Abban nevelkedett. Ariánus volt apja, Leovigild (+ 586), egész családjával és népének legnagyobb részével együtt. Mert Szent Szabbás vértanúsága után írmagja is alig maradt a katolikus kereszténységnek a gótok között. Elpusztultak a véres üldözésekben. A pogányok pedig az ariánus eretnekség delelő idején, Válens császár alatt (376) kerültek át Al-Duna-melléki hazájukból a Keletrómai birodalomba. Itt maguk is ariánusok lettek.

A Leovigild uralkodásáig eltelt két század még jobban megerősítette őket az eretnekségben. Ez alatt az idő alatt végigvonultak Dél-Európán, Alarik vezérletével földig rombolták Rómát (410), s végre országot alapítottak a Pireneusok két oldalán, Hispániában. Az ottani virágzó katolikus kereszténységet elsöpörték. Egy jelentéktelen, lenézett és üldözött kisebbség maradt belőlük.

Hermenegild ebben a világban élt, jómaga is arinusként. Atyja rábízta az ország egy részének kormányzását s őt rendelte utódjául. Politikai érdekek, családi kapcsolatok, a jövő királyság reménye: mind az eretnekséghez kötötték. A népek sorsát intéző Gondviselés mégis őt választta ki s alakította úgy, hogy - az egyházi ének szerint - az igaz hit első hajnalhasadása legyen az eretnekség sötétségében. Ő lett nemzetének megtérítője.

A katolikus kereszténységet feleségében, Ingoldában ismerte meg. Ez Ausztrázia királyának, Szigebertnek a leánya volt. Hitét akkor is megőrizte, mikor katolikus környezetéből kiszakadt s a szülői házból idegenbe jutott. Nem volt ez könnyű dolog a szevillai udvarban. A fanatikus ariánusok rossz szemmel nézték az ifjú katolikus fejedelemasszonyt. Különösen Leovigild második felesége, Hermenegild mostohája iparkodott őt eltéríteni az igaz hittől. Először szép szóval, kedveskedéssel. Mikor így nem ment, folytonos ármánykodással. Minden alkalmat megragadott, hogy a fiatalasszony életét keserítse. Ingolda azonban állhatatos maradt. S férje lassan kezdte benne tisztelni a hitnek erejét. Kezdett felnyílni a szeme s az arianizmust már kétkedéssel nézte. Kétségei a szevillai katolikus püspökhöz, Szent Leanderhez (lásd febr. 27) vitték. A szentéletű püspök vezetésével a kétkedőből tanítvány lett. Mikor egy alkalommal atyja távol volt, letette a katolikus hitvallást és megbérmálkozott.

Áttérése nem maradt sokáig titokban Leovigild előtt. Sőt nagyon is szemet szúrt, mert a királyfi életével vallotta hitét. Ekkor kezdődnek szenvedései. Mindaz az ellenségeskedés, ami eddig Ingoldára irányult, most feléje fordul. Leovigild haragjában kegyetlen üldözést kezdett a katolikusok ellen. Fiát pedig megfenyegette, hogy kizárja a trónöröklésből s feleségével együtt kivégezteti, ha nem lesznek ariánusok. Erre a fenyegetésre az ifjú fejedelem, akit atyja maga tett önálló kormányzóvá, védekezésre készülődött. Leander püspököt Konstantinápolyba küldte a császár segítségéért. De a császárt, Mauríciust a perzsák elleni háború kötötte le, nem küldhetett segítséget. Volt még Hispániában egy maradék római helytartóság. A végső veszélyben a helytartóhoz fordult Hermenegild. Ez segítséget is ígért. Feleségét és kisfiát is kész volt befogadni. Mivel a harc elkerülhetetlennek látszott, a királyfi el is küldte szeretteit a megígért menedékhelyre.

A megvesztegetett helytartó azonban kiadta a menekülteket Leovigildnek. Hermenegild erre sem adta meg magát. Kevés híve volt, mégis egy álló esztendeig tartotta Szevillát. A hosszú ostrom alatt beállott éhínség azonban sok harcosát zendülésre csábította. Kénytelen volt menekülni. Ossero-ba ment. Megmaradt háromszáz emberével a megerősített templomban keresett menedéket. Itt érte őt atyjának követe, édes testvére, Rekkared. Biztató ígéreteire felhagyott az ellenállással s átment atyja táborába. Térdenállva kérte bocsánatát és szeretetét, csak hitét ne kelljen odahagynia. Atyja azonban letépte róla a fejedelmi ruhát, bilincsbe verette s a szevillai börtönbe záratta.

Naponként jöttek az ígéretek és fenyegetések, hogy tagadja meg hitét. Mikor a szó eredménytelennek bizonyult, kínzások következtek. De a királyfit nem tudták megtörni. Meggyötört testével még önkéntes vezeklésekre is vállalkozott s állandó imádsággal kérte Istentől a végig való állhatatosság kegyeimét. Ilyen körülmények között jött meg az 586. esztendei nagyhét. A nagycsütörtök előtti éjjel Leovigild egy arián püspököt küldött a börtönbe. Kész volt visszaadni fia szabadságát, visszahelyezni előbbi méltóságába és ráhagyni országát, ha a következő nap az eretnekekkel együtt járul az Úr asztalához. Hermenegild fölháborodva utasította vissza az ajánlatot. Majd kemény szóval korholta az eretnek püspököt, mivelhogy üldözi az Isten igaz egyházát és számtalan lelket taszít az örök romlásba. Végül elkergette magától és nem jelent meg az ariánusok áldozásán.

Nagypéntekre virradó éjjel, április 13-án a hóhér állított be cellájába. A királyfi önként hajtotta fejét a bárd alá. A hóhér egy csapással kettéhasította. A börtön ablakából hirtelen kiáradó fény hirdette a közelben virrasztó katolikusoknak, hogy a harcos elnyerte koronáját és húsvétját a mennyben ünnepli.

Életében nem lehetett népének királya és vezére, de az lett halálában. Leovigild hamarosan megbánta tettét s ifjabb fiának, Rekkarednek már megengedte, hogy katolikus legyen. Rekkared azután egész nemzetével megtért a katolikus egyházba. „Így igazolódott a tagokban, mondja Nagy Szent Gergely pápa, ami előbb valóság volt a főben. Egy halt meg a nyugati gótok között, hogy sokan éljenek; egy mag vettetett el a hitért, és a hívők bő vetése kelt ki.” Hermenegildet ettől kezdve vértanuként tisztelték. A későbbi Spanyolország is védőszentjének választotta.

Tiszteletét V. Szixtus pápa 1585-ben megerősítette.

Oratio. Isten, ki Szent Hermenegild vértanúdat megtanítottad, hogy az égi királyságot a földi fölé helyezze; add, kérünk, hogy az ő példájára a mulandókat megvessük és az örökkévalókra törekedjünk.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)