Szent Neméziusz vértanú, † 250
BOLDOG V. ORBÁN pápa
*Grisac, 1310 körül. +Avignon, 1370. december 19.
Grimoardi Vilmos -- így hívták V. Orbánt pápává választása előtt -- a dél-franciaországi Grisac várában született. Nemesi szülei szerető szigorúsággal egyszerű életre nevelték. A fényűzés és a pompa korában, környezete látható bosszúságára egész élete folyamán hű maradt egyszerű életviteléhez.
Vilmos belépett a chiraci bencés kolostorba. Csakhamar felfedezték tehetségét s elküldték Toulouse, Montpellier, Avignon és Párizs egyetemére. Mintegy harminckét évesen elnyerte a doktori fokozatot, majd több egyetemen tanított kánonjogot. Elöljárói végül megbízták, hogy alkotó erejét állítsa az egyházkormányzat szolgálatába. Clermont és Uzčs általános helynöke volt. 1352-től az auxerre-i Szent Germain, 1361-től pedig a marseille-i Szent Viktor kolostor apátja volt.
A pápák -- különösen VI. Ince (1352--1362) -- többször bíztak rá különleges feladatokat Itáliában. Egy ilyen útja alkalmával éppen Nápolyban tartózkodott, amikor, 1362. szeptember 28-án az a meglepetés érte, hogy megválasztották az Egyház legfőbb pásztorává. V. Orbán néven november 6-án szentelték püspökké és koronázták meg Avignonban. Koronázása nem a szokásos pompás külsőségek között ment végbe. Alázatos egyszerűségében megőrizte szerzetesi ruháját és életét is.
Az Egyház legfőbb pásztorai mintegy hetven éven át (1305-től, illetve 1309-től 1376-ig) az Örök Várostól és az apostolok sírjaitól távol, Avignonban éltek. Többek között a pápák pénzügyi gazdálkodása a ,,babiloni száműzetésben'' (a pápai udvarhoz elengedhetetlenül hozzátartozott a költséges pompakedvelés) nemcsak az egyszerű embereket keserítette el, hanem a püspököket és más papi méltóságok viselőit is. Elidegenítette továbbá a francia királynak az avignoni pápákra nehezedő keze az Egyház fejét más országok híveitől, és jelentősen meglazította kölcsönös kapcsolatukat. A francia udvar mértéktelenné vált követeléseiben és befolyásában.
V. Orbán jelentősen és előnyére eltért az avignoni pápák megszokott képétől. Alig lépett hivatalba, célratörő energiával avatkozott be az Egyházban tapasztalható visszaélések ellen, különösen a papi hivatalok és méltóságok harácsolása, s egyes személyeknek ezzel kapcsolatos jövedelmei ellen. Reformtörekvéseit választékos dicséretekkel magasztalta Petrarca (1304--1374), a költő és humanista.
Az új, egész életmódjában szent életű pápa felé csakhamar őszinte jóakarattal fordultak a hívők; a pápa ugyanis kikelt a pápai hivatalok megvesztegethetősége ellen, és utasította hatóságait, hogy a kérelmező személyére való tekintet nélkül dolgozzák fel a benyújtott folyamodványokat. A jótékonyság és a személyes jámborság magától értetődő volt számára. Különösen a tudomány művelésének szentelte magát. A pápai könyvtárt a könyvek leltározásával rendezte és áttekinthetővé tette. Az egyetemek hamarosan tapasztalták élénk érdeklődését és hathatós segítségét; Párizs, Avignon, Toulouse, Bologna és Montpellier egyaránt. 1365-ben megerősítette a bécsi egyetem alapítását. Számos rászoruló tanulónak nyújtott ösztöndíjat és mindenféle más módon is segítette őket. Főpapságának legjelentősebb tette az az elhatározás volt, hogy visszatér Rómába. Az ezzel járó nehézségek nem voltak csekélyek. Nem lehetett azt mondani, hogy az Örök Város és politikai viszonyai hívogatóan hatottak volna, bár egy római küldöttség sürgetően hívta. Róma egy hatalmas rommező elszomorító képét nyújtotta. Főtemplomai: a Lateráni bazilika és a Szent Péter templom, valamint a pápai paloták félig romokban hevertek. Forradalmi nyugtalanság rendítette meg a lakosságot, és így nem volt várható valami kellemes ott-tartózkodás. Az Egyházi Államot Albornoz bíboros[20] erélyes fellépése mentette meg a felbomlástól.
Bátorító szavakban sem volt azonban hiány. Petrarca megragadó levelet írt az ,,özvegy Róma'' nevében. Svéd Szent Brigitta (lásd: A szentek élete, 365. o.), aki 1350-től Rómában élt, nem fáradt bele, hogy visszahívja a pápát Rómába. IV. Károly császár (1355--1378) személyesen járt el Avignonban, hogy a pápát visszatérésre késztesse.
1367. április 30-án V. Orbán kíséretével együtt elhagyta Avignont, Marseille-ben hajóra szállt, és Genován át Corneto kikötőjébe utazott, ott várta Albornoz bíboros június 3-án. Lelkes ujjongás fogadta a szentatyát. Boldog Colombini János (1300 körül--1367) a jezuáták alapítója, övéivel együtt szintén elébe vonult Cornetóig. A nyár folyamán V. Orbán Viterbo várában maradt; abban a városban, amely már szeptemberben felkeléssel fenyegette a pápát.
Október 16-án megtörtént az ünnepélyes bevonulás Rómába. V. Orbán beköltözött a nyomorúságosan helyreállított Vatikánba.
IV. Károly császár még ebben a hónapban az Örök Városba érkezett és a pápa császárnévá koronázta IV. Károly hitvesét, Erzsébetet. A császár nem avatkozott bele hatékonyan a zűrzavaros római állapotokba, és dicstelenül indult haza, a pápa pedig elégedetlenül maradt vissza Rómában. V. Orbán mellől hiányzott az augusztus 22-én elhunyt Albornoz bíboros rendező zsenije, pedig most különösen szüksége lett volna rá, hogy le tudja győzni a nehézségeket. Nem talált hasonló képességű segítőt.
A császár túl nagy csalódást okozott a pápának, Perugia fellázadt, az Egyházi Államban zsoldos bandák garázdálkodtak, Bernabň Visconti, aki Milánóban békét ígért, nem akart kitartani a megállapodás mellett.
A szentatya a szülőföldjére vágyott; döntően hatott rá az Anglia és Franciaország közt újból kitört szerencsétlen háború, amelyet meg akart akadályozni. Szent Brigitta és Petrarca keserű szavai közepette a pápa 1370. szeptember 5-én hajóra szállt Cornetóban és újra Avignonba ment, de december 19-én, három hónappal később meghalt. Utóda, XI. Gergely Sziénai Szent Katalin (lásd: A szentek élete,180. o.) biztatására és támogatásával 1378-ban költözött vissza Rómába.
Külsőleg tekintve V. Orbán nem ért el sikert. Tiszta jelleme mindig jót akart, és elsősorban az a kívánsága indította az Avignonba való visszatérésére, hogy békét teremtsen Anglia és Franciaország között.
IX. Pius 1870. március 10-én boldognak jelentette ki, és ezzel megerősítette azt a tiszteletet, amely a halála után hamarosan az osztályrésze lett. [20] Albornoz, Aegidius Alvarez (Cuenca, 1300 körül--Viterbo 1367):
a spanyol királyi család sarja.1337-ben Toledo érseke lett, de Péter királlyal támadt viszálya miatt 1350-ben Avignonba menekült. Bíboros lett és VI. Ince, majd V. Orbán küldötteként -- mivel kiváló katona és diplomata is volt -- rendet teremtett egy kis időre Itáliában. Az Egyházi Állam 2. alapítójának is nevezik, mert törvénykönyve 1816-ig érvényben maradt.
Szent Polyeukt és Timoteus vértanúk
Polyeukt keszariai származású volt. Hazájában nagy sikerrel hirdette az evangéliumot, és sok hitetlent vezetett el a bálványimádásból a keresztény hitre. Ezért megkötözték, börtönbe zárták. Állhatatossága miatt egész testét vaskarmokkal szaggatták, állkapcsát eltörve égő kemencébe dobták.
Ugyanakkor az afrikai Mauritániában szintén sikerrel hirdette a kereszténységet Timoteus diakónus. Ezért börtönbe vetették, éhséggel, szomjúsággal gyötörték. Hiábavaló kísérletek után, hogy áldozzon a pogány isteneknek, máglyán elégették. Mindketten a IV. század kezdetén szenvedtek.
RUFINO testvér (+1270)
Szent Klára unokatestvére, tehát elokelo családból származott. 1210 után hamarosan csatlakozott Szent Ferenchez. A szeráfi atya úgy nyilatkozott róla, hogy o a világ egyik legjámborabb szerzetese. „Nem haboznék ot - mondta -még életében Szent Rufinonak nevezni. Lelke ugyanis annyira megszilárdult a kegyelem állapotában, hogy Jézus Krisztus már a szentek sorába iktatta a mennyekben” (Fior. 31). Egyszer a gonosz lélek megkísértette: nincs az üdvösségre kiválasztottak között, hiába minden jámborkodása. O nem merte lelki állapotát feltárni Szent Ferenc elott, de az tudott mindenrol. Megmagyarázta neki, hogy mindez az ördög kísértése. Szavai megnyugtatták Rufinot (Fior. 29). Máskor a szent prédikálni küldte Assisi egyik templomába. Rufino mentegetozött, nincs neki ehhez tehetsége. Akkor a szent megparancsolta, hogy egy szál alsónadrágban menjen prédikálni. Rufino engedelmeskedett. Ferenc azonban csakhamar leikiismeretfurdalást érzett, s hogy a dolgot jóvá tegye, o maga is hasonló öltözetben ment Rufino után s betérve a templomba, ahol Rufino prédikált, olyan meghatóan beszélt Urunk megaláztatásáról, szenvedésérol, hogy az elobb még neveto hallgatóság sírni kezdett. Azok közé tartozott, akik látták Szent Ferenc testén a sebhelyeket, sot egy alkalommal meg is érintette az oldalsebét. Rufino testvér „egy ízben a szent keblébe mélyesztette kezét, hogy azt megdörzsölje. Ekkor sikerült megérintenie a drágalátos sebhelyet. Isten szentje az érintésre eros fájdalmat érzett, és a kezet eltaszítva magától, így kiáltott fel: Az Úr legyen neked irgalmas!” (I Cel 95). 1270-ben halt meg Assisiben s a szent sírja közelében temették el.
Szent Ferenc így írta le, ki a jó kisebb testvér:
„A jó kisebb testvér az, aki egyesíti magában a szent testvérek erényeit: Bernát testvér hitét, ... Leó testvér egyszeruségét, tisztaságát,... Angelo testvér udvariasságát,... Rufino testvér erényes és szüntelen imádságát, aki szüntelenül imádkozott: akár aludt, akár dolgozott, lelke mindig az Úrral volt.” (A tökéletesség tükre 85.)
Imádság:
Istenünk, te Szent Ferenc hu társát, Rufino testvért az életszentségre vezetted.
Add, hogy kegyelmeddel és elso ferences testvéreink példájára mi is eljussunk
az életszentségre. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
