Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Euszták és társai vértanúk

2019. szeptember 20. - Andre Lowoa

szeusztak.jpgA pogány Placidas, illetve a keresztény Eusztákius (helyesebben Eusztátius) életéről és vértanúságának részleteiről nem állnak rendelkezésünkre egykorú adatok. A jóval később keletkezett életrajzában összefolynak a Szentírás és a görög regényszem irodalom emlékei indiai hatásokkal, az ókori keresztény legendák a középkor lovagi költészetével. Ma már lehetetlen kihüvelyezni a történeti magot a regényes elbeszélésből. A vértanúság ténye úgy áll itt mint egy tisztes ó kőfal, melyet a legenda áthatolhatatlan futónövényei takarnak el a kutató tekintet elől. Sok század szőtte bele azokba a legendákba gyermeki hitét, hívő gyermeki képzeletének tiszteletreméltó aranyszálait; sok nemzedék merített belőlük áhítatot és épülést. És ez a szövögető és épülő áhítat maga is történelmi valóság. Ezt a „második” történelmet tárja elénk a fönnmaradt életrajz.

Placídas nevének megfelelően piacidus szelíd), jó lelkű pogány volt és Traján császárnak tábornoka. Egy vadászat alkalmával Tivoli környékén egy gyönyörű szarvas bukkant föl előtte. Űzőbe vette, de lova nem bírta utolérni. A nemes állat azonban egy dombtetőn hirtelen megállt s szemközt fordult üldözőjével. A vadász nézte a vadat és meghökkent. Agancsai között tündöklő keresztet pillantott meg a fölfeszített Üdvözítővel. Szózatot is hallott: „Miért üldözöl engem? Szeretetből jelentem meg neked ilyen alakban. Én vagyok a Krisztus, akit te öntudatlanul is tisztelsz. Jótékonykodásod hozzám hatott. A vadászatot nagyon szereted, azért vadászaton akartam neked megjelenni. Zsákmányt akartál ejteni, s most az én zsákmányommá válsz”.

Megdöbbenve ugrott le lováról s minden tagjában reszketve térdre borult. Remegő hitvallására egymásután megkapta először az utasítást, hogy keresztelkedjék meg, aztán az engedélyt, hogy a jelenésről családjának is szólhat, végül pedig az ígéretet, hogy másnap ugyanazon a helyen megtudhatja jövendő sorsát.

Menten Rómába sietett s a püspöknél feleségével és két fiával együtt megkeresztelkedett. Ez annál könnyebben megtörténhetett, mert távollétében éjjel hitvese, Trajána felé titokzatos igék hangzottak: „Holnap te, férjed és gyermekeid hozzám jöttök”. A Krisztushoz érkezettek közül a férj az Eusztákius, a feleség a Theopiszta, a fiúk pedig az Agápius és Theopisztus neveket nyerték.

Euszták másnap a jelenés helyén csakugyan megismerte jövőjét. „Szegény sorsra jutsz, mint Jób, jelentette ki az Úr, s hozzá hasonlóan súlyos megpróbáltatásokban lesz részed. De azért ne félj! Amint ama hű szolgámat, téged is gyámolítani foglak kegyelmemmel, s újra szerencséssé teszlek. Rád bízom azonban a választást, most akarsz-e átesni a keserű próbán, vagy csak életed végén.” Euszták inkább a közelebbi megpróbáltatásért esdekelt. Aztán családjával együtt nagy türelemmel várta a csapások kezdetét.

Az Isten-látogatás nem késett. Szolgái és nyájai járvány áldozatául estek. Minden kincse és ruhája a tolvajok prédája lett. Az egész család hirtelen koldusbotra jutott. Az apa övéivel együtt menekülni akart a szégyen elől: hajóra szállt, hogy Egyiptomban szerényen meghúzódjék. Azonban mindjárt az út elején rettenetes gonoszsággal elrabolták feleségét. Teljesen megtörve szállt ki a célnál két fiával együtt. De a keserűség kelyhe még nem telt be. Egy folyón kellett átkelniük. Az apa először az egyik fiút vitte át a túlsó partra, azután a másikért indult. A folyó közepéhez ért, amikor tehetetlenül kellett látnia, mint ragadja el egyik fiát egy oroszlán, a másikat pedig egy farkas.

Fájdalma Jób fájdalmánál is nagyobb volt. Hisz az nem vesztette el feleségét, azt nem vadállatok, hanem jóbarátok vették körül, az legalább saját szemétdombján ülhetett. De Euszták mindezt Jób türelmével viselte. Egy faluban mezei munkásnak szegődött el s tizenöt évig maradt gazdájánál. A hosszú idő alatt törhetetlenül bízott, hogy Isten egyszer még jóra fordítja sorát. Arra azonban még csak gondolni sem mert, hogy viszontláthassa feleségét és gyermekeit. Hiszen még csak sejtelme sem lehetett arról, hogy Theopiszta kiszabadult a rabságból s hogy fiai a közelben élnek, miután mindkettőjüket földművesek és pásztorok kiszabadították a fenevadak torkából.

Ezenközben a római birodalmat barbár népek támadásai fenyegették. Traján császár ugyancsak sóhajtozott eltűnt hadvezére után. Egy reménysugár csillant meg előtte: hátha még él valahol. Azonnal köriratot intézett a helytartókhoz, hogy kutassanak utána mindenfelé. A nyomozás eredménnyel is járt. A vezért régi sebhelyeiről még földműves gúnyában is fölismerte két volt katonája. Az elveszettnek hitt Euszták újra császári ura szolgálatába állott s Rómától távol hadsereg szervezéséhez fogott.

Ugyanakkor a megmentett két fiú katonának állott be. Mindkettőjüket közösen egy asszony lakására szállásolták el. Az asszony édesanyjuk volt. A két újonc nagyon összemelegedett egymással s egyikük egy étkezés alkalmával elmondta élettörténetét. A másik erre nyakába borult, hisz nyilvánvaló volt, hogy a bajtárs neki testvére. Az elbeszélés egy részét a szállásadó asszony is hallotta, de akkor még nem ismert rá fiaira. Theopisztát közben elfogta a honvágy s Rómába akart térni. Mint egykori hadvezér felesége az ottani hadseregparancsnokhoz fordult katonai fedezetért. A vezér a férje volt. A látogatáskor a két hitves egymásra ismert, s miután Euszták elmondta gyermekeinek szerencsétlenségét, legnagyobb örömükre megtudták, hogy azok a közelükben vannak. Így Isten szinte lehetetlennek látszó utakon összehozta megint a jámbor családot. Most már együtt is maradt, de másképpen, mint ennyi viszontagság után gondolni lehetett.

Euszták seregével győzelmesen küzdött a barbárok ellen s diadalmenetben vonult Rómába. Akkor azonban már Hadrián volt a császár. A bevonulás után hivatalos istentiszteletet tartottak, s minden tisztnek ünnepélyesen áldoznia kellett a pogány istenek előtt. Csak a fővezér hiányzott. Amikor a császár Felelősségre vonta, bátran megvallotta, hogy ő csak Krisztusnak áldozhat. A hitvallásért halállal kellett lakolnia neki is, családjának is.

Először oroszlánok elé dobták a férjet, a feleséget és a két fiút. De a vadállatok megjuhászodtak előttük s nem nyúltak egyikükhöz sem. Erre egy ércökör belsejébe zárták mind a négyüket s a szörnyű kínzóeszköz alá tüzet raktak hadd süljenek meg elevenen. Azonban az érckamrából a legnagyobb izzás idején is örömének hangzott. Amikor pedig három nap múlva kinyitották, hamu helyett élettelen, de teljesen sértetlen holttesteket találtak.

Ez a vértanúság 118 körül történt. Azonban nem Rómában, mint a legenda mondja, hanem valahol keleten. Bizonyos t. i., hogy Euszták tisztelete csak a 8. század elején került át a keleti egyházból Rómába. Onnan aztán elterjedt az egész nyugaton. Lassan bővülő életrajzának elemei átmentek a legtöbb nemzeti irodalomba s Euszták a 14 segítő szent egyike lett. Ahol a „segítő szentek” tisztelete ma is eleven, ott a kétségbeejtően nehéz helyzetekben szoktak hozzáfordulni közbenjárásért. Ezenkívül Szent Huberttel (nov. 3 ) egyetemben, akivel sokszor össze is tévesztik, ő a vadászok védőszentje.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)