Nepomuki Szent János 1340 körül született a pilseni járás Nepomuk nevű helységében. Mivel mindjárt születése után életveszélyes betegségbe esett, szülei a közel fekvő zöldhegyi cisztercita kolostor templomába vitték őt és az ottani híres csodatevő Mária-kép előtt megfogadták, hogy felgyógyulása esetén Isten szolgálatára szentelik. Isten szívesen fogadta az áldozatot és már néhány nap múlva visszaadta a kis beteg egészségét. Szülei ettől fogva kettős gonddal ügyeltek gyermekük testi és lelki fejlődésére. Mivel a papi pályára szánták őt, magasabb tanulmányainak elvégzésére a prágai egyetemre küldötték, melyet IV. Károly császár csak: néhány évvel korábban alapított meg. János könnyűszerrel győzte a tanulást. A szükséges bölcseleti és teológiai ismeretek elsajátítása után a prágai egyházmegye papjelöltjei közé lépett. János prágai püspök nagy örömmel fogadta a tanult és tiszta erkölcsű ifjú jelentkezését és harmincnapi teljes visszavonultság után áldozópappá szentelte.

A lelkes ifjú a Boldogságos Szűz tiszteletére épült Teyn-templomban kezdte meg apostoli működését. Mint hitszónok csakhamar egyike lett a cseh főváros legkeresettebb papjainak. Szavait mély meggyőződés és szent lelkesedés tüzesítette át. Ami a szívén feküdt, abból sohasem csinált titkot. A hatalmasok bűneit éppoly tiszteletreméltó bátorsággal ostorozta, mint az alacsonyrendűek botlásait. Szavait szigorú aszkéta életmódjával nyomatékozta. Nem csoda, hogy nagy hatással volt a népre. A prágaiak ezerszámra özönlötték körül szószékét s beszédeinek bevégeztével gyóntatószékét, hogy a hallottak nyomán gyökeresen megjobbítsák életüket. János püspöknek is annyira tetszésére volt a lelkes fiatal pap működése, hogy sietett őt székesegyháza kanonokjai közé fogadni.

A kiváló szónok és a szentéletű aszkéta híre mihamar elhatott a királyi palotába is. IV. Vencel király, a jeles Károly császár méltatlan fia, aki fiatal kora ellenére ledérségével már annyiszor megbotránkoztatta a prágaiakat, szintén érdeklődni kezdett iránta. Az 1379 év nagyböjtjére Jánost bízta meg a királyi kápolnában szokásos böjti beszédek elmondásával. János, bár nem szívesen, de vállalkozott a kényes feladatra és azt olyan fényesen oldotta meg, hogy maga a fásultszívű uralkodó is épült rajta. Johanna királynéra meg egyenesen kinyilatkoztatásként hatottak a szentnek szavai. A szerencsétlen fiatal asszony ugyanis, aki csak nemrégiben került bajor hazájából Prágába, pokolnak érezte az életet durva és kicsapongó férje oldalán. Nagy elhagyottságában kétszeresen szükségét érezte a vallás vigasztalásának. Örömmel kapott tehát a kedvező alkalmon és azon nyomban gyóntatójául választotta János kanonokot. A szent vállalta a nehéz szerepet. Vigasztaló és erősítő szavával állandóan ott állott a szegény, szenvedő királyné oldalán s fokozatosan a keresztény türelem és erősség hősévé nevelte. A romlottlelkű király azonban, aki mindenkit a maga gonosz jelleme szerint ítélt meg, éppen az ellenkezőre magyarázta Johanna magatartását: türelmében nem a keresztény megnyugvás kivirágzását, hanem a rejtett bűn magbujását látta. Azt kezdte hinni, hogy a jámbor és szentéletű királyné titokban megcsalja őt. Mivel azonban közvetlen bizonyítékot legnagyobb igyekezettel sem tudott előkeríteni, arra a pokoli gondolatra jutott, hogy gyóntató atyján keresztül kísérli meg hitvese vélt titkának felfedését. Magához hivatta tehát Nepomuki Jánost és először ígéretekkel, maja fenyegetésekkel próbálta őt a királyné gyónásának elárulására bírni. A szent azonban felháborodva utasította vissza a nemtelen kívánságot és kereken szemébe mondta a királynak, hogy a gyónási pecsétet senki halandó kedvéért nem hajlandó megtörni. A király egy ideig még erőltette a dolgot; így többek közt a legközelebb megüresedő püspökséget ígérte Jánosnak, ha közli vele a királyné gyónását. De János feleletre sem méltatta.

Ez az állhatatosság magánkívüli dühbe hozta a zsarnok uralkodót. Azonnal tömlöcbe hurcoltatta a szentet, ott saját jelenlétében kínpadra vonatta és égő fáklyákkal süttette. János azonban most is néma maradt. Kínjai közepett csak Jézus és Mária nevét sóhajtotta. Már több napja szenvedett, mikor a királyné közbenjárására megkegyelmeztek neki, sőt nemsokára szabadságát is visszaadták. János azonban tudta, hogy napjai meg vannak számlálva. Úgy iparkodott tehát életét berendezni, hogy a nagy leszámolás készen találja. Utoljára 1383 húsvétján lépett a székesegyház szószékére. Ebből az igéből indult ki: „Egy kevéssé és már nem láttok engem” (Ján. 16,16), és prófétai lélekkel nemcsak közeledő halálát jósolta meg, hanem azokat a borzalmas megpróbáltatásokat is, melyek Csehországra jövendők voltak. Utána elzarándokolt a bunzlaui híres búcsújáróhelyre. Visszajövet véletlenül a király szeme elé került, aki haladéktalanul elfogatta és mindjárt bevezetőnek így förmedt rája: „Nyomorult, azonnal mondd meg, mit gyónt a királyné, mert különben a Moldvába dobatlak”. A szent azonban, aki már régen leszámolt a halállal, néma hallgatással felelt, mire a király féktelen haragjában megparancsolta bakóinak, hogy a sötétség beálltával Jánost dobják a Moldva folyóba. Úgy is történt; 1383 május 16-án a híres Károly-hídról a sebesfolyású folyamba lökték.

Isten azonban nyomban megdicsőítette hős vértanúját: alig hogy élettelen teste felmerült a habokból, ragyogó fény övezte körül. A szokatlan fény láttára az emberek ezrével tódultak a folyó partjára; nemsokára megjelentek a káptalan kanonokjai is, és mikor felismerték megdicsőült társukat, saját vállukon vitték tetemét a Szentkereszt-templomba. Innét később a székesegyházban felállított nagyszerű síremlékbe szállították át a drága hamvakat; jelenleg is ott nyugosznak. Mikor 1719-ben felnyitották a sírt, a szent nyelvét még egészen ép állapotban találták.

A gyónási titok vértanúját a nép mindjárt halála után szentként kezdte tisztelni, de hivatalos szenttényilvánítása csak századokkal később, 1729-ben következett el. Azóta Nepomuki Szent János a legnépszerűbb és legtiszteltebb szentek közé tartozik. Tisztelete nálunk is igen nagymértékben el van terjedve. Szobrával lépten-nyomon találkozunk hidakon, patakoknál, kutaknál és útszéleken.

Ugyanerre a napra esik:

Szent Ubaldus püspök és hitvalló (+1160)

Jámborságban és komoly tanulásban töltött ifjúság után pap, majd huzamos ellenkezése dacára Gubbióban püspök lett. Különösen határtalan igénytelenségével és szelídségével székvárosának valóságos angyala lett, polgárháborúkat szüntetett meg, Rőtszakállú Frigyes császárt rábírta, hogy a város elpusztításától álljon el.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)