Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy-két évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

BOLDOG MÁRIA TERÉZIA LEDOCHOWSKA* III. r., rendalapító - BAMBERGI SZENT OTTÓ érsek

2021. július 02. - Andre Lowoa
BOLDOG MÁRIA TERÉZIA LEDOCHOWSKA*  III. r., rendalapító (1863-1922)
Az ausztriai Loosdorfban született, apja gróf Ledochowski Antal, anyja Salis Jozefina grófno. A hét testvér közül Terézia az elso. Sokoldalú tehetsége már iskolás korában feltunt (írói, festo, zenei, egyéb tehetségei). 22 éves koráig vallásossága nem haladta meg az átlagot. A család egyébként igen vallásos volt. Bankcsod és más okok miatt a család 1883-ban Krakkó közelébe költözött. Itt Teréziát himlo támadta meg, ennek következtében arca elvesztette szépségét. Másnál ez trágédia lett volna, nála azonban egy új, Istennek szentelt élet kezdete lett. Visszatért Ausztriába s Salzburgban öt évig volt udvarhölgy a toscanai nagyhercegnél; fo feladata a gyermekek nevelése volt. Itt már úgy élt, mint egy szerzetes. Ferences lelkiatyja és a Ferences Mária Misszionárius novérekkel való kapcsolata is közrejátszott abban, hogy 1888-ban a ferences III. rend fogadalmas tagja lett. A következo évben olvasta Lavigerie* bíboros felhívását az afrikai néger rabszolgák felszabadítása és védelme ügyében: ez dönto befolyással lett igazi hivatása felismerésében. Elobb írásaival (Zaida-regény, „Afrikai Visszhang”-folyóirat, levelezés, gyujtések), majd eloadások által nagy eredménnyel támogatta az afrikai missziókat, majd a segítés hatékonysága növelésére megalapította a Kláver Szent Péterrol elnevezett Missziós Intézményt, melynek fo feladata az afrikai missziók anyagi és másféle támogatása, különösen a sajtó útján (propaganda és a missziók ellátása sajtótermékekkel). A társulatnak voltak kültagjai (zelátorok) és beltagjai: ezek szerzetesi fogadalmat tettek. A szerzetes társulat anyaháza elobb Salzburg közelében (Maria Sorg), majd 1902-tol Rómában volt. A római letelepedés évében az alapító anya egészségi állapota olyan volt, hogy az orvosok két évet jósoltak neki. És Isten kegyelmébol még húsz évig fejtett ki nagyon aktív és eredményes munkát. Rómában sok afrikai misszionárius látogatta meg „az afrikaiak anyját.” Lemondott a földi, természetes anyaságról, s a lelki anyaság bámulatos kegyelmében részesült. 1922. júl. 6-án ért véget értékes élete. Halála elott feltuno öröm sugárzott arcáról. Egyesek úgy vélték, abban a pillanatban látta élete muve eredményét: az üdvözült afrikaiak sokaságát. VI. Pál avatta boldoggá 1975. okt. 19-én, missziós vasárnap.
VI. Pál boldoggá avatási beszédébol:
„Mária Terézia azok sorából való, „akikben Isten kegyelme nem volt hiábavaló”. …Szerette Krisztust, és megértette, hogy az Üdvözíto szomjúsága a kereszten a lelkek szomjúsága volt. Ezért az afrikaiak iránti nagy együttérzésbol... minden erejét, egész életét az afrikai missziókért való apostolkodásnak szentelte.”
Imádság:
Istenünk, te Boldog Mária Teréziát kiválasztottad, hogy az afrikai nép javára új missziós társaságot alapítson, add, hogy Egyházad mindig buzgón ápolja a missziós lelkületet és hatékonyan szolgálja a népek evangelizációjának ügyét. Krisztus, a mi Urunk által.
Szent Martianus     vértanú           


Szent Monegund     özvegy, † 570


BAMBERGI SZENT OTTÓ érsek
*Schwaben, 1060 körül +Bamberg, 1139. június 30.
Bamberg érsekségét, illetve püspöki székét még ma is szívesen nevezik Szent Ottóénak. Vele, a nyolcadik püspökkel kezdődik az 1007-ben alapított keleti frank püspökség történetének második korszaka. Máig is ő az, aki a leghosszabb ideig volt ezen a széken. Élete és tevékenysége kiemelte őt elődei és utódai közül. A püspökség császári alapítói, Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) és Szent Kunigunda (lásd: 125. o.) mellett az egyházmegye harmadik védőszentje lett. Sírja a Bamberg melletti egykori bencés kolostor Szent Mihály templomában mindmáig nagyon látogatott kegyhely.
Nagy tekintélyét Ottó nem a szülői házának köszönheti (feltehetően egy kevésbé vagyonos sváb nemesi nemzetségből származott), hanem egyedül személyiségének. Fiatal éveiben összetalálkozott Regensburgban Judittal (1047--1102), IV. Henrik császár nővérével (akinek első férje Salamon magyar király volt), és vele együtt ment udvari káplánként Lengyelországba, amikor az Salamon halála után egybekelt Wratislaw herceggel. Eme összeköttetések révén kapcsolatba került a császári udvarral, sőt magával a császárral is. Henrik császár (1056--1106) személyes szolgálatára akarta megnyerni. Először a lassan haladó speyeri dómépítés felügyeletét bízta rá, s Ottó már ekkor bebizonyította szervezőképességét. Láthatóan meggondolás nélkül állt a kiátkozott császár rendelkezésére, aki 1097-ben királyi káplánná tette, kevéssel utóbb a birodalom kancellárjává, 1102-ben bambergi püspökké emelte.
Ottó ezzel a birodalom papi fejedelmeként és a császárokkal különleges kapcsolatban álló egyházmegye püspökeként belekerült kora nagy küzdelmeibe. Szent VII. Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 216. o.) óta a császár és a pápa közt nyílt küzdelem tört ki a püspökségek betöltésével kapcsolatban; a császárnak a hagyományból és a birodalmi alkotmányból fakadó igényeivel a pápa szembeállította az egyházi választás előjogát. A viszálykodást -- amelyet a püspöki hivatal jelvényeinek az adományozásáról ,,invesztitúraharc''-nak neveztek -- mindkét oldalon teljes erővel, kölcsönös megalázással és lealacsonyítással, letétellel és átokkal folytatták. Ottó azon fáradozott, hogy ebben a villongásban mindkét féllel szemben igazságosan járjon el és közvetítő is legyen. Egyforma hűséget tanúsított az Egyház és a birodalom iránt. Már a püspöki méltóság átvétele azt mutatja, hogy Ottó nem szándékozott egyoldalúan a pártjára állni egyiknek sem; bár 1102 karácsonyán a császár kinevezte, s gyűrűvel és pásztorbottal is beiktatta, felszentelését addig halogatta, amíg 1106 pünkösdjén Anagniban II. Paszkál (1099--1118) fogadhatta. Ekként a kereszténység mindkét vetélkedő feje törvényesítette a bambergi püspököt. Hasonlóképpen igyekezett távol maradni a politikai zűrzavaroktól, amíg a jogi helyzet nem tűnt számára elég világosnak. Ottó ereje nem valamely párthoz csatlakozásban, hanem a közvetítésben rejlett. Így 1107-ben V. Henrik megbízásából Châlonban tárgyalt az invesztitúra kérdéseiről. Ott volt azon a nevezetes római úton is, amely a császárnak koronázást, a pápának pedig súlyos megaláztatást hozott; Ottó ezúttal is közvetíteni kívánt. Amikor azonban minden fáradozása reménytelennek tűnt, visszavonult a birodalom ügyeitől. Csak 1121-ben, amikor kilátás nyílt a sikerre, fogott hozzá ismét a közvetítéshez. Tekintélye és befolyása végül megérlelte a wormsi konkordátumot, a nagy békeművet, amely 1122-ben kompromisszumos formában véget vetett a küzdelmeknek.
Néhány évvel ezután teljesen személyes és egyházi feladatot bíztak rá. III. Boleszláv lengyel herceg, Judit fia, országába hívta, hogy az éppen meghódított Pomerániát megnyerje a keresztény hitnek. Ottó nagy pompával indult útnak 1124 májusában. Ezen az első missziós útján, amelyen nem hiányoztak a veszélyek és a bajok, prédikált és keresztelt, sok templomot alapított, és művének folytatására missziós papokat hagyott hátra. 1125 márciusában ismét Bambergbe érkezett. Három évvel később másodszor is Pomerániába kellett vonulnia, hogy a hitehagyottakat visszavezesse a hitre. Számos helyen miszszionálva meghozta az országnak a kereszténység végleges megerősítését. Pomerániai vállalkozásaira is jellemző diplomáciai ügyessége; úgy igyekezett eljárni, hogy senkinek a jogait meg ne sértse. Első útja Lengyelországon és érseki székhelyén, Gnieznón, a második a Kelet felé misszionáló német érsekségen, Magdeburgon át vezetett. Ottót joggal nevezik Pomeránia apostolának.
Egyházmegyéje határain messze túl ismert volt mint kolostoralapító és a szerzetesség ügyének előmozdítója. A kor irányzatait anélkül követte, hogy előnyben részesítette volna bármelyiket is az egymással vetélkedő reformirányzatok közül. Támogatta a hirsaui reformot, amely a clunyi mozgalom folytatójaként Németországban az egyházi fegyelem megújításáért küzdött, és teljesen a pápai párt felé fordult; ugyanígy támogatta a ciszterciek és premontreiek új rendjét is. Életrajzírói hét egyházmegyében huszonhét kolostort sorolnak fel, amelyeket Ottó alapított vagy megújított. Hozzá, mint tapasztalt szervezőhöz fordultak, ha valamely régi vagy új kolostor nehézségekkel küzdött. Így segített a bambergi egyházmegyében Michelfeld és Langheim, a würzburgiban Aura és Vessra, az eichstättiben Heilsbronn és a Regensburg melletti Prüfening, a passauiban Aldersbach, Karintiában Arnoldstein és a halberstadti egyházmegyében Reinsdorf megalapításában. Működésének legfőbb területe a bambergi püspökség volt.
Fontos helyeket szerzett meg a bambergi egyház számára: Kronachot, Pottensteint, Gössweinsteint és sok mást. A Rajnától Karintiáig terjedő birtokai meglehetősen független cselekvést tettek lehetővé számára. Mindennél azonban fontosabb az egyházi tevékenysége, a vallási élet megújítása a békétlenség évei után. Ezt a célt szolgálta az 1134-ben és 1137-ben tartott egyházmegyei zsinat mellett a plébániák alapítása és megerősítése vidéken. Bambergben befejezte a dóm építését és az 1117-es földrengés által ledöntött michelsbergi kolostor újjáépítését; az utóbbi egyébként különleges szeretetét és bőkezűségét élvezte. Karitatív gondoskodásának a tanúja volt Bambergben az általa alapított Szent Egyed és Szent Gertrúd kórház. Nagy buzgósággal támogatta az egész birodalomban híressé vált bambergi dómiskolát, és az ő korában virágzott a michelsbergi apátság íróiskolája, amelynek a tagjai közé tartoztak későbbi életrajzírói, Ebo és Herbord (+1168) is.
1139. június 30-án halt meg Bambergben, s a michelsbergi kolostorban helyezték örök nyugalomra. 1189-ben III. Kelemen pápa avatta szentté.
Szent Processus     vértanú           
süti beállítások módosítása