Kevés püspök élt át olyan hosszú kormányzási időt, mint grenoble-i Hugó, méghozzá egy nehéz, viszályokkal teli időszakban. A 11. század vége és a 12. század első harmada Nyugat egyháza számára válságos időt jelentett: a pápaság, amely tudatában volt ama veszélyeknek, melyek az egyházi javakat és a papság erkölcseit fenyegették a feudális társadalmi rend részéről, megnehezült feltételek között küzdött Péter hajójának megmentéséért; a német császár pedig, aki még mindig a legfőbb világi hatalom karoling felfogását képviselte, minden fáradozását megsemmisítette. Nem kevésbé volt kemény az egyházmegyei síkon folyó harc, melyben Hugó a ,,reformpárt''-hoz csatlakozott: arra érezte indíttatva magát, hogy visszaállítsa püspöki székének világi hatalmát, és segítséget nyújtson a papok képzésében és fegyelmében bekövetkezett hanyatlással szemben. A világi hatalmasok (főnemesek, várurak és azok a nemesek, akik valamennyien többé-kevésbé ellenséges érzelműek voltak a pápával szemben) az egyházi javak eltulajdonításából nem csekély hasznot húztak. Érthető, hogy a reformpüspökök ellenállása az ilyen túlkapásokkal szemben komoly összeütközéseket váltott ki. Alapjában véve az Egyház leigázásáról és elpusztításáról vagy függetlenségéről és egységéről volt szó.

Mindezeknek a dolgoknak senki sem volt jobban a tudatában, mint a fiatal prelátus, aki 1080-ban a római zsinat által simónia miatt letett püspök utódaként elfoglalta a grenoble-i püspöki széket. Az egyházmegye helyzetét különösen két dolog jellemezte: birtokainak nagy részét (beleértve a templomokat is) elragadták tőle, és az új püspök számára szinte teljesen lehetetlennek tűnt, hogy felügyeletet gyakoroljon összes plébániájának papsága fölött, akiknek erkölcsi magatartása gyakran hagyott kívánnivalót maga után. Ha vissza akarta állítani a fegyelmet, az Egyház szétzilált javait újra a kezébe kellett vennie, hogy visszaállítsa a püspöki hatalmat. Kezdetben úgy látszott, hogy a Dauphiné nemessége magáévá teszi az új püspök felfogását, s visszaadja az Egyház némely javait. Végtére is nem volt-e Odilónak, Cháteauneuf urának fia olyan férfi, akiről joggal feltételezhették, hogy hozzájuk hasonló? Nem Valence káptalanjából való volt-e, amelynek tagjai nemesi családok fiai voltak, életmódjukat pedig nem lehetett éppenséggel épületesnek nevezni? Nem tudták, hogy Hugót egy pápai legátus szemelte ki a püspökségre, és az avignoni zsinat választotta meg szilárd elvei miatt; hogy Szent VII. Gergely (lásd: A szentek élete, 216. o.) pápa tántoríthatatlan követőjeként nem hátrál meg a harc elől.

Amikor az új püspök vitába bocsátkozott Abon gróffal, kinek családja jórészt eltulajdonította a székesegyház javait, rögtön kitört a harc. A gróf és hűbéresei nem voltak lebecsülendő ellenfelek. A püspök azonfelül összekülönbözött a vienne-i Guy érsekkel (a későbbi II. Callistus pápával), aki joghatóságot igényelt különféle, Grenoble-tól függő területekre, és természetesen elnyerte a Dauphiné urainak támogatását. Mindennek ellenére végül mégis sikerült Hugónak hosszas küzdelemben (1097-ben két évre száműzetésbe kellett mennie), nagy türelemmel visszaszereznie birtokai nagy részét. Templomok, temetők, tizedek, valamint birtokának részei kerültek vissza püspöki székéhez. Ezek a mindennapos küzdelmek sem akadályozták meg azonban Hugót abban, hogy kora súlyos problémáival is foglalkozzék. Értékes segítője lett Boldog II. Orbánnak (lásd: 411. o.), amikor a pápa Franciaországban kihirdette az első keresztes hadjáratot; egyházmegyéjében sok lovagot nyert meg a nagyszabású vállalkozás céljára. Később részt vett egy helyi zsinaton, amely azért ült össze, hogy V. Henrik császárnak II. Paszkál pápa (1099--1118) személye elleni hatalmi harcában elítélje a világi invesztitúrát.

1130-ban, nem törődve előrehaladott korával, Puybe sietett, hogy tekintélyével támogassa II. Ince (1130--1143) törvényes pápa elismerését.

Hugó életrajzírója, a karthauzi Guigo (1083 körül--1137), aki huszonöt éven át kapcsolatban állt vele, arról is tudósít, hogy milyennek mutatkozott Hugó már akkor, amikor az Alpokban találkozott Szent Brúnóval (lásd: A szentek élete, 577. o.) és társaival. Segített nekik a letelepülésre alkalmas hely keresésében, megkönnyítette gazdaságuk megszerzését, és írásban biztosította visszavonultságuk nyugalmát. Szívesen kereste fel maga is a hallgatag szerzeteseket, és osztozott remeteségükben. Az általános káptalan bevezetéséig maga gyakorolta a kánoni felügyeletet a karthauziak alapításában. Ebben a minőségében arra ösztönözte Guigo priort, hogy jegyezze föl a szabályokat (a regulát) életmódjuk meghatározására, és állítsa össze a nagy karthauzi antifonáriumot. A többi szerzetesrendről sem feledkezett meg: támogatta a bencéseket, akikhez 1081-ben menekült; nevéhez fűződik Chalais priorátusának és két ágostonos kolostor megalapítása.

A pápa megbízta Guigót, hogy a szenttéavatásra (amely már 1134-ben megtörtént) állítsa össze Hugó életrajzát. Ebben a szerző Hugó két ellentétes vonását emeli ki: tevékeny működését és szemlélődését. Bár csaknem egész életén át kénytelen volt harcolni Egyháza megvédéséért és tisztaságáért, igen erősen vonzódott a visszavonult és összeszedett élethez, és ebből merítette a küzdelmeihez szükséges erőt.

A Márka tartománybeli Penna községbol származott. Élete története olyan, mint egy legenda. Ifjúkorában megjelenik neki Jézus gyönyöru ifjú alakjában, nevén szólítja és felszólítja, menjen el a Szent István templomba, ahol egy kisebb testvér prédikál, aki az o küldöttje. „Azután hosszú utat kell megtenned, így jutsz el majd hozzám.” János meg is hallgatja Szent Ferenc egyik társának, Fülöp testvérnek prédikációját, utána mindjárt azt kéri, vegyék fel ot a szerzetbe. Fülöp testvér Recanati-ba* hívja, a tartománygyulésre, ott majd fölveszik a rendbe. János, akiben a látomás igen megnövelte a mennyország utáni vágyat, azt gondolja, ez az a hosszú út, amely után a mennybe jut. Recanatiban felvették a rendbe. Aztán élt tovább. Pappá is szentelték. Látta, hogy még nem teljesedik vágya. Majd kihirdették, jelentkezzenek azok, akik a Provence-i* tartományba kívánnak menni. Jelentkezett, mert azt gondolta, ez lesz a hosszú út, melynek végén Krisztus várja. A messzi tartományban az igehirdetéssel és kolostorok alapításával bízták meg. Szelídségével, tiszta életével vonzó példát adott az embereknek. 25 évig muködött itt. Ekkor elfáradva egy fa alatt - mint egykor Illés – panaszkodott: Uram, túl hosszúra nyúlik földi zarándoklatom ideje. Az Úr megjelent neki és kérdezte, mi a kívánsága. János hármat kért: Magát Krisztust, aztán bunei bocsánatát, végül, hogy újra láthassa az Urat, amikor erre a legnagyabb szüksége lesz. Krisztus azt felelte: „Meghallgattam könyörgésedet.” Közben a Márka-beli testvérek - hallva földijük jó hírét, Jánost hazakérték. Útját befejezve megint várta, hogy a mennybe jut. De még 30 évig élt. Többször volt gvárdián, csodatevo híre kelt, belelátott a szívek titkába. Így belelátott egy novícius gondolataiba is, aki el akarta hagyni a szerzetet. János szavaira azonban legyozte a kísértést. Mindezekrol a Fioretti 45. fejezete számol be. Élete végén újra megjelent neki az Üdvözíto „nagy fényességtol és jó illattól körülvéve”. János Krisztus kezébe ajánlva lelkét, végre eljutott céljához, Krisztushoz a mennybe. VII. Piusz (1800-23) avatta boldoggá.
Szent Ferenc áldása és buzdítása:
„Ó örökké áldott fiaim, halljátok atyátok szavát: nagy dolgokat fogadtunk Istennek, de az Úr még nagyobbakat ígért. Tartsuk meg, amit ígértünk, vágyakozzunk az után, amit az Úr ígért nekünk. Rövid a bun gyönyöre, örökkétartó az érte járó bunhödés. Csekély a földi élet szenvedése, határtalan az örök élet dicsosége. Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. Végül Isten kinek-kinek megfizet.”