Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Kántorböjt péntekje (Szigorú böjti nap) Stációs-templom: a tizenkét apostol bazilikája

2019. március 15. - Andre Lowoa

kbp.jpgAz egész mise a bűnbocsánatról szól és Isten irgalmasságát hirdeti. De a keresztvíz csodálatos erejét is példázza az evangélium. Mily szépen megegyezik mindez a stációs templommal. Az oldó és kötő hatalommal felruházott apostolok temploma szolgált ugyanis a vezeklők visszafogadására.

Ugyanerre a napra esik: Damjáni Szent Péter püspök, hitvalló és egyháztanító

dszp.jpgDamjáni Szent Péter sötét időkben természetfölötti fénnyel világoskodott az Egyházban; egyike azoknak az igazán történeti nagyságú férfiaknak, kikkel az Úr Krisztus kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy mindig vele van Egyházával, akkor is, mikor e világ fiai nem látják. Élete pedig beszédes tanulság az alacsony- és szegénysorú kereszténynek éppúgy, mint a legnagyobbaknak.

Már gyermekkora rendkívül szükséges, de az élet könyvében elég ritkán olvasható tanulságot nyújt: Ravennában született 1007-ben. A családban már sok volt a gyermek, köztok idősebbek és kapzsiak is, kik az új jövevényt kelletlenül fogadták. Sőt az anyára is átragadt ez a hangulat. Majdnem veszni engedte a csecsemőt, és csak mikor egy jámbor szomszédasszony a lelkére beszélt, kezdte táplálni.

A szülők nemsokára elhaltak, és a fiúcska egy idősebb bátyjához került. Itt bőven volt módja tulajdon bőrén megtapasztalni azt a szívtelenséget, mely olyan gyalázatos mételye sok önző családnak. Bátyja és annak felesége alig adtak neki enni, azt is a leghitványát; mezítláb és rongyokban engedték járni, a legkeservesebb munkát végeztették vele, emellett folyton ütöttékverték. Ilyen bánásmód mellett nehéz egy gyermeknek el nem savanyodni és durvulni. S az a csodálatos, hogy Péternél ez nem történt. Föl van jegyezve életének erről a legszomorúbb koráról, hogy az ágrólszakadt fiú egyszer nagyobb pénzdarabot talált. Lett volna ezer helye ennek a váratlan „kincs”-nek; és ő neki mégis első dolga volt egy paphoz menni vele: mondjon szentmisét halott édesatyjáért és anyjáért.

Tízéves lehetett, mikor pap bátyja, Damján ravennai esperes lett. Ez legott magához vette az elgyötört fiút, atyai szeretettel gondoskodott róla és kitaníttatta. Iránta való hálából viselte aztán Péter a Damjáni melléknevet.

Tanulmányai elvégzése után maga is tanítani kezdett s elég hamar hírre és tisztes jövedelemre tett szert. Jobb módja azonban nem feledtette vele régebbi rossz sorát. Az Úr Krisztus szerelméért mindennap egy vakot látott vendégül és egyébként is igen jó volt a szegényekhez. Magával szemben ellenben igen szigorú volt: sokat böjtölt, ruhája alatt vezeklőövet (ciliciumot) hordott; tisztátlan kísértések idején hideg vízbe merült és ki nem jött, míg lázongó vére le nem csillapodott.

28-29 éves korában fonte-avellanai remeték jártak nála. Nagy benyomást tették reá ezek az istenes, fegyelmezett emberek. Adott is nekik búcsúzáskor emlékül egy szép ezüst serleget. Ők azonban elhárították: nem tudnának mit csinálni vele. Péterben megérlelődött a szándék, hogy közéjük áll. Előbb kipróbálta, bírja-e a cella-életet: negyven napig ki nem mozdult szobájából; azután pedig ment a Mogyorós forrás - ezt jelenti Fonte Avellana - remetéihez és fölvételt kért.

Itt nagyon szigorú élet folyt: a remeték kettesével barlangokban laktak, hetenként négy napon keresztül kenyéren és vízen böjtöltek, bort soha nem ittak, sokat virrasztottak és imádkoztak. Péter mindezt lelkiismeretesen vállalta, sőt többet tett.

Közben nem szűnt meg folytatni szent tanulmányait és a remetéknek magyarázni a Szentírást. Csakhamar elterjedt a híre, és más remeteségekbe is el kellett mennie tanítani. Majd tiltakozása ellenére elöljárónak választották Fonte Avellanában. Itt is, a tőle alapított öt másik remeteségben is fáradhatatlanul terjesztette az igazi szerzetes szellemet, a szeretet, alázat és világmegvetés szellemét. Megírta szent szerzeteseknek, Odilónak (lásd jan. 1), Romualdnak (lásd febr. 7) életét, hogy szerzetesei példákat lássanak. Azonban élő példa volt ő maga, és sok jeles tanítvány nevelt, köztük Szent Rudolf gubbiói püspököt és Lodi Szent Jánost, aki megírta életét.

Nemsokára kiterjesztette figyelmét az összegyház állapotára is. Itt ugyanis nagy bajok voltak. A 9. és 10. század zavarai közt a pápai szék a császár s időnként a politikai pártok hatalma alá került; a püspöki méltóságokat a fejedelmek önkényesen töltötték be (invesztitura, azaz beöltöztetés-beiktatás), sokszor méltatlanoknak adták, sőt pénzért árulták (simónia). Az alsó papságnál pedig elterjedt a nősülés (nikolaitizmus) és ezzel együtt a lelkipásztori teendők elhanyagolása. Péter az Úr Krisztus jegyeséért égő buzgósággal fájlalta ezeket a bajokat. Leveleket írt a császároknak és pápáknak, kérte és kérlelte őket az orvoslásra, és hogy különösen a pápákat energikus intézkedésre bírja, kíméletlenül föltárt minden bajt és visszaélést (Liber Gomorrhianus c. könyvében). Erre őt nem bírálgatási viszketegség, avagy izgága kesernyésség vitte, hanem csakis az Egyház szeretete és alázatos segíteni akarás. Életszentsége erre neki jog-címet adott, ama korhoz mért óriási tudományossága pedig szavának megadta a kellő súlyt.

A pápák meg is becsülték és ismételten kikérték tanácsát és adtak neki kényes megbízásokat. Szerették volna egészen a szentszék szolgálatára lefoglalni és megtenni bíborosnak. Ő folyton tiltakozott és könyörgött. Végre azonban X. István pápa ráparancsolt, hogy elfogadja az osztiai püspökséget, mellyel az első bíborosi méltóság is jár, és mikor Péter még mindig ellenkezett, kiközösítéssel fenyegette.

Nehéz szívvel hagyta ott a fonteavellanai remete magányát, de egész lélekkel vállalta új kötelességét. Ahol ünnepeken sok ember gyűlt egybe, ott termett és prédikált, akkor is, ha előző éjszaka - mint gyakran - láz gyötörte. Szavában benne volt egy szent élet és imádságos, tanult lélek ellenállhatatlan ereje. A nép nem unta hallgatni és nem hiába hallgatta. Mikor a pápa Milánóba küldte a simóniás és nikolaita visszaélések megszüntetésére, a föllázított nép és papság majdnem életét vette. Neki azonban sikerült a tolongás dacára a templom szószékére feljutnia. A nép kezdte hallgatni és a beszéd után kész volt együttműködni vele a bajok megszüntetésében.

Háza a szegények vendégfogadója volt, szíve és elméje minden hívének menedéke. Ő magával szemben pedig semmit sem engedett remetei szigorúságából és szenvedelmes vágyakozással kívánkozott vissza a Mogyorós forrás magányába. A pápák azonban erről hallani sem akartak. Akkor már ők is nagy eréllyel harcoltak az egyházi bajok ellen. 1059-ben a római zsinat határozatot hozott, hogy nem szabad olyan papnak még miséjét sem hallgatni, akinek bűnös viszonya van. Péter buzgóságára, tekintélyére, bölcsességére nagy szükség volt az ilyen határozatok keresztülvitelére.

Péter pápai követségben járt nemcsak Milánóban, hanem Firenzében, Ravennában, Franciaországban is. Legnagyobb érdeme azonban, hogy mikor a császárok és pártok hatalmaskodása két ízben is ellenpápát állított, ő a törvényes pápa érdekében nem átallott sürgető, lelkiismeretbe markoló leveleket írni a császároknak, személyesen elutazott világi és egyházi nagyokhoz, lelkére beszélt bíborosoknak és ellenpápáknak; s így meg tudta szüntetni mindkét alkalommal a szakadást, ezt a legnagyobb és legveszedelmesebb baját az Egyháznak.

Most végre elérte leghőbb vágyat: a pápa fölmentette méltóságától és megengedte, hogy visszatérjen remeteségébe. Nem sokáig örülhetett boldogságának. 67 éves volt már, mikor 1070-ben a frankfurti birodalmi gyűlésre küldték követként. IV. Henrik császár ugyanis el akarta hagyni törvényes feleségét, Bertát. Ezt a világraszóló botrányt sikerült megakadályoznia. Remeteségébe már most abban a reményben tért vissza, hogy ott teljes magányban készülhet a halálra.

Azonban Isten megint mást akart. Követként el kellett mennie, hogy szülővárosát, a lázongó és kiközösített Ravennát visszanyerje a szentszék iránti engedelmességnek. Megbízásának eleget is tett: a ravennaiak megvezekeltek, és Péter föloldhatta őket a kiközösítés alól. Most már igyekezett vissza magányiba. Azonban az úton, Faenzában egy kolostorban lázba esett, és ez véget vetett földi életének 1072-ben.

Korának legtudósabb embere és az Egyház minden korának egyik legnagyobb embere volt, a egyetlen nagyravágyása volt a fonte-avellani magány, hol a világhírű tudós, a bíborostestület feje, pápák és császárok irányítója öreg testben is fiatal lélekkel végezte ifjúkorának áhítat- és önmegtagadási gyakorlatait, és pihenésképp a szerzetszabály előírása szerint - fakanalakat faragott! Boldog Egyház, mely ilyen embereket nevel és vallhat magáénak!

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)