Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

2019. január 18. - Andre Lowoa

 

ÁRPÁD-HÁZI SZENT MARGIT

dt4_530.jpgImádság Árpád-házi Szent Margithoz

Ó, Szent Királylány, hazánk engesztelő áldozata!
Te, aki vezeklésül adtad magad értünk, segíts nekünk, hogy népünk karizmája szerint,
felismerhessük feladatunkat.
Tündöklő alázatosságoddal beragyogod hazánk egét, mint fénylő csillag világítasz nekünk.
Nevedhez méltó igazi Gyöngy lettél a Boldogasszony Koronáján!
Légy velünk e nehéz, és küzdelmekkel teli időszakban!
Segíts imádkozni, segíts jónak lenni, türelmesnek és kitartónak a hitben és a szeretetben!
Fiataljaink számára kérd a tisztaságban való állhatatosságot, s hogy felfedezzék a tiszta és a
másokért vállalt áldozatos élet értékét a családban és a társadalomban, az egyházban és a világban egyaránt!
Köszönjük áldozatos életedet, és kérünk, ne hagyj el minket.
Esedezz népedért, maradj egységben velünk, Boldogasszony hűséges Leánya!
Ékes Virágszál, Fényességes Gyöngy, esedezz népünkért, szép magyar hazánkért!
Tenger bánatunkban légy segítségünkre, fénylő könnyeiddel kelj védelmünkre! Ámen

Miatyánk... Üdvözlégy... Dicsőség...szent_margit_zardaba_lep1_530.jpg

NECCHI* LAJOS orvos - ÁRPÁDHÁZI SZENT MARGIT - Szent Markián atya

NECCHI* LAJOS orvos, III. r. (1876-1930)

Milánóban született. Már fiatal korában síkraszállt Krisztus és az Egyház ügyéért. 23 éves korában Ferrari bíborostól megkapta a Pro Ecclesia et Pontifice kituntetést a katolikus akció terén kifejtett tevékenysége miatt. Városában a vallás eszméjét képviselte a munkások között s a városi tanácsban is, bár nem szívesen kapcsolódott bele a politikába. Öntudatos tagja volt a Ferences III. rendnek. Kora vallástalan szellemével szembeszállva eros hitével és szeretetreméltóságával sokakat megnyert Krisztus ügyének, köztük a késobbi ferencest és a milánói egyetem alapítóját, Gemelli Ágostont. Együtt alapították a Szent Szív egyetemet. Orvosi tudását, egyetemi muködését mint a biológia tanára, az apostolkodás szellemében végezte. Nemcsak a test, hanem a lélek gyógyítására törekedett, felkarolta a szegény betegeket. Sok mindenben hasonlított Batthyány Lászlóra. Csodálatos lelki szépsége különösen betegségében mutatkozott meg. Soha senkinek sem panaszkodott, még feleségének és gyermekeinek sem. Tudott mosolyogni a legkegyetlenebb fájdalmak között is. Különszobát rendeztetett be magának, ott szenvedett álmatlan éjszakákon át. Vallotta: „Kész vagyok rákbetegségben meghalni, mert a test legnagyobb fájdalmai Krisztus testében szentelodtek meg.” 1930. jan. 10-én halt meg. Végrendeletében meghagyta, hogy sírkövére ezt véssék: „Necchi Lajos, ferences harmadik rendi.” Halála után három évre tanártársai, köztük P. Gemelli, betegei, ismerosei boldoggá avatása elindítását kérték. Az eljárás folyamatban van.
Necchi professzor vallomása Istenrol és a szeretetrol:
„Ha a szavak szépségéhez kell mérnünk a fogalom fennköltségét, akkor a legnagyobb szó Isten imádandó neve. Csak egyetlen szó van még, s ez nagy, mint Isten neve s a legédesebb az emberi ajkakról elhangzó szavak között: a szeretet.”


Imádság:

Istenünk, te tiszteletreméltó Neechi Lajos testvérünk által felragyogtattad Krisztus világosságát az Egyház arcán. Testvérünk példája lelkesítsen bennünket Isten és a felebarát szeretetére. Krisztus, a mi Urunk által.




ÁRPÁDHÁZI SZENT MARGIT
*Klissza (Dalmácia), 1242. +Nyulak szigete (ma: Margitsziget), 1270. január 18.

Atyja IV. Béla király, Szent Erzsébet testvére, anyja Laszkárisz Mária bizánci hercegnő volt. Margitot még a szíve alatt hordozta édesanyja, amikor a tatárok Batu kán vezetésével, 1241-ben Wahlstattnál megsemmisítették a németek és lengyelek egyesült seregét, majd a vértől és a győzelmi mámortól megittasodva betörtek Magyarországra. Béla király megkísérelte föltartóztatni őket a Sajónál, de borzalmas vereséget szenvedett, s Dalmáciába kellett menekülnie. A szülők végső szükségükben a születendő gyermeket Istennek ajánlották. És a lehetetlen megtörtént: messze Belső-Ázsiában meghalt a nagykán, s Batu a Duna-Tisza táján meghódított hatalmas területeket hátrahagyva, összegyűjtötte lovasait, és sietve távozott kelet felé, hogy le ne késsen az osztozkodásról.


Béla és Mária nem vonakodott fogadalmát teljesíteni: amikor Margit hároméves lett, átadták a domonkos nővéreknek Veszprémben.

A domonkosok rendi családja, amelyben Margit felnövekedett, még csak néhány évtizede létezett. Még telítve volt az első buzgalom frissességével és töretlenségével. Amíg a prédikáló testvérek bejárták Spanyolországot, Dél-Franciaországot és Észak-Olaszországot, tanítottak, koldultak, eretnekekkel vitatkoztak, addig a Szent Domonkos szabályait követő női kolostorok a belső, misztikus jámborság őrhelyei voltak. Szűz Mária bensőséges szeretete, a szenvedő Megváltó iránti nagy odaadás, valamint a megalkuvás nélküli vezeklő szellem voltak lelkiségük jellegzetes vonásai. A vezeklés mindenekelőtt a szeretet önfeláldozó tetteiben, betegek gondozásában, bélpoklosok ápolásában nyilvánult meg.

 

Ebben a szellemben nőtt fel Margit. Béla király, leánya részére új kolostort építtetett a Duna egyik szigetén (Nyulak szigete, ma Margitsziget), Buda közelében. Itt tett fogadalmat Margit 1254-ben. Különböző kijelentései értésünkre adják, hogy a tizenkét éves leány tudta, mit tesz, amikor letette fogadalmát Humbert rendfőnök előtt. Isten kétszer is nagyszerű lehetőséget adott neki arra, hogy az egész világ előtt bebizonyítsa: ő teljesen szabadon és szívének teljes odaadásával szentelte magát az Úrnak. Kétszer is lett volna rá lehetősége, hogy Rómától felmentést kérjen a fogadalma alól. Atyja ugyanis kétszer is fölkereste a kolostorban házassági ajánlattal, mindkét alkalommal biztosítva őt arról, hogy a fölmentést Róma minden bizonnyal meg fogja adni, hiszen a kilátásba helyezett házasságok igen nagy politikai előnyökkel járnának. Az első kérő a lengyel király volt, a második Ottokár cseh király. Margit mindkettőt határozottan visszautasította. Ottokárral azonban -- atyja sürgető kérésére -- egy bemutatkozás erejéig találkozott. A cseh király a találkozás után tudatta vele, hogy szépsége a rendi ruha ellenére is elbűvölte. Margit erre meglehetős fölháborodással azt mondta a nővéreknek: inkább levágatja az orrát, hogysem még egyszer ilyen hűtlenségnek kitegye magát. Atyját pedig emlékeztette arra, hogy ő ajánlotta föl egykor Istennek, és a cseh királyság összes kincsével és dicsőségével együtt siralmas látvány ahhoz az országhoz képest, melyet az ég és föld Királya ajánl neki, aki az ő jegyese egyszer s mindenkorra.

 

Szenttéavatási aktái megmaradtak, s nővér- és kortársainak, élete tanúinak sok értékes és hitelt érdemlő vallomását is tartalmazzák. Értésünkre adják, hogy Margit számára magától értetődő volt a szabályok szigorú megtartása, a kemény önsanyargatás, s a legnyomorúságosabb, utálatot gerjesztő betegek szolgálatában való hősies kitartás. Nagyon gyorsan és erélyesen leszoktatta nővértársait arról, hogy benne bármi módon is a királylányt tiszteljék. Egy szolgáló, akit csodával határos módon mentett meg a megfulladástól, a szenttéavatási akták szerint így tanúskodott: ,,Margit jó és szent volt, mindnyájunk példaképe. Alázatosabb volt, mint mi, szolgálóleányok.''


Életének alapszabálya egészen egyszerűen hangzik, de a három egyszerű tétel az evangélium egész tökéletességét magában foglalja:

Istent szeretni,

magamat megvetni,

senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítélni.

Isten rendkívüli imameghallgatásokkal és csodákkal jutalmazta odaadását. Margit bírta a jövendölés adományát is. Bizonyított példa, hogy atyjának II. Osztrák Frigyessel Stájerországért folytatott harcában a győzelmet előre megmondotta. Nyilvánvalóan a fátyol alatt is IV. Béla odaadó leánya maradt. Nem hagyta ugyan politikai érdekből férjhez adatni magát, de az utolsó nagy Árpád-házi uralkodó messzemenő terveivel és erőfeszítéseivel szoros kapcsolatban volt. Talán ebben a kapcsolatban és közös felelősségben látta életének igazi értelmét. És ez az elhivatottság olyan vezeklő életre ösztökélte, ami ma nekünk szinte öngyilkosságnak tűnik. Egykor Istennek ajándékozták, mivel atyja azt hitte, ezáltal kieszközölheti Magyarország megszabadulását a tatároktól. Amikor Margit elég idős volt ahhoz, hogy önmaga felől szabadon döntsön, megerősítette ezt a fölajánlást. Remélte, hogy Isten elfogadja őt, mint elfogadta valamikor Krisztus áldozatát, akinek haláláról ezt mondja az Írás: jobb, ha egy ember hal meg, mint hogy az egész nép elvesszen.

 

Huszonnyolc éves korában halt meg, szeretettől és vezekléstől elemésztve. Halála óráját derűs arccal előre megmondotta a nővéreknek. Boldoggáavatási perét sohasem fejezték be, de tiszteletét 1789-ben hivatalosan is engedélyezték. 1943-ban avatták szentté.



--------------------------------------------------------------------------------

Életét az 1300-as évek elején írták meg, s Ráskay Lea domonkos apáca másolatában maradt ránk egy 1510 körüli kódexben. Az alábbiakban ebből közlünk néhány részletet:

 

,,Mert eloszlott vala néminemű malaszt az ő orcájában és néminemű malasztos, megért erkölcs az ő tekintetében, úgy, hogy sem kemény beszédekkel, sem lágy beszédekkel nem láttatnék megváltoztatni... Gerjedez vala ez nemes szent szűz az isteni szerelemnek tüzével, és meggyulladván, imádkozék vala szüntelen, olyha minden közbevetés nélkül, úgy, hogy napnak első idejétől fogva az konventnek ebédének ideiglen szünetlen imádságban marad vala meg.
És mennyével felülmúl vala mindeneket nemességgel, annyéval inkább erőlködik vala magát megalázni ez nemességes szent szűz, magyeri királnak nemes leánya. Hetet tart vala az konyhán, főz vala az szororoknak, fazekat mos vala, tálakat mos vala, az halakat megfaragja (lepikkelyezi) nagy hidegségnek idején, úgyhogy az nagy jeges víznek hidegségétől ez gyenge szűznek az ő kezének bőre meghasadoz vala és a vér kijő vala az ő kezéből, és némikoron bekötik vala az ő kezét az ő nagy fájdalmáért. Az konyhát megsepri, fárd hord vala hátán, vizet merét vala és ő maga az konyhára viszi vala.

 

Éjjel fölkel és úgy hallgatja vala, ha valamely szoror nyög, és hozzámegyen, megkérdezi. Némelyeknek bort hevít, némelyeknek ruhát melegít, és odateszi, hol az betegnek fájdalma vala. Ha kedég valamely az szororok közül meghal vala, tehát ez szent szűz mindaddig el nem megyen az meghalt szorornak testétől, mígnem eltemettetik vala. Hanem az holttestnél imádkozik, és oly igen nagyon siratja, nagyobban hogynem mintha őneki testi atyjafia volt volna.
Esmég ez szent szűz vala mindenben szegénységnek szeretője és megtartója és igen szeret élni vala szegénységben. Őneki ruhája, kápája vala igen ő és megszakadozott, és foltos vala. És némikoron ez szent szűz az sárból veszen ki posztódarabokat, és azzal foltozza vala meg köntösét, kápáját.

 

Ez szent szűz eszében forgatja vala gyakorta és néha egyebekkel is beszéli vala az ő nemzetének, eleinek életüket és életöknek szentségét. Azaz: Szent István királnak életit... Szent Imre hercegnek is ő életit... Szent László királnak életit... Szent Erzsébet asszonynak, az ő szerelmes nénjének szentséges életit... Ilyenféle gondolatokban és szólásokban foglalja vala magát ez szent szűz, és nagy magas fohászkodásokat vonszon vala az ő szívének belső részéből, és kéré vala ez szenteknek esedezésüket, hogy az ő érdemüknek miatta és az isteni ajándoknak, malasztnak miatta érdemlene lenni az ő nyomuknak és érdemöknek követője.
Mikoron az ő nagy keserűségét látnák szororok, olyha őrajta könyörülvén, úgymondnak vala őneki:
-- Mi tenéked benne? Mit gondolsz vele? Mire hogy minden történetért te tennen magadat gyötröd?
Tehát ez szentséges szűz Szent Margit asszony az ő szívének mélységéből vonszván nagy fohászkodást, ezenképpen felele:

 

-- Az anyaszentegyház, minden hív kereszténynek anyja az ő drágalátos tagiban metéltetik és igen keményen gyötretik. És ti azt mondjátok énnekem: Mi tenéked benne? Nemde nem ő szült-e keresztvíznek miatta újonnan engemet, ti veletek öszve?! Nemde az ő leányai közül való vagyok-e én? Bizonnyal az vagyok!
Mikoron jutott vala ez szentséges szűz az ő betegségének tizenharmad napjára, egy szombat napon... meggyullada ez méltóságos szűz az mennyei jegyesnek szerelmében: kit kéván vala, kit szolgál vala, kit mindeneknek felette szeret vala, kinek szerelméért mind atyját, anyját és ez világi országnak birodalmát elhagyta vala. Az ő ártatlan lelkét, szentséges, méltóságos lelkét ajánlván az ő Teremtőjének, az ő édességes, kévánatos jegyesének, elnyugovék az Úrban.''



--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, szüzesség kedvelője és őre, kinek jóvoltából szolgálód, a mi Margitunk a szűzi tisztaság ékességét a jó cselekedetek érdemével egyesítette, kérünk, segíts, hogy lelkünk épségét az üdvös bűnbánattal visszanyerhessük!




Szent Markián atya

Markián egy pusztában élt szerzetesként. Szívével és értelmével állandóan Isten felé törekedett. Egy kis kunyhót épített, és abban imádságban, zsoltáréneklésben és jámbor könyvek olvasásával töltötte idejét. Sokan hallottak szent életéről, sokan keresték fel‚ ő pedig kolostort épített látogatói számára. Isten csodatevő kegyelme láthatóan nyugodott a szent vezeklőn. Sok csodát tett szent életében. Meghalt 388 körül.



Boldog Özséb kanonok, hitvalló, † 1270           
  

Szent Piroska     szűz, vértanú, † ~270   

Szent Péter apostol széke Rómában (Festum Cathedrae Petri Romanae) Nagyobb duplex ünnep

szpeter.jpgMost Péter főapostolnak két székünnepe van, melyek közül a január 18-i a későbbi származású. Valószínűleg gallikán eredetű ünnep és keletkezésének oka arra vezethető vissza, hogy Péter régi székünnepe, február 22-e, legtöbbször a Nagyböjtbe esvén, nem tartották megengedhetőnek akkor ünnepet ülni, azért tették január 18-ra. (Így Duchesne[1] és Thalhofer[2] de Kellner[3] nem tudja okát adni.) A két ünnep együtt először a VII. századi Martyrologium Hieronymianumban található meg. Mivel pedig ennek összeállítója és Beda Venerabilis a február 22-i ünnephez hozzáfűzte ezt: „in Antiochia”, azért lett a másik „Romae”. A különböző szokásokat – néhol mindkettőt, máshol egyet, ismét máshol egyet sem ünnepeltek – ez ünneplést csak IV. Pál pápa szüntette meg, aki 1558. január 6-án mindkettőnek ünneplését elrendelte. De csak egyházilag (festa chori). V.ö. még Szent Péter apostol széke Antiochiában. (Február 22)

Az ünnep jelentősége tehát Szent Péter apostolnak római püspöksége, más szóval a római püspök primátusának Szent Pétertől, az első pápától, való származása. Ennek a történeti ténynek bizonyítása nem tartozik tárgyunk keretébe[4] és ezért áttérhetünk a napi szentmise magyarázatára.

Az ünnep tárgyának megfelelően a szertartások elsősorban a főapostolnak papi méltóságát emelik ki, azért már a bevezetés (Introitus) is a szent főpapok (pápák és püspökök) miséjéből való. Az Üdvözítő ígéretének szavain kívül, melyekkel Péternek egyházfői hatalmát jelezte, (Grad. Tract. Off. Comm.) különösen a 106. zsoltár (Grad.) emeli ki Krisztus első földi helytartójának nagy dicsőségét, míg az Introitus 131. zsoltára a Megváltó földi uralmának legjellemzőbb tulajdonságát juttatja eszünkbe: a szelídséget. A régi választott nép harcias királyait az isteni szeretet nevében kormányzó vezetés váltotta föl.
_________________
[1] Origines du culte chrétien. Paris, 1898. II. kiadás. 268. o.
[2] Handbuch der kath. Liturg. Freiburg, 1912. I. 713.
[3] Heortologie oder die Geschichte des Kirchenjahres und der Heiligenfeste. Freiburg im Br. III. kiadás, 1911. 230. o.
[4] Ezt különben ma már az elfogulatlanabb protestáns hittudósok sem tagadják. L. erről Pesh: Prael. dogm. 1909 I. 313.; Schmid: Petrus in Rom, Luzern 1892; Rivington: The primitive Church and the See of Peter, London 1894.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 83-84. old.)

Szent Atanáz és Cirill főpapok

Szent Péter     székfoglalása, ~43       


Szent Atanáz és Cirill főpapok

Mindkét szent főpapnak az egyházi év folyamár külön ünnepe van. Szent Atanázt május 9-én ünnepeljük külön, Szent Cirillt pedig június 9-én ünnepeljük szintén külön. Mai ünnepük valószínűleg helyi kezdeményezés. Különleges érdemeik és szent életük miatt akarták őket még megünnepelni a mai napon.

Szent Antal apát

szantal.jpgEgyiptom Kóma nevű falujában született 251-ben. Szülei buzgó keresztények voltak, kiknek Isten jósága e világ javaiból is bőven juttatott. Boldog családi életet éltek, Úgyhogy gyermekük a szülői házon kívül nem szívesen időzött. Iskolába sem szeretett járni. A világi tudományok nem érdekelték, de annál inkább kedvelte a Szentírást; örömest hallgatta, ha felolvasták, s mivel csodálatos emlékezőtehetsége volt, idővel könyv nélkül tudta.

Tizennyolc éves lehetett, mikor szülei elhaltak és ő tekintélyes vagyon birtokába jutott. Az volt a szándéka, hogy vagyona kezelésének és húga nevelésének él. Alig múlt el azonban hat hónap, mikor a templomban a gazdag ifjúról szóló evangéliumot (Máté 19,17-23) hallotta. Szívére vette az Úr Jézus szavait: „Menj, add el, amid van, oszd a szegényeknek...” és 300 holdnyi birtokát szétosztotta. Eladta ingóságait is és ezek árát megharmadolva, egyik részét a szegényeknek adta, másikát húga nevelésére, a harmadikat saját fenntartására szánta. Kevéssel utóbb azonban hallotta a hegyi beszéd szavait: „Ne legyetek szorgoskodók a holnapról. A holnapi nap gondoskodjék önmagáról” (Máté 6,34); erre húgát a falubeli szüzekre bízta, önmaga pedig csekély maradék pénzét is elosztogatta, s teljesen szegényül a remeték közé ment, kik a környéken szétszórtan nagy számmal éltek.

Egy öreg bölcs remetét választott ki lelki vezetőül. Sovány élelmét és hitvány ruházatát, valamint a szegényeknek szánt alamizsnát kézimunkájával kereste meg. Dolga végeztével el-ellátogatott a szomszédos remetékhez s tanulékony lélekkel hallgatta tanításukat és szemlélte életmódjukat. Mindeniknél talált valami követnivalót; egyiknél a lelki vidámság, másiknál a szent komolyság fogta meg lelkét; ennek türelmét, amannak virrasztásait és önsanyargatásait csodálta; volt, kinek nyájassága, másnak tudomány- szeretete tetszett meg neki. Mint szorgalmas méh mindent összegyűjtögetett, s nagy lelki haszonnal szokott megtérni ezekről a jámbor kirándulásokról kunyhójába. Otthon azután szorgalmasan elgondolkozott azon, amit látott és hallott s minden jót türelmesen és gondosan utánozni iparkodott. Ilyenformán csakhamar oly nagy erényességre tett szert, hogy remetetársai Isten barátjának nevezték.

A gyors és könnyű előhaladás boldog korszakára csakhamar keserves idők következtek. A gonosz lélek ugyanis ádáz harcot kezdett ellene. Mindent megkísérelt, hogy haladását megnehezítse, őt magát elkeserítse, s ha lehet, tönkretegye. Először vágyat próbált benne kelteni az után, amit elhagyott: eszébe hozta birtokait, húgát, a világi fiatalemberek örömeit. Majd az erényes élet nehézségeivel ijesztgette; a bizalmatlanságot és kishitűséget keltegette benne: lesz-e eredménye erőfeszítéseinek? Bírja-e majd gyenge szervezete ezt az életet? Utóbb már éjjel-nappal tisztátalan csábító képeket varázsolt eléje és félelmetes látomásokkal gyötörte. Szent Antal mindezek ellen a kísértések ellen szívósan állta a harcot; munkának adta magát, szigorú böjtöket tartott, kákán vagy puszta földön aludt, a halálról és ítéletről elmélkedett.

A hosszú, heves harcban kimerülve, teljesebb magány utáni vágy fogta el. Elvonult egy régi, elhagyott síremlékbe. Egyik meghitt barátja hordott neki élelmet. Egy éjjel az ördög annyira megkínozta, hogy másnap barátja a földön elterülve félholtan találta. Nagy üggyel-bajjal a közeli faluba vitte rokonaihoz, kik szerető gondozásba vették. Mikor azonban éjnek idején a háznép aludt, Antal arra kérte mellette virrasztó barátját, hogy vigye vissza előbbi magányába. Barátja nem minden aggódás nélkül megtette kívánságát. S csakugyan újabb rettenetes kísértések támadtak rá. A gonosz lélek testi bántalmazásokkal és ijesztő torz alakok felvonultatásával kínozta. Egy alkalommal a legnagyobb küzdelem hevében lelkére hirtelen fénysugár vetődött, melyben az Úr Jézus jelenlétére ismert. „Hol voltál, édes Jézusom, hol voltál? Fohászkodik Szent Antal fáradt lelke az Úrhoz. Miért nem jöttél előbb, meggyógyítani sebeimet?” Az Úr ezt felelte: „Itt voltam, Antal, vártam küzdelmed kimenetelét. Mivel férfiasan tusakodtál és nem tágítottál, mindig segítségedre leszek”.

Tizenöt évet töltött volt már akkor szülőföldje határában. 35 éves korában útrakelt, hogy járatlan vidéken, háborítatlan magányt keressen. Útközben még néhány súlyos kísértéssel próbálta meg őt a gonosz lélek, de ezek már csak a részéről elvesztett harcnak végső erőlködései voltak. Szent Antal a Pispir hegységben egy várromot talált, itt húzta meg magát. Cellaszerű kis zugba befalazta magát s húsz esztendőt töltött itt szent elmélkedésben; az anyagot hozzá a könyv nélkül tudott Szentírás szolgáltatta. Eleinte csak nagy időközökben tévedt oda egy-egy ember, kiktől csekély táplálékát szerezte. Utóbb mind többen és többen vettek tudomást róla, egyre nagyobb számban keresték föl s így tartózkodási helye elvesztette magány jellegét. Előjött tehát és új életet kezdett.

A húsz évig tartó szent magány alatt Istenben elmerült élete, a folytonos imádság és elmélkedés egészen az Úr Jézus mintájára formálta a lelkét. életszentség és bölcsesség ömlött el külsején, az Istenben élő ember meghatottsága rezgett szavaiban. Mindenki gazdagodott, aki hozzá jött. Szelíden szólt, de igen komolyan. Mindenki figyelemmel, tisztelettel és áhítattal hallgatta; érezték, hogy Istentől jött. Messze földről fölkeresték e világ nagyjai is tanács végett, fejedelmek és püspökök; sokan hozzája szegődtek, lelki atyjuknak választották, letelepültek közelében, s így a Pispir hegy vidékén egész remetetelep alakult. Ez volt az első társas remeteség, első, kezdetleges formája a szerzetesi közösségnek (cenobiaság). Így lett Szent Antal a szerzetesség pátriárkája, ellentétben Remete Szent Pállal, ki egész életén át teljes magányosságban élt.

Mikor 311-ben tudtára esett, hogy Maximinus császár üldözést indított a keresztények ellen, így szólt tanítványaihoz: „Menjünk mi is testvéreink dicsőséges diadalünnepére; vagy küzdjünk magunk is, vagy legalább nézzük meg a küzdőket”. Fölkerekedtek tehát és elmentek Alexandriába. Szent Antal sorra járta a börtönöket, bíróságokat, vesztőhelyeket s lelkesítette a vértanúkat. Maga is igen vágyott meghalni az Úr Krisztusért. Fehérre mosta remeteruháját és feltűnő helyeken forgolódott, hogy észrevegyék és elfogják. De felőle más volt az Úr rendelkezése.

Visszatért tehát a pispiri remeteségbe. Mivel azonban mind többen jöttek, messze vidékről is, őt hallani és csodálni, a kevélység kelepcéjétől félve elhatározta, hogy Thebaiszba költözik. Azonban Isten sugallatára megváltoztatta útirányát, kelet felé ment és a róla elnevezett Szent Antal-hegyen telepedett meg. A hegyoldalban kis forrás mellett kertet készített, hol maga termelte táplálékát: kis szemet meg zöldséget. Vizéhez jártak inni a környék állatjai, köztük a zebrák is. Egy zebrafalka ismételten kárt tett a kertjében. Legközelebbi alkalommal a jámbor öreg megleste és szemrehányások közt jól elpáholta vezérüket: „Miért bántotok engem, hiszen én nem bántalak titeket? Menjetek Isten nevében és vissza ne jöjjetek!” Ettől fogva a zebrák nem merészkedtek kertjébe jönni.

Mivel Szent Antalnak igen nagy tekintélye volt, arra kérték az egyiptomi püspökök, hogy Alexandriában szálljon vitába az ariánus eretnekekkel. Isten dicsőségéért és az igaz hitért mindenre kész volt Szent Antal. Lement Alexandriába és a Szentírásból az eretnekeknek fényesen bebizonyította, hogy a Fiú-Isten nem teremtmény, hanem ugyanúgy Isten, mint az Atya. Ugyanakkor meglátogatta Alexandriában Didi must is, ki négyéves kora óta vak volt, mégis korának legkiválóbb hittudósai közé tartozott. Beköszöntött s ezt kérdezte „Didimus, sajnálod-e, hogy nem láthatod a világot?” Háromszor kérdezte, s Didimus harmadszorra felelt: „Sajnálom!” „Ne sajnáld, szólt Szent Antal, hogy híjával vagy annak, amivel hangyák, legyek és szúnyogok is dicsekszenek; hanem inkább örülj, hogy olyan látásod van, minővel a szent apostolok rendelkez-tek; többet ér a lelki szem, mint a testig.

Életének utolsó tizenöt esztendejében két tanítványa, Amathas és Makárius (lásd jan. 2) voltak mellette. Mikor közeledett halála órája, üdvös intéseket adott nekik, majd lelkükre kötötte, hogy sírját senkinek el ne árulják. Nem akarta ugyanis, hogy testét bebalzsamozzák és különösebb tisztelettel illessék. Dolgairól fogy rendelkezett, hogy egyik köpönyegét adják Szent Athanáznak, a másikat Szerágion püspöknek, szőrköntöse pedig az övék maradjon. „Isten hozzátok, fiaim, Antal már megy s e világon többé nem lesz veletek”. Ajkán e szavakkal mosolyogva adta ki lelkét 105 éves korában, 356-ban. Foga, látása és hallása haláláig ép volt.

Szent Antal életét Szent Athanáz alexandriai püspök (máj. 2) írta meg, s tanításaiból is közöl. Közülük való a következő is: „Bizonytalan a halál órája. Mikor fölkelsz, nem tudod, megéred-e a nap lenyugtat. Mikor lefekszel, nem tudod, nem halálos ágyadba feküdtél-e s meglátod-e még a kelő napot? Erre kell gondolni! Akkor nem nyugtalanítanak a tisztátalan gondolatok, sem a kincsek után való vágy, kibékülsz ellenségeddel, visszaadod az idegen jószágot”.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

DOLLENCZ ALFRÉD vértanú - REMETE SZENT ANTAL

DOLLENCZ ALFRÉD vértanú (1853-1920)
A Torontál megyei Nagyszentmiklóson született s 1876-ban lépett be a Ferencrendbe, a Mariana tartományba. 1882-88-ig mint ünnepélyes fogadalmas testvér Pozsonyban muködött sekrestyésként. Ekkor régi vágya teljesült: a Szentföldre került. Ain-Karemben, majd Jeruzsálemben volt a missziós atyák szolgálatára, utána két pap rendtársával a törökországi Mugiukderesiben, egy szilíciai községben szolgált. A Ferences Martyrologium szerint „a kereszténység atyjai, orvosai, tanítói, papjai voltak.” Árvagyermekeket is gondoztak. (E városban már a 19. században is muködtek ferencesek, 1895-ben itt szenvedett vértanúságot Boldog Lilli Szalvátor - lásd nov. 22. - és hét örmény keresztény). A környéken 1919 óta a. hatalom a franciák kezében volt. A mohamedánok szüntelenül lázongtak az európaiak s általában a keresztények ellen. Mikor fovárosuk is a franciák kezére került, bosszúból kétezer keresztényt gyilkoltak meg. Alfréd testvér és társai is aggódtak, mi lesz velük és árváikkal. A környéken már mindenfelé üldözték a keresztényeket. Egyik napon beállított hozzájuk egy Oglu Ali nevu férfi, és barátságot színlelve azt ígérte nekik, hogy házában elbújtatja oket az árvákkal együtt. Sajnos hittek neki és elmentek vele. Amikor Ali házába értek, az elovette pisztolyát s agyonlotte a három ferencest 1920. jan. 23-án. Egy misszionárius társa kevéssel Alfréd testvér vértanúsága elott ezt vallotta. róla: „Szerencsés vagyok, hogy együtt lehetek Alfréd testvérrel, mert azonfelül, hogy vigyáz a templomra, a hospiciumra (rendházra), segítségemre van még mint gyógyszerész, mint orvos, és gondozza mindazokat, akik csak betegként jelentkeznek a. misszióban.”
„Megaláztál minket a sakálok földjén,
ránk borítottad a halál árnyékát...
Teérted gyilkolnak mindennap bennünket,
és leölésre szánt juhoknak tekintenek.
Kelj fel, miért alszol, Uram,
kelj fel és ne taszíts el mindörökre.”
43. zsolt.


Imádság:

Istenünk, te Alfréd testvért, aki dicséretes szorgalommal tevékenykedett a misszió szolgálatában, a vértanúság dicsoségével tuntetted ki, add, hogy példája minket is ösztönözzön Krisztus követésére. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.



REMETE SZENT ANTAL

*Kome (Egyiptom), 251/52. +356.

Aki rászánja magát, hogy annak a Szent Antalnak az életét kutassa, akinek a kereszténység a legrégibb időtől fogva a ,,Nagy'' megtisztelő jelzőt adta, készüljön föl jónéhány meglepetésre. Még ha elutasítja is az egész csodás színjátékot, amely körülfonja az Antal-legendát, kénytelen lesz számos dolgot csodálkozással tudomásul venni. Tulajdonképpen már az is szinte érthetetlen, hogy több mint 1600 év után még mindig emlegetik a nevét. Hiszen Antal csak egy szegény közép- egyiptomi fellah, földműves volt, és nem vitt végbe semmiféle történelemalakító tettet, mint ahogyan nagy államférfiak vagy egyházi kiválóságok szokták. És mégis csak ,,csodára'' gondolhat az ember, amikor alaposabb vizsgálódás után látja, hogy neve milyen mélyen belevésődött az osztatlan kereszténység történetébe, hogy alakjából micsoda magával ragadó erő áradt, amely sok kortársát is elbűvölte; s amikor fölismeri, hogy ez a világtól futó remete, aki egyre nagyobb magányra törekedett, indította el a monasztikus élet hatalmas mozgalmát, amely a külső és belső támadások dacára sok-sok évszázadon át fennmaradt, és még ma is töretlen. És ha az ember azt is tudja, hogy éppen az európai kereszténység -- különösen a 14. és 18. század között -- a Szent Antal-tiszteletnek hányféle változatát hozta létre, akkor önkéntelenül szeretne közelebbit és pontosabbat tudni erről az emberről.

 

Antalt alakját a korai idők legtöbb szentjénél több legenda övezi, amelyből költők és más művészek merítettek ihletet; elég, ha csak a festő Matthias Grünewaldra (+ 1528) hivatkozunk. Ezek a legendák alkalmas irodalmi formák az érzékfeletti valóság megközelítésére.

 

Antalról azonban nemcsak a legendák elbeszélései állnak rendelkezésünkre, hanem cáfolhatatlan, történelmi súlyú tanúbizonyságok is, amelyeket nyugodtan összevethetünk régi korok más történelmi személyiségeiről tanúskodó forrásokkal. Ez ugyan nem állítható minden megszorítás nélkül arról az Antal-életrajzról, amelyet Alexandriai Szent Atanáz érsek 365 táján, tehát alig tíz évvel a nagy szerzetes atya halála után írt. Ez az antik regényformát követő életrajz ugyanis túlságosan célzatos irat ahhoz, hogy történelmi utalásaiban gyanútlanul meg lehessen bízni. Nagyon is világosan fölismerhető a szándék, hogy a szerzője keresztény hősi eposzt akart írni.

Rajta kívül vannak azonban megbízható tanúságtevők a 4. század szerzetesi irodalmából, különösen Pakhomiosz írásai. Ott van azután az a hét levél, amely Antaltól ránk maradt. Ezekben egyénisége természetesen háttérben marad a tárgyalt kérdések mellett. Mindenekelőtt az Atyák mondásai (Apophtegmata Patrum) címen ismert nagy gyűjteményben találhatók tetemes számban Antal mondásai, amelyekből jobb képet kapunk egyéniségéről, mint hosszú beszédekből vagy beszámolókból.

 

Amikor Antal 251-ben vagy 252-ben megszületett Koméban, Közép- Egyiptom egyik falujában, a régi kereszténység éppen talán legsúlyosabb megpróbáltatását élte át. Decius császár (249--251) restaurációs politikájának megfelelően keresztényüldözést indított, amely az egész Római Birodalomra kiterjedt. Egyetlen keresztény sem volt már biztonságban, függetlenül attól, hogy az Imperium Romanum melyik tartományában élt: ma vagy holnap a császári törvényszék elé hurcolhatták. És sokan bizonyultak gyengének. Annál fenségesebben ragyogott a hűségesek hitvalló bátorsága. A következő évtizedekben, egészen 313-ig, amikor Konstantin császár kiadta a milánói türelmi rendeletet, a kereszténység vállalása életveszélyt jelentett. Aki meg akart maradni kereszténynek, annak állandóan készen kellett lennie a vértanúságig való helytállásra.

Antal jómódú házban nőtt föl. Amikor húsz éves lett, meghaltak szülei, és ráhagyták a családi örökséggel való gazdálkodást és a húgáról való gondoskodást. De egyszer csak történt valami, ami egy csapásra véget vetett annak, hogy a fiatalember csak úgy békésen éldegéljen a világban. Egy alkalommal a szentmisén az igehirdetésre figyelve hirtelen belévágott a fölismerés, hogy neki szól az, amit a lektor Máté evangéliumából éppen olvasott: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között... Aztán gyere, és kövess engem!'' Az ige nem volt ismeretlen előtte, de az ifjú Antal úgy érezte, hogy akkor és ott hangzik el először, és egyenesen a szívébe kiált. Olyan ellenállhatatlan ereje volt a szónak, hogy követnie kellett. Úgy tett, amint hallotta: eladta a családi birtokot, és ami nem volt szükséges a húgáról való gondoskodáshoz, a szegényeknek adta. Azután megkezdte az új életet, amelyről még nem is sejtette, hová fogja őt vezetni.

 

Hogy miből is áll a ,,lelki élet'', teljesen ismeretlen volt előtte. Mi okosabbat tehetett volna hát, mint hogy utánozza azokat, akiket a keresztény közösségben különösen jámbor embereknek tartottak: az ,,aszkéták'' voltak ezek, akik Istennek tetsző életet akartak élni, ki- ki a maga módján. Hozzájuk hasonlóan Antal is visszavonult a hétköznapi élettől, és teljesen a vallásos gyakorlatoknak adta át magát, elsősorban a zsoltár-imádkozásnak. Kezdetben még a falu közelében lakott. Aztán hamarosan a líbiai sivatagban egy sziklasírban húzta meg magát, majd később egy omladozó kastély romjai között. Egy barátja hordta neki a nélkülözhetetlen szűkös eledelt. Ettől eltekintve minden összeköttetést megszakított a külvilággal. De minél inkább eltépte a földi ragaszkodások kötelékeit, annál elviselhetetlenebb lelki támadások érték. Ősi keleti elképzelések szerint -- aminek visszhangját Jézus megkísértésének történetében is megtaláljuk -- a sírok és az elhagyott helyek, mindenekelőtt pedig a sivatagok a démonok hazája voltak. Antal ebbe a birodalomba hatolt be, és ott épített ki magának szállást. Hogyan is történhetett volna másképpen, mint hogy a démonok támadást indítottak ellene. Antal pedig -- az apostol intelmének megfelelően -- ,,Isten teljes fegyverzetét'' öltötte magára, hogy ,,a sátán cselvetéseinek ellenállhasson'' (Ef 6,11). Így ő lett a győztes. Amikor végül húsz év után ismét az emberek közé ment, úgy jelent meg előttük, mint bölcs férfi, aki ,,ismeri a mélységes titkokat és telve van Istennel'' (Antal élete). A szigorú önsanyargatások ellenére nem tört össze a teste. Arcán azoknak a hatalmas tapasztalatoknak fénye tükröződött, amelyek bensőleg átalakították.

 

Nevét hamarosan fölkapta a hír. Mindenfelől özönlöttek hozzá az emberek, akik imáiba ajánlották magukat, vagy szerzetesi életet akartak élni az ő vezetése alatt. Antal nem tudta a kérők ostromát elhárítani. A közeli és távoli környéken mindenfelé remeteségek nőttek ki a földből. Így a világ elől menekülő remetéből a ,,szerzetesek atyja'' lett. Mindenesetre ez még nem volt a szerzetességnek az a formája, amely később Pakhomiosz kezdeményezéséből kialakult. Mert jóllehet számos tanítvány sereglett Antal köré, ő sohasem fogta össze őket olyan tartós közösséggé, amelynek közös szabályzata van. Az a szerzetesi szabályzat, amely a neve alatt ránk maradt, valójában későbbi korból származik.

 

Bármennyire szerette is Antal a sivatagot és az Istenben elmerült magányos életet, abban semmi sem akadályozta meg, hogy az emberek közé menjen, ha a kereszténység napi problémái úgy kívánták. Ez történt, amikor Maximinus Daja császár idejében (308 táján) az alexandriai börtönökben sínylődő hitvallókat erősítette a hitükért vívott harcukban. Egy másik alkalommal, élete vége felé, püspök-barátja, Atanáz kérésére ment a fővárosba, hogy nyilvánosan föllépjen az ariánusok ellen. De ezt igazolja a már említett vonzerő is, amelyet Antal a lakosság minden rétegére gyakorolt, föl egészen a magas klérusig és a császári udvarig. Maga Konstantin és gyermekei is leveleztek vele.

 

90 éves elmúlt már, amikor útra kelt, hogy szemtől szemben láthassa a másik nagy remetét, Pált (lásd január 15-én). Találkozásukat Szent Jeromos leírásából ismerjük.

 

356-ban halt meg Antal, 105 éves korában. A sírja -- mivel kérte testvéreit, hogy titokban temessék el -- 200 éven át ismeretlen volt. 561-ben megtalálták, ereklyéit Arles-ban, a Szent Julien-templomban őrzik. A koptok és a szírek remetéi Szent Antal fiainak tekintették magukat. Franciaországban a 11. században alapítottak egy betegápoló társulatot, melyből az antonita rend fejlődött ki. Két nemes férfi, apa és fia anyarozstól megbetegedett, és Szent Antal ereklyéjétől meggyógyult. Hálából kórházat építettek és ápolták a hasonló bajban szenvedőket. Mivel Szent Antal az anyarozs okozta gyulladás ellen hathatós közbenjárónak bizonyult, magát a bajt Szent Antal tüzének nevezték. Antalt a tizennégy segítőszent között is tisztelték.

 

Antal szellemi útját, vallás-erkölcsi törekvéseit a megalkuvást nem ismerő határozottság jellemezte, ugyanakkor minden volt, csak nem rajongó, vagy a valóságtól idegen álmodozó. Bár radikális követelményeket állított föl magával szemben, meggyőzően józan és szerény volt. Ismerte az ember előtt álló határokat: Isten titkainak és döntéseinek kifürkészése nem a mi dolgunk. Jobb beismerni tudatlanságunkat azokban a dolgokban, amelyek meghaladják az embert. Az a döntő, hogy az ember magára figyeljen. Még ha birtokolná is egy szerzetes a csodás gyógyítás adományát, saját üdvössége felől akkor is rettegésben kellene élnie. Az ördög cselvetéseivel szemben csak egy segít: az alázat.

 

Antal rendelkezett józan emberismerettel, érzékkel a helyes mérték iránt, valamint bölcsességgel, amellyel el tudott igazodni a dolgok között. Jámborságának lényeges vonása volt testvériessége. Nem véletlen, hogy a szerzetességben ismét új csengést kapott a szó: ,,testvér''. Az Egyházban régen elfelejtették Jézus evangéliumi figyelmeztetését (Mt 23,8), különbséget tettek a ,,lent'' és a ,,fent'' között. A szerzetesek Antalt követve vissza akartak térni a kezdeti kereszténységhez. Ezért nevezték magukat egymás közt ,,testvérnek'', és arra törekedtek, hogy testvérként is bánjanak egymással. Antal arra tanította övéit, hogy élet és halál a felebarát iránti magatartástól függ.

Meg volt győződve arról, hogy a szerzetest a saját fáradozásai nem jogosítják föl arra, hogy önmagában bízzék. Mert az embernek az az igazi nagy teljesítménye, ha Isten előtt elismeri a bűneit, és utolsó leheletéig kész a gonosz támadásainak elhárítására. Amikor egy napon az egyik szerzetes megkérdezte, hogy mit kell tennie, ezt a választ kapta: ,,Ne bízz igaz voltodban, ne aggasszon, ami elmúlt, és fáradozz azon, hogy nyelvedet és gyomrodat féken tartsad'' (vagyis hallgass és böjtölj).

A koptok, a szírek és a bizánciak január 17-én ünneplik Szent Antalt. Jeruzsálemben már az 5. században ugyanezen a napon emlékeztek meg róla. Rómában a 12. században vették át az ünnepét.



--------------------------------------------------------------------------------

Az Atyák mondásai tudósítanak Szent Antal jellemző mondásairól és viselkedéséről, amelyek az evangéliumból fakadó jámborságát és vallásos józanságát tanúsítják.

Egyszer egy szerzetest társai szerfölött dicsőítettek Antal jelenlétében. A szent hívatta és próbára tette őt, hogy képes-e a megbántás elviselésére. Amikor erre képtelennek bizonyult, ezt kellett hallania: ,,Olyan faluhoz hasonlítasz, amelynek házai kívülről díszesek, belülről azonban kifosztották a rablók.''

 

Valaki egyszer tanúja volt annak, hogy Antal a látogatóba érkező szerzeteseket milyen -- szerinte éppen nem aszketikus -- módon fogadta és vendégelte meg. Az az ember vadász volt. Antal fölszólította, tegyen nyilat az íjára és feszítse jól meg. Az ember úgy tett, de megjegyezte: ,,Ha túlságosan megfeszítem, eltörik.'' Erre az ősz Antal ezt mondta: ,,Így fognak járni a szerzetesek Isten művének végzése közben (a szerzetesek aszketikus gyakorlatait értették ezen abban az időben), ha mértéken túli erőfeszítést kívánunk tőlük.'' Máskor meg ezt mondta: ,,Sokan elemésztik testüket önsanyargatásaikkal, de mivel hiányzik belőlük az ítélőképesség adománya, messze járnak Istentől.''

A szent kiemelkedő testvéri magatartásáról ad hírt a következő történet: Egyszer egy szerzetes Abba Elias ,,kolostorában'' bűnbe esett, és kitaszították. Antalhoz jött, aki szívesen fogadta, aztán visszaküldte kolostorába. A szerzetesek azonban ismét elkergették. Visszatért tehát Antalhoz és elmondta: ,,Nem akarnak újra befogadni.'' Akkor Antal követet menesztett oda, s ezt üzente: ,,Egy hajó hajótörést szenvedett és rakománya elveszett. Csak nagy fáradtsággal tudott kikötőbe menekülni. Ti azonban azt is a tengerbe akarjátok szórni, ami megmenekült.'' Amikor a szigorú szerzetesek megértették Antal szavait, visszafogadták a testvérüket.



--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Remete Szent Antalnak megadtad, hogy a pusztában szolgáljon Neked, kérünk, segíts minket közbenjárására, hogy önmagunkat megtagadván Téged mindig és mindenek fölött szeressünk!



Szent Eleuzippusz     vértanú, † ~175       


Szent Júlián     remete, hitvalló,   † ~370       


Szent Meleuzippusz     vértanú, † ~175       


Szent Szpeuzippusz     vértanú, † ~175       


Szent Szulpiciusz     püspök, † 644      

Szent Marcellus pápa és vértanú

szmarc.jpgA Constantinus Chlorus halála után lábrakapott zűrzavarban, amikor a Római Birodalomnak átmenetileg hat császára is volt, nagyjából megmaradt az a helyzet, hogy Keleten tovább folyt az általános üldözés, míg Nyugaton inkább csak részletes üldözésről van szó.

Valószínűleg a bizonytalan helyzet s a folyton ki-kiújuló üldözés félelme okozhatta, hogy csak négy évvel Marcellinus pápa (296-304) után választottak új pápát Szent Marcellus személyében (308-309?).

Marcellusnak belső renegátoktól kellett szenvednie. Egy hithagyó keresztény azzal támadta meg, hogy az üldözés alatt hitüket megtagadott keresztényeket csak súlyos penitenciák (vezeklések) elvégzése után hajlandó visszavenni az Egyházba. Mint látjuk, éppen ellenkezője annak a vádnak, amit hatvan évvel azelőtt Novatius emelt Cornelius és István pápa ellen. A támadásnak visszhangja támadt, úgyhogy a keresztények között sajnálatos egyenetlenség kapott lábra, amely még utcai összeütközésekben is mutatkozott. Ezekért ellenségei Marcellust tették felelőssé s feljelentették Maxentiusnak, aki erre száműzte a pápát. A Priscilla-katakomba fölé épült Szent Szilveszter-bazilikában temették el. Sírfeliratát Szent Damazus pápa készítette.

(Forrás: Bangha Béla - Ijjas Antal - Borbély István: A keresztény egyház története I. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, Budapest, 1937. 269-270. old.)