófiai tanulmányait az 1599-ben kitört pestisjárvány miatt Prágában fejezte be.

1604 őszén beiratkozott a grazi egyetem teológiai karára. 1606-ban megszakította tanulmányait és a morvaországi Vala?ské Meseríciben feleségül vett egy luteránus leányt. A házasságnak -- valószínűleg felesége halála miatt -- hamarosan vége szakadt. 1607. dec. 21-én János az olmützi főesperes előtt teológiai vizsgát tett, és megkapta a kisebb rendeket, majd a következő év márciusában pappá szentelték.

Lelkipásztori működését a reformáció által erősen érintett olmützi egyházmegye plébániáin kezdte.

Buzgósága láttán püspöke Boskovicébe, a ,,cseh testvérek'' egyik fő fészkébe helyezte, végül 1616-ban megérkezett utolsó állomáshelyére, Hole?ovba. Ebben a városban alakították ki a jezsuiták a rekatolizáció egyik fő erősségét, s itt rendezték be az ünnepélyes fogadalomra készülő rendtagok házát, és arra kérték Dietrichstein bíborost, hogy megfelelően energikus, hithű plébánost helyezzen melléjük. Így esett a választás Jánosra.

A politikai körülmények meghiúsították a szép reményeket. 1618-ban ugyanis a nagyobbrészt protestáns cseh nemesek fellázadtak Ausztria ellen. Lobkowitz Popel Lászlót, Morvaország helytartóját és a katolikusok támaszát megfosztották tisztségétől, Brünnben bebörtönözték, a jezsuitákat pedig május 17-én kiűzték a városból. János, a plébános maradt káplánjával egyedül a hívek támasza és minden gyűlölet célpontja. Különösen azért gyűlölték, mert a helytartó gyóntatója volt, s azt hitték, minden politikai és katonai titok birtokában van. A hívek azt tanácsolták neki, hogy meneküljön el.

1619 júliusában Lobkowitz egyik udvari emberét követve János Krakkóba ment, s nem maradt Hole?ovban más pap, csak a káplánja, Tucek Sámuel. János Krakkóból Czestochowába zarándokolt, majd egy hónap múlva a Lobkowitz család birtokára, Rybníkbe ment. Októberben levelet kapott Lobkowitztól, hogy térjen vissza Hole?ovba. János ekkor felajánlotta, hogy cserél a káplánnal: legyen az a plébános, ő meg a káplánja lesz. Ezt nem fogadták el. November végén érkezett vissza Hole?ovba.

1620 februárjában II. Vaza Zsigmond lengyel király a császár segítségére indult, s amerre elvonult Sziléziában és Morvaországban, minden várost és falut kifosztottak a katonái. Amikor kozákjai Hole?ov közelébe értek, János kezében a monstranciával szentségi körmenetben vonult eléjük, ami annyira megdöbbentette a katonákat, hogy a várost érintetlenül hagyták. Ebből azonban a morva nemesek arra következtettek, hogy János összejátszik ellenük a lengyel királlyal, sőt a császárral is.

Morvaország ekkor új legfelsőbb bírót kapott Bítovský Vencel személyében, aki működését azzal kezdte, hogy a katolikus papokat bebörtönöztette. Jánosnak sikerült titokban elhagynia Hole?ovot, de elfogták. Mint árulót megláncolva vitték Olmützbe és bíróság elé állították. A bíróság egyetlen katolikus tagjától ismerjük az eljárás részleteit. A fő vád János ellen az volt, hogy ő hozta Morvaországra a kozákokat. A vád hátterében és az azt követő bánásmódban azonban a katolikus pap elleni izzó gyűlölet húzódott meg.

A február 13-i kihallgatáson azzal vádolták, hogy mint gyóntatónak és tanácsadónak tudnia kellett Lobkowitz terveiről, s bűnös abban, hogy e terveket nem fedte fel a protestáns elöljáróknak. A harmadik kihallgatáson felelősségre vonták a sérelmekért, amelyek a Hole?ovban folyó rekatolizáció során a protestánsokat érték. A negyedik kihallgatáson számon kérték tőle, miért nem jelentette Lobkowitz terveit, hiszen a gyónásban tudomást kellett szereznie ezekről. János csak annyit válaszolt, hogy először is semmi ilyesmiről nem volt tudomása. Másodszor, ha a gyónásban lett volna is erről szó, neki akkor is őriznie kellett volna a gyónási titok pecsétjét. Ezután három órára kínpadra vonták. Zsoltárokat imádkozva türelmesen állta a gyötrelmeket. A kínzás során olyan sérüléseket szenvedett, melyek következtében egy hónap múlva börtönében meghalt. Életének utolsó hónapjában, amely meghosszabbított haldoklás volt, panasz nélkül tűrt és szüntelenül imádkozva együtt szenvedett a Megfeszítettel.

A kortársak egyértelműen a katolikus hit vértanújának tekintették. 1859. szeptember 11-én avatták boldoggá.


Arimateai Szent József     hitvalló       

Szent Elek az Isten embere

Szent Elek az Isten embere

Szent Elek Rómában született 360 körül gazdag és jámbor családban. Atyja Eutimián szenátor volt, anyja Aglaida. Jó nevelést kapott tőlük. Szülei kívánságára megnősült, de a házasságkötés napján titokban elhagyta szülei házát és Edesszába hajózott. Szomorú szülei mindenütt keresték fiúkat, aki Edesszában élt, szegényes ruhában 17 évig egy templom lépcsőjén. Szigorú életet élt, keveset táplálkozott, a kapott alamizsnát szétosztotta a szegény öregeknek. Vasárnaponként magához vette Krisztus Szent Titkait. A külső önmegtagadással egyesítette a bensőt: sokat imádkozott és elmélkedett. Testének külseje egészen megváltozott és leromlott. Kívánva elkerülni az emberi dicséreteket, Tarzusba hajózott, de a szelek hazájába vitték vissza. Szülei házánál a kapu mellett élt egy kis kunyhóban 20 évet úgy, hogy senki nem ismerte fel. Vezeklő szigorú életét ott is folytatta. Sokat szenvedett a szolgák kegyetlenkedéseitől. Mindennap láthatta feleségét, aki állandóan siratta őt. Istentől előre megtudva halála idejét, Elek leírta életét és békén adta vissza lelkét Istennek. Szerettei csak halála után ismerték fel egy nekik írt levélből. Szent teste egy hétig temetetlen maradt. Jó illatot árasztott és sok gyógyulás történt általa. Az Aventinuson levő Szent Bonifác templomában temették el 411. március 17-én.

Nagyböjt II. vasárnapja - Reminiscere I. oszt.; Stációs templom: Sancta Maria in Dominica

jsznev.jpgMint a kántorböjtre következő vasárnapnak régebben nem volt külön Szentmiséje,[1] ennek maradványa, hogy mostani evangéliuma is megegyezik a kántorböjti szombatéval. Durandus szerint az ő idejében csak e napon szűnt meg az orgona.[2] Ugyanő összefüggést is keres a Nagyböjt négy első vasárnapja között.[3] Az elsőn az Úr felfegyverezte katonáját (példájával az ördög legyőzésében), a másodikon megmutatja neki a jutalmat, t.i. az örök boldogságot az evangéliumban, mely az Úr megdicsőüléséről szól a Tábor hegyen. A harmadik vasárnap megjelöli az ehhez vezető utat (bűnbánat), míg a negyedikben már a mennyei Jeruzsálem öröme csendül meg. A bűnbevallás, bánat és az Istennel szemben fennálló bűnadósságtól való szabadulás vágya jut kifejezésre a mai Vasárnap Szentmiséjében. Motívumul szolgál erre egyrészt a táborhegyi megdicsőülés (evang.),[4] mert ebbe csak a tiszta lelkűek követhetik az Üdvözítőt, másrészt az Úr parancsainak szeretete. (Off.)
___________________
[1] Ballerini szerint (M.L. 54,624.) csak az ünnepélyes mise maradt volna el.
[2] Rationale div. Off. 180. o.
[3] Ugyanígy Müller is, aki ezeket „Hochschule des Herrn”-nek nevezi. (Das Kirchenjahr. 193. sköv. o.)
[4] (Mt. 17,1-9)

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 117-118. old.)